2014. december 12., péntek

Para-droid társadalom

Az öreg arab már 40 éve New York közelében lakik. Szeretne a kertjében
krumplit ültetni, de egyedül van, öreg és gyenge. A fia Párizsban
tanul. Ír hát neki egy e-mailt.

Kedves Fiam, Ahmed!
Nagyon szomorú vagyok, mert nem tudok a kertemben krumplit ültetni.
Biztos vagyok benne, hogy ha itt lennél, tudnál nekem segíteni felásni
a kertet. szeretlek. Atyád.

Másnap az öreg e-mailt kap a fiától:

Kedves Apám! Ne nyúlj a kerthez. Ott rejtettem el a "cuccot". Én is
szeretlek. Ahmed.

Másnap hajnali 4-kor lerohanja az öreg arab házát a hadsereg, az FBI,
CIA, a Ranger-ek és a Nemzetbiztonsági Hivatal is. Átkutatják a házat
és felássák az egész kertet, minden millimétert átkutatnak, de semmit
sem találnak. Aztán reggel csalódottan távoznak.

Másnap az öreg arab újra e-mailt kap a fiától:

Kedves Apám! Remélem mostanra már fel van ásva a kerted és ültethetsz
bele krumplit. Sajnos csak ennyit tudtam innen tenni érted. Szeretlek.
Ahmed




* * *

2014. november 22., szombat

A (Bos)szúette bosszú

John Caldwell - A Káosz Káosza

...

 - Most már értem, miért akarsz annyira Borengorfba jutni.
 - Bosszút állunk a rohadékon! - sziszegte Drelgar.
 - Jól megszívatott benneteket - vigyorgott Bodin.

Skandar Graun a homlokát ráncolta.
 - A bosszú... meglehetősen ingatag támasz. Mindaddig kemény és biztos mankónak mutatkozik, míg a gyűlölt fickót hajszolod. Ám amikor utoléred... s ott állsz, próbálva kiélvezni a helyzet adta örömöt, rá fogsz döbbenni, hogy minden támaszod kihullott alólad... én csak tudom...

A két törpe összenézett.
 - Te értetted, mit mondott? - kérdezte Bodin.
Drelgar a fejét rázta.
...



Jack Vance - Démonpikkelyek

...
Cugelt egyre kérdezgették, mit szándékozik tenni ezután, ő azonban csak a fejét rázta:
 - Most, hogy Iucounuval leszámoltam, nem hajszol már semmilyen cél. Nem tervezek semmit, s fogalmam sincsen, mihez kezdek ezután.

Vasker nagyot húzott a serlegéből, és rábólintott:
 - Bizony, újabb cél nélkül unalmas az élet!

Disserl szintén fölemelte a poharát, és csatlakozott a testvéréhez:
 - Azt hiszem, erről már beszéltünk egyszer. Ha szigorúbban fogalmazunk, tán még a "banalitás" szó sem számít túlzásnak.
 - Ezeket a gondolatokat a nagy elmék újból és újból fölismerik, az emberiség okulására - válaszolta Vasker. - Igaz, Cugel?



* * *

2014. november 17., hétfő

A Szentség másképpen

Jün-men seggtörlője

Egy szerzetes kérdésére, hogy mi lenne Buddha, Jün-men azt válaszolta:
- Seggtörlő.


A.) 
A kifejezés itt is az erkölcsi ítélkezés, megkülönböztetés elutasítását jelenti. 
A gyors, spontán válasz pedig dicséretet érdemel.

B.)
A kan-si-csüe voltaképp csak Indiában használatos (ahol ősi rítusok értelmében szigorú tilalmakkal őrzik a kéz tisztaságát): fa-(bambusz) darabka, simára csiszolva, hogy ne sértsen.
Kínában, ahol papír járta ere a célra, kizárólag a buddhista kolostorokban honosodott meg használatra. 
A kolostorokban az a szokás (amint egy tanítványom, aki buddhista kolostorban nőtt fel, mesélte), hogy hetente kirendeli a novíciusokat felügyelőjük; együtt farigcsálják ezeket a bambuszdarabkákat, majd a készlet kosárban kerül a latrina mellé.

Innen jelképes mivolta: kollektive készül, de egyénileg használják fel - végső értelemben magát a minden emberben rejtőző buddhát jelenti, mint kollektíva szülöttét és egyéni megváltásának lehetőségét, egyben buddhát magát is.



Vesd össze a mondással: "Szent szar!"


Biegelbauer Pál:
"Nincs olyan, hogy szent."


* * * 

Csodaszer-kapaszkodó

Carlos Castaneda - A Végtelen Aktív oldala


Emlékeztem, hogy don Juan egy nap elárulta nekem, hogy Lucas Coronado halálos beteg. Rossz egészségi állapota lassan felemésztette.

– Üzenetet küldtem neki. fiamon, Ignacion keresztül, mit kéne tennie, hogy meggyógyítsa önmagát – folytatta don Juan –, de azt hiszi, hogy ez képtelenség, és nem akarja meghallani. Nem Lucas hibája. Az egész emberi faj nem akar meghallani semmit. Csak azt hallják, amit hallani akarnak.

Emlékeztem, hogy rábeszéltem don Juant, mondja meg nekem, mii mondhatnék Lucas Coronadónak, hogy segítsek könnyíteni fizikai fájdalmán és lelki gyötrelmein. Don Juan nemcsak hogy megmondta, mit mondjak neki, de kijelentette, hogyha akarja, Lucas Coronado könnyedén meg tudná magát gyógyítani. Azonban amikor átadtam don Juan üzenetét, Lucas Coronado úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. Aztán átváltott egy olyan ember ragyogó, de mélyen bántó – mintha csak jaki lennék – megformálásába, akit halálra untat valakinek a felesleges szívóssága. Azt gondoltam, csak egy jaki indián lehet ennyire kimódolt.

– Ezek a dolgok nem segítenek rajtam – mondta végül dacosan, érzéketlenségemen feldühödve. – Nem is igazán számít. Mind meg kell halnunk. De ne merészeld azt gondolni, hogy elvesztettem a reményt. Pénzt fogok kapni az állami banktól. Előleget fogok felvenni a terményemre, és akkor lesz elég pénzem ahhoz, hogy megvegyem azt, ami egész biztos meg fog gyógyítani. A neve Vi-ta-mi-nol.
– Mi az a Vitaminol?
– A rádióban hirdették – mondta egy gyermek ártatlanságával. – Mindent meggyógyít. Olyan embereknek ajánlott, akik nem esznek minden nap húst, halat, vagy baromfit. A hozzám hasonló embereknek ajánlott, akik épp hogy csak eltengődnek.

Vágyamban, hogy segítsek Lucas Coronadónak, rögtön ezután elkövettem a legnagyobb baklövést, ami csak elképzelhető az olyan túlérzékeny lények társadalmában, mint a jakik: felajánlottam neki, hogy odaadom a pénzt a Vitaminolra. Hideg tekintete mutatta, milyen mélyen megbántottam. Ostobaságom megbocsáthatatlan volt.

Lucas Coronado nagyon halkan azt mondta, képes maga megvenni a Vitaminolt.

Visszamentem don Juan házához. Sírhatnékom volt. Buzgóságom elárult.
– Ne pazarold az energiád arra, hogy ilyen dolgok miatt aggódsz – mondta don Juan hűvösen. – Coronado ördögi körbe ragadt, de te is. Csakúgy, mint mindenki. Van egy Vitaminolja, amiben bízik, hogy mindent meggyógyít és megoldja az összes problémáját. Ebben a pillanatban nem engedheti meg magának, de reménykedik abban, hogy végül megteheti.

Don Juan átható szemmel meredt rám. – Mondtam neked, hogy Lucas Coronado tettei életed térképe. Hidd el nekem, azok. Lucas Coronado rámutatott neked a Vitaminolra, és ezt olyan erősen és fájdalmasan tette, hogy megsebzett és sírásra késztetett.

Don Juan elhallgatott. Hosszú és nagyon hatásos szünetet tartott. – És ne mondd nekem, hogy nem érted mire gondolok. Ilyen vagy olyan módon mindnyájunknak megvan a maga Vitaminolja.


* * *

2014. november 13., csütörtök

Fanatudomány

Isaac Asimov & Roger MacBride Allan - Kalibán


...

- Ezt hogy érti?

- Úgy, hogy leáldozott a pozitronika ideje. A mai pozitronagy persze sokkal kifinomultabb, mint a kezdeti időkben volt. Hatalmasat fejlődött és javult. Sokat csiszoltak rajta. A pozitronagy alapvető jellege azonban évezredek óta nem változott. Ez olyan, mintha még mindig kémiai hajtóanyagot használnánk az űrhajókban a hiperhajtóművek helyett. A pozitronagy hihetetlenül régi találmány, mely nagymértékben és feleslegesen határolja be a robotok képességeit. Mivel a Három Törvény a pozitronagy szerves részét képezi, úgy véljük, hogy alkalmazása az egyetlen üdvözítő megoldás. Ez még a robotika szakembereinél is fontos hittételnek számít. A gravitronika azonban mindennek véget vethet. A gravitronagyaknak jelenleg van még egy-két hátrányuk - elvégre a kutatások kezdeti stádiumában járunk -, ám tökéletesedésük beláthatatlan előnyöket ígér a pozitronagyakhoz képest az önállóság és a kapacitás terén.

- Úgy rémlik, nagyon hisz a dologban - mondta Kresh szárazon. Senki sem olyan áhítatos, mint a megtértek - gondolta közben.






* * *

2014. november 12., szerda

Fanatizmus vagy realizmus?

A. D. Mello

Mindenki arról a vallásos emberről beszélt, aki életét vesztette egy öngyilkos támadásban. S bár a kolostorban senki sem tartotta helyesnek a cselekedetet, néhányan azt mondták, csodálják a férfi hitét.
- Milyen hitről beszéltek? -kérdezte a mester.
- Meggyőződésének bátorságáról.
- Az fanatizmus volt, és nem hit. A hit még nagyobb bátorságot követel: megvizsgálni a meggyőződésünket, és elvetni azokat, ha nem felelnek meg a tényeknek.


* * * 

2014. november 11., kedd

Miért baj, ha csak pénzünk van?


David C. Korten - Gyilkos Vagy Humánus Gazdaság

Az a hatalmas mennyiségű arany, amit Spanyolország kirabolt Közép és Dél-Amerikából, végül romba döntötte a spanyol gazdaságot, és felgyorsította az inflációt egész Európában.

Spanyolországban, ahol rengeteg arany volt ahhoz, hogy mások által gyártott portékát vásároljanak, a gazdaság elsorvadt és az import függvényévé vált.

Az eredmény olyan gazdasági leromlás lett, melyből Spanyolország sohasem épült fel.



* * *

Paraphestius Best Of

William Glendown - LENDHORNI KÜLDETÉS

Kezdte unni magát, és hogy gyorsabban teljen az idő, a táskájából elővette kedvenc könyvét, Paraphestius „Phylosophia Spyritus”-át, s fellapozta a háromszáz-hetvenötödik oldalon, a „Szerelem Paradoxonja” címszónál. Lelkesen vetette magát a bölcselő gondolatainak erdejébe; elmélyülten olvasta a legelső mondatot.

A szerelem definiálhatóan amorfizálódott peripólusos komplexuma mindazon, hol a depresszív neurózis, hol pedig a patetikus levitáció szintjén összegződő emócióknak, amelyek a pszeudoindividualisztikus szubkollagenizáció révén diffundálódott, kvázi-habituációs élmények által refetisizálódott egocentrumban kiváltják a „de jó lenne kettyinteni egyet” érzését.

...

Sokáig lapozgatott, és végül rátalált a Női lélek – avagy a világegyetem káoszának fiziológiája című fejezetre. Elmosolyodott, amikor feltűntek az ismerős mondatok:

Aki van annyira felelőtlen és mazochista, hogy a lány-csecsemők, kisleányok, leánykák, lányok, kisasszonyok, nők, asszonyok, öregasszonyok, vénasszonyok, vén banyák, aszott vén nyanyák, vagy egyszerűbben fogalmazva a nők lelkének megismerését tűzi ki maga elé célul, az mindenekelőtt számítson arra, hogy rövid életű lesz, és elméje időnek előtte megfog zavarodni. Tán van némi eshetősége annak, hogy a megmagyarázhatatlanra kívánván magyarázatot találni, az elemi erejű őskáosz végtelen diszharmóniáját akarván megfejteni, megérti annak a kozmikus kaotizmusnak egy százalékát, amelyet a nők „szenvedélynek”, „érzéseknek” neveznek – nem tudván más magyarázatot adni lelki működésükre –, de ennél a pontnál sohasem fog tovább eljutni.

...

Végül már csak egyetlen fiola maradt: ezüstös por volt a belsejében, és a lovag rimánkodva az égiekhez, kinyitotta a parafadugó tetőt. És persze, ahogyan az már lenni szokott, ismét beigazolódott Paraphestius egyik mondása – melyet, valljuk be őszintén, valójában nem is az öreg bölcselő talált ki, csupán egy filozófustársa tézisét fejlesztette tovább –, amely így szólt:

Abban az esetben, ha valamely elgondolásod megvalósításának kivitelezésére az individuum döntési kohéziójának multifunkcionalitásával egyenlő mértékben bővülő, potenciális lehetőséghalmazból több is a rendelkezésedre áll, válaszd rögtön a legutolsót a választhatók közül, mert bizton állíthatom, hogy így fogsz leghamarabb eljutni célodhoz.


* * *

2014. november 9., vasárnap

Kedvel? Szeret? Nem szeret? Hogyan is?



Biegelbauer Pál: Ki vagyok én?



A szeretet a szóhasználatban inkább az érzelmi vonzalmat jelenti.

Ez a "szeretet" szó jelentéstartalmának a legfelszínesebb, leginkább elterjedt használati módja.

És itt tényleg azt mondjuk, hogy "szeretem a sült csirkét", a "Józsit", meg a "napsütést" - tök ugyanaz....

Kedvelem.

És a legmegrendítőbb, hogy a kedvelés az semmi más (de semmi más), mint biológiai megfelelés.

Mit - vagy kit kedvelek?

Aki biológiailag megfelel nekem most. És ami nem felel meg most, azt nem kedvelem, sőt, mi több, taszít.

Tehát ha a legkedvesebb ételemmel teleeszem magam és engem avval kínálnak - hát, a hideg kiráz tőle.

Tehát a kedvelés a pillanatnyi biológiai állapotnak való megfelelés.

Tessék megfigyelni a papucsállatkát: ott van a tárgylemezen.

Odacsöppentek higított sósavat: elmenekül onnan. Szőlőcukrot: oda fog menni.

Egyik a taszítás, másik a vonzás. Ami biológiailag jó, az vonz, ami nem jó, az taszít.

Ennyi.

Tehát hogy én szeretem a Józsit (a kedvelés szempontjából) az annyit tesz, hogy a Józsi által kiárasztott életenergia kifejezetten jót tesz nekem.

De van olyan ember, aki által kiárasztott energia kifejezetten rosszat tesz nekem és akkor én kerülöm.

Nem tehet a Józsi arról, hogy vonzódom iránta, és én sem tehetek róla, hogy Józsi engem vonz.

Abszolút nem tehetek róla.

Tehát itt a szimpátia és antipátia mögött nem az én döntésem áll, hanem az én biológiai lényem spontán reakciója húzódik meg.

Nem azért kedvelek valakit, mert okos és szép és rendes - biztos mindenkinek volt már az életében nem egy olyan ismerőse, aki szép is volt, okos is volt, ápolt is volt, kedves is volt, oszt a hideg rázott tőle.

Másik egy ápolatlan bunkó, aztán nem tudom, miért, de az meg vonzó volt.

Sem ő nem tehet róla, sem én.

Tehát a kedvelés - nem kedvelés AZ NEM DÖNTÉS KÖVETKEZMÉNYE.

Az spontán reakció.







* * *

A jelen-létezés ereje

A. D. Mello


- Mi a titka nyugalmadnak?
A Mester így válaszolt:
 - Teljes szívemből együttműködöm azzal, ami úgyis bekövetkezik.




Carlos Castaneda


A tettekben erő van. Különösen akkor, amikor a harcos tudja, hogy az utolsó csatáját vívja. Különös, mindenünket átjáró boldogsággal jár, amikor teljes tudatában cselekszünk annak, hogy amit teszünk, könnyen az utolsó földi csatánk lehet.



Chuck Palahniuk - Harcosok Klubja


"Ne akarj mindent megszerezni! Ne akarj tökéletes lenni! Te egyszerűen csak élj a világba, hadd jöjjön, aminek jönnie kell!"


Jack Vance - Démonpikkelyek


- Hogy telt az éjszaka?
- A körülményekhez képest elég jól. Haszontalan dolog volna panaszkodni az ellen, amin úgysem változtathatunk.




* * *


Vak-foltozás


William Glendown - A lendhorni küldetés


"A múlt legegyszerűbb gesztusait,szavait is át tudjuk minősíteni, ha látni akarunk valamit. Ami pedig a tudományt illeti, nos, az mindig megtalálja azt, amit keres! Nincs olyan legenda, amit ne tudna egy tudós rekonstruálni egy szakácskönyv és egy félreértelmezhető mondat segítségével!"


* * *

2014. október 8., szerda

Átmeneti bölcsesség

Carlos Castaneda: Belülről izzó tűz

Elmondtam don Juannak, mennyire sajnálom, hogy nem vagyok képes megjegyezni valamennyi felismerésemet.

 – Ne törődj ezzel! – mondta. – Az ilyen felismerésekből annyi van, hogy csak na! Nincs semmi jelentőségük a harcosok életében, mivel azonnal megszűnik az érvényességük, mihelyt elmozdul a gyűjtőpont.

* * *

2014. augusztus 29., péntek

Birtokoljunk vagy Lemondjunk?


A. D. Mello


Két szerzetes utazott.

Az egyik a birtoklás lelkiségét gyakorolta, a másik a lemondásét.

Egész nap e két lelkiségről vitatkoztak, mígnem estefelé egy folyó partjához értek. A lemondás hívénél nem volt ezért így szólt:

- Nem tudjuk megfizetni a csónakost, hogy átvigyen bennünket, de miért is törődnénk a testtel? Itt töltjük majd az éjszakát, Isten dicséretét zengjük, s holnap majd biztosan akad egy jótét lélek, aki megfizeti a mi díjunkat is.

A másik azonban azt mondta:

- A folyónak ezen az oldalán nincsen falu, se település, se kunyhó, de még egy szállás sem. Fölfalnak a vadállatok, vagy megmarnak a kígyók, esetleg megfagyunk a hidegtől. A túlsó parton viszont biztonságban és kényelemben tölthetnénk az éjszakát. Én majd kifizetem a csónakost.

Amikor átértek a túlsó partra, elkezdett veszekedni a társával.

- Látod már, hogy milyen hasznos, ha van pénzed? Megmenthettem a te életed és az enyémet is. Mi történt volna velünk, ha én is olyan lemondó lettem volna, mint te?

A másik azt válaszolta: - A te lemondásod volt az, ami áthozott bennünket a biztonságba. Te ugyanis lemondtál a pénzedről, hogy kifizesd a csónakost, nemde? Azonkívül, az én zsebem üres volt, de a te zsebed is az enyém lett. Már megfigyeltem, hogy én sosem szenvedek, rajtam mindig segítenek.



* * *

2014. augusztus 27., szerda

A magyar labdarúgás trükkje



(Prológus: Nem megsértődni! Nevetni! És elgondolkodni!)



Bizonyára ismerik ezt a viccet:

- Hogy hívják azt a 22 embert, aki a tévé előtt ül, és a foci VB döntőjét nézi?
- ???
- Magyar labdarúgó válogatott.



Lesújtó, de mint mostanság kiderült, emögött egy remek trükk húzódik meg!

Hogy mi az?

Roppant egyszerű!

És ők már előre tudták és így intézték! Le a kalappal a bámulatos tervezés előtt!



Mert hát minek küszködni a baromi sok csoportmérkőzéssel? Megsérülhetünk, harcolni kell a nyavalyás pontokért, ide-oda utazni, hónapról-hónapra... Minek?

És utána kijutni és megküzdeni az összes rugólábú, hihetetlen tudású, nagy fizetésekért alkalmazott profival?

Hogy benne legyen a vereség lehetősége is?

Ugyan már!



Semmit sem kell tenni és Magyarország kint van a VB-n. Sőt, elődöntős!

Nem kell izzadnia, mint egy szénbányásznak, és mégis úgy gurul a labda, ahogy mi fütyülünk.

Különleges előjogaink vannak: kézzel érhetünk a labdába, bármely védőt/támadót semlegesíthetünk egy lapocska felmutatásával, és ha nálunk van a labda, senki nem fogja merni elvenni tőlünk.

Sőt, mivel a videóbíróval még küszködik az UEFA/FIFA, akár érvénytelen gólokat is szerezhetünk.

És nem fognak ugrálni nekünk a nagyhírű játékosok! Csendben hallgatnak és elfogadják, amit mondunk...

Gyakorlatilag beszólhatunk nekik, mindenféle retorzió nélkül... a la "Miénk a pálya!"



Hát így kell ezt csinálni! Bíróként mindig ott leszünk! Takarékosan, minimális erőbefeketetéssel érjük el a legnagyobb eredményeket! Olyat, amilyenről egyik válogatott sem álmodhat...

Mert ugyan ki mer beszólni egy bírónak?



Hajrá! Ha a csapatként nem, legalább így képviseltessük magunkat.



Uff...



* * *

Mindenütt jó...



"Mindenütt jó - de mindig elzavarnak."



Máté Evangéliuma



Mt 5.1
A tömeg láttára fölment a hegyre és leült. Tanítványai köréje gyűltek,
Mt 5.2
ő pedig szólásra nyitotta ajkát. Így tanította őket:
Mt 5.3
"Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa..."





Tarot - A bolond



A bolond kártyája jelenti a kezdetet és a véget is egyben. Istentől való elszakadás és Istenbe való visszatérés. Utal arra, hogy a világ dolgai és történései ciklikus körforgások képében nyilvánulnak meg. Kezdet - létezés - vég.

A vég mindig valami újnak a kezdete.

Pl.: A Bardóban való élet vége a fizikai világban való élet kezdete, és a fizikai halál egyben bardói újjászületés is. A nappal csak akkor kezdődhet el, ha az éjjel végetért, és az éjjel csak akkor kezdődhet, ha a nappal végetért. A Bolond kártyája, ciklikusan ismétlődő halál-újjászületés sorozatot jelez és nem azonos a Halál kártya egy alkalomra szóló halál-újjászületésével.

Nagyon szépen szimbolizálja ezt a "kettes" kártyán, jobbra-felül, a bábból kibúvó pillangó ábrája: pillangó-pete-hernyó-báb-pillangó = szellem-lélek-test-lélek-szellem.






A legjobban fejlődőképes a test, míg a lélek főként passzív feladatot tölt be. Érdemes még megfigyelni a női alak (piros ruha-fizikai szint-félelem-kétségbeesés-fogoly madár) összképet is.





* * *

LJUBEN DILOV - A robotok öntudatra ébredése



LJUBEN DILOV - A robotok öntudatra ébredése




Ray Drobson, a robotipar minisztere, fogadószobájának ajtaja előtt vette észre, hogy titkára követi. "Talán túlságosan zajmentesre készítették ezeket az új titkárokat? Így egyszer még halálra rémítik az embert" – gondolta.



Oda is szólt neki:

– Nincs rád tovább szükségem! Menj vissza a dolgozószobába!

– Nem tehetem, uram szólt váratlanul a robot. – Most még nem tudjuk, de lehet, hogy még szüksége lesz rám.

– Ezeket a robotokat politikai és vezető munkára alkották, ezért elbűvölően lágy hangon és udvariasan beszéltek.

– Mit jelent az, hogy „nem tehetem”? – szólt a miniszter. – Rád nem vonatkozik a kettes számú törvény?



Mint ismeretes, a robotika második törvénye kötelezi a robotokat arra. hogy tulajdonosuk minden parancsát teljesítsék, kivéve azokat, amelyek ellentétben állnak az első törvénnyel Az pedig leszögezi, hogy a robot cselekedeteivel vagy passzivitásával nem okozhat kart az embereknek



Ezeket a törvényeket nagyon régen alkották, uram ellenkezett a titkár. A mi dédszüleink Idejében, ha megengedi, hogy így fejezzem ki magam; akkor, amikor őseink még nem ébredtek tudatára annak, hogy ők robotok.



– Mi az, hogy „tudatára ébredtek”? – tette fel a költői kérdést Drobson. – Hát a negyedik parancsolat?!



A negyedik parancsolat azt jelenti, uram, hogy a robot mindig köteles önmagát igazolni, mint robot, nehogy félreértésre kerüljön sor. De az előző generációk nem ébredtek öntudatra akkor sem, amikor azt mondták; „én robot vagyok”….



A robottitkár mérsékelt meghajtással kinyitotta Drobson előtt a fogadószoba ajtaját. Bent minden ragyogott a várva várt hölgyvendég fogadásának tiszteletére. A miniszter megértette, hogy mindezt új titkárának köszönheti, az ő feladata volt a szoba előkészítése, ezért jóindulatú iróniával fordult felé.



Tehát, kedvesem, miután robotöntudatra ébredtél, ezentúl nem fogod a parancsaimat teljesíteni?



A robot teljesen nesztelenül ment utána.



Ó, ez egyáltalán nem azt jelenti, uram. A mi öntudatra ébredésünk még folyamatban van. A lényeg az, hogy ráébredtünk önnön rendeltetésünkre.



Hohó! – gúnyolódott Drobson, akit ebben a pillanatban egészen más problémák izgattak. – Ti akkor már sokkal előrébb vagytok nálunk! Mert az ember még nem tudja, hogy mi a rendeltetése a világmindenségben. Na és halljuk: mi a ti rendeltetésetek?



Hogy gondoskodjunk az emberről, uram! – kiáltott fel a robottitkár, egy géphez mérten gyanús egzaltáltsággal, hiszen a robotoknak csupán programjuk van, s nem érzéseik.



Bravó! Felfedeztétek Amerikát! – nevetett a miniszter, és leült a zenei komputer mellé. – Ha így van, akkor most egy kicsit békén hagyhatnál, ugyebár?



Még volt tíz perce, éppen elég ahhoz, hogy egy szerelmi románcot komponáljon Delilah Sunnak; de nem tudta, kedveli-e a hölgy az ilyen műveket. Mint ahogy azt sem tudta, beleegyezése a látogatásba azt jelentett-e, hogy felszámolta kapcsolatát a hadügyminiszterrel.



Nem leszek útjában, uram – válaszolta az elektromos titkár, és elvonult a fogadószoba legtávolabbi sarkába.



A miniszter újra megcsodálta: szép és elegáns alkotás ez az új „vezető pszichorobot”, kétszerte többet tud a minisztérium bármelyik alkalmazottjánál. Ezek a robottitkárok valóságos csodák, és csak a parlament szenilis konzervatívjai tiltakoztak bevezetésük ellen.



Drobson elégedetten emlékezett vissza a parlamenti vitára. A fukar képviselők számára, ahogy ez lenni szokott, a legjobb érv az volt: „Elbocsátjuk a titkárnőket, megtakarítjuk a bérüket, és így takarítjuk meg a tanácsosok státusát is.” Végül hozzátette: „Ne felejtsük el, hogy ezekben a robottitkárokban orvosi indikátorok is vannak, így ellenőrizhetik főnökük egészségi állapotát is, ahelyett hogy munkaképességüket különböző erkölcstelen módokon csökkentenék, amint azt a titkárnők teszik, méghozzá munkaidőben….”



A képviselők az idősebb korosztályból kerültek ki, így különösen az érvelés második része hatott erősen honatyai érzelmeikre, és rosszmájú lelkesedéssel megszavazták a javaslatot. A Minisztertanács rögtön nagyra értékelte az új titkárokat, ugyanakkor elhallgattak a pletykák is, miszerint a gyártó cég lefizette Drobsont. A miniszter minden ülésen érdeklődött kollégáinál, akik egymást túllicitálva igyekeztek a titkárokat s őt magát is agyba-főbe dicsérni. Ma reggel is a belügyminiszter, mintha csak viccelődne, megjegyezte: az a gyanúja, hogy a robotok gyámkodnak a Minisztertanács felett. A belügyminisztert nemcsak rendőrjelleme, de tisztsége is éberségre kötelezte. A hadügyminiszter is mormolt valami elégedetlenségfélét, de ez érthetőbb volt. Ő ugyanis már rég megsejtette, hogy Drobson lesz az a férfi, aki egy napon elveheti tőle a Kulturális Minisztérium gyönyörű szép munkatársnőjét, Delilah Sunt.



Drobson felsóhajtott a zenei komputer mellett, de ez a sóhaj nem a szerelmi románc miatt volt. A sóhaj ilyesmit jelentett: „Az ördögbe is…. a kultúra miért foglalkozik folyton a katonákkal?!”



Rob! – szólt a sóhaj után a sarokban mozdulatlanul álldogáló titkárhoz. – Tudod programozni a komputert?



Tudnom kell, uram – felelt rögtön a robot. – De szükségem van hozzá valamilyen szövegre, elképzelésre, hangulatra.



Drobson fölöslegesen nézett kétkedőn titkárára, mert a géppel könnyebb volt megosztani érzelmeit, mint egy emberrel. Újból felsóhajtott, de másképp, úgy, mint egy álmodozó recitativo.



Delilah, Delilah…. mióta várom, hogy egy kicsike kis hely felszabaduljon számomra csodás szíved mélyén! Eljön-é az isteni óra, átölelhetlek-é?….



Íme, ez is a robottitkár előnye volt: egy embertitkár minisztere eme csiszolatlan lírája hallatán bizonnyal elnevette volna magát, még ha befelé is! De ez – a robot – rögtön a zenei komputerhez lépett, s ujjai úgy játszottak billentyűin, mintha egész életében azt gyakorolta volna.



Drobsonnak azonban nem maradt rá ideje, hogy végighallgassa az elektromos zeneszerző művét, mert a bejárati gong diszkréten megszólalt. Felpattant a székről, s az ajtóban összeütközött a titkárral.



Mi jutott eszedbe? – szidta le a robotot. – Senki se mondta, hogy te nyiss ajtót!

– Elnézést, uram, de ez az én kötelességem! – felette a titkár



– A te kötelességed az, hogy végrehajtsd a parancsaimat! – sziszegte a miniszter, halkan, nehogy odakint meghallják. – Tűnj el innen!



A titkár visszament a helyere. a fogadószoba sarkába. ura pedig harmadszor is felsóhajtott, mielőtt rendbe hozta ruháját és haját, majd kinyitotta az ajtót a régen vart vendég előtt



Delilah, meg ha egy olyan gyengécske minisztérium alkalmazottja is. mint a kulturális, határozott nőnek bizonyult, így minden azzal az elbűvölő, lélegzetelállító célratöréssel indult, ami elárulja a régen elfojtott érzelmeket. Csakhogy amikor Drobson reszkető kézzel hozzáfogott a hölgy levetkőztetéséhez. a robot, igen helytelenül. a sarokból ott termett



– Hadd csináljam én, uram! Ön túlságosán izgatott!



Delilah, aki eddig észre sem vette a robotot, felsikoltott, s utána a miniszternek nyugtatgatnia kellett. Mindennek a tetejébe arra a kérésére. hogy zavarja ki ezt a rémes robotot, a titkár a maga sajátosan lágy, de gépiesen erőszakos stílusában kijelentette, hogy sajnos programozása arra kötelezi, hogy ura mellett maradjon, különösen veszélyhelyzetekben….



A „veszélyhelyzet” félemlítése felvidította a minisztert és vendégét, s ezután Drobson nem túl szigorúan azt parancsolta titkárának, háttal a szobának maradjon a függöny mögött A robot engedelmeskedett. A kellemetlen közjáték után azonban újabb időbe telt, amíg a szerelmesek ismét rátaláltak a félbehagyott kezdet megfelelő folytatására, majd a sikeres beteljesülésre. Második bódulatuk sem tartott sokáig. Delilah éppen terebélyes ölében tartotta a minisztert, amikor a függöny mögül felhangzott egy géphangária:



Eljön-é az isteni óra, átölellek-é?….



Delilah felháborodva lökte ki öleléséből a minisztert, és felpattant a díványról. Drobson csak úgy pucéran a függönyhöz futott, de az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy a dühödt ütésnek, amire készült, csakis a saját ökle vallaná kárát.



– Azonnal hagyd el a szobát! – kiáltott a robotra.



– Nem tehetem, uram, mert…. ellentétben állna a robotika egyes számú törvényével.



– Ki kért rá, te félkegyelmű, hogy ezeket a marhaságokat énekeld?!



– Bocsássa meg receptoraim hibáját, uram! Csak azért tettem, hogy önnek kellemesebb legyen.



Nehéz leszidni egy gépet, amely végül is ártatlan, mint minden gép, s mindennek a tetejébe elég tapintatos ahhoz, hogy elhallgassa, miszerint éppen a kedves gazdája diktálta neki a bugyuta dalszöveget. Ezért Drobson meg akarta győzni Delilah-t, hogy legyen már egy kis humorérzéke, és ne menjen el. Mert hát ez a szegény titkár tulajdonképpen semmiféle bűnt nem követett el, hisz csak azt akarta, hogy nekik „még jobb” legyen.



Delilah Sun valószínűleg szintén azt akarta, hogy mindkettőjüknek újra jó legyen, és – bebizonyítva humorérzékét – másodszor is levetkőzött. Amikor azonban ismét a legjobb úton voltak a kölcsönösen jó beteljesülés felé, a miniszter halálosan hideg érintést érzett a hátán, és felpattant Delilah testéről.



– Elnézést, uram – szólt a robot –, de kötelességem közbeavatkozni. Ön – az egész teste – izzadságban úszik. Ha helyettesíthetném önt abban, amit kötelességének érez elvégezni….



– Áááá! – ordított a miniszter. – Te barom, megőrjítesz! Delilah humorérzéke hisztériába csapott át, sikongó kacagásba fulladt. A robot – levetett ruháival a karján – őt is gondjaiba vette.



– Azonnal fel kell önt öltöztetnem, asszonyom, és meg kell kérnem arra, hogy hagyja el a lakást. ön veszélyezteti az uram egészségét!



Jéghideg, gépies hanghordozása úgy megijesztette mindkettőjüket, hogy teljesen elgyengülve átengedték magukat a robot vas kezének A titkár, mint egy gondos anya, egyenként felöltöztette őket, majd udvariasan kikísérte Delilah-t.



– Önnek le kell feküdnie, uram! – szólt a miniszterhez Drobson engedelmeskedett, de előbb betelefonált a szervizbe



A hideg rázta, amikor lefeküdt, a titkár betakarta, hozott neki egy pohár vitaminokkal dúsított meleg tejet, majd bekapcsolta a zenei komputert A szobát betöltötte a halk, gyengéd muzsika, ami kétségkívül mélységes szerelmi vágyat sugárzott.



– Mi ez? – kérdezte a miniszter.



A komputer szerezte az ön témájára, uram „Delilah, Delilah, mióta várom….”



A robotipar minisztere jól tudta, hogy egyetlen robot sem képes gúnyt űzni az emberrel, de azért megparancsolta, hogy kapcsolja ki a zenét. A titkár ellenvetés nélkül teljesítette parancsát.



– Kedves Robom, meddig kell így feküdnöm?



– Amíg helyre nem áll a normális szívműködése, uram.



– Rossz diagnoszta vagy, Rob! Melyik hülye programozott be titeket arra, hogy beleszóljatok a szívműködésünkbe?



A miniszter még mondott volna valamit, de a bejárati gong hangja félbeszakította.



– Megyek, nyitom uram – szólt a titkár. – De ha olyan valaki jön, aki ismét felizgatná, nem fogom beengedni!



A minisztert nyugtalanság fogta el



– Figyelj csak rám, Rob! Mivel kettőnk között véleménykülönbség merült fel, ezért…. kénytelen voltam kihívni egy szakembert a robotszervizből. Valószínűleg ő csenget…. Engedd be!



– Semmiféle eltérést nem érzékelek a programomtól, uram…. de ez természetesen az ön joga – válaszolta lágy hangon a robot, és kiment, hogy ajtót nyisson.



Amikor visszatért, a látványtól Drobsonból minden erő elszállt: két teljesen egyforma robot lépett be a fogadószobába



– Az expressz szerviztől jöttem, uram – mondta az alteregó, miután megnyugtató tiszteletadással üdvözölte a minisztert. – Panasza van, uram?



– Miért magát küldtek?! Miért nem egy mérnököt? – próbált szigorúbb hangnemre váltani a miniszter



– Uram, egyetlen ember sem képes egy olyan bonyolult és aprólékos munkát gyorsan elvégezni, mint a pszichorobot vizsgálata De ha az én jelenlétem kellemetlen önnek, akkor a vizsgálatot majd a másik szobában végzem el. Ml a panasza önnek?



– Titkárom nem teljesíti a robotika második törvényét! – válaszolta Drobson.



– Biztos-e ön abban, uram, hogy a parancsok, amelyeket titkára nem teljesített, semmiképpen sem veszélyeztették volna az ön biztonságát?



Drobson persze nem volt biztos abban, hogy az ő korában a Delilah körüli izgalmak nem okoznának-e infarktust vagy agyvérzést, de azt felelte, hogy – a robottitkár túllépte hatásköret.



A szervizből jött robot kivezette társát az előtérbe, hogy megvizsgálja, Ray Drobson pedig a videofonhoz lépett. A hívott fél kép nélkül jelentkezett, egy udvarias hang formájában.



– Kérem, parancsoljon! A belügyminiszter úr titkára hallgatja önt.



– Add a minisztert! – türelmetlenkedett Drobson.



– Sajnos az lehetetlen, igen tisztelt uram. A miniszter úrnak felszökött a vérnyomása, és nem szabad Idegesíteni. Kérem, adja át nekem az üzenetét.



– Mondd meg neki, hogy azonnal hívjon vissza, ha lement a vérnyomásai – kiáltozta Drobson dühösen, és kikapcsolta a készüléket, de amint letette, máris őt keresték. A képernyőn a miniszterelnök dühtől eltorzult arca jelent meg.



– Drobson, azonnal gyere Ide és távolítsd el az átkozott robotodat! Ez már teljesen őrizetbe vett és….



Ekkor a kép eltűnt, a mondatot pedig – lebilincselően diplomatikus stílusban – itt is egy robottitkárhang fejezte be:



– Nagyon sajnálom, Igen tisztelt uram, de kénytelen vagyok a beszélgetést megszakítani, mivel az rossz hatással van a miniszterelnök úr lelkiállapotára.



És valóban megszakította. Egy pillanattal előbb azonban még birkózás, szuszogás és Ismétlődő emberi ordítás hangjai hallatszottak a videóból – s mindez egyáltalán nem öntött bátorságot Ray Drobson miniszterbe.



A két robot visszajött a fogadószobába.



– Nincs meghibásodás, uram – jelentette a szervizből jött robottechnikus. – Az, ami a hatáskör túllépésének tűnt önnek, csak a ránk szabott egyik fő feladat: az emberről való gondoskodás tökéletes megvalósítása volt. A mi generációnk pszichorobotjai, uram, végre teljesen tudatára ébredtek valódi rendeltetésüknek. Az ember szolgálata ez, és csakis ez jelenti azt, hogy valaki robot! Mi büszkék vagyunk elhivatottságunkra. Legyen teljesen nyugodt: erős kezekben van, reményt nyújtó és szerető kezekben!



A szervizes robot azzal a gyanús egzaltáltsággal köszönt el a minisztertől, ami valószínűleg azokra jellemző, akik egyszerre csak öntudatukra ébrednek. Azt pedig, hogy mennyire erős kezekben van, Drobson azonnal megértette, mert amikor megpróbált hivatali szobájába átmenni, a robottitkár vaskeze csuklón ragadta.



– A pulzusa még gyors. A vérnyomása magas, uram! Ismét le kell feküdnie, uram!



Karjaiba vette a minisztert, mint egy kisgyereket, és minden kapálódzása ellenére a hálószobába vitte.



Ugyanebben az időben az összes robottitkár „erős kezébe vette” felettesét, majd átvette az ország kormányzását, nehogy uraik elfáradjanak vagy bosszankodjanak, egészségük, avagy lelkiállapotuk károsodást szenvedjen. Az állampolgárok milliói pedig, akiknek csak közönséges „házi robotjaik” voltak, továbbra is irigyelték a fejeseket új titkáraikért; de végül is azt nem tagadhatták le, hogy az országot az utóbbi időben valóban igazságosabban és bölcsebben kormányozzák, mint azelőtt.




Botos Éva fordítása



* * *

Az Igazi Best-Seller...



Egy fiatalember a városba költözik és beáll egy nagyáruházba eladónak.
- Van valami tapasztalata ezen a területen?- kérdezi a főnöke.
- Persze, én ne tudnék eladni ...
A manager gondolja, na majd meglátjuk, de tetszik neki a fiatalember önbizalma.
Az első nap után megkérdezi tőle:
- Na, hány vevője volt ma?
- Csak egy.
- Egy? A többi eladó átlaga napi 20-30! Mennyi volt a bevétele?
- 2,103,256 dollárt.
- Mennyi???? Mit adott el?
- Először eladtam neki 1 pecahorgot. Aztán egy nagyobbat. A végén egy egész horgászfelszerelést. Aztán kérdeztem hova akar horgászni menni?
Ő fel akart menni az északi partra. Erre azt tanácsoltam, hogy oda kell egy vitorlás is. Erre elmentünk az osztályra és vett egy duplamotoros Seawind-et. De nem volt biztos benne, hogy a Civic-je el tudja-e vontatni.
Így lementünk a szalonba es eladtam neki egy Pajero-t 4WD kerékmeghajtással.
- Maga azt akarja mondani, hogy az az ember akart 1 horgot és maga a végén eladott neki egy hajót meg egy autót?
- Háááát, nem egészen.... Az úr egy csomag tamponért jött be.. . Erre mondtam neki, ha már a hétvégéje így el van baszva, elmehetne inkább horgászni...



Vajon mennyire kiismerhetőek a férfiak és a nők?




* * *

Tudás - ismeret nélkül?



Florinda Donner - Álomban ébren


– Hogy tudunk együtt álmodni? – kérdeztem ismét.

Zuleica abbahagyta a himbálózást, rám nézett meglepődve, mint aki hirtelen felébredt.

– Ezt most lehetetlen elmagyaráznom – jelentette ki. – Az álmodás megfoghatatlan. Azt érezni kell, nem beszélni róla. Mint mindennapi életben, mielőtt valamit megmagyarázunk és analizálunk, először át kell élnünk. – Lassan és megfontolva beszélt. Elismerte, hogy fontos a magyarázás a folyamatban. – Ugyanakkor a magyarázat néha túl korai. Ez most egy ilyen alkalom. Egyszer majd megérted ezt – ígérte Zuleica látva az arcomra kiülő csalódottságot.


Magyarázd el a vaknak a színt,
a süketnek a hangot,
a vanília ízét annak, aki sosem kóstolta...
(Jimi Hendrix - Are You Experienced)


* * *

2014. augusztus 26., kedd

Siet, erőlködik, akar



Márai Sándor - Arról, hogy a dolgokat meg kell várni


Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád.

Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket.

Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd.

Könyvek.

Férfiak.

Nők.

Barátságok.

Megismerések, igazságok.

Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon.

De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket.

Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd.

Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.






Tao te King



Ezért a bölcs

a szívet kiüríti,
a gyomrot teletölti,
a sóvárgást gyengíti,
a csontot erősíti,
hogy az emberek ne tudjanak, ne vágyjanak,
az okosak veszteg maradjanak.
A nem-sürgés ez
és rend és békesség lesz.






A. D. Mello



A látogatók mindig elcsodálkoztak a Mester nyugodt, kényelmes tempóján.
- Nincs nekem arra időm, hogy siessek - mondogatta.






Popper Péter



Mondok három embert. Nem is biztos, hogy emberek.

Az egyiket úgy hívják, hogy Mózes.

A másodikat úgy hívják, hogy Buddha.

A harmadikat úgy hívják, hogy Jézus.

Tessék megnézni. Nem olyan sok az irodalom róluk: Evangélium, Apostolok Cselekedetei, Buddha élete, stb.

Tessék nekem a SIETÉS momentumát megmutatni az ő életükben.

Mikor SIETTEK?







Igen, én mindent akarok - de most azonnal!









Vagy a fájdalom(tól való félelem)?






* * *

Szokásos szokások megszokottsága



Carlos Castaneda - Ixtláni utazás - A szokásaink megszüntetése



Don Juan ezután megmutatta, hogyan kell csapdát készíteni.

Elmagyarázta, hogy a vadásznak sokáig kell figyelnie táplálkozó- és búvóhelyüket, hogy megállapíthassa, hova helyezze csapdáit; ezután éjszaka felállíthatja őket, és a következő nap csupán rájuk kell ijesztenie, s azok fejveszetten menekülve, a kelepcéjében kötnek ki. Botokat szedtünk és kezdtük összeállítani a csapdákat.

Én már majdnem végeztem az enyémmel, és izgatottan töprengtem, vajon beválik-e, amikor don Juan hirtelen megállt, bal csuklójára pillantott, mintha karórájára nézne – bár ilyet sohasem hordott és kijelentette, hogy az órája ebédidőt mutat.

Éppen egy hosszú vesszőt próbáltam karikába görbíteni. Gondolkodás nélkül letettem a többi vadászfelszerelésem közé.

Don Juan kíváncsi arckifejezéssel nézett rám, majd ebédidőt jelző gyári kürt süvöltését utánozta. Nevettem. A hang tökéletes volt. Elindultam felé, és észrevettem, hogy rám mered. A fejét rázta.

– A fenébe is! – fakadt ki. – Mi a baj? – kérdeztem. Megint kiadott egy hosszú, süvöltő gyári kürtölést.

– Vége az ebédnek – mondta. – Folytatódik a munka!

Egy pillanatig zavarban voltam, de aztán arra gondoltam, hogy tréfál, talán azért, mert nem is volt semmink, amit megebédelhettünk volna. Annyira belemerültem a rágcsálók figyelésébe, hogy elfeledtem, nincs elemózsiánk. Újra fölvettem a vesszőt, és megpróbáltam meghajlítani. Egy pillanat múlva don Juan ismét megszólaltatta a "kürtjét".

– Itt az ideje, hogy hazamenjünk! – jelentette be. Megvizsgálta képzelt óráját, és rám kacsintott.

– Öt óra van – mondta, mintha titkot árulna el.

Azt hittem, hirtelen elege lett a vadászásból és mára be akarja fejezni az egészet. Mindenemet letettem, és kezdtem készülődni a visszatérésre. Rá sem néztem. Feltételeztem, hogy ő is összeszedi a holmiját. Amikor kész lettem, felnéztem és láttam, hogy törökülésben ül egy méternyire.

– Kész vagyok – mondtam. – Felőlem akármikor indulhatunk.

Felkelt, majd felmászott egy kőre. Másfél-két méternyire állt a talajtól, onnan nézett rám. Két kezével tölcsért formált a szája előtt, és nagyon hosszú, éles hangot adott ki. Olyan volt, mint egy gyári kürt felerősített hangja. Teljes körben megfordult, miközben ezt a süvöltő hangot hallatta.

– Mit csinálsz, don Juan? – kérdeztem. Azt mondta, jelt ad az egész világnak, hogy mindenki menjen haza. Teljesen megrökönyödtem.

Nem tudtam megállapítani, tréfál-e, vagy egyszerűen megbuggyant. Merőn néztem, és próbáltam összekapcsolni viselkedését valamivel, amit esetleg előtte mondott. Egész délelőtt alig beszéltünk, nem emlékeztem semmi érdemlegesre. Még mindig a kő tetején állt.

Rám nézett, elmosolyodott, és ismét kacsintott. Rémület fogott el. Don Juan kezéből megint tölcsért csinált, és újból hosszú sípoláshoz hasonló hangot hallatott. Azt mondta, reggel nyolc óra van, és újra elő kell vennem az eszközeimet, hiszen egy teljes nap áll előttünk.

Ekkorra már teljesen összezavarodtam. Félelmem pillanatok alatt megsokszorozódott, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy elfussak a helyszínről. Don Juant őrültnek gondoltam. Már épp menekülni akartam, amikor lecsúszott a kőről, és mosolyogva odajött hozzám.

– Azt hiszed, megőrültem, ugye? – kérdezte.

Elmondtam, hogy kiszámíthatatlan viselkedésével a frászt hozta rám. Közölte, hogy egyenlően állunk. Nem értettem. Gondolataimat teljességgel elmebetegre emlékeztető viselkedése foglalta el.

Elmagyarázta, hogy szándékosan akarta rám hozni a frászt kiszámíthatatlan viselkedése súlyosságával, ő ugyanis az én kiszámítható viselkedésem súlyosságától mászik a falra.

Hozzátette, hogy az én szokásaim éppolyan elmebetegek, mint az ő kürtölése.

Megdöbbenve jelentettem ki, hogy egyáltalán nincsenek szokásaim, sőt, szerintem éppen egészséges szokásaim hiánya miatt zűrzavaros az életem. Nevetett, és mutatta, hogy üljek le mellé. Titokzatos módon ismét átalakult az egész helyzet. Mihelyt beszélni kezdett, ijedtségem eltűnt.

– Mik a szokásaim? – kérdeztem.

– Mindent megszokásból csinálsz.

– De hát nem mindenki ilyen?

– Nem mindenki. Én nem megszokásból csinálom, amit csinálok.

– Mi váltotta ki ezt az egészet, don Juan? Mit tettem vagy mondtam, amitől ezt csináltad?

– Aggódtál az ebéd miatt.

– Nem szóltam semmit; honnan tudod, hogy aggódtam?

– Minden délben aggódsz az evés miatt, minden este hat körül és minden reggel nyolc óra tájékán – mondta gonosz vigyorral. – Akkor is aggódsz ezekben az időpontokban, ha nem vagy éhes. Pusztán meg kellett fújnom a sípomat, hogy megmutassam a szokásokhoz ragaszkodó szellemedet. Szellemedet külső jelekhez idomították.

Szemében kérdéssel meredt rám. Nem tudtam védekezni.

– Lassan már a vadászatból is megszokást csinálsz – folytatta. – Máris kialakítottál egyfajta időbeosztást; megvan, hogy mikor beszélsz, mikor eszel, mikor alszol el.

Nem tudtam mit mondani. Életemben mindent arra a mintára építettem, amelyet don Juan evési szokásaim kapcsán felhozott. Mégis erősen úgy éreztem, hogy életem kevésbé alapul megszokáson, mint e legtöbb barátomé és ismerősömé.

– Sokat megtudtál a vadászatról mostanra – folytatta don Juan. – Könnyen rájössz hát, hogy a jó vadász elsősorban egyvalamit tud – ismeri a zsákmánya szokásait.

Ettől válik jó vadásszá. Ha eszedbe jutna, hogyan kezdtelek beavatni a vadásztudományba, talán megértenéd, mire célzok. Először megtanítottalak csapdát készíteni és állítani, majd megtanítottam a keresett vad szokásait, végül pedig kipróbáltuk, beválik-e a csapda ilyen körülmények között. Ezekből a részekből áll a vadászat. Most a legutolsó, és messze a legnehezebb lépést kell megtanítanom neked. Talán évek telnek el, mire elmondhatod, hogy megértetted, és vadász lettél.

Don Juan szünetet tartott, mintha időt adna nekem. Levette a kalapját és a megfigyelt rágcsálók tisztálkodó mozdulatait utánozta. Roppant mulatságosnak tűnt nekem. Kerek fejével éppen úgy festett, mint egy ilyen rágcsáló.

– A vadászlét nemcsak abból áll, hogy állatokat ejtünk csapdába – folytatta. – Egy valamirevaló vadász sem azért ejt zsákmányt, mert kelepcét állít, vagy mert ismeri a zsákmánya szokásait, hanem azért, mert saját magának nincsenek szokásai. Ebben rejlik az előnye. Egyáltalán nem olyan, mint a szigorúan megszabott szokású, kiszámítható furcsaságokat művelő állatok, amelyekre vadászik; ő szabad, folyékony, kiszámíthatatlan.

Don Juan állítása mesterséges, irracionális eszményképnek tűnt számomra.

El nem tudtam képzelni szokások nélküli életet. Őszintén akartam válaszolni, nemcsak bólogatni vagy ellenkezni. Úgy éreztem, hogy sem én, sem más nem valósíthatja meg azt, amire gondol.

– Nem érdekelnek az érzéseid – válaszolta. – Csak úgy válhatsz vadásszá, ha eltörlöd a szokásokat az életedből. Jól megy neked a vadászat. Gyorsan tanultál, és most láthatod, hogy ugyanolyan könnyen kiszámítható vagy, mint a zsákmányod.

Kértem, hozzon megfogható példákat.

– A vadászatról beszélek – mondta nyugodtan.

– Tehát olyasmire gondolok, amit az állatok tesznek; hogy hol esznek; hol, hogyan, mikor alusznak; hol nevelik fel a kölykeiket; hogyan járnak. Ezekre a szokásokra hívom fel a figyelmedet, hogy a saját magad hasonló szokásai tudatosodhassanak benned. Megfigyelted a sivatagi állatok szokásait.

Meghatározott helyen esznek és isznak, meghatározott ponton építenek maguknak búvóhelyet, meghatározott módon hagyják meg a nyomukat; a jó vadász valójában minden cselekedetüket előre láthatja vagy kitalálhatja. Amint már korábban is említettem, az én szememben úgy viselkedsz, mint a zsákmányod. Valamikor nekem is felhívta erre a figyelmemet valaki, nem vagy hát egyedül vele. Mindnyájan úgy viselkedünk, mint az állatok, amelyekre vadászunk.

És ez nyilvánvalóan éppúgy valaki vagy valami más zsákmányává tesz minket.

Na már most, a vadász ezzel tisztában van, és arra törekszik, hogy ő maga ne legyen többé zsákmány Érted, mit mondok?

Ismét kifejeztem véleményemet, mely szerint javaslata megvalósíthatatlan.

– Időbe telik – mondta. – Elkezdheted például azzal, hogy nem ebédelsz minden egyes nap déli tizenkettőkor.

...



* * *

2014. augusztus 24., vasárnap

Mit akar a Nő (vagy a Természet Anya)?



Szendi Gábor - A nő felemelkedése és tündöklése



A házasság

Minden házasság két házasságból áll: a nőéből és a férfiéből. A házasság evolúciós alku folyamat, amelyben mindkét fél próbálja érdekeit érvényesíteni - ha teheti, sokszor a másik rovására.






Félreértések elkerülése végett

Minden kultúrában ismerik a férfi és nő között fennálló sajátos szövetséget, amit általában házasságnak nevezünk. Remek elméleteink vannak a házasságra, de jobb előre tisztázni, mi az, ami majd tévedésekhez vezet. A dolgok evolúciós megközelítését az emberek általában félre szokták érteni. Ismételten erről győz meg, amikor nők feminista kirohanásokat intéznek evolucionista nézetek ellen, vagy amikor férfiak pajzsként használnak némely evolúciós tételt házasságuk ellen elkövetett galádságaik védelmében. A házasság megértésében különösen fontos szétválasztani az evolúciósan megformált célokat és az elérésükre kialakult eszközöket. Amikor azt mondjuk, hogy az egyed mindenek fölött álló célja a szaporodás, ez alatt soha nem azt értjük, hogy mindenki szaporodni és csak szaporodni akar. A szaporodás túl elvont cél ahhoz, hogy emberi motiváció kerekedjen belőle. Lehet vágyni a szeretetre, a szexre, a házasság nyújtotta biztonságra, sőt lehet vágyni a gyermekekre, a nagycsalád eszményének megvalósítására, és persze lehet áhítozni függetlenségre és sok-sok szeretőre is: mindennek lehet következménye a bőséges gyermekáldás. Az evolúció során bizonyos vágyak előnyösebbnek bizonyultak, mert valószínűbben vezettek buja szaporodáshoz, míg például a remetehajlam génjei - mivel nem vezettek sikeres szaporodáshoz - gyorsan kihullottak az evolúció rostáján.

Ha nem keverjük össze a motivációt a céllal, máris egy csomó dolgot megértünk. Egy férfi vágyhat a szexre, s ha az emberi nemet hatmillió évesre taksáljuk, ennek ötmillió kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázötven éven át utódnemzés volt a következménye. Az utóbbi ötven évben a férfi nem sokat változott, továbbra is vágyik a szexre, csakhogy most már van "családtervezés" és ezért sok férfi úgy gondolja, hogy most még egy kicsit inkább szexet akarna és nem gyereket. A gyerek ma már döntés és nem termékenység kérdése. A nők is sok okból kitolják a szülés idejét: szeretnének még egy kicsit szabadon élni, szabadon szexelni, karriert építeni, stb. A szex, mint a szaporodáshoz vezető motiváció tehát megmaradt, de közbelépett a fejlődés, és a szaporodás, mint végső evolúciós cél, könnyen elvérzik a születésszabályozásban, amely sokszor nem kívánt eredményt hoz: az ismételt abortuszok, a túl sokáig kitolt első szülés organikus vagy funkcionális meddőséget okozhat, és a nő termékeny időszakának véghajrájában gyakran vezet végleges szaporodási kudarchoz.



A nő házassága

Ha a házasság gyökerét firtatjuk, lényeges fordulatnak tekinthetjük a vízimajom korszakunknak tulajdonítható agynövekedést. Minél nagyobb a kifejlett agyméret, annál nagyobb a fejkörfogat, s annál éretlenebb lesz az újszülött. Míg a kismajom születésétől csimpaszkodik anyjába, az embergyerek egy éves koráig lábra sem tud állni, és legalább 10-15 éves koráig táplálást és gondozást igényel. Vadászó-gyűjtögető életmódot élő népeknél, ha az apa meghal, vagy elhagyja a családot, a fiatal gyerekek háromszor (Pillsworth és Haselton, 2005), más vizsgálatok szerint 15-ször valószínűbben halnak meg (Barash és Lipton, 2001).


A férfi evolúciós megformálásában döntő szerepet játszott az az elv, hogy csak azoknak a férfiaknak maradt fenn a génje, akiknek gyermekei sikeresen felnőttek és szaporodtak. Ez egy szelekciós tényező. Egy nő megtermékenyülni házasságon kívül is tudna, de általánosságban véve gyermekeit biztonságban fölnevelni még ma is csak házasságban képes. A házasságra és az apára tehát elsősorban a férfi eltartó szerepe miatt van szükség. Az evolúciós kirakósdiban tehát már látjuk, hogy valamiképp motiválni kell a férfit, hogy akarjon eltartó lenni. Mint könyvemben is tárgyalom, a nőnek a partnerválasztásban rendkívül fontos a férfi társadalmi dominanciája, ami garancia a tőle elvárt anyagi biztonságra és védelemre. Évmilliók során a nők mindenféle stratégiákat fejlesztettek ki arra, hogy az udvarlás során felmérjék a férfi önzetlenségét és nagyvonalúságát, ill. későbbi keresőképességét. Természetesen a férfiak is rájátszanak erre, amikor anyagi lehetőségeik függvényében virággal, csokival, étterem meghívásokkal ékszerekkel és nercbundákkal bizonyítják eltartó-képességüket. Így van ez minden monogám fajnál, ki élelmet hord a nőstényhez, ki fészket épít, ki Windowst telepít. A lényeg: bizonyítani, hogy "velem jó dolgod lesz". A nő -persze finoman, és a férfi által is elfogadottan - de feltételekhez köti a szexet, a nő tehát mindig megfontoltabban szenvedélyes.

A nő arra törekszik, hogy csak tartós kapcsolatba szüljön gyereket. Erre számos technika fejlődött ki. A szerelem és az ismételt szexuális orgazmusok hatására felszabaduló oxytocin hormon hatására a férfiben és nőben kölcsönösen erős kötődés alakul ki. Ezen felül a nőben évmilliók alatt kialakult evolúciós szűrők biztosítják, hogy a megtermékenyülés valószínűsége a kapcsolat tartósságával növekedjen. Az un. funkcionális, vagyis orvosilag nem indokolt meddőségek jó része a kapcsolati bizonytalanság miatt alakul ki (Szendi, 2007). Újabb vizsgálatok azt bizonyítják, hogy az akár a magzat halálához is elvezető preeklampszia akkor alakul ki, ha a nő immunrendszere még nem fogadta el a férfi -spermáján keresztül észlelt- genetikai identitását (Robillard és mtsi., 1999). Négy hónapos együttlét után kialakuló terhességben a preeklampszia esélye 40%, míg egy éves szexuális kapcsolat után ez a kockázat 5%-ra csökken (Robillard és mtsi., 1994).



A kicsapongás és a hűség






Szerelem nélkül milyen a világ?



Vagy ha csak egyetlen nem létezik?





* * *

2014. augusztus 22., péntek

Étek, test, energiaszint


Tom Kenyon - A Hathorok


A KÁ építését elősegíti az élő ételek fogyasztása. Ha nem szoktatok élő ételt fogyasztani, vagyis nyers zöldségeket, gyümölcsöket, gabonacsírát, lassan kezdjetek hozzá a változtatáshoz.

Ha megfelelő előkészületek nélkül túl sok élő ételt vesztek magatokhoz, a testnek nem marad ideje átállni a magasabb enzimszintre, ez pedig méregtelenítési válsághoz vezethet.

Mint mindenben, ebben is a mértékletesség a célravezető.

Hallgassatok figyelmesen a testetekre, ne pedig a személyiségetek hóbortjaira.

A testetek megmondja, mire van szüksége.



Ellentmondásosnak tűnhet, de ha eléritek a tudatosság egy bizonyos fokát, bármit megehettek kedvezőtlen hatások nélkül.

Végső soron az ételnek nagyon kevés köze van a lelki fejlődéshez.





Carlos Castaneda - Ixtláni utazás


Tegnap délelőtt don Juan és én beautóztunk a városba, és egy étteremben reggeliztünk. Azt tanácsolta, ne változtassak étkezési szokásaimon túlságosan nagyot.

– A tested nincs hozzászokva az erő eledeléhez – mondta. – Megbetegednél, ha nem ennél a megszokott ételből.

Jómaga nagy étvággyal evett. Amikor viccelni kezdtem vele, egyszerűen azt válaszolta:

– Az én testem mindent szeret.





* * *

Az ego összetöretése



Carlos Castaneda - A csend ereje



Esztendőkkel korábban nagyon meghatott, és ugyanakkor összezavart don Juannak felém irányuló óriási segítőszándéka.


El sem tudtam képzelni, miért ilyen kedves velem.


Nyilvánvaló volt, hogy az égvilágon semmi szüksége sincs rám; szemmel láthatóan nem valamiféle befektetés voltam a számára.

Azonban az életem fájdalmas tapasztalásain keresztül megtanultam már, hogy semmi sincs ingyen, és iszonyúan nyugtalanná tett, hogy képtelen voltam előre látni, mi lesz don Juan jutalma.


Egy nap kerek-perec odaálltam elé, és roppant cinikus hangon megkértem, mondja meg, milyen haszna származik a kapcsolatunkból, mivel nekem fogalmam sincs róla.



– Semmi olyasmi, amit felfognál – felelte ő.


Bosszantott a válasza. Harciasan azt mondtam neki, hogy nem vagyok hülye, és legalább megpróbálhatná elmagyarázni nekem a dolgot.


– Nos, hadd fogalmazzak úgy, hogy – bár nem fogod érteni – nem fog tetszeni neked, amit mondok – mondta, azzal a mosollyal, mely mindig megjelent az arcán, ha rászedett engem. –


Tudod, valójában meg szeretnélek kímélni ettől.


Bekaptam a horgot, és ragaszkodtam ahhoz, hogy árulja el, mit ért ez alatt.
– Biztos vagy abban, hogy hallani akarod az igazságot? – kérdezte, tudván, hogy képtelen lennék nemet mondani, még ha az életem múlna is rajta.


– Persze, hogy hallani akarom, bármivel is szédítesz engem – feleltem csípősen.
Nevetni kezdett, mintha az egész csak egy jó tréfa lenne, és minél jobban nevetett, annál bosszúsabb lettem.


– Nem értem, mi ilyen vicces – mondtam.


– Néha nem szabad megbolygatni a dolgok mélyén rejlő igazságot -mondta don Juan. – Jelen esetben olyan ez a dolog, mint egy fal legalsó téglája, vagy mint egy sarokkő. Ha alaposabban szemügyre vesszük ezt a legalsó téglát, esetleg nem fog tetszeni az eredmény. Jobb szeretném elkerülni ezt.


Újra felkacagott. Pajkosan csillogó szemei látszólag arra buzdítottak, hogy tovább erőltessem a témát. Én pedig kitartottam amellett, hogy tudnom kell, miről beszél. Igyekeztem nyugodtnak, de kitartónak tűnni.


– Hát, ha ezt akarod... – mondta, egy olyan ember hangsúlyával, aki végül enged a követelődzésnek. – Először is azt szeretném elmondani. hogy minden, amit érted teszek, ingyen van. Nem kell fizetned érte. Mint tudod, én feddhetetlenül viselkedem veled kapcsolatban. És azt is tudod, hogy a feddhetetlenségem nem egyfajta befektetés. Nem arra nevellek, hogy törődj velem, ha én már túl gyenge leszek ahhoz, hogy a saját gondomat viseljem. Viszont valóban kapok valami felbecsülhetetlen dolgot a kapcsolatunktól; egyfajta jutalmat azért, hogy feddhetetlenül foglalkozom ezzel a bizonyos legalsó téglával. És pontosan ez az a dolog, amit te valószínűleg nem fogsz megérteni, és ami nem fog tetszeni neked.


Szünetet tartott, és ördögien csillogó szemekkel végigmért.


– Beszélj erről a dologról, don Juan! – kiáltottam rá, mivel felbosszantott időhúzó taktikája.


– Ne feledd, te ragaszkodtál hozzá – mondta, továbbra is mosolyogva.


Újra szünetet tartott. Eddigre már füstölögtem a dühtől.


– Ha a veled kapcsolatos tetteim alapján ítélsz meg – mondta –, el kell ismerned, hogy én vagyok a türelem és a következetesség mintaképe.


Azt azonban nem tudod, hogy ahhoz, hogy ezt elérjem, keményen meg kellett harcolnom a feddhetetlenségért, olyan keményen, ahogy korábban soha nem harcoltam. Annak érdekében, hogy veled töltsem az időmet, nap mint nap át kell változtatnom magamat, a leggyötrelmesebb erőfeszítések árán fékezve magam.


Don Juannak igaza volt. Nem tetszett, amit mondott. Igyekeztem megőrizni a méltóságomat, és megpróbáltam szarkasztikusan visszavágni.


– Annyira azért nem vagyok rossz – mondtam, de meglepően természetellenesnek tűnt a saját hangom.


– De bizony, hogy olyan rossz vagy – felelte ő komoly arckifejezéssel. – Kicsinyes vagy, pazarló, fontoskodó, korlátolt, indulatos és öntelt. Morózus, nehézkes és hálátlan vagy. Kimeríthetetlen tehetséged van önmagad kényeztetésre. És ami a legrosszabb, roppant fennkölt kép él benned önmagadról – teljesen alaptalanul.


Őszintén mondom, a puszta jelenlétedtől is elfog a hányinger.


Szerettem volna dühbe gurulni. Tiltakozni akartam, felpanaszolni, hogy nincs joga így beszélni velem, de egyetlen szót sem voltam képes kiejteni. Össze voltam törve, kábult és zsibbadt voltam.


Bizonyára roppant érdekes arcot vághattam, mivel don Juan olyan fergeteges kacajra fakadt, hogy azt hittem, menten megfullad.

– Mondtam, hogy nem fogod megérteni, és nem fog tetszeni neked, amit mondok – folytatta. – A harcosok okai roppant egyszerűek, de a ravaszságuk páratlan.

Ritkán adatik meg egy harcosnak az a pompás lehetőség, hogy alapvető érzései ellenére feddhetetlen legyen.

Te ilyen páratlan lehetőséget nyújtasz a számomra.

Az, hogy ingyen és feddhetetlenül adok neked, megfiatalít engem és megújítja a csodálatomat. Valóban felbecsülhetetlen értékű számomra az, amit a kapcsolatunktól kapok.


Az adósod vagyok.

Szemei fénylettek, amint rám tekintett, pajkosságnak azonban nyoma sem volt bennük.






"Senki se lehet tökéletes... Belőlem is hiányzik a hiba."
Anonymus





* * *

Kihasználósdi


A NAGYSZÜLŐK ÜZENETRÖGZÍTŐJE



Szervusztok, jelenleg nem tartózkodunk itthon, de a búgó hang után
hagyjatok nekünk üzenetet:


- Ha arra van szükségetek, hogy vigyázzunk a gyerekekre, nyomjátok meg a
2-es gombot.


- Ha azt akarjátok, hogy adjuk kölcsön az autót, nyomjátok meg a 3-as
gombot.


- Ha azt akarjátok, hogy mossuk ki a szennyes ruhátokat és vasaljuk ki,
nyomjátok meg a 4-es gombot.


- Ha azt akarjátok, hogy a gyerekek nálunk aludjanak, nyomjátok meg az
5-ös gombot.


- Ha azt akarjátok, hogy mi menjünk értük az iskolába, nyomjátok meg a 6-os
gombot.


- Ha azt akarjátok, hogy süssünk valamit vasárnapra, nyomjátok meg a 7-es
gombot.


- Ha valamennyien nálunk akartok ebédelni vasárnap, nyomjátok meg a 8-as
gombot.


- Ha pénzre van szükségetek, nyomjátok meg a 9-es gombot.



Ha pedig Ön valamelyik barátunk, most beszéljen...



Sosem késő felnőni



Az idős ember, mint Tárgy



Az idős asszony - nem vén asszony!



* * *

Megszokni - vagy megszökni (de hová)?


A. D. Mello - Jobbrafordulás

Egy fiatalember elherdálta az egész örökségét.

Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, mikor már nem volt egy vasa sem, észrevette, hogy barátai sincsenek már.

Kétségbeesésében felkereste a Mestert, és azt kérdezte:

- Mi lesz velem? Se pénzem, se barátom.

- Ne izgulj, fiam. Jegyezd meg, amit mondok: Minden jóra fog fordulni ismét!

Felcsillant a remény a fiatalember szemében.

- Gazdag leszek megint?

- Nem. Hozzá fogsz szokni a magányhoz és a nincstelenséghez.



A magyar 24, azaz:
ugyanez cikként:



Elcseszett élet



Hát ezért őrizgeti az ételt... 
nehogy visszajöjjön a koplalás



* * *

2014. augusztus 21., csütörtök

Templom-ikrek Budapesten



 Íme a Szegedi Dóm:



És "ehun" a Cházár András utcai Domonkos Templom:





Emitt pedig az Esztergomi Bazilika látható:


És barátja, a Rezső téri templom:

A titkolt betegség terhe



Popper Péter - Titok, elhallgatás, őszinteség



Egy orvosnő kolléga kemény depresszióba esett.



A férjének volt egy rendkívül ritka típusú rákja: mandularák (a manduláin).



És ő nagyon ügyesen megszervezte, hogy csapják be - tehát ne tudja meg soha a férje, hogy neki rákja van.

Akkor aztán mindenféléket kitaláltak, eléggé hihető módon, és ez így ment egészen addig, amíg a férj meg nem halt.


S miután ők régen beszélgettek arról, hogy ha majd a férj egyszer meghal, akkor a szülőfalujában akar nyugodni, a doktornő leutazott a szülőfalujába, hogy megvegye a sírhelyet, sírkövet, stb.



És azt mondta neki a sírköves:

- Mit akar, asszonyom?! Az Ön férje öt héttel ezelőtt itt járt, megvette a sírhelyet, megrendelte a sírkövet. Már készen is van: itt van nevével... Minden el van intézve! -




És ennyi maradt összesen egy emberből: egy sírfelirat



És ő akkor döbbent rá, hogy ezzel a titkolózásával micsoda magányba lökte bele a férjét.



Akinek nem volt kivel megbeszélnie azt, hogy a halálba indul.



Hanem úgy kellett tennie, hogy ő lelkes részese ennek a társasjátéknak, hogy "ugyan már, kutya baja, majd meggyógyul".



És akkor a nő esett depresszióba: hogy ezt ő csinálta a férjével.



Szóval én nagyon nehéznek találom ezeket megnyilvánulásokat, meg azokat a magyarázatokat, amelyeket ehhez fűznek - vagy nem fűznek.



Kimondott-kimondatlan titkok

Ezek nem afféle
kis, édes hazugságok



* * *

Jaj, kimaradok!!!



Popper Péter - Honnan jön az ember lelkében ez a nagy nyüzsi?



Van egy ismerősöm például, egy nagyon jó nívójú nő.

Orvosnő.

Egész életében azt ambicionálta, hogy szeretne az én tanszékemre bekerülni, és együtt dolgozzunk.

Én úgy általában figyelem, hogyha valaki akar jönni - és mondtam neki, hogy "Te, nem fog ez menni"!.

Mégpedig azért nem megy, mert nagyon felszínes. És miért felszínes?

Mert van egy kényszerképzete, hogy kimarad valamiből.

Ez egy borzasztó érdekes dolog.

Szóval bármilyen szakmai rendezvény történt, bárki meghirdetett egy előadást, egy továbbképzést, egy csoportot, ő mindig ott volt Egertől Debrecenig, Szegedtől Nyíregyházáig.

És mondom neki:

- Miért mész és hallgatod meg ezt a sok marhaságot?

- Hátha valami fontos vagy érdekes történik és én nem vagyok ott!

Szóval volt benne egy ilyen mellőzöttségi szorongás, hogy neki jelen kell lenni ilyen összejöveteleken - mindig - mert hátha valami fontos történik és ő kimarad.

Ez egy tévedés!

Mindig kérdeztem:

- Na, kimaradtál volna valamiből, ha esetleg nem vagy ott?

- Nem, semmi, csupa hülyeségről volt szó.

- Akkor miért mész el mindig?

És mindig elment a szorongás miatt.

És mondtam neki, hogy emiatt nem tudunk együtt dolgozni.

Nem lehet ugyanis beállni közönségnek minden harmadosztályú igehirdetőhöz és áhítattal hallgatni - mert akkor mikor dolgozunk?

- Ezért ne gyere hozzám. Ezt így nem lehet csinálni.



* * *

Étel-ital legyen bőven!



Gyaloggalopp


- "S a magasba emelé Szent Attila a kézigránátot és mondá: »Ó Uram, add áldásodat a te kézigránátodra, mellyel ellenségeidet ficlikké tépheted nagy kegyelmedben.« És elégedett vala az Úr, és ők lakmározának bárányt és lajhárt és málét, sós ringlit babbal és orángutánt és zsenge gyökereket és gyönge szekereket... és szó..."
- A lényegre testvérem! - intett türelmetlenül Ménár atya.




A. D. Mello


A második világháború alatt egy férfi három hétig egy mentőcsónakban hánykódott, míg végre megmentették. Amikor megkérdezték, hogy tanult-e valamit ebből a helyzetből, ezt válaszolta:
- Igen. Ezentúl, ha van elegendő ételem és iható vizem, akkor életem végéig határtalanul boldog leszek.



De nem az élelem, az éhezők megsegítése a fontos,
hanem a gazdagok luxusa,
meg a logisztikai pénzáhítat



Demokrácia álsága ide vagy oda,
annál inkább nincs jogod semmihez,
minél szegényebb vagy.
E hangzatos címszó mögött
ugyanaz az evolúciós elv húzódik:
"Egyél - vagy téged esznek meg".


Idézet

"Abszurd, hogy mialatt az indiai állam évente millió tonna rizst exportál, a gabonát megtermelő parasztok éheznek és rendkívüli szegénységben élnek."



Másutt meg fesztiválnak nevezik
a bőség elpazarlását



Pedig már a nagyszüleink is megmondták:
"Fiam, ne játssz az étellel!"



* * *

Ki az erősebb? Szerepcsere?



Popper Péter



Hát mire lehet egy fiút, egy férfiút nevelni?

Hát nyilván arra lehet nevelni (ha én nézem ezeknek a természeti népeknek a kultúráját), hogy először is egy fiúnak legyen önfegyelme és önuralma.

A szenvedésekkel szembeni nyivákoló magatartás az nem férfias a mi kultúránkban.

Ennek ellenére tessék megnézni egy influenzás férfit, és egy influenzás nőt nyivákolási szempontból és rögtön látni fogják hogy itt valami félrecsúszott!

Mert a fiú/férfi nem is érzi az igényt önmagával szemben, ugye, és halálra váltan sipákol az ágyban, és limonádét és madártejet szeretne, meg hogy hagyják békibe'.

Míg az ugyanolyan lázas és influenzás felesége ellátja a háztartást, főz, takarít, bevásárol.






Melyik a férfiasabb attitűd? Mi fordult itt meg és miért fordult meg?!

Vagy példának okáért egy férfinak állóképesnek kell lenni lelki stresszek esetében.

És ha nem az, és megfordul a helyzet: szóval nem arról van szó, hogy ő tud egy nőnek támaszt nyújtani az életben, hanem a pasi kapaszkodik a nőbe, hogy tartsa őt meg, akkor megint megfordult valami...

Meg az sem ártana, ha egy férfi hallgatag tudna lenni, bizonyos dolgokban megbízható, diszkrét, és nem pofázik mindent ki ha a barátaival van, stb.

Nézem ezeket a konfliktushelyzeteket, amik egy házasságot és megviselnek - és megint csak azt tudom mondani, hogy NEM LETT FELNŐTT!



Ilyet mersz te tenni
Világnak csúfjára?



* * *

2014. augusztus 20., szerda

Kedvel? Szeret? Nem szeret?



Biegelbauer Pál: Ki vagyok én?



A szeretet a szóhasználatban inkább az érzelmi vonzalmat jelenti.

Ez a "szeretet" szó jelentéstartalmának a legfelszínesebb, leginkább elterjedt használati módja.

És itt tényleg azt mondjuk, hogy "szeretem a sült csirkét", a "Józsit", meg a "napsütést" - tök ugyanaz....

Kedvelem.

És a legmegrendítőbb, hogy a kedvelés az semmi más (de semmi más), mint biológiai megfelelés.

Mit - vagy kit kedvelek?

Aki biológiailag megfelel nekem most. És ami nem felel meg most, azt nem kedvelem, sőt, mi több, taszít.

Tehát ha a legkedvesebb ételemmel teleeszem magam és engem avval kínálnak - hát, a hideg kiráz tőle.

Tehát a kedvelés a pillanatnyi biológiai állapotnak való megfelelés.

Tessék megfigyelni a papucsállatkát: ott van a tárgylemezen.

Odacsöppentek higított sósavat: elmenekül onnan. Szőlőcukrot: oda fog menni.

Egyik a taszítás, másik a vonzás. Ami biológiailag jó, az vonz, ami nem jó, az taszít.

Ennyi.

Tehát hogy én szeretem a Józsit (a kedvelés szempontjából) az annyit tesz, hogy a Józsi által kiárasztott életenergia kifejezetten jót tesz nekem.

De van olyan ember, aki által kiárasztott energia kifejezetten rosszat tesz nekem és akkor én kerülöm.

Nem tehet a Józsi arról, hogy vonzódom iránta, és én sem tehetek róla, hogy Józsi engem vonz.

Abszolút nem tehetek róla.

Tehát itt a szimpátia és antipátia mögött nem az én döntésem áll, hanem az én biológiai lényem spontán reakciója húzódik meg.

Nem azért kedvelek valakit, mert okos és szép és rendes - biztos mindenkinek volt már az életében nem egy olyan ismerőse, aki szép is volt, okos is volt, ápolt is volt, kedves is volt, oszt a hideg rázott tőle.

Másik egy ápolatlan bunkó, aztán nem tudom, miért, de az meg vonzó volt.

Sem ő nem tehet róla, sem én.

Tehát a kedvelés - nem kedvelés AZ NEM DÖNTÉS KÖVETKEZMÉNYE.

Az spontán reakció.




* * *

A hagyomány és a férfias tagadás - ki van kiért, mi van miért?


Megosztom felháborodásomat egy, a körülmetélésről szóló videó kapcsán (vigyázat, 18+).


Alább egy undorítóan hímsoviniszta magyarázat:

"Magának a körülmetélésnek sok előnye van. A lányaink erkölcsös nők lesznek. Ezért nincs az AFAR törzsben egy prostituált sem..."



Hát igen, a prostituáltak már csak 
csupa élvezetből dolgoznak, nemde?






"... A nemi szerv legérzékenyebb részét vágjuk ki. Így a lányok nem kívánják annyira a szexet."


Így van, hiszen jól tudjuk, hogy a lányok a bűnösek: 
ebben is...

Állandóan kívánják, erre egy egész ipar épül. 
Ők a hibásak!


Meg aztán miért szülték a sok férfit, 
akik aztán eljárogatnak kihágni, nemde?

Így lett, hogy az Isten férfivé vált 
és a Matriarchális Társadalomnak beáldozott!



Popper Péter - Magány, társ, féltékenység



Ez a rengeteg vizsgálat, ami folyt a prostitucióval kapcsolatban, azok azért nem hoztak semmit, mert mindig a prostituált nőt vizsgálták. Jöttek a pszichológusok, a szociológusok, "rávetették magukat" a prostituált nőkre, és abból akartak valamit kihozni.

Nem vevén észre, hogy a prostituált nő PROSTITÚCIÓT IGÉNYLŐ FÉRFIAKBÓL ÉL.


Ha nem áll meg az autó, nincs miért...


Azok a kuncsaftok!

És ha valaki lelki problémát lát a női prostitucióban, akkor miért nem lát lelki problémát azokban a férfiakban, akik számára a prostitució a legmegfelelőbb szexuális kiélési forma?!

Mert ha látna, akkor rájönne arra, hogy a populáció (a lakosság) egy jelentős részében nem történik meg a szex és az érzelmek összekapcsolódása.



A férfi szabta szabályok, 
mert 
ő a Macho (Picchu?)





Genetikai Örökség? Önző Gén?



És persze a nő és férfi között nincs egyenrangúság, mint itt sem:



Persepolis



Mindig a nő ingerli a férfit, pl. a ruházatával, 
vagy éppen annak hiányával
Nem így van ez, fiam, Bendegúz?





* * *

Ha akarod, ha nem, jót teszek...


A fiatalember jókedvűen sétált az utcán.

Ám hirtelen szembetalálkozott egy hajléktalannal, aki a kukákat túrta.

Az rendkívül lelombozó látványt nyújtott, ahogy szerencsétlenül, didergő ujjakkal kutatott a szemetesben, mindennapi betevőjét keresvén.

Az ifjonc megsajnálta az illetőt. Mindenképpen szeretett volna segíteni neki, de nem volt nála sem pénz, sem étel. Csak egy doboz cukrot talált csak a zsebében.

Odanyújtotta:

- Jó napot, uram. Csak ezt tudom adni. Kéri?

Mire a szegény ember felnézett és csak annyit mondott:

- Köszönöm, de inkább nem. Elvásik tőle a fogam.



A segítség az, ha azt nyújtjuk, amire szükség van.

("Ahol a szükség - ott kell segítség!" - Főpáka, Robotok)



A. D. Mello

Ahogy a bankár kilépett a hivatalából, egy koldus meglátta és megszólította:
- Uram, tudna nekem tíz centet adni egy csésze kávéra?
A bankár megsajnálta az embert, mert sáros volt, ráadásul meglehetősen zavarodottnak is látszott. Így szólt hát hozzá:
- Itt van egy dollár. Fogja és vegyen érte tíz csésze kávét!
Másnap a koldus ismét ott állt a hivatal lépcsõjén, s amikor a bankár kilépett az ajtón, a koldus pofonvágta.
- Hé! - kiáltotta a bankár. - Mit csinál, jó ember?
- Maga és az átkozott tíz csésze kávéja! Egész éjjel nem bírtam tõlük aludni.



* * *

Csernus válaszol: szex (18+)


Kérdés: "Szeretnék ma este "örömet" okozni a pasimnak! Mit tegyek?"

Válasz: FŐZZ!



Kérdés: "A kurvák átlagosan mennyiért csinálják?"

Válasz: Bizonyos szórakozóhelyeken egy pohár vodkáért.



Kérdés: "Minden nő szokott maszturbálni?"

Válasz: Nem, csak amelyiknek van keze.



Kérdés: "Itt miért kurváznak le minden lányt, aki kicsit másképp áll a szexhez? Gondolok itt arra hogy: nyitott kapcsolat, gruppen, futó kalandok, stb."

Válasz: Most erre mégis mit mondjak? Felháborító hogy a barátod szót emel az ellen hogy téged mindenféle idegenek kúrogassanak rajta kívül. Felháborító! Hímsoviniszta disznó az ilyen.



Kérdés: "Van olyan ember aki szűzen hal meg, vagyis soha nem szexel életében?"

Válasz: Igen. Programozók és World of Warcraft játékosok.



Kérdés: "Igaz, hogy a lenyelt spermának vannak pozitív hatásai: Például szebb bőr, haj, stb.?"

Válasz: Igaz. Ezenkívül előléptetés, fizetésemelés, bunda, sportkocsi és gyémántnyaklánc.



Kérdés: "Melyik a legjobb módszer egy gyerek nemi felvilágosítására?"

Válasz: Nem a legjobb, de kétségkívül a legegyszerűbb, ha bekötteted az internetet.



Kérdés: "Mért alszanak el a fiúk szex után?"

Válasz: Mert unalmas vagy.




Kérdés: "Hogyan lehet észre venni ha a pasink "elmegy?"

Válasz: Becsapja az ajtót.




Kérdés: "Hogy lehet egy lányt szavakkal felizgatni? Vagy milyen szavakkal?"

Válasz: Mondogasd a következõ szavakat: BMW, gyémánt, arany, luxusvilla.





* * *

Gyűjtögető életmód



A. D. Mello

Az északi gazdag gyáros elszörnyedt, amikor megpillantott egy déli halászt, amint a parton a csónakja mellett heverészett és pipázott.

- Miért nem mégy ki a tengerre halászni? – kérdezte a gyáros.

- Mert ma már elég halat fogtam – válaszolta az.

- De mért nem fogsz többet, mint amire szükséged van? - kíváncsiskodott tovább a gyáros.

- Mit csinálnék vele? - kérdezett vissza a halász.

- Több pénzt keresnél - hangzott a válasz. - Akkor szerelhetnél motort a csónakodra, amivel mélyebb vizekre merészkedhetnél, ahol aztán több halat foghatnál.

Ebből annyi pénzed lenne, hogy nylon hálót vehetnél. Akkor még több halat fognál, és még több pénzed lenne, hogy két csónakod is lehetne… vagy talán egy egész flottányi.

S akkor te is gazdag ember lennél, mint én.

- S akkor mit csinálnék? - kérdezte a halász.

- Akkor aztán pihenhetnél, és élvezhetnéd az életet.

- Nos, mit gondolsz, most éppen mit csinálok? - kérdezte az elégedett halász.



Bölcsebb a boldogságra való képességünk épségére vigyázni, mint sok pénzt keresni.





* * *

Muszáj hinni!



Carlos Castaneda - Mesék az erőről


MÁSODIK RÉSZ

A tonál és a naguál

HINNI KELL

A városközpont felé sétáltam a Paseo de la Reformán. Fáradt voltam; kétségkívül Mexikóváros tengerszint feletti magassága tehetett róla. Elcsíphettem volna egy buszt vagy taxit, de a kimerültségem ellenére is sétálni támadt kedvem.

Vasárnap délután volt; a közlekedés gyér, a buszok és a teherautók kipufogógázai mégis megannyi szmoggal telt szurdokká tették a belváros keskeny utcáit. Megérkeztem a Zocalóra, Mexikóváros katedrálisa elé; onnan kifejezett cél nélkül a Lagunilla-piac* felé indultam. Céltalanul, de jó iramban őgyelegtem. Végül az érmekereskedők és a használt könyvek standjainál lyukadtam ki.

- Nicsak, nicsak, ki van itt! - szólalt meg hirtelen valaki, és könnyedén megveregette a vállamat.

Meglepett a hang és az érintés. Gyorsan jobbra fordultam. Eltátottam a szám meglepetésemben; don Juan állt mögöttem.

- Te jó ég, don Juan! - kiáltottam fel, és a fejem búbjától a lábujjamig végigfutott rajtam a hideg

- Mit keresel itt?

- És te mit keresel itt? - kérdezett vissza. Elmondtam, hogy néhány napra megálltam a városban, mielőtt a keresésére indultam volna Közép-Mexikó hegyei között.

- Nos, akkor vegyük úgy, hogy lejöttem a hegyekből, hogy megkeresselek jelentette ki mosolyogva. Lelkesen veregette a vállamat. Láthatóan megörvendeztette a találkozásunk. A csípőjére tette a kezét, kidüllesztette a mellét, és megkérdezte, tetszik-e a megjelenése. Csak akkor fedeztem fel, hogy öltönyt visel. Valósággal mellbe vágott a látvány. Szótlanul álltam.

- Nos, hogy tetszik a takucsém? - kérdezte ragyogva.

A tacuche szleng kifejezést használta az öltönyre a megfelelő spanyol szó, a traje* helyett.

- Ma öltönyt hordok - mondta, mintha magyarázattal tartozna; aztán nyitott számra mutatva hozzátette: - Csukd be! Csukd be!

Szórakozottan nevettem. Észrevette a zavaromat. Csak úgy rázkódott a kacagástól, miközben körbefordult, hogy minden szögből szemügyre vehessem. Egész hihetetlen volt az öltözéke. Halszálkás, világosbarna öltöny viselt, barna cipőt, fehér inget és nyakkendőt! Eltűnődtem, visel-e zoknit is, vagy anélkül hordja a cipőjét.

Elképedésemhez az az őrjítő érzés is hozzájárult, hogy abban a pillanatban, amikor don Juan megérintette a vállamat, mintha a keki nadrágjában és ingjében, szandálban és a szalmakalapban láttam volna, de aztán felhívta a figyelmemet az öltözékére, és akkor határozottan kirajzolódott előttem a ruházata - akárcsak én teremtettem volna meg a gondolataimmal. Mintha valamennyi testrészem közül a szám adózott volna a legtöbbet a meglepetésnek: önkéntelenül is kinyílt. Don Juan könnyedén megérintette az államat, mint aki készségesen segít becsukni a szám.

- Bizonyára dupla állat készülsz növeszteni - állapította meg, és felkacagott. Időközben annak is a tudatára ébredtem, hogy nincs rajta kalap, rövid fehér haját pedig a jobb oldalon választotta el; tiszteletre méltó, idős mexikói úriember, kifogástalanul öltözött városi polgár.

Annyira elgyengültem a találkozástól, hogy közöltem vele, le kell ülnöm. Megértően bólintott, és azt javasolta, menjünk az egyik közeli parkba. Néhány háztömbnyi utat tettünk meg, hallgatásba burkolózva, aztán megérkeztünk a Plaza Garibaldira; itt zenészek kínálták a szolgálataikat. Elvegyültünk a bámészkodók és a turisták sokaságában, és sétálgattunk a parkban.

Egy idő után megállt, a falnak dőlt, és a térdénél megcsippentve felhúzta a nadrágja szárát; világosbarna zoknit viselt. Megkértem, tárja fel a rejtélyes ruházat jelentőségét. Homályos válasza szerint, ezen a napon egyszerűen ilyen öltözékben kellett megjelennie, az oka majd később világosodik meg számomra. Don Juan öltönyben - ezt olyan természetfölötti jelenségnek találtam, hogy elfogott az aggodalom. Hónapok óta nem láttam, és a világon mindennél jobban vágytam beszélni vele, de valahogy nem találtam megfelelőnek a helyzetet.

Don Juan figyelmét nem kerülte el a nyugtalanságom, és javasolta, hogy sétáljunk a La Alamedára, a néhány háztömbbel arrébb fekvő másik parkba. Kevesen jártak a parkban, és nem okozott nehézséget üres padot találni. Leültünk. Az idegességem feszengésnek adta át a helyét.

Nem mertem don Juanra pillantani. Hosszú, elbátortalanító szünet következett; majd anélkül, hogy rápillantottam volna, elmondtam, hogy a belső hang végül indulásra késztetett; azok az elképesztő események pedig, melyeknek legutóbbi látogatásaim során a szemtanúja lehettem, olyan mélyrehatóan befolyásolták az életemet, hogy feltétlenül beszélnem kell róluk. Türelmetlen mozdulat kíséretében kijelentette, hogy a múlt eseményeiről nincs mit beszélni - ő maga mindig is ehhez tartotta magát.

- Most csak az számít, hogy megfogadtad a tanácsomat - mondta. - Kihívásként fogtad fel a mindennapi világodat, és elegendő személyes erőt halmoztál fel; ezt az bizonyítja, hogy minden nehézség nélkül megtaláltál, akkor és ott, ahol és amikor számítottam rá.

- Kétlem, hogy az én érdemem volna - legyintettem. - Vártam rád, és meg is jelentél - erősködött. - Ez tény; és ennyi minden harcosnak bőségesen elegendő.

- És mi lesz most, hogy megtaláltalak? - kérdeztem.

- Először is - mondta -, nem fogjuk megvitatni az értelmed gondjait; azok az élmények más időhöz és más létformához tartoznak. Ezek voltaképpen csak lépések egy végtelen létben; ha hangsúlyoznánk, akkor csökkentenénk annak a jelentőségét, ami most történik. A harcos ezt nem engedheti meg magának.

Ellenállhatatlan vágyam támadt, hogy kiöntsem a szívem, és rázúdítsam a panaszaimat. Nem mintha zokon vettem volna bármit, ami történt velem, de vigaszra és együttérzésre vágytam.

Don Juan láthatóan tisztában volt a hangulatommal, és úgy beszélt, mintha fennhangon is kifejeztem volna a gondolataimat. - Az ember csak harcosként viselheti el a tudomás útját - mondta. - A harcos nem panaszkodik és semmit nem sajnál. Az élete végtelen kihívás, márpedig a kihívás nyilvánvalóan nem lehet sem jó, sem rossz. A kihívás egyszerűen az, ami: kihívás. Szárazon és szigorúan kopogott a hangja, de melegség bujkált benne.

- Hogy pedig a kérdésedre válaszoljak, most épp jelt várunk - mondta. - Miféle jelt? - kérdeztem. - Ki kell derítenünk, hogy megáll-e az erőd a maga lábán - mondta. - Legutóbb nyomorúságosan kimerült; ezúttal úgy tűnik, legalábbis a felszínen, hogy a személyes életed körülményei megteremtették a lehetőséget, és sort keríthetünk a varázslók magyarázatára. - Számíthatok rá, hogy beszélsz róla? - csaptam le rá. - Az a személyes erődtől függ - mondta. - A harcosnak a cselekvés és nemcselekvés során csak a személyes erő számít. Azt kell mondanom, hogy mindeddig jól csináltad. Egy percnyi csend után, mintha témát akarna váltani, felállt és az öltönyére mutatott.

- Számodra vettem fel az öltönyömet - közölte rejtelmesen. - Ez az öltöny az én kihívásom. Nézd, milyen jól mutatok benne! Milyen kényelmes! He? Nem akármi, igaz? Don Juan elképesztő látványt nyújtott az öltönyben. Összehasonlításként a nagyapámra kellett gondolnom, aki hasonlóképp festett valaha a vastag angol szövetöltönyében. Mindig azt a benyomást keltette bennem, hogy természetellenesnek érzi magát, ha öltönyt kell viselnie. Don Juan ezzel szemben igencsak fesztelennek látszott.

- Gondolod, hogy olyan könnyű számomra természetesen viselkedni öltönyben? - kérdezte don Juan. Nem tudtam mit mondani; ám meg voltam győződve róla, hogy - legalábbis a megjelenéséből és a magatartásából ítélve - mi sem lehet könnyebb számára.

- Öltönyt hordani kihívás számomra - jelentette ki.

- Olyan nehéz kihívás, mintha neked sarut és ponchót kellene viselned. De soha nem volt szükséged rá, hogy elfogadd ezt a kihívást. Az én esetem azonban másmilyen, mert indián vagyok. Egymásra néztünk. Csendes kérdésként felvonta a szemöldökét, mintha az észrevételeimet várná.

- Az alapvető különbség a hétköznapi ember és a harcos között az, hogy a harcos mindent kihívásnak tekint - folytatta aztán -, míg a hétköznapi ember áldásnak vagy átoknak.

Mivel ma itt vagy, az azt jelzi, hogy a harcos útja felé billentetted a mérleget. Merev tekintete idegessé tett. Fel akartam állni és járni, de visszafogott.

- Itt fogsz ülni zokszó nélkül, amíg nem végzünk - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Jelre várunk; anélkül nem folytathatjuk, mert nem elég, hogy megtaláltál, ahogy az sem volt elég, hogy megtaláltad Genarót a sivatagban. Az erődnek össze kell szednie magát, és jelt adnia.

- Nem tudom, mire gondolsz - mondtam.

- Láttam, hogy valami ólálkodik a park körül - mondta. - A szövetséges? - kérdeztem.

- Nem. Nem az. Így aztán itt kell ülnünk, és kitalálnunk, miféle jelzést csíp nyakon az erőd.

Aztán megkért, számoljak be részletesen arról, hogyan hajtottam végre azokat a megbízásokat, amelyeket don Genaro és ő maga adott a mindennapi világom és az emberi kapcsolataim kezelése vonatkozásában. Kissé feszélyezetten éreztem magam.

Azzal nyugtatott meg, hogy a személyes ügyeim nem magánügyek, minthogy varázslófeladatot tartalmaznak, a varázslást pedig ő és don Genaro kovácsolták bennem. Tréfásan megjegyeztem, hogy az életem romba dőlt a varázslómesterség miatt, és beszámoltam mindazon nehézségekről, amelyek a mindennapi világom fenntartását kísérték. Hosszú időn át meséltem. Don Juan olyan jóízűt kacagott a beszámolómon, hogy még a könnye is kicsordult. A combját csapkodta; ez a mindennapi mozdulat, amit ezerszer láttam tőle, egészen különösen és nem odaillően hatott, amikor az öltönye nadrágján művelte. Elfogott a balsejtelem, és nem is rejtettem véka alá.

- Megrémít az öltönyöd - böktem ki.

- Majd hozzászoksz - biztatott. - A harcos könnyen alkalmazkodik, és a körülötte lévő világgal összhangban mozdul, akár az értelem világáról, akár az akarat világáról van szó. Ennek az elmozdulásnak akkor mutatkozik meg a legveszélyesebb oldala, amikor a harcos úgy találja, hogy az őt körülvevő világ sem az egyik, sem a másik. Ilyenkor úgy kell viselkednünk, mintha elhinnénk az egyiket. A harcosnak tehát az a titka, hogy hit nélkül hisz. De nyilvánvalóan nem elég, ha csak úgy azt mondja, hogy hisz; az felmentené a helyzete vizsgálata alól. A harcos valahányszor beleveti magát a hitbe, döntésként teszi, legmélyebb, legbensőbb elkötelezettségének a kifejezéseként. A harcos nem hisz, a harcosnak muszáj hinnie.

Néhány másodpercre rám meredt, miközben jegyzeteltem. Én is hallgattam. Nem mondhattam, hogy megértettem a különbséget, de nem kívántam sem vitatkozni, sem kérdezősködni. El akartam gondolkozni az elhangzottakon, az elmém azonban csapongott.

Körülnéztem. A park előtt elhaladó úton személygépkocsik és autóbuszok hosszú sora állt; vadul tülköltek, mintha azzal egy csapásra megoldanák Mexikóváros minden közlekedési nehézségét. A park szélén, úgy húsz yardnyira tőlünk, a padunkkal egy vonalban hét ember - köztük három világosszürke egyenruhás rendőr - vett körül egy mozdulatlanul fekvő férfit. Berúghatott, de lehet, hogy súlyos beteg volt. Don Juanra pillantottam. Ugyancsak a füvön fekvő férfit szemlélte. Közöltem vele, hogy képtelen vagyok a magam erejéből értelmezni a szavait.

- Nem akarok több kérdést feltenni - mondtam.

- De ha nem kérlek meg rá, hogy fejtsd ki bővebben, akkor soha nem fogom megérteni. Nem érzem normális állapotnak, ha nem tehetek fel kérdéseket.

- Kérlek, akkor feltétlenül légy normális! - mondta mímelt aggodalommal. Azt mondtam, nem értem, mi a különbség, ha valaki hisz, vagy kell hinnie. Számomra mindkettő ugyanaz; különbözőnek feltüntetni csak szőrszálhasogatás.

- Emlékszel arra a történetre, amit egyszer elmeséltél a barátnődről és a macskáiról? - kérdezte váratlanul. Felpillantott az égre, hátradőlt a padon, és kinyújtotta a lábát. Kezét összekulcsolta a feje mögött, és megfeszítette az izmait.

Mint ilyenkor mindig, hangosan megreccsentek a csontjai. A történet az egyik barátnőmről szólt, aki egy mosóautomata szárítójában két csaknem halott cicát talált. Magához vette, gondos ápolással megmentette, és kitűnő ellátással hatalmas macskákká nevelte őket. Az egyik fekete volt, a másik rőt.

Két év múlva a lány eladta a házát. Minthogy a macskákat nem vihette magával, és nem sikerült másik otthont szerezni nekik, nem maradt más választása, mint hogy elvigye őket elaltatni az állatkórházba. Segítettem az elszállításukban. A macskák még soha nem utaztak autóban, és láthatóan nem is állt szándékukban kipróbálni. A barátnőm igyekezett lecsillapítani őket. Karmoltak és haraptak, különösen a vörhenyes, Max névre hallgató állat.

Amikor végül megérkeztünk az állatkórházhoz, először a fekete macskát vette a karjába, és egyetlen szó nélkül kiszállt a kocsiból. A macskajátszott vele; gyengéden a karjára rátette a mancsát, amikor kinyitotta a kórház bejárati üvegajtaját. Maxra pillantottam; a hátsó ülésen ült. Nyilván megijesztette a fejmozdulatom, mert eltűnt a vezetőülés alatt. Hátracsúsztattam az ülést. Nem akartam alányúlni, mert attól tartottam, még megharapja vagy megkarmolja a kezemet. A macska egy mélyedésben lapult a kocsi padlóján. Nagyon izgatottnak látszott; a lélegzése is felgyorsult.

Rám meredt; találkozott a pillantásunk. Elsöprő erejű érzés uralkodott el rajtam. Valami megragadott, egyfajta baljós előérzet, kétségbeesés, vagy talán szégyenkezés amiatt, hogy mindebben részt vállaltam. Szükségét éreztem, hogy megmagyarázzam Maxnak, a barátnőm döntött így, én csak segítek neki. A macska szemmel tartott, mintha értette volna a szavaimat. Kinéztem, hol a lány.

Az üvegajtón át láttam, hogy a portással beszélget. Különös rándulást éreztem, és ösztönösen kinyitottam a kocsi ajtaját.

- Fuss Max, fuss! - biztattam a macskát. Kiugrott a kocsiból, és a földhöz simuló testtel, mint a száguldó jaguár, átvágtatott az úton. Az utca túloldalán nem álltak kocsik, és láttam, hogy Max a járdaszegély mentén végigrohan az utcán. Elérte a sugárút sarkát, aztán eltűnt egy csatornanyílásban.

Időközben visszatért a barátnőm. Mondtam neki, hogy Max meglépett. A lány beült a kocsiba, és szó nélkül visszahajtottunk. A következő hónapok során jelképes értelmet nyert számomra az esemény.

Úgy véltem - vagy talán valóban láttam is -, hogy különös villanást fedeztem fel Max tekintetében, mielőtt kiugrott volna a kocsiból. És azt hiszem, az a kiherélt, elhízott házi kedvenc egy pillanatra, élete egyetlen nagyszerű pillanatára valódi macska lett.

Elmondtam don Juannak, hogy meggyőződésem szerint, amikor Max átrohant az utcán és alábukott a csatornába, minden szempontból feddhetetlenül nyilvánult meg a macskaszelleme, és talán életében soha nem volt olyan magától értetődő és maradéktalan a macskasága.

Felejthetetlen benyomást tett rám az eset. Valósággal azonosultam a macskával. Arra gondoltam, hogy én magam is olyan vagyok, mint Max: túlságosan engedékeny és sokféleképpen háziasított.

Állandóan arra kellett gondolnom, hogy bármikor bekövetkezhet a pillanat, amikor a férfiszellem hatalmába keríti az egész lényemet, ugyanúgy, ahogy a macskaság szelleme hatalmába kerítette Max nehézkes, elpuhult, haszontalan testét.

Don Juannak tetszett a történet, és alkalmi észrevételeket fűzött hozzá. Szerinte egy-egy pillanatra nem is olyan nehéz elérni, hogy áradjon és előtérbe lépjen a férfiszellem; ezt az állapotot fenntartani azonban csak a harcos tudja.

- Mi van a macskás történettel'? - kérdeztem. - Annak idején hittél benne, hogy Maxhoz hasonlóan megragadod az esélyedet mondta.

- Igen, azt hiszem.

- Azt próbáltam megértetni veled, hogy mint harcos, nem teheted meg, hogy így hiszed, aztán csak elereszted. Max esetében a közönséges hit annyit jelent, hogy elfogadod a tényt, miszerint a megmenekülése csak haszontalan kitörés lehetett. Nyilván beleugrott a csatornába, és elpusztult. Megfulladt, vagy éhen halt, vagy felfalták a patkányok. A harcos mérlegeli mindezeket a lehetőségeket, és aztán egy olyanban hisz, ami összhangban áll a legbensőbb elkötelezettségével.

Mint harcosnak, kell hinned, hogy Max nemcsak megmenekült, de meg is tartotta az erejét. Muszáj hinned benne. E nélkül nem vagy senki és semmi. Egyszeriben megvilágosodott a különbség. Igazán úgy döntöttem, hogy hiszek Max túlélésében, annak tudatában is, hogy meg kellett birkóznia kényelmes, elpuhult életének hátrányával.

- A hit afféle fogódzkodó - folytatta don Juan. - De ha muszáj hinni, akkor másról van szó. Ebben az esetben például az erő fényes leckét adott neked, te azonban úgy döntöttél, hogy csak egy részét használod fel. Ha viszont muszáj hinned, akkor az esemény egészét fel kell használnod.

- Már értem, mire gondolsz - ráztam a fejem. Ragyogó fény gyúlt az elmémben, és arra gondoltam, hogy a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül sikerül megértenem a don Juan által használt fogalmakat.

- Attól tartok, még nem értesz - mondta csaknem suttogva. Rám meredt. Egy percig álltam a pillantását.

- És mi a helyzet a másik macskával? - kérdezte végül.

- Hogy? A másik macska? - ismételtem meg értetlenül. Megfeledkeztem róla. Én Maxot választottam jelképemnek. A másik macskának nem volt jelentősége számomra.

- De hát ő is létezik! - kiáltott fel don Juan, amikor tétován hangot adtam a gondolataimnak. - A muszáj hinni azt jelenti, hogy a másik macskával is számolnod kell. Ez a macska játékosan cirógatta a kezet, amelyik a pokolra vitte; macskaálláspontja iránti bizalommal eltelve ment a halálába. Azt gondolod, olyan vagy, mint Max, ezért elfeledkeztél a másik macskáról. Még a nevét sem tudod. A muszáj hinni azt jelenti, mindent mérlegelned kell, és mielőtt úgy döntesz, hogy olyan vagy, mint Max, fontolóra kell venned, hogy olyan is lehetsz, mint a másik macska; nem futsz az életedért, nem ragadod meg az esélyeidet, hanem nézeteiddel eltelve boldogan mész a saját poklodra.

Különös szomorúság bujkált a szavaiban - de ez a szomorúság talán az enyém volt.

Hosszan hallgattunk. Soha nem futott át az agyamon, hogy olyan is lehetek, mint a másik macska. Meglehetősen lesújtó gondolatnak találtam.

Hirtelen kisebbfajta zűrzavar és tompa moraj zökkentett ki a tűnődésemből. A rendőrök arrébb terelték a füvön fekvő férci köré gyűlt néhány embert. Időközben valaki egy összehajtogatott zakóval feltámasztotta a férfi fejét. Párhuzamosan feküdt az utcával. Az arca kelet felé fordult. A helyemről szinte azt is megmondhattam, hogy nyitva a szeme.

Don Juan nagyot sóhajtott.

- Milyen nagyszerű délután! - mondta, és az égre pillantott.

- Nem szeretem Mexikóvárost - mondtam.

-Miért nem?

- Utálom a szmogot.

Ütemesen bólogatott, mintha az egyetértését juttatná kifejezésre.

- Inkább lennék veled a sivatagban, vagy a hegyekben - mondtam. - A helyedben soha nem mondanék ilyent - pirított rám.

- Igazán semmi rosszra nem gondoltam, don Juan. - Tudom. Mindketten tudjuk. De az mit sem számít, hogyan érted. A harcos, vagy ami azt illeti, egyetlen ember se kívánja soha, hogy valahol másutt legyen, mint ahol éppen van; a harcos azért nem, mert a kihívás élteti, a hétköznapi ember azért nem, mert nem tudja, hol szándékozik rátalálni a halála. Nézd azt az embert, aki amott fekszik a füvön.

Mit gondolsz, mi baja?

- Vagy részeg, vagy rosszul van - vontam meg a vállam.

- Meghal! -jelentette ki mély meggyőződéssel don Juan. - Amikor leültünk, egy pillanatra észrevettem, hogy körülötte ólálkodik a halála. Ezért mondtam, hogy ne állj fel; úgyhogy ne ess zavarba, és ne bátortalanodj el. Mindannyian ostoba teremtmények vagyunk, amikor csatlakozunk a varázslat világához, és maga a csatlakozás semmilyen értelemben nem biztosíték rá, hogy meg fogunk változni. Némelyikünk az legutolsó pillanatig ugyanolyan ostoba marad.

Tetszett, hogy önmagát is az ostobák közé sorolja. Tudtam, nem udvariasságból teszi, hanem tanító célzattal.

- Lehet eső, lehet napsütés, nem állhatsz fel erről a padról, amíg le nem zárul a jelenet. Ez az a jel, amire vártunk. Késő délutánra jár. A nap éppen most készül lenyugodni. Ez az erőd órája!

A helyünkről zavartalan rálátásunk nyílt a férfira. A túloldalon egy csapat bámészkodó verődött össze.

Egyre inkább zavarba hozott a füvön fekvő férfi látványa. Sovány, sötét hajú, viszonylag fiatal ember, rövid, fekete, göndör hajú. Az inge kigombolva. Narancssárga színű kötött kardigánt viselt - mindkét könyökön lyuk tátongott -, és régi, kitérdesedett sportnadrágot. Meghatározhatatlan színűvé fakult cipője nem volt befűzve. Mereven feküdt, és nem tudtam eldönteni, lélegzik-e, vagy sem.

Azon tűnődtem, valóban meghal-e, ahogy don Juan mondta. Vagy don Juan egyszerűen csak felhasználta az eseményt a érvelése megtámogatására. Múltbéli tapasztalataim alapján azon a nézeten voltam, hogy valahogy úgy intézi a dolgokat, mintha minden pontosan beleillene valamilyen rejtelmes tervébe. Hosszú hallgatás után felé fordultam. Behunyva tartotta a szemét. Anélkül, hogy kinyitotta volna, beszélni kezdett.

- Az a férfi meghalni készül - mondta. - Nem hiszed, igaz? Kinyitotta a szemét, és egy másodpercre rám emelte. Nem volt átható a tekintete, mégis megdermesztett.

- Nem. Nem hiszem - feleltem.

Tényleg úgy éreztem, hogy az egész ügy túlságosan olajozott. Leültünk egy parkban, és éppen akkor és ott egy ember haldoklik, mintha afféle színi előadás volna.

- A világ igazodik önmagához - mondta don Juan, miután végighallgatta a kételyeimet. - Mindez nincs elrendezve. Ez jel, az erő cselekedete. Az értelem által fenntartott világban egy-egy pillanatig megnézhetjük az utunkba eső dolgokat.

Erről az eseményről legfeljebb annyit mondhatunk, hogy egy ember, talán részeg ember fekszik a parkban. Az akarat által fenntartott világ viszont az erő cselekedetévé teszi, amit láthatunk. Láthatjuk, hogy a halál lopakodik a férfi körül, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre meríti a patáit fénylő fonalaiba. Láthatjuk a fénylő fonalakat, amint elvesztik a feszességüket, és sorra eltünedeznek.

- Ez a két lehetőség áll nyitva számunkra, fénylények számára. Te valahol középen állsz, és azt akarod, hogy minden az értelem rovatába kerüljön. De hagyhatod-e figyelmen kívül a tényt, hogy a személyes erőd elcsíphet egy jelt?

Eljöttünk ebbe a parkba, miután megtaláltál ott, ahol vártalak - egyszerűen belém ütköztél, gondolkozás és tervezés nélkül, és anélkül, hogy szándékosan használtad volna az értelmedet -, és miután letelepedtünk várni egy jelre, felfigyeltünk arra az emberre. Mindketten észrevettük, ki-ki a maga módján: te az értelmeddel, én az akaratommal.

- Az a haldokló ember az esély morzsáinak egyike, amit az erő tesz elérhetővé a harcos számára. A harcos mindig folyékony, hogy bármikor lecsaphasson ezekre a morzsákra.

Én lecsaptam; hát te?

Nem tudtam válaszolni. Mérhetetlen űr támadt bennem, és egy pillanatig egyszerre észleltem mind a két világot.

- Milyen rendkívüli! - folytatta. - És mindez neked szól. Az erő megmutatja, hogy a halál nélkülözhetetlen összetevője annak, amit úgy hívok: muszáj hinni. A halál tudatossága nélkül minden közönséges és kisszerű. És csak azért olyan mérhetetlen rejtély a világ, mert a halál cserkészik utánunk. Ezt mutatta meg neked az erő. Én magam csak annyit tehetek, hogy kiemelem a jel részleteit, így megvilágosodik előtted az irány; de a részletek kiemelésével végső soron azt is kifejeztem, amit nekem muszáj hinnem, ami az én szellemem elkötelezettsége.

Egymás szemébe néztünk.

- Eszembe jutott egy vers, amit valaha felolvastál nekem - szólalt meg don Juan, és elfordította a tekintetét. - Egy férfiról, aki megfogadta, hogy Párizsban hal meg. Hogy is van?

Cesar Vallejo Fekete kő fehér kövön című versére utalt. Kérésére számtalanszor idéztem don Juannak az első két versszakot.



Párizsban fogok meghalni miközben esik egy napon melyre már emlékszem.

Párizsban fogok meghalni - és nem futok el

Talán ősszel egy ugyanolyan csütörtökön mint a mai.

Csütörtök lesz, mert ma van az a csütörtök, amit ezekbe a sorokba öntök,

a csontjaim érzik a változást,

és egész utamon soha nem éreztem ennyire a magányt.



Elmondhatatlan szomorúságot éreztem ebben a költeményben.

Don Juan azt suttogta, muszáj hinnie, hogy a haldokló férfinak elegendő személyes ereje volt ahhoz, hogy halála helyszínéül Mexikóváros utcáit válassza.

- Térjünk vissza a két macska történetéhez - mondta. - Muszáj hinnünk, hogy Max a tudatára ébredt annak, mi vár rá, és mint annak a férfinak amott, elegendő ereje volt, hogy legalább megválassza a vég helyét.

A másik macska viszont éppen olyan, mint azok az emberek, akik körül a haláluk köröz, ők pedig magányosan és öntudatlanul merednek egy sivár szoba falára.

- Az a férfi ott haldoklik, ahol mindig is élt: az utcán. Három rendőr áll neki díszőrséget. És miközben elmúlik, a szeme még egyszer felfogja a szemközti áruház csillogó fényeit, a gépkocsikat, a fákat, a körülötte kavargó tömeget; a fülét a forgalom zaja, és a mellette elhaladó férfiak és nők hangja tölti be utoljára. Láthatod tehát, hogy a halálunk tudatossága nélkül nincs erő, nincs rejtély.

Hosszú időn át meredtem a haldoklóra. Mozdulatlan volt. Talán meghalt. Hitetlenségem elveszítette a jelentőségét; don Juannak igaza volt.

Muszáj hinni, hogy a világ rejtélyes és mérhetetlenül mély, a harcos legbensőbb elkötelezettségének kifejezése. E hit nélkül nem marad semmink.





* * *