A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Biegelbauer Pál. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Biegelbauer Pál. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. november 9., vasárnap

Kedvel? Szeret? Nem szeret? Hogyan is?



Biegelbauer Pál: Ki vagyok én?



A szeretet a szóhasználatban inkább az érzelmi vonzalmat jelenti.

Ez a "szeretet" szó jelentéstartalmának a legfelszínesebb, leginkább elterjedt használati módja.

És itt tényleg azt mondjuk, hogy "szeretem a sült csirkét", a "Józsit", meg a "napsütést" - tök ugyanaz....

Kedvelem.

És a legmegrendítőbb, hogy a kedvelés az semmi más (de semmi más), mint biológiai megfelelés.

Mit - vagy kit kedvelek?

Aki biológiailag megfelel nekem most. És ami nem felel meg most, azt nem kedvelem, sőt, mi több, taszít.

Tehát ha a legkedvesebb ételemmel teleeszem magam és engem avval kínálnak - hát, a hideg kiráz tőle.

Tehát a kedvelés a pillanatnyi biológiai állapotnak való megfelelés.

Tessék megfigyelni a papucsállatkát: ott van a tárgylemezen.

Odacsöppentek higított sósavat: elmenekül onnan. Szőlőcukrot: oda fog menni.

Egyik a taszítás, másik a vonzás. Ami biológiailag jó, az vonz, ami nem jó, az taszít.

Ennyi.

Tehát hogy én szeretem a Józsit (a kedvelés szempontjából) az annyit tesz, hogy a Józsi által kiárasztott életenergia kifejezetten jót tesz nekem.

De van olyan ember, aki által kiárasztott energia kifejezetten rosszat tesz nekem és akkor én kerülöm.

Nem tehet a Józsi arról, hogy vonzódom iránta, és én sem tehetek róla, hogy Józsi engem vonz.

Abszolút nem tehetek róla.

Tehát itt a szimpátia és antipátia mögött nem az én döntésem áll, hanem az én biológiai lényem spontán reakciója húzódik meg.

Nem azért kedvelek valakit, mert okos és szép és rendes - biztos mindenkinek volt már az életében nem egy olyan ismerőse, aki szép is volt, okos is volt, ápolt is volt, kedves is volt, oszt a hideg rázott tőle.

Másik egy ápolatlan bunkó, aztán nem tudom, miért, de az meg vonzó volt.

Sem ő nem tehet róla, sem én.

Tehát a kedvelés - nem kedvelés AZ NEM DÖNTÉS KÖVETKEZMÉNYE.

Az spontán reakció.







* * *

2014. augusztus 20., szerda

Kedvel? Szeret? Nem szeret?



Biegelbauer Pál: Ki vagyok én?



A szeretet a szóhasználatban inkább az érzelmi vonzalmat jelenti.

Ez a "szeretet" szó jelentéstartalmának a legfelszínesebb, leginkább elterjedt használati módja.

És itt tényleg azt mondjuk, hogy "szeretem a sült csirkét", a "Józsit", meg a "napsütést" - tök ugyanaz....

Kedvelem.

És a legmegrendítőbb, hogy a kedvelés az semmi más (de semmi más), mint biológiai megfelelés.

Mit - vagy kit kedvelek?

Aki biológiailag megfelel nekem most. És ami nem felel meg most, azt nem kedvelem, sőt, mi több, taszít.

Tehát ha a legkedvesebb ételemmel teleeszem magam és engem avval kínálnak - hát, a hideg kiráz tőle.

Tehát a kedvelés a pillanatnyi biológiai állapotnak való megfelelés.

Tessék megfigyelni a papucsállatkát: ott van a tárgylemezen.

Odacsöppentek higított sósavat: elmenekül onnan. Szőlőcukrot: oda fog menni.

Egyik a taszítás, másik a vonzás. Ami biológiailag jó, az vonz, ami nem jó, az taszít.

Ennyi.

Tehát hogy én szeretem a Józsit (a kedvelés szempontjából) az annyit tesz, hogy a Józsi által kiárasztott életenergia kifejezetten jót tesz nekem.

De van olyan ember, aki által kiárasztott energia kifejezetten rosszat tesz nekem és akkor én kerülöm.

Nem tehet a Józsi arról, hogy vonzódom iránta, és én sem tehetek róla, hogy Józsi engem vonz.

Abszolút nem tehetek róla.

Tehát itt a szimpátia és antipátia mögött nem az én döntésem áll, hanem az én biológiai lényem spontán reakciója húzódik meg.

Nem azért kedvelek valakit, mert okos és szép és rendes - biztos mindenkinek volt már az életében nem egy olyan ismerőse, aki szép is volt, okos is volt, ápolt is volt, kedves is volt, oszt a hideg rázott tőle.

Másik egy ápolatlan bunkó, aztán nem tudom, miért, de az meg vonzó volt.

Sem ő nem tehet róla, sem én.

Tehát a kedvelés - nem kedvelés AZ NEM DÖNTÉS KÖVETKEZMÉNYE.

Az spontán reakció.




* * *

2014. augusztus 19., kedd

Új-donság, le-záródás

Biegelbauer Pál



Életünk idejének nagyobb hányadát egy szorongásteli élethelyzetben éljük meg, holott mindannyiunkban ott van az a tudás, hogy KIK VAGYUNK.

Valami csoda révén egyszer csak túllépünk ezen az énképen. Amikor elfújódik ez az énkép.

...

Ilyen pillanatok akkor érkeznek el hozzánk, amikor reménytelenül belekövesedtünk, belemerevedtünk az énképünkbe és teljesen azonosultunk vele. Azzal a nyomorúsággal.

Avval az énképpel, ami teljesen mások véleményétől függ. Amikor már szinte mozgásképtelenné és döntésképtelenné váltunk, amikor az van: "Jaj, mit fognak szólni hozzá!".

Mondhatnám azt is, hogy már annyira bezárt ez az énkép, hogy semmi kilátásom nincs belőle.

Ekkora jön életünknek egy nagyon mozgalmas pillanata: az érzelmek...

Latinul emotio. És ennek a szónak a jelentése nagyon izgalmas. Movere - mozogni.

Emotio - kimozdulás. Szó szerint ennyit jelent.

És gondoljuk végig, az életünkben mikor válunk teljesen lezárttá, teljesen merevvé, szinte belső mozgásképtelenné, elérve a felnőttkor küszöbére.

Még nem vagyunk felnőttek, de már gyerekek sem vagyunk. Életünk eddigi során magunkévá tettük annak a közösségnek, kultúrának, társadalomnak az értékrendjét, amibe beleszülettünk.

Hogyan tettük magunkévá? Tekintélyelv alapján.

A gyerek nagyon nyitott. A gyerek mindent elfogad, ha számára tekintélyes személy mondja.

...



Mireisz László

Van egy tiszta tó, amire körülbelül azt mondhatjuk, hogy egy ilyen gyerekkori állapot. Tehát egy gyermekben van egy ilyen tiszta tó, hogy amikor azt mondjuk neki, hogy:

- Nézd! Ott repül egy sárkány! -

És a kisgyermek minden további nélkül odanéz, mert hát miért ne repülhetne ott egy sárkány?!

Ott még tiszta a kép, tiszta a tó, tiszta a tudat. Később azt mondanánk, hogy ott repül egy sárkány, mondanák, hogy "Háááát, höhöhöhö, persze, sárkány, ne szórakozz velem!"



...

Biegelbauer Pál (folytatás)

...

És egy gyereknek gyakorlatilag nagyon hosszú ideig mindenki tekintély.

Legnagyobb tekintély a szülő, a profi nevelők, de a szocializációnak - mondhatnám - a legfontosabb szakaszára, a végére ér.

Önálló véleménye nincs - de ahhoz nagyon ragaszkodik.

(Egyébként csak ahhoz a véleményünkhöz ragaszkodunk, ami nem önálló, nem mi alkottuk, hanem átvettük. Ezért lehetetlen kimozdítani bármilyen vallásos embert, amíg végig nem szenvedte, végig nem gondolta a saját vallásának a normarendszerét - mert tekintélyelv alapján tette magáévá.)

És ott áll ez a szegény kis emberke, teljesen bezárulva és mi a legnagyobb gondja egy kamasz embernek, akár fiú, akár lány?

Hogy hogyan nyisson? Hogyan teremtsen kapcsolatot?

Hogy nyissak a mások felé? Ebben segít a kimozdító csoda és ajándék, az emóció, az érzelem... És mi következik el egy kiskamasz életében? Egy megrendítő és hatalmas élmény, amit úgy hívunk, hogy szerelem...



...

Mi röpül szerteszét egy ilyen kimozdításban, emócióban, egy ilyen érzelemben?

Az énkép, és az az értékrend, amit én magamévá tettem - a környezetem ajándéka-képpen, vagy környezeti hatásra.

Mi történik?

Elkezdem valóságosnak látni az életet.








A. D. Mello



És így az egyetlen dolog, amire a felébredés érdekében szükséged van, nem energia vagy erő vagy fiatalság, még csak nem is nagy intelligencia.

Az egyetlen dolog, amire mindenekelőtt szükséged van, az készség arra, hogy valami újat tanulj. Annak valószínűsége, hogy fel fogsz ébredni, egyenes arányban áll az igazságnak azzal a részével, melyet fel tudsz vállalni anélkül, hogy megfutnál. Mennyit vagy kész vállalni?

Abból, amit eddig drágának tartottál, mennyit vagy hajlandó összetöretni anélkül, hogy megfutnál? Mennyire vagy kész arra, hogy valami szokatlanra gondolj?








Feldmár András



No most a várakozással tulajdonképpen az a baj, hogy nagyon sokan meghalnak. Mert a halál - azt hiszem - nagyon sokszor azért jön el, mert unatkoznak.

Tehát - azt hiszem - az embernek a teste, ha valamire vár és unatkozik, akkor azt hiszi, hogy most már mindennek vége van.

Mert a gyerekek nem unatkoznak (úgy általában). A gyerekek nem várnak. A gyerekek a pillanatban élnek.

De amikor már sokan, ahogy öregszünk, idősebbek leszünk, akkor már "ez is volt", már "az is volt", már "ezt sem merem megcsinálni", "azt sem merem megcsinálni", "mindig ugyanaz van"...

Unatkozom, várok valamire...

És szerintem olyankor nagyon megöregszünk.

És ha az ember sokat unatkozik, sokat vár, akkor mire vár?

A halálra várunk. Mindannyian várunk a halálra.

Azért mondom, hogy van szabadság.

Mert ami engem érdekel, és ami nekem nagyon izgalmas, az az a pillanat, amikor az, akivel beszélgetek - az, akivel dolgozom - az rájön arra, hogy ő szabad.

No most én ezt komolyan mondom, hogy minden pillanatban szabad lehet az ember.










Biegelbauer Pál



Melyiknek van igaza? Mindegyiknek.

Ez a vitatkozás.

Ő innen látja a világot. És hogy ha nem vitatkozom, hanem eszmét cserélek, akkor GAZDAGODNI FOGOK. Úristen, hát így is lehet látni ezt a dolgot?

Művelődni egyébként semmi mást nem tesz, minthogy egyre több oldalról megközelíteni a valóságot. Ezért mindenkitől tanulhatok. Miért?

Mert mindenki másképp látja a világot, mint én.

Így gazdagodom, amíg meg vitatkozom - szegényedem, mert beleragadok az én nézőpontomba.









A. D. Mello



A prédikátor külföldi országokban túrázott. A tanítványok megkérdezték a Mestert:
- Mit gondolsz, kitágul-e majd látóköre az utazástól?
- Nem - mondta a Mester -, csak a szűk látókörét fogja elhinteni még nagyobb területen.


Ez a világ már nagyon szűk nekem





Popper Péter



Egyetemi hallgatók azt kérdezték tőlem a bölcsész karon, hogy tanár úr, hogy lesz valaki ilyen művelt... (kicsit be akartak nyalni nekem...) mint a tanár úr?

Mondtam: - Drágaságaim úgy lesz ilyen művelt, hogy olvas.

- És aztán??? - mondták.

- És aztán elgondolkozik azon, amit olvasott.

Ez egy nagyon fontos dolog. Ugyanis például azért utálom a gyorsolvasási tanfolyamokat, mert olvasni nem gyorsan kell, hanem lassan.

Visszalapozva.

Elgondolkozva.

Ez a gyorsolvasás ez egy ilyen tévedése ennek a technikai kultúrának.

- No, és ha elgondolkozott azon, amit olvasott? - mondták a gyerekek.

- Hát akkor nagy része, ami meggyőződése, hite volt, összeomlik.

- És akkor?

- Tovább olvas...

- És akkor?

- Elgondolkozik azon, amit olvasott és újraépíti önmagát, önmaga szellemi meggyőződését, amíg az megint össze nem omlik.

- És akkor?

- És akkor megint olvas... és megint elgondolkozik.

Én nem tudom más módszert, mint ezt, hogy az ember szellemi fejlődése tartós legyen: vagyis szellemileg éljen.

Ha lemerevíti magát szellemileg és azt mondja: - Ez az én meggyőződésem: ez a véremmé vált, ezen nem változtatok! - az a szellemi meghalásnak az egyik jele.

Hogy az illető szellemileg meghalt, már nem megy tovább, nem vesz föl új szellemi információkat; hanem lemerevíti mindazt, ami tudásban, meggyőződésben benne van.





Carlos Castaneda



Don Juan, a tökéletes pragmatista, az ismeretlen valódi harcos-utazója, azt mondta, abszolút tökfej vagyok. Azt mondta, nem számít, hogy a nekem felajánlott antropológiai témák szavakkal és fogalmakkal való mesterkedések, ami fontos, az a fegyelem gyakorlása.

- Nem számít, milyen jó olvasó vagy, és mennyi csodálatos könyvet tudsz elolvasni - mondta nekem egyszer. - Az a fontos, hogy meg legyen a fegyelmed ahhoz, hogy elolvasd azt, amit nem akarsz elolvasni. A varázsló feladatának az a lényege, hogy olyat tanuljon, amit elutasít, nem pedig olyat, amit elfogad.






* * * 

2010. szeptember 9., csütörtök

Az én Isten-hite

Biegelbauer Pál: Ki vagyok én?

Néhány mondat erejéig hadd térjek ki egy fogalomra (vagy valóságra, teljesen mindegy, nagyon sok mindenféleképpen nevezik: a mi kultúránkban úgy nevezik, hogy Isten).

Sajnos, ha az ember a Kossuth rádiót fél kettő tájban bekapcsolja, és valamilyen vallási műsort hallgat, egy igen furcsa istenkép bontakozik ki.
Olyan istenkép, ami mindannyiunkban benne van valamilyen módon, valami nagyúr, aki hatalmas, dicsőséges, jó és irgalmas. Aki büntet és jutalmaz, akit lehet kérni és vagy teljesíti, vagy nem, amit kérünk (ebben eléggé kiszámíthatatlan).

Mondhatnám úgy, hogy egy egyetemesen elterjedt istenkép kevésbé hízelgően megfogalmazva a következő:
Van egy kaporszakállú vén kukkoló, aki állandóan lesi, mikor teszek jót-rosszat, hogy büntessen-jutalmazzon, és a mennyei butikos, aki megfelelő lemondás, meg ima fejében vagy megad, vagy nem ad meg valamit.

Ez az istenkép él és virul. Holott vallástörténetileg kétezer éve tökéletesen érvényét vesztette. Már nem is szabadna erről beszélni gyakorlatilag.

De nem kell itt épp a kereszténységhez fordulni - ez valamennyi, legalábbis a vallását tényleg komolyan vevő ember számára teljesen tarthatatlan.

Vallásfilozófiát tanítottam, és amikor a tematikában eljutottunk az istenbizonyítékokhoz, hát a terem csordultig megtelt - még más évfolyamról is jöttek.
Más főiskoláról, más egyetemről is jöttek, hogy "jaj, hát végre bizonyítsák be az Istent!".

És mondtam: "Biztos csalódást fogok okozni, mert mindenki azt várja, hogy azt az istent bizonyítsam be, annak a létét, aki őbenne van az Istenről.

A. D. Mello - Hiedelem

A Mester Arisztotelészt idézte. "Az igazság keresésében jobbnak tűnik, s valójában szükséges is, hogy feladjuk a számunkra legkedvesebbet." És az "igazság" szót felcserélte az "Isten" szóval.
Később az egyik tanítvány ezt mondta a Mesternek:
- Kész vagyok, hogy Isten keresése érdekében lemondjak mindenről: jómódról, barátokról, családról, hazámról, még az életemről is. Mi mást adhatna még fel egy ember?
A Mester nyugodtan felelt:
- Istenről alkotott hiedelmeit.
A tanítvány szomorúan távozott, mert nagyon ragaszkodott a meggyőződéséhez. .lobban félt a "tudatlanságtól", mint a haláltól.


Isten bukott el...
... avagy mi?
(Metallica: The God that failed)


Az én kis személyes istenem
(Depeche Mode: Personal Jesus)

Hit, antihit - egyre megy

Camp, L. Sprague de: Manótorony - 7. fejezet

Add fel a félelmed és csatlakozz!
(Prong: Your fear)


* * *

2010. szeptember 8., szerda

Mit? Hogyan?

Biegelbauer Pál: Ki vagyok én?

Mindegy, hogy mit csinálok.
Ha azt akkor is csinálom, ha tudom, hogy akár 1 óra múlva, 1 nap múlva, 1 hét múlva meghalok... és akkor is csinálom, akkor az biztos lényegi.

A dolgok nem attól válnak lényegessé, vagy lényegtelenné, hogy MIT csinálok.

Hanem: hogy HOGYAN csinálom.

Hogy viszonyulok ahhoz, amit teszek.

És ehhez nagyon nagyon hozzásegít a Halál ténye.

Egyébként egy nagyon okos mondatot olvastam egy amerikai menedzser naplójából.
Harmincvalahány éves volt. Ő elment egy tréningre.

És ott az előadó mondta, hogy meg fognak halni. Tudta ő ezt eddig is, de csak ekkor ÉRKEZETT el hozzá:
"Úristen! Meg fogok halni!"

Szédelegve ment be a szállodai szobájába, és este, amikor leült, megírni a naplóját, akkor végkövetkeztetésképp arra a sokkra, hogy ő meg fog halni, azt írja a naplójában:
"Életemben most először gondoltam arra, hogy meg fogok halni. Végiggondoltam az egészet. És elhatároztam, hogy ÉLNI FOGOK!"

Nem tud élni az, aki nem vetett számot a halálával. Miért?
Mert abszolút módon a halál, mint egy pengeéles lézerkés, elválasztja egymástól a lényegest a lényegtelentől.




* * *

2010. március 9., kedd

Hova tűnt hirtelen a nagy pofám?

Egyszer Biegelbauer Pali mesélte (Isten nyugosztalja - remélem, hogy jól idézem őt), hogy egy csapat komisz, nagyszájú, "kihaénnem" típusú kamaszt bíztak rá.

Kezelhetetlenek voltak és semmit nem lehetett kezdeni velük.

Pali gondolt egyet és elvitte őket egy gyerekkórházba. Odafelé a villamoson óriási zűrzavart csináltak, ordibáltak, köpködtek, rendetlenkedtek, egyszóval tombolt bennük az ego és ifjúkor.

Úgy tűnt, sosem érnek oda, de aztán mégis, ott álltak a kapuk előtt.

A kórházban megdöbbentő dolgokat láttak: gyerekeket vastüdővel, mégis nevetve; olyan kicsiket, akiknek nem volt lábuk, és látták a sok nyomorúságot maguk körül, amit ezek az apró harcosok bírtak-tűrtek.

Egyre jobban elcsendesedtek. Kifele menet a kórházból, mesélte Pali, egy szó el nem hangzott.

Néma csendben, magukba burkolózva indultak haza. Gyalog, nem villamoson.

- Gyalog megyünk! - mondták, mikor Pali faggatni kezdte őket.

Valahol belül most döbbentek rá, hogy van lábuk, és tudnak járni, fájdalom és mankók nélkül.

Hát élni akartak vele!


Járj egy mérföldet az én mokaszinomban! 
Indián mondás


* * *

2009. december 16., szerda

Énkép, Tekép, Tikép - és hol vagy Én ebben?

Biegelbauer Pál - Egészség szívében

ÉN és TE = MI

Mielőtt megpróbáljuk az életünket alapvetően meghatározó csoda, a párkapcsolat titkáról fellebbenteni a fátylat, érdemes néhány, ennek megértéséhez szükséges fogalmat újragondolni, hogy tisztán lássunk:

Én: Aki vagyok. Nem azonos a testemmel, nem azonos a pszichémmel. Míg a testem és pszichém folyamatosan változik, én vagyok, aki vagyok, csecsemőként és aggként is ugyanaz, de nem ugyanolyan. Az én időtlen. Ha mégis időben kéne megfogalmaznom, hogy ki vagyok, így hangzana: a világtörténelem soha nem volt és soha nem lesz, egyedi és megismételhetetlen csodája vagyok.

Énkép: Az, amilyennek vélem magam. Az ezotéria ezt a vélt önmagamat nevezi egónak. Életünk alapproblémája, hogy ezzel az énképpel, egóval azonosítjuk magunkat. Azt hisszük, hogy az énkép én vagyok, azaz, amit "tudok" magamról, az vagyok.

Ha belegondolunk abba, hogy is jön létre ez az énkép, világosan látni fogjuk, hogy semmi közünk hozzá. Ugyanis a Világba lépésünk pillanata óta mindenki, aki csak tudomást szerez létezésünkről, valamilyen véleményt alkot rólunk, visszatükröz minket. És mi ezekből a véleménytükrökből, mint mozaikkockákból állítjuk össze énképünket. Sokszor zavarban is vagyunk, mert gyakran egymásnak ellentmondó véleményekkel találkozunk. Ezért is oly gyakori az önmagunknak feltett kérdés: Milyen is vagyok én voltaképpen?

Az énképünk alapvetően másoktól függő. Erősödik, ha dicsérnek, és gyengül, ha elmarasztalnak. A siker hizlalja, a kudarc próbára teszi. Egy súlyos csalódás az "önmagunkról alkotott" véleményben akár össze is omlaszthatja énképünket, és mi ott állunk egónk tört cserepei között és reszketeg kézzel próbáljuk azt ismét összerakni.

Van egy törvény, amit kevesen ismernek, és ez alapvetően helyére teszi énképünk valóságának tarthatatlanságát. Így hangzik: Akárki véleményt alkot bárkiről, vagy bármiről, ez a vélemény őróla szól, őt jellemzi, és nem azt, akiről, vagy amiről véleményt mond. Tehát az énképem nem rólam, hanem azokról szól, akik véleményeztek.

...

A számomra ismeretlen vonásaim azok az emberi magatartásformák, amelyeket egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudok elviselni a másik emberben. Minden, ami zavar a másikban, az a bennem fel nem ismert, tudomásul nem vett, letagadott személyiség jellemzőm. Vakok vagyunk önmagunk rossz tulajdonságaira.

2009. február 10., kedd

A Nincs (a Félelem) Hatalma...

Biegelbauer Pál - Egészség Szívében (részlet)

Szenvedéseink okát, okozóját nevezzük rossznak. Rossz az, aki vagy ami szenvedést okoz. Ha merünk a rossz titkának mélyére nézni és nem elégszünk meg a külvilágra, a másokra hárítás - megoldást soha nem hozó - felszínes válasz-kísérleteivel, a valóság érinti meg a szívünket.

Szenvedéseink tárgya: a HIÁNY, valakinek vagy valaminek a hiánya.

Vagy úgy, hogy volt, de most már nincs - akár elvesztettük, akár elvették - vagy úgy, hogy másoknak van, de nekem nincs. Minden szenvedésünk mögött a hiány, a nincs, a nemlét áll. Ezért van az, hogy a szenvedést megosztani nem lehet. Mert a hiányt, a nincset, a nemlétet nem lehet átadni, vagy átvenni. Mert nincs.
...
A félelem mélyén a semmi lappang. Nemcsak azért, mert a félelmem tárgya valamely, a jövőben bekövetkez(het)ő veszteség, azaz valaki vagy valami hiányozni fog, hanem azért is, mert a félelem maga is a semmi kettőzése. Hogy ezt teljes mélységében megértsük, gondoljunk bármire, amitől félünk... Itt van? Most jelen van? Nincs. Nem is lehet.
...
A félelem? Nemcsak a tárgya a hiány, a semmi, hanem a létezési "tere"a jövő is a semmi mezeje. Nincs. És mégis kínoz.

Félni annyi, mint tönkretenni a VAN-t, azzal, ami NINCS. Döbbenetes, de lételméletileg belátható tény, hogy szenvedéseink, gyötrődéseink, félelmeink mélyén a SEMMIvel nézünk farkasszemet.

A minket gyötrő rém, a sötétség fejedelme (a sötétség is hiány - a fény hiánya) a semmi ura - nincs.

Ám hiába az elméleti belátás. A "semmi ágán ülő szívünk" "hangtalan vacog" (József Attila).







Add fel a félelmed, oszt egyesülj a Fénnyel!
(Prong: Your fear)

* * *