James Herriot - A repülő állatorvos - 27. fejezet
A lapát nyelére támaszkodtam, letöröltem a szemembe csorgó verítéket, és végignéztem a poros zöld fűben körülöttem álldogáló férfiak százain.
Még mindig tartott a terepgyakorlat. Legalábbis ők így nevezték. Én viszont azt gyanítottam, hogy egyszerűen nem tudják, mit kezdjenek ennyi kiképzésre vezényelt repülőssel, és ezt a módszert azért találta ki valaki, hogy ne legyünk láb alatt.
Akárhogy volt is, éppen víztárolót építettünk valahol Shropshireben, ahol egész sátorváros nőtt ki a földből, amely az elhelyezésünket szolgálta. Senki sem volt tökéletesen biztos a víztárolóban, de nyilvánvalónak tűnt, hogy építünk valamit. Kaptunk kék vászonruhát, csákányt, lapátot, és ötletszerűen ástunk a köves domboldalban órákon át.
De én nekikeseredve arra számítottam, hogy lesz ez még rosszabb is. Az idő csodálatos volt, és mi élveztük, hogy egész nap a szabadban vagyunk. Lenéztem a dombról, végigpásztázva tekintetemmel az édesen illatozó vidéket; szelídebb táj volt ez, mint a Yorkshire-ben magam mögött hagyott meredek hegygerincek és mocsarak, és végtelenül megnyugtató.
A fákon túl idelátszó városi háztetők is sok jót ígértek. A tűző napon töltött órák után, amikor a kövekből felszálló por cserepesre szárította az ajkunkat, gargantuai szomjúság vett rajtunk erőt, amelyet gondosan eltettünk estére, amikor kiengedtek minket a táborból, hogy aztán a hűvös tavernákban, a falusiak társaságában csillapítsuk sok-sok pint mennyei almaborral. Nem hinném, hogy ma is kapni még olyat.
Engem zavart egy kicsit, hogy sátorban kell aludnom. Minden reggel, amikor felébredtem a sátor vékony falán áttűző napsütésre, úgy éreztem, mintha újra a Firth of Clyde fölötti dombok közt lennék, amikor még csak nem is álmodtunk a háborúról. Erre utalt a forró vászon árasztotta sátorszag, a földre terített gumiszőnyeg, a letaposott fű és a zümmögő legyek is, amelyek felhőkben köröztek a sátorpózna fölött. Egy pillanat alatt visszakerültem Rosneathbe, és amikor kinyitottam a szemem, azt vártam, hogy Alex Taylort és Eddie Hutchinsont, a gyerekkori barátaimat pillantom meg magam mellett a hálózsákokban.
Húsvéttól októberig ugyanis minden hétvégén kempingezni jártunk Rosneathbe, magunk mögött hagyva Glasgow füstjét és szennyét; és itt, Shropshire-ben, a felkavaró sátorszagban is azt a kis fenyőerdőt láttam magam előtt a sátron túl és a patakig futó zöld hegyoldalakat, még messzebb a Gareloch hosszú, kék, csillogó tükrét Argyll nagy hegyei alatt. Mára közönséges hellyé vált Rosneath és a Gareloch, de nekem kisfiú koromban valóságos tündérország volt, ahol a világ minden csodáját és szépségét megtaláltam.
Különös volt a visszatérésem tizenéves korom idejébe, hiszen Alex a Közel-Keleten volt, Eddie Burmában, én pedig egy másik sátorban, egészen más fiatalemberek társaságában. Mégis olyan volt, mintha eltűnt volna a közben eltelt idő, és Darrowby, Helen, állatorvosi pályám minden küzdelme nem is létezett volna. Pedig a Darrowbyben töltött évek voltak a legfontosabbak az életemben. Felültem és leráztam magamról a látomást, azon tűnődve, mennyire összezavarta a gondolataimat a háború.
De hangsúlyozom, hogy Shropshire-ben egészen jól éreztem magam. Az egyetlen bajom a víztároló volt, vagy az az egyéb valami, amit a hegyoldalban ástunk. Nem tudtam igazán lelkesedni érte. Ezért hegyeztem úgy a fülemet, amikor az őrmesterünk egy reggel bejelentést tett:
- A helyi farmerek segítséget kérnek az aratáshoz - közölte a reggeli sorakozónál. - Van önként jelentkező?
Elsőnek tettem föl a kezemet, és pár pillanatnyi tétovázás után többen is követték a példámat, de a legjobb barátaim közül egyik sem jelentkezett. Amikor megszervezték a dolgot, engem egy Edwards nevű farmerhez osztottak be három másik repülőssel együtt, akik egy másik szakaszban voltak, és nem ismertem őket.
Edwards másnap megérkezett, és beültetett bennünket egy tipikus, ódivatú farmerkocsiba. Én elöl, mellette kaptam helyet, a másik három pedig hátul. Semmi mást nem kérdezett, csak a nevünket, mintha úgy gondolta volna, hogy semmi köze a civil életünkhöz. Harmincöt éves lehetett, koromfekete haja és napégette arca volt, amelyből szinte kivilágított fehér foga és égszínkék szeme.
Jóindulatú vigyorral nézett ránk, amikor begurultunk a farmjára.
- Hát itt volnánk, fiúk - mondta. - Itt várja magukat a munka.
De én alig figyeltem rá. A környezetet pásztáztam, amely néhány hónapja még szerves része volt az életemnek. A kövezett udvart, a tehénistállóba, a csűrbe, a disznóólba és a lóistállóba vezető ajtók sorát. Egy öregember a trágyát hordta ki az istállóból, és amikor felénk szállt az érett tehéngané illata, az egyik társam elfintorította az orrát. De én úgy szívtam be, mint a parfümöt.
A farmer kivezetett minket a mezőre, ahol egy kombájn dolgozott, hosszú, aranyló gabonakévéket hagyva maga után.
- Rakott már valaki kévét maguk közül? - kérdezte. Némán ráztuk a fejünket.
- Nem baj, hamar beletanulnak. Maga jöjjön velem, Jim!
Szétszéledtünk a tágas mezőn, három társam egy-egy idősebb férfi felügyeletére bízva, én pedig Edwards keze alatt. Nem tartott sokáig, míg rájöttem, hogy nekem jutott a neheze.
A farmer felemelt két kévét, a hóna alá csapta őket, arrébb ment pár lépéssel, és keresztben egymásnak támasztotta őket. Én követtem a példáját, amíg nyolc kévéből össze nem állt a köteg. Megmutatta, hogyan kell belenyomni a földbe, hogy egyenesen álljon, és időnként meglökdöste a térdével, hogy kiegyensúlyozza.
Én igyekeztem, ahogy tudtam, de sokszor ledőltek a kévéim, úgy kellett utánuk ugranom és visszatennem őket. És észrevettem, hogy Edwards kétszer olyan gyorsan dolgozik, mint a három öregember. Mi már majdnem végeztünk a sorral, amikor ők még alig a felénél tartottak, sajgó karom és hátam pedig jelezte, hogy komoly megpróbáltatásnak vagyok kitéve.
Így folytattuk még vagy két óra hosszat; lehajolni, felemelni, lehajolni, felemelni, és haladni előre pillanatnyi megállás nélkül. Amikor megismertem a falusi életet, az volt róla a legerősebb benyomásom, hogy a földművelés a kenyérkeresés legnehezebb módja, és ezt most magam is megtapasztalhattam. Közel jártam ahhoz, hogy végigzuhanjak a tarlón, amikor Edwardsné felbukkant a mezőn a kisfiával és a kislányával.
Kosarakat cipeltek, amelyek a tízórainkat tartalmazták: ropogós almás lepényt és almaboros korsókat.
A farmer csúfondárosan figyelte, ahogy boldogan lerogyok, és úgy vetem rá magam az italra, mint a szomjhalál szélére került sivatagi vándor. Felséges volt a saját sajtolású almabor, és én behunyt szemmel nyeldekeltem. De jó is volna, gondoltam, kifeküdni most a napra egy gallonnal a kezem ügyében ebből a pompás italból, de Edwardsnak más tervei voltak. Én még mindig a lepényt rágcsáltam, amikor ő már visszatért a kévékhez.
- Jól van, fiam, folytassuk - vetette oda, és én visszaálltam a taposómalomba.
A déli szünetben kenyeret, sajtot és újabb adag almabort kaptunk, majd dolgoztunk tovább inunk szakadtáig. Mindig is hálás voltam a RAF-nak, mert sokat tett a fizikai erőnlétemért. Amikor behívtak, már éppen a legjobb úton voltam afelé, hogy eltunyuljak Helen kényeztető keze alatt. Túl sok jó koszt és a fotel adta örömök felfedezése: kezdtem elhízni. De a RAF mindent megváltoztatott, és most már nem hiszem, hogy valaha is elhagyom magam.
Biztos vagyok benne, hogy a Scarboroughban töltött hat hónap után nem maradt rajtam egyetlen fölösleges deka sem. Menetelés, alakizás, kiképzés, futás - minden gond nélkül le tudtam futni öt mérföldet akár a tengerparton, a magas parton, a sziklák között. Tényleg jó erőben voltam, amikor megérkeztem Shropshire-be. De nem olyan jó erőben, mint Edwards.
Ő csupa izom volt. Nem nőtt túl nagyra, de megvolt benne ugyanaz az acélos kitartás, mint a yorkshire-i farmerokban. Fáradhatatlannak tűnt, alig izzadt meg, miközben haladt előre a sorban, a kifakult, gallértalan ing ujjából kidagadtak barna karjának izmai, és megerőltetés nélkül szaporázott kissé görbe lábain.
Az egyetlen értelmes dolog az lett volna, ha megmondom neki kereken, hogy nem tudok lépést tartani vele, de a büszkeség ördöge rákényszerített, hogy ne maradjak el tőle. Az ebédszünetben enyhe szánalommal nézett rám, ahogy ott álltam hátamra tapadt inggel, nyitott szájjal kapkodva a levegőt.
- Jól dolgozik, Jim - mondta, majd, mintha csak most venné észre a kimerültségemet, félszegen megemelte a lábát. - Tudom én, hogy maguk, városi fiúk nincsenek hozzászokva ehhez a munkához és... nos... ez nem erő kérdése, hanem érteni kell a módját.
Amikor aznap este visszavitt minket a táborba, hallottam, hogyan nyögdécselnek a társaim a hátsó ülésen. Ők is megkínlódtak, de nem annyira, mint én.
Néhány nap múltán már kezdtem kitanulni a csínját-bínját, és noha még mindig a végsőkig igénybevett, az összeesés réme nem fenyegetett többé.
Edwards konstatálta a fejlődésemet, és játékosan hátba vágott.
- Na, mit mondtam? Csak érteni kell a módját!
De újabb megpróbáltatás várt rám, amikor megkezdtük a kévekötegek asztagba rakását. Fel kellett villázni a kévéket a kordéra, odafönt összekötözni őket, aztán újra ledobálni, bár egyre magasabbra, ahogy nőtt az asztag. Döbbenten tapasztaltam, hogy a kévézés ehhez képest könnyű munka.
Edwardsné is részt vett ebben a munkafázisban. Fönn állt az asztag tetején, és szakértő mozdulattal továbbadta a kévéket a férjének, aki elrendezte őket. Én, mint képzetlen munkaerő, odalenn álltam és robotoltam, mint még soha. Majd' beszakadt a hátam, és a vasvilla nyele feltörte a tenyeremet. Mégsem voltam elég gyors Edwards tempójához, aki kénytelen volt leugrani mellém segíteni; ő is vasvillát ragadott, és laza csuklómozdulatokkal dobálta felfelé a kévéket.
Ugyanúgy nézett rám, mint korábban, és ugyanazokkal a szavakkal bátorított:
- Remekül halad, Jim. Csak érteni kell a módját.
De több tekintetben is kárpótolva voltam. Leginkább azzal, hogy újra falusi emberek között lehettem. Edwardsné a maga cseppet sem látványos módján igyekezett vendégszerető fogadtatásban részesíteni ezt a négy megzavarodott, otthonától messzire került fiút, és minden este pompás vacsorával vendégelt meg bennünket. Sötét hajú volt, akár a férje, a szeme nagy, a szája mosolygós, az alakja karcsú és formás. Nem is igen tudott volna elhízni, hiszen meg sem állt a munkában. Ha nem kint a földeken hordta a gabonát, mint akármelyik férfi, akkor sütött-főzött, ellátta a gyerekeket és tisztán tartotta a nagy tanyaházat.
Nagyon vártam és azóta sem felejtettem el azokat az esti étkezéseket. Párolgó nyúlpástétom frissen szedett zöldbabbal és krumplival. Áfonyalepények, almás piték bőven megöntözve sűrű krémmel. Házi kenyér és házi sajt.
Mind a négyen élveztük a változatosságot a RAF kosztja után. Azt mondták, hogy az egész seregben a repülősök kapják a legjobb ellátást, és én ezt el is hittem, de egy idő után már nem ízlett annyira. Lehet, hogy a tömegkonyha miatt, de kezdtem ráunni.
A farm asztalánál ülve figyeltem a körülöttünk serénykedő Edwardsnét, a közönyösen faló férjét és a két gyereket: a tízéves kislányt, akin látszott, hogy éppen olyan vonzó lesz, mint az anyja, és a mokány, barna bőrű, nyolcéves fiúcskát, és újra meg újra megállapítottam, milyen jófajta népek ezek.
A tudós közgazdászok, akik azzal jönnek, hogy nincs szükség brit mezőgazdaságra, és hogy nemzeti parkokká kellene átalakítani a farmjainkat, nem akarnak tudomást venni arról az elég nyilvánvaló veszélyről, hogy akkor egy ellenséges ország egy hét alatt kiéheztethetne és megadásra kényszeríthetne minket.
Számomra mégis az volna a legnagyobb tragédia, ha az Edwardsékhoz hasonló emberek fajtája kihalna.
Egy késő délutánon erőtlenebbnek éreztem magam, mint valaha. Mellettem Edwards gazda úgy dobálta a kévéket, mintha nem is lenne súlyuk, míg én nyögtem és erőlködtem. A farmert később elhívták egy borjadzó tehénhez, és ahogy fürgén lepattant az asztagról, megveregette a villára hajló vállamat.
- Oda se neki, Jim! - nevetett. - Csak érteni kell a módját.
Egy óra múlva bementünk enni a konyhába, és Edwardsné közölte, hogy a férje még mindig a tehén mellett van. Gondjai támadtak az elletéssel.
Határozatlanul tébláboltam az ajtóban.
- Nem baj, ha kimegyek megnézni, hogy halad?
Elmosolyodott.
- Menjen csak, ha akar. Addig melegen tartom az ételét.
Átvágtam az udvaron és bementem az istállóba. Az egyik öregember egy nagy testű, rövid szarvú vörös tehén farkát tartotta, és közben zavartalanul pöfékelt a pipájából. A derékig levetkőzött Edwards karja vállig benne volt a tehénben. De ez most egy másik Edwards volt. Háta és mellkasa izzadságtól fénylett, verejték gyöngyözött a homlokán, és cseppekbe gyűlve csöpögött le az orra hegyén. Nyitott szájjal zihált, és úgy nyögött, mintha rettenetes harc dúlna a bensejében.
Ködös tekintettel nézett felém. Először mintha meg sem látott volna, annyira elmerült a küzdelemben, aztán felismert.
- Hahó, Jim! - lihegte elfulladva. - Nagy munkában vagyok.
- Sajnálattal hallom. Mi a baj?
Válaszolni akart, de hirtelen eltorzult az arca.
- Jaj! Ez a vén bajkeverő! Megint agyonlapítja a karomat. El fogja törni, még mielőtt bármit végeznék! - Elhallgatott, lehajtotta a fejét, amíg erőt gyűjtött, aztán megint rám nézett. - Rosszul fekszik a borjú, Jim. Csak a farka van a szülőcsatornában, és nem tudom elkapni a hátsó lábát.
Farfekvés. A kedvenc magánszámom, de a farmereknek mindig beletörik a bicskájuk. Nem hibáztathatom őket érte, hiszen nekik nem volt alkalmuk tanulmányozni Franz Benesch „Állatorvosi szülészet” című klasszikus művét, amely kristálytiszta magyarázatot ad az ellés mechanizmusáról. Egy mondata örökre belevésődött az emlékezetembe: „Antagonisztikus erők egyidejű kifejtésére van szükség”.
Benesch rámutat, hogy az inadekvát fekvések korrekciója érdekében egyszerre kell húzni és tolni, ami viszont lehetetlen, amikor az ember egyik keze benne van az erőlködő tehénben.
Mintha csak a gondolatmenetemet akarná igazolni, Edwards újra kitört:
- A fenébe, megint elszalasztottam! Megállás nélkül tolom elfele a csánkját, de mire megragadhatnám a lábát, az öreg tehén mindent visszalök nekem. Egy órája küszködök már vele, és kezdek kikészülni.
Sosem hittem volna, hogy ilyet fogok hallani ettől a kemény kis embertől, de most láthatóan kínlódott. Nagy darab, erős tehén volt, a háta akár egy ebédlőasztal, és könnyedén visszaverte a farmer minden próbálkozását. Yorkshire-ben nem sok rövid szarvú vörös tehenet látni, de az a néhány konok volt és erős, mint egy elefánt; már a gondolata is elcsüggesztett, hogy egy teljes óráig harcoljak vele.
Edwards kihúzta a karját, és egy pillanatra ráborult az állat szőrös hátsó felére. A tehenet nem zavarta az apró emberi lény működése, de a farmer halálosan kimerült. Rázogatni kezdte érzéketlenül lógó ujjait, majd rám nézett.
- Istenemre! - nyögte. - Egészen elzsibbasztott. Alig érzem a karomat.
Nekem nem kellett magyaráznia. Számtalanszor tapasztaltam meg ugyanezt. Az olyan rideg tudományos kifejezések közepette, mint pozícióba helyezés”, „visszaemelés”, „rossz fekvés” és „ellenirányú nyomás”, maga Benesch is kénytelen volt megjegyezni, hogy „az orvost erősen igénybe veszi”. Edwards nyilván mélységesen egyetértett volna vele.
A farmer kifújta magát, és odament a padlóra tett melegvizes vödörhöz. Megmosta a karját, majd visszatért a tehénhez, de az arcáról rettegést lehetett leolvasni.
- Tudja, mit? - szólaltam meg. - Engedje meg, hogy segítsek.
Bágyadtan elmosolyodott.
- Köszönöm, Jim, de ebben nem tud segíteni. Nem tudjuk áthelyezni a lábait.
- Pontosan erről van szó. Én meg tudom csinálni.
- Micsoda?
- Ha segít egy kicsit. Van itt kéznél zsineg?
- Igen, több méter is, de értse meg, fiam, hogy ehhez a munkához tapasztalat kell. Magának fogalma sincs...
Elhallgatott, mert látta, hogy már bújok is ki az ingemből. Túl fáradt volt ahhoz, hogy elkezdjen vitatkozni.
Az inget felakasztottam egy szögre a falban, a vödör fölé hajoltam, beszappanoztam a karomat, és amint megéreztem a fertőtlenítő szagát, ellenállhatatlanul megrohantak az emlékek. Kinyújtottam a kezem, és Edwards szó nélkül beletetette a hosszú kötelet.
Megmártottam a vízben, aztán gyorsan hurokcsomót kötöttem az egyik végére, és becsúsztattam a kezemet a tehénbe. És valóban, ott volt a farok az ismerős helyen, a borjú medencecsontjai között. Igen, én direkt szerettem a farfekvéses eseteket, és szinte kéjes élvezettel futattam végig a kezem a szőrös végtagon, amíg el nem értem az apró lábig. Egy pillanat műve volt rátenni a hurkot a csűdjére és meghúzni, miközben kivezettem a kötél szabad végét a patás ujjak között.
- Fogja meg - mondtam a farmernak -, és húzza egyenletesen, amikor szólok.
Rátettem a kezem a csánkra, és elkezdtem tolni befelé, a méh belsejébe.
- Most húzza! - mondtam. - De óvatosan! Ne rángassa!
Mint az alvajáró, tette, amit mondtam, és a láb másodpercek alatt kicsúszott a vulvából.
- Az ördögbe is! - mondta Edwards.
- Most a másikat! - vetettem oda, miközben leemeltem a hurkot. Megismételtem a műveletet, a farmer pedig elkerekedett szemmel húzta a kötelet. Egy pillanat múlva a másik sárga és nyirkos kis pata is csatlakozott a párjához.
- Ördög és pokol! - kiáltott fel Edwards.
- Rendben - mondtam. - Fogja meg az egyik lábát, és néhány rántással kihúzzuk belőle.
Mindketten megragadtunk egy-egy lábat, hátra dőltünk, de a nagy tehén elvégezte helyettünk a munkát, mert egyetlen erőteljes lökéssel a karomba pottyantotta a nedves, ficánkoló kisborjút. Megtántorodtam, és lehuppantam vele a szalmára.
- Szép, nagy bikaborjú, Mr. Edwards - mondtam. - Jó lenne, ha kicsit ledörgölné.
A farmer hitetlenkedő pillantást vetett rám, majd csomóba fogott némi szénát és szárogatni kezdte a kis jószágot.
- Megmutatom, mit kell tennie - mondtam -, ha legközelebb farfekvéssel akad dolga. Egyszerre kell húzni és tolni, ezért kell a kötél. Miközben maga visszafelé nyomja a csánkot a kezével, addig valaki más húzza a lábat, de jegyezze meg, hogy a borjú pataujjai között kell kivezetnie a kötelet, mert ez fontos. Ez felemeli az éles kis patát, és így nem sérti meg a hüvelyfalat.
A farmer némán bólintott, és folytatta a dörgölést. Amikor befejezte, tanácstalanul rám meredt, és hangtalanul mozgott az ajka, mielőtt meg tudott volna szólalni:
- Mi a... honnan a fenéből tudja maga mindezt?
Megmondtam neki.
- Maga csirkefogó! Persze erről mélyen hallgatott!
- Eddig nem kérdezte.
Megvakarta a fejét.
- Hát, nem akarom kikérdezni a fiúkat, akik eljönnek segíteni. Vannak, akik nem szeretik... - elhalkult a hangja.
Megtörülköztünk, és szó nélkül belebújtunk az ingünkbe. Mielőtt kimentünk volna, visszanézett a borjúra, aki már buzgón kísérletezett a talpra állással, miközben az anyja nyalogatta.
- Eleven kis jószág - mondta. - És kis híján elveszítettük. Igazán hálás vagyok. - A vállamra tette a karját. - Na, akkor menjünk, állatorvos uram, és együk meg a vacsorát.
Az udvar közepén megállt és bánatosan pislogott rám.
- Képzelem, mekkora bolondnak nézett, hogy egy teljes óráig küszködtem vele, majd bele nem döglöttem, aztán jött maga, és pár perc alatt megoldotta. Pipogya kislánynak érzem magam.
- Egyáltalán nem az, Edwards gazda - válaszoltam. - Ez... - egy pillanatig tétováztam - ez nem erő kérdése, csak érteni kell a módját.
Bólintott, aztán megmerevedett, és hosszú másodpercekig meredten bámult rám. Hirtelen kivillantak a fogai, ahogy egyre szélesebb vigyor terült el a barna képén, amely hangos hahotába torkollott. Még akkor is megállíthatatlanul nevetett, amikor megérkeztünk a házhoz, és kinyitottam a konyha ajtaját. Nekidőlt a falnak, és a szemét törölgette.
- Ördögfióka! - mondta. - Most visszaadta a kölcsönt, ugye?
* * *
