2011. augusztus 9., kedd

A sárga lámpa pszichológiája

Egy adaptív szituációs játékot figyelhettem meg pár éve.


Valamikor, réges-régen, egy távoli, messzi-messzi Galaxisban az autósok számára fenntartott lámpa elromlott, és csak sárgát volt hajlandó mutatni. De nem villogva, ahogy a többi, közönséges lámpa teszi, hanem stabilan: csak sárgát...

A sárga figyelmeztető jel. Vagy megállásra, vagy indulásra int, de mindkét esetben csak felkészít, hogy "na, váltani fogok, valamit tenned kell".


Adott tehát egy zebra és egy két-két sávos út, és a sárga lámpa.

Érdekes volt megfigyelni az autósok reakcióit, a Farkasoktól a Bárányokig, a most érkezőktől a várakozókig, megkomplikálva a gyalogosokig, akiknek viszont nem működött a lámpájuk, ezért csak az autósokét figyelhették - hiába...

A Farkasok stabilan csúnya gonosz módjára viselkedtek.

Számukra a sárga szín nem létezett, hiszen az "még nem piros", illetve "már éppenhogy zöld", ezáltal teljes mértékben ignorálták - keresztülszáguldottak alatta...

Ők voltak az agresszívek, a szabályon kívüliek, a "rám nem vonatkozik" alapelvűek.

A Bárányok bizonytalanságukban szinte csak másokra támaszkodtak.

Így:

Megérkezik az első Bárány, távolról...

A lámpa sárga.
A sárga mindkét tekintetben ÁLLJ-t jelent.
ÁLLJ: mert még nem indulhatsz.
ÁLLJ: mert már nem indulhatsz.

A Bárány tehát megáll és csak áll. Vár a pirosra, vagy a zöldre.

De az csak nem jön.
Hamarosan az egyik Farkas ideges lesz, dudálni kezd; vagy (ritkább esetben) a Bárány türelemszintje eléri a küszöböt és ez felülírja a szabályt.

Ekkor a Bárány elindul, bele a sárgába.

Ez az a pillanat, amikor megindul a sor. A Farkasok azért, mert "nem látod, hogy sárga, bazdmeg?", a Bárányok pedig azért, mert ha mindenki megy, akkor mi is megyünk, illetve azért, mert a legelső Bárányokat frusztrálja a Farkasok agresszivitása, vagy pedig rájöttek, hogy a lámpa sosem vált.

Ez a hullám jó ideig tart. Eladdig a gyalogosok tehetetlenek, mert az autók átszáguldanak, viszi őket a sor + az, hogy mindenki "bizonyos" - az elsők azért, mert MÁR TUDJÁK, hogy rossz a lámpa, a hátsók azért, mert BÍZNAK BENNE, hogy átérnek, illetve a TÖBBIEK TUDJÁK, mit csinálnak...

Aztán persze a későn érők, vagy azok, akik már távolabbról látták a sárgát, következtetnek. Persze nem a Farkasok - ők átsuhannak.

Hanem a Bárányok. Azt gondolják: ha sárga, akkor lassan piros lesz. Ezért megállok.

Vannak ritkán olyanok is, akik észreveszik a feltorlódott gyalogosokat, és már csak miattuk is lassítanak, megállnak...

Azok is türelmetlenek persze, a farkasaik elindulnak, mialatt persze az Autós Farkasok próbálják őket ledudálni, vagy lelökni a zebráról...

Itt is igaz lesz a két lábon járó "farkasok nem állnak meg", mert azok már vagy még átérnek, hiszen a nagy lámpa sárga. A bárányok csak tömegben kelnek át, vagy amikor már elért egy szintet a feszültségküszöbük, vagy rájöttek, hogy sosem lesz más a lámpa, mint sárga; de nekik még ott van a félelem az autóktól is, főleg, mert a Farkasok állat módjára viselkednek. Üvöltöznek, anyáznak, dudálnak és nagy sebességgel hajtanak bele, amit érnek...

Aztán jön a Nagy Transzformáció is.
A Bárányok némelyike Farkassá válik! Teszi ezt, mert elege van a mögötte álló Vérében Farkas agresszivitásából. Visszaordít, visszadudál, stb.
Fordítva sajnos nem történik, a Farkasok inkább csak kényszerűségből állnak meg.

Mindez egy érdekes hullámzást, időbeli rezgést követ.

Az autók megállnak, gyalogosok átmerészkednek. Aztán az autósok rádöbbennek, hogy nincs változás, és a kezükbe veszik a kezdeményezést. Majd jön egy folytonosság egészen, míg valaki megszakítják a láncot - a szabálykövetésből, vagy a szituáció nem ismeretéből fakadóan...

És persze vannak az életveszélyes helyzetek: gyors fékezések, gyalogos ijesztések és veszélyeztetések... És fordítva: a farkas gyalogosok törik majdnem össze a sort a hirtelenségükkel...

Ritka élmény, kiválóan megfigyelhető volt az emberek viselkedése, a szabálykövetési tendencia hatása, vagy éppen annak állandó ignorálása.

És az alkalmazkodás!
Azt, hogy végül is minden szituáció megoldódott, elég kevés balesettel, azt a minimális szabálynak (sárga jel) és a Bárányok berögzültségének köszönhettük, ami mindig megóvta az embereket és közlekedési járműveket a szerencsétlenségtől, karamboltól, sérüléstől...

Ebből is jól látszott, hogy a Társadalmat a Káosztól a Bárányok szabálykövetési tendenciája választja el, az új adaptálását pedig a Farkasok szabályszegése és/vagy a Bárányok észbe kapása (ami felülírja a parancsot), valamint az egyéni feszültségszint megemelkedése hozza.

No, elindulok, mert most Bárányok jönnek, akik úgyis meg fognak állni...



* * *


2011. augusztus 3., szerda

AntiCájtendum - előszó

Reakciók a Zeitgeist Aktivista kézikönyv lapjai kapcsán:


Elöljáróban...


Az emberi társadalom (bármennyire is szeretné az Ember ezt eltussolni és az értelmével kitűnni) mint az ökoszisztéma része, az állatvilágra, a növényvilágra és ásványvilágra épül.

A gondolati rendszerek (hitvilágok, morál, nem-materiális építmények és képződmények) nem jöhetnének létre, ha ezen alapvető építőköveink nem működnének bennünk.

Ezek is rétegzettek. Akinek a környezeti feltételei nem adottak, nem tud értelmi konstrukciókat alkotni - vagyis "éhes ember nem filozofál".

Az alapvető ösztönök legtöbbször felülírják az intellektuális képződményeket.

Aki félelemtől űzve menekül, az pánikba esik és elfelejti az alapvető szabályokat, akiben felmegy a pumpa, ész nélkül üvölt, és így tovább. Magyarán nem tud uralkodni magán, mert az érzelmi többlet, ami a testben jelentkezik, átveszi az irányító szerepet.

Ezeken a hirtelen érzelmi megnyilvánulásokon túl a beégett érzelmi tapasztalatok is befolyásolják az "értelmes" embert, pl. a gyűlölet, amely egy hosszú előkondicionálás után képtelen elmúlni, és az illető nem tud felülemelkedni egy múltbeli szituáción, folyton megismétli azt a reakciójával egyetemben.

Még ezen is túl léteznek olyan összetevők, amikre nem tudunk választ találni, még a pszichológiában sem.
Ezek pedig az önkéntelen reakciók, vonzódás, utálat, egy ember szimpatikus volta, ami szintén nem áll akaratlagos kontroll alatt, csak létezik és testérzet formájában megjelenít valamit.

No már most: adott egy társadalom, a maga eleve szövevényes törvényeivel, írott és íratlan (többször egymásnak ellentmondó) szabályaival, adott egy, a lét értelmét kereső, a haláltól rettegő, értelmét feszegető ember, akibe be van kódolva az állatvilág ösztönrendszerétől kezdve az egyéni kondicionáltságig mindenféle parancs/vágy/cél/adat.

Ebben rendet tenni eleve lehetetlenség. Az élet ugyanis annyira komplex, a szabályrendszerek pedig annyira merevek az adaptációt kívánó környezetek között, amelyek gyorsan váltakoznak, hogy ezekkel a külső-belső adottságokkal az ember nem tud mit kezdeni.

Elnyomni lehetetlen, áttranszformálni nehéz és az eredmény kétséges.

Ráadásul annyi irracionális tényező van jelen, annyi olyan szituáció, amiben a szabályok következetes alkalmazása garantáltan veszteségekbe torkollik.
Maga a világ is "értelmen túli", nem lehet kizárólag az "ész" - ennélfogva a "technológia" keretei közé szorítani.

És ha a világot mégis a magunk képére szeretnénk formálni, valami jobbra, vajon hogyan tudnánk ezt megtenni viszonylag gyorsan?

Például a mélyszegénységben élő, hátrányos helyzetűek felzárkóztatása is egy hasonló kérdéskör.
Adott egy egyszerű szülőpáros, akik már a méhbeli fejlődés során káros hatásoknak teszik ki a jövő nemzedéket: alkoholizálnak, a férfi veri az asszonyt, a kommunikáció terhelt agresszív, primitív és mohó attitűdökkel (még meg sem született a gyerek, de már mintát kap), az éhezés elvonja a szükséges tápanyagokat.
A csecsemő így eleve hátrányokkal indul (akár már testi/egészségügyi problémákat is jelenthet, pl. hiánybetegségek, sorvadás, stb.), majd kap egy olyan gyerekkort, amelyben folytatódnak a degeneratív hatások. Erőszak, bántalmazás, éhezés, primitív minták és környezet.
A megfelelő ingerek híján az agyi pszinapszisok nem kapcsolódnak kellőképpen, mert nincs motiváció, csak rövidtávú, gyors szerzés és életben maradás kapcsán - vagyis a távoli dolgok (mind időben, mind térben) már nem számítanak. Kialakul a rafináltság, de nem az ész.
Ezzel egyidőben a morál, a közösségi élethez szükséges alapszabályok, és az együttéléshez nélkülözhetetlen empátia kialakítása is hiányt szenved, ami azt jelenti, hogy nem épül be - későbbi pótlása ennek pedig igen kétséges...

Az így predeterminált polgár hogyan felzárkóztatható?

Miképpen lehetne a 80-as IQ-val rendelkező, erkölcsileg teljesen mást valló, taníthatóságában korlátolt, érzelmileg defektes személyt rávenni, hogy egy tőle idegen normarendszerbe beilleszkedjen és ott konfliktusokba ne keveredjen?

Maximum a hatalom erejével, a megfélemlítéssel. De mint tudjuk, minden külső kényszerből végzett tevékenység ideiglenes, a nyomás csökkenésével visszaáll az alapértelmezett állapot.

Csak az interiorizáció tud olyan hatást kifejteni, amelyben a szabályrendszert a magunkénak érezzük. Ami idegen, azt nem tudjuk integrálni.

Mit lehet tenni?
Ha eltűnne a felnőtt (de)generáció nyomtalanul, azaz az új nemzedék már egy teljesen más gyerekkoron menne keresztül, vajon ki tudná-e törölni a rossz mintákat, fel tudná szabadítani-e a múlt kollektív tudati nyomása alól?

Mert egy abszurd vicc, de pont a szülők teszik a legrosszabbat így saját gyerekeikkel, akiket megfosztanak a szabad, értelemben nem korlátozott, egy, a társadalomhoz jobban illeszkedő emberélet lehetőségétől.

A változás lassú, főleg, ha a mohó érdekek a belátás fölé kerekednek, az egyén pedig megfojtja a társadalmat a szűk látókörű öncélúságával.
Lásd: jelenleg a tömegközlekedés haldoklik az egyéni közlekedés rákszerűen szaporodó tömegével szemben...
A BKV járatain lógnak az emberek, az a menő, aki át tudja vágni a vállalatot, míg egy nap teljesen tönkremegy és nem lesz kit átvágni - de közlekedni sem fog tudni.
Vagy épp kollektív lopás zajlik, amihez mindenki egy kicsit "hozzátesz", nem gondolva bele, hogy az adópénzek egy része éppen a kiesések korrigálását szolgálja.

Az embervilág mintha nem tudná, hogy még a macska sem piszkít a saját almába...

Felgyorsítható-e egy ilyen "jobbá változási" folyamat?

Ha a természet példáin nézzük, "mellékhatások nélkül" semmiképpen. A dolgoknak érési idejük van, az időnek előtte leszakított gyümölcs savanyú...
Az élet folyamatai pedig tele vannak megtörténő, de elő nem idézhető eseményekkel, amire a buddhista és zen filozófia is remekül rámutatott.

Ha erőszakkal gyorsítunk, a reakció is erőszakos lesz, illetve olyan sok áldozatba kerül, annyira erős nyomot hagy, hogy több lesz a kedvezőtlen jelenség, mint a haszna.

Ha megnézzük a természetet, akkor kétfajta változást látunk. Az egyik évmilliók alatt kialakuló génkészlet és az arra épülő fajok. A másik a gyors változások hada, amelyik hirtelen töröl el adaptációképtelen élőlényeket, míg másokat szokásbeli módosulásra sarkall... Azonban idő, amíg ezek berögzülnek és a következő nemzedéknek átadásra kerülnek.

Vagyis mindkét esetben generációváltások sokasága kell, hogy a régi eltűnjön és az új stabilizálódjon.

Akkor milyen módszerek adódnak egy vezető számára, hogy változtasson?

Igazából semmilyen "erőszakmentes".
Lehetne elkábítani az embereket (A Nagy Varázsló tévedése, Szép új Világ), vagy lehetne terrorizálni és megfigyelni (1984, diktatúrák úgy általában). Külső kényszerrel elérni, hogy változzanak.

Miért kívülről kell elnyomni?

Az emberek a legkisebb dologban sem szívesen változtatnak, hiszen énképük, tapasztalatuk, rögzültségeik bebetonozottak. A legkisebb dolgok, például, hogy ne egyenek olyan sokat, ne dohányozzanak, stb. is iszonyú erőfeszítést kívánnak, mert nincsenek eszközeik önmaguk uralására. Sem az érzelmeiken, sem az értelmükön nem teljesen tudnak kiigazodni, ezek pedig bábuként rángatják őket ide-oda; amit aztán megideologizálnak valami "értelmes" módon.

Még a kis változtatások is azzal járnak, hogy fel kell adjunk magunkból: szokásainkból, kedvteléseinkből, életvitelünkből, stb.

Valamint belső fegyelmet igényelnek, és tudatosságot.

E kettő pedig pallérozatlan a civilizációban.

A belső fegyelem helyett a ránk kényszerített külső visz minket irányokba, illetve felvillanó vágyaink.

A tudatosság helyett robotszerűen élünk, megszokásból, rácsodálkozás és felismerések nélkül. Mintha aludnánk, vagy mintha aludna valami bennünk.

Ritkán, naponta 1-2 alkalommal, máskor még ritkábban hirtelen tudatára ébredünk létezésünknek, ami felveti rögvest a nemlétezésünk elkerülhetetlen tényét, és emellett eltörpül minden - nos ilyenkor egy kis időre helyesen láthatunk - de az is lehet, hogy inkább az értelmetlenség érzését közvetíti ez a pillanat...

Mindenesetre a halál, nemlét, hosszú táv és a jelenlegi "fontos" dolgok értéktelenedése elkedvetlenítő és szívesebben merülünk vissza ismét a piti világunkba, sőt, manapság már mások (létező vagy kitalált személyek) életének "rejtelmeibe", mert így elfelejthetjük a nyomasztó érzéseket.

Pedig éppen a tudatosság mutathat rá a dolgok, események, jelenségek RELATÍV mivoltára, amelyeket mi sajnos abszolútnak tudunk be, megvakítva magunkat.

Az abszolút valójában a nihil, a semmi, az üresség, a nincs; és minden, ami ettől eltér, már valami.

De életünket mi a relatív abszolutizálásával látjuk.

Például csak X ezer Ft-ot keresünk (szomorúan), bezzeg...
Nem vesszük észre, hogy ez az X ezer Ft jóval több, mint 10 évvel ezelőtti keresetünk. Vagy hogy egyáltalán van állásunk.
Vagy azt mondjuk: szegények vagyunk.
Soha nem láttam az utakon ennyi autót, mint mostanság. A boltok tömve áruval, nem mint a hajdani Szovjetunióban, ahol az üres boltok előtt kilométeres sorok álltak, még inkább nem, ahol muzsikok tömege veszett éhen.

De ezt nem látjuk. Mindig azt látjuk, ami NINCS, de LEHETNE. Ez pedig hiányérzetet teremt.

Manapság az egykor hiánytalanul boldog indián törzsek is kötelezően beszerzik televíziójukat, mert jól szeretnének élni, éppúgy, mint a kínai és indiai milliók.

Ami érthető, hiszen MINDENKI JÓL AKAR ÉLNI.

Csak kérdés, hogy milyen hamar és milyen áron.

A nyugati civilizáció éhsége (amely gerjesztett), valamint a kapitalisták profit iránti sóvárgása hihetetlen energia- és termelési igényekkel párosul.

Az elnyomott keleti szegények, az éhbérért dolgozó gyerekek meglétéért MI IS FELELŐSEK VAGYUNK.

Itt is hiányzik a tudatosság, amely a mindennapokban akár csak apró cselekvések elmulasztásával gerjeszti a Halálspirált, amibe zuhanunk.

Gondolok például olyanra, minthogy nem veszem el a műanyag zacskót, hanem visszahozom magammal a sajátomat; hogy nem a multikat támogatom, hanem lemegyek a piacra a kistermelőhöz; hogy kisebb távolságokra nem viszem a kocsit; hogy nem veszek meg mindent nyakra-főre, stb.

Az az ár, amiért mi jól élhetünk, másutt nyomorban, bűnözésben és iszonyú kizsákmányolásban csapódik le!

És ez a MI felelősségünk.

A MIÉNK szintén, hogy nem gondolunk bele a hosszú távú kihatásokba, mint például abba, hogy a "kis lopások", a közösség megkárosítása visszacsatolódnak és visszatérnek a rendszerbe.

Vagy hogy az, hogy az "olcsó szart" vesszük a multiktól, az nem csak az egészségünket vágja tönkre, hanem garantálja, hogy a gyerekeink már ne is juthassanak "zöld", "bio" termékekhez.

Pedig mennyivel egyszerűbb volna, ha mindenki belegondolna, hogy a vásárlőerő diktál, vagyis ha nagy igény van a zöld és bio termékekre, az a piacot megreformálja, hogy ebbe az irányba haladjon.

De nem, a modern ember megelégszik önmaga bebetonozott értékrendjével. Neki elég a vetített árnykép a falon a rémhíreivel és manipulátor vízióival.

Ha változtat, akkor azt kényszerből, vagy pedig önmagán kívül, a világban.

Miért nehéz magunkon változtatni?
Ennek elég sok oka van.

Az első ok az, hogy az ember, mint minden az Univerzumban, a nyugalmi állapot felé törekszik. A legkisebb feszültségek mentén igyekszik haladni a lokális minimum felé.
Ez a kényelem és lustaság ösztönszintű elvében is jelen van: minél kevesebb energiabefektetéssel cselekedni, mert a túléléshez energia (és energiatartalék) kell, amit ha elfogyaszt az egyed, akkor kritikus helyzetben nem tud akcióba lépni - elpusztul.
Éhség, vadászat, jóllakottság, megpihenés. Mindez túlságosan bizonytalan, ezért jobb, ha kihagyjuk a vadászatot és élelemszerzést, és mi termeljük meg azt, ahelyett, hogy arra építenénk, van elég, időben elérhető energiaforrás. Mostanság pedig már megfőzni sem szeretnénk az ételt, csak megenni - mi jöhet még? Mesterséges táplálás bélrendszer nélkül?

A lokális energia- (és energiabefektetési) minimum, és energiahalmozási maximum a lelki/mentális folyamatokban is jelen van. Az, hogy az idegrendszer eleve szűri a világot, ez még csak az alap. De a személy maga is kondicionálja magát azzal, hogy egyes tevékenységeket, tetteket, "utakat" kiemel, preferál.
Tapasztalatai, érzelmi és mentális blokkjai összességében szituációkhoz kötődnek, amelyeket minősít.
A minőség (egyfajta előítélet) alapján pedig megválasztja, hogy mely szituációkban melyik a megfelelő attitűd (elkerülés, menekülés, támadás, közöny, stb.), vagyis a részvétel tényét és milyenségét is determinálja.
Mindezt az "érdek" alapján, vagyis úgy, hogy az illeszkedjen világképéhez, ahhoz az értelmi/érzelmi konstrukcióhoz, amit a kontextus kapcsán felállított.

Ez pedig egy "legjobb" utat fog eredményezni, amit nem szívesen vet el, mert egyrészt hatékony (az ismert leghatékonyabb), másrészt energiaminimumra épül - nem kell plusz energiákat mozgósítani, mert már beidegződött! Mert ez "sikeres" a maga módján, bevált.

Ezzel szembeszállni két dolog miatt nehéz: egyrészt, mert ösztönszintű késztetés (önvédelem), másrészt mert jelentős energiát emészt fel. Vagyis tudatosságot, odafigyelést igényel, utána pedig szántszándékkal más útra kell térni, ott a kudarccal nem törődni (a rossz érzésekkel is szembemenni), aztán napi szinten ugyanezt megismételni, fenntartani.
A tudatosság már egy probléma, mert a tudat szétszóródik a külvilág ingergazdagsága révén, illetve a belső ingerek nem elég erősek (pedig a vicc, hogy MINDEN BELSŐ INGER).
Utána jön a félelem, bizonytalanság; majd a rossz érzések csúcsa egy-egy kudarcba torkollik. Ha itt nincs kellő motiváció és önerő, akkor a rossz érzések nyomasztó mivolta felülírja a célt és a cselekvés hamvába hull, sőt, idegi/mentális alapon még meg is erősödik, hogy "nincs értelme új utakat keresni".
Ha egyszer megtettük, a siker élménye erős lehet. De jön a kérdés: fenntartható-e.
Mindenek közül a fenntartás a legnehezebb, mert állandó tudatos odafigyelést igényel. Tehát nem elég egyszer észrevenni, hogy valamit nem úgy csinálok, hanem minden alkalommal felfigyelni rá és helyesbíteni.
A fenntartásnál további gond, hogy a sikerélmény már nem intenzív és egy idő után "megszokottá, monotonná válik", ami miatt elhal a kezdeményezésben rejlő motiváció.

És akkor nem beszéltem arról, hogy az embernek nincs viszonyítási pontja. Önmagát nem tudja mihez mérni.
Például ha fáj a lába, majd elmúlik, lehet, hogy észre sem veszi - csak 1-2 hónap múlva ébred rá, hogy "jé, tényleg, márciusban hogy sajgott"... A változások, ha lassúak, akkor nem megfoghatóak.
Nem tudod megmondani, hogy pontosan mikor lett sötét a naplemente után, és a lassan felforralt béka is meghal az edényben, mert nem veszi észre az átmeneteket. Csak egy önmagunkból való "kikelés" adhat támpontot, valami összevetést. Így egyrészt nem látjuk a haladást, másrészt nincs visszacsatolás (örömérzet), hogy változtunk...

Például fáj a hátunk és megfogadjuk, hogy minden nap fogunk tornázni, csak múljon el.
Ennek mechanizmusa:
A fájdalom büntet, rossz testérzet és rossz érzéseket kelt (ez már így marad, miért is nem... stb.), szeretnénk tőle szabadulni (magas energiaszintet (kínt) kelt és akadályozza a hatékony működést).
Ezért megoldásokat keresünk. Mondjuk csontkovácshoz megyünk, aki hátgerinc tornát javasol.
Kicsit megkönnyebbülünk a kezeléstől és a fájdalomtól való szabadulás motivációjától hajtva nekiállunk tornázni napi szinten. Amíg a fájdalom erős, lázadunk ellene, és ez energiatöbblet kifejtésünkhöz plusz erőt ad.
De ahogy a tünetek csökkennek, lanyhul a szándék, már inkább visszabújunk az ágyba, már el is felejtjük a fájdalmat...
És persze elő is jön, amikor megint fogadkozunk és szitkozódunk - és a ciklus folytatódik.

Ha az erőfeszítések folytatódnak, a torna beivódhat és mindennapjaink részévé válhat, hosszú távú megoldást hozva.

Tehát, ahogy a szemétszedési akciókból jól látszik, hogy nem gyors és rövid távú megoldásokra van szükség, nem az egynapos ego-jóllakatási tevékenységekre, hanem arra, hogy az ember tudatosan "NE" cselekedje azt, ami hosszú távon káros és tegye, ami hasznos.

Persze a Föld biomasszájára hosszú távon maga az EMBERISÉG a káros.

A természeti folyamatok azáltal szabályozottak, hogy a biodiverzitás, és az értelem hiánya révén a egyik faj, így a csúcsragadozók sem tudnak túlszaporodni.

Az ember viszont vírusként növeli önnön faját, és a gátakat értelemmel löki el az útból. Ezzel szabadon fejlődhet - a kihalásig.

A természet is képes felborítani saját rendjét, de ez az erőforrások hiánya miatt és az ész alkotta megoldások híján mindig pusztulásba, majd újraéledésbe torkollott.

Lehetséges, hogy az ember is így jár.

Nagyon fontosnak érzem rámutatni, hogy ha voltak is a Földön előző civilizációk, már nem léteznek. Ennek okai a háborúktól kezdve az önzőségig többfélék lehettek, de ez lényegtelen már számunkra. Nekünk a saját életünket kell megoldani.
Ehhez tartozik még viszont, hogy az idő, ameddig visszalátunk, vagyis a történelmünk nem arra mutat, hogy a monetaritás lenne a legfőbb ellenségünk.

Vannak bizonyos folyamatok, amik az egyén, individuum, a különbség révén mindenképpen kialakulnak.

Az emberek születnek. Személyiségük egy része már lehet, hogy hozott, de ha nem, akkor is nyomot hagy rajta az előző nemzedék, annak nyűgje-baja, salakja-babérja.
Meg kell állapítsuk, hogy két azonos ember nem született, valamilyen eltérést mindenképpen regisztrálhatunk. Már az, hogy a térben nem azonos helyet foglalunk el, okoz differenciát.

Ennélfogva a kommunizmus csak egy álom. Az egyenlőség eleve nem jöhet létre ezen a bolygón.
Egészségügyi defektek, forma, alak, súly, méret... mind más.
A születés helyszíne, az ott előforduló erőforrások, és összességében ezek eloszlása már nem ad módot azonos elbánásra.

De még ha egy ideig meg is valósulna valamilyen egyenlőség, hamarosan megváltozna.
Az emberek, mivel mások és mások, más tevékenységre specializálódnak.
A sajátosság a szakmák kialakulását vonja maga után.

A szakmák felvetik valamilyen értékrendszer megvalósítását, amelyeken az erőforrások cserélhetővé válnak, a megvalósított munka pedig jutalmazhatóvá - mivel senkitől sem várhatjuk, hogy a két szép szemünkért tevékenykedjen.

A csak örömet (ellenszolgáltatást nem) adó munka a társadalmat szolgálhatná, de ennek is vannak árnyoldalai. Például a motiváció a közvetett elismerésre lecsökken, míg a közvetlenre megnő.

Motiváció nélkül pedig nincs munkavégzés.

Az állatvilágban az ösztönzést maguk az ösztönök jelentették. Az éhségérzet kiváltotta a vadászatra utaló parancsok aktiválását, amelyek sikeres zsákmányejtésnél azonnal jutalmaztak.

Egy emberi társadalomban azonban komplexebb tevékenységek nem azonnal csatolódnak vissza, így a közvetlen jutalmazás eltűnik - az egyén motiválatlanná válik.

Például egy szalagmunka eredménye csak 1 hónap múlva realizálódik: ez a fizetés, ami azonban másodikán nem motivál. A hosszú távú célkitűzések nem adnak akkora lendületet, az elvész a mindennapokban, és vele együtt a visszacsatolás, hogy pl. ezt a csavart a mai sütemény kedvéért húzom meg (figyeljük meg, mennyivel erősebb az állatvilágból származó testi tünet, amelyet összekötünk a cselekvéssel, mint valami elvont idea kapcsán érzett lelkesedés).

Ráadásul egészen más az, amikor a termelő N db árut állít elő, mert azt el is tudja adni és közvetlenül befolyásolja a termelést azzal, hogy milyen volt a kereslet, mint az, amikor a termelő csak a lánc eleje, 1000 db produktummal, amelynek sorsáról (jó-e, vagy sem, eladható-e vagy sem, kell-e valamit javítani, örömet okozott-e másnak a termék használata, fogyasztása, stb.) nem értesül. Visszacsatolás híján mind az 1000 termék előállítása közönyössé válhat, mert nem tudni, megéri-e a gyártás, szemben azzal, amikor magukkal a vevőkkel áll kapcsolatban és személyesen tudja ellenőrizni a folyamatot.

A világban az erőforrások bizonyos helyekre elszórva találhatóak.
Amennyiben eltekintünk az "országoknak" nevezett emberi kitalációktól, még mindig adottak különbségek, amiket megint specializálódáshoz vezetnek.

Ha az ember helyi érdekeltségben motivált, akkor helyi erőforrásokat fog használni és annak megfelelő termékeket előállítani - monetáris rendszertől függetlenül.

A példa kedvéért vegyünk egy ősi népcsoportot.
Az erdő közelsége a fa alapú produktumok, a vadászat, bőrfeldolgozás szakmáit erősíti önkéntelenül, a vízpart a halászatét, stb.
Mivel minden ember szeretne hozzájutni más élelemforrásokhoz és termékekhez, értelemszerűen kereskedni fognak.
Mivel egy termék előállítása időt és energiát vett igénybe, ezért annak "ára lesz", és kialakulnak az árfolyamok (még pénz nélkül), amik a csere alapjait lefektetik.

Minden ember a túlélésen felüli termékeket hajlandó csak áruba bocsátani, mert az ösztönrendszere lecsapja a biztosítékot, ha saját "élelmet" adna el - vagy pedig éhen hal és így azok maradnak fel, akik tartalékot halmoznak fel.

A tartalékképzés, legfőképpen a lokális tartalékképzés ősi ösztönszintű késztetés a túlélésre, akár a zsírpárnákról, akár az eltett befőttekről, akár tartósított ételekről, vagy eszközökről beszélünk (pl. két íj, ha az egyik eltörne).

Az áruk cseréje mellett a tapasztalatok cseréje is fontos tényező. A tapasztalat nagyon fontos a veszélyek elkerülésében, még ha az a veszély egy hosszú távú tényező.

A téli éhen halás elkerülése érdekében információt szerzek a savanyításról, amely életben tartja a törzsemet - cserébe felajánlok saját tapasztalatot valami egyébről.

A közvetlen életben maradás azonban technikai vívmányok megjelenéséhez vezet, amelyek mind azt szolgálják, hogy egyre magasabb szinten szervezzük újra a társadalmat. Itt már egyre távolibb az azonnali elpusztulás veszélye, de mindig ott lebeg a fejlődés motiváló tényezői között.

A technológia sokkal jobb körülményeket teremt, mint azok előtte voltak, de ezzel együtt a komfort is megszokottá válik és ismét arra sarkall, hogy változtassunk, mert még mindig lesz, aki a perifériára szorul, vagy lesz probléma, amellyel szembekerülünk, legyen az akár orvosi (pl. fertőzés), vagy technika (pl. áradás).

Ilyesformán az ember nem csak a természethez adaptálódik, hanem a természetet is adaptálja, valamint önmaga szociális, kulturális és technológiai vívmányaihoz is kénytelen igazodni.

Kérdés, hogy mikor válik mindez inkább kötöttséggé, mint kiszolgálóvá? Mely ponton tekinthetjük úgy, hogy az ember annyira elrugaszkodott a valóságtól, hogy sebezhetősége egy összeomlásban a végzetéhez vezet?

És, mint mondtam, itt még szó sincs monetáris rendszerről, sem árnyékhatalmakról...
Az egyén egyéniségéről van szó, és a társadalomban elfoglalt helyéről, amelyet olyan sok tényező alakít ki.

Itt is felmerül a kérdés: vajon ura-e az ember önmagának?

Van-e valójában lehetősége irányítani a sorsát, vagy szinte minden burkoltan csak az eredeti, ösztönszintű programot tartalmazza, az "élj túl és szaporodj" elvet, ami a fajt is életben tartja?

A folyamatok mögött jól láthatóan ott az EGYÉN és a KÖZÖSSÉG viszonyrendszerének felborulása, valamint az EGYSÉGBŐL VALÓ KIVÁLÁS jelensége.

Ez tetten érhető akár az autóvásárlásban, akár a lakások felszereltségében (a közösségi terek helyett otthoni szórakozásokra váltás, ld. mozi helyett házimozi), valamint az országok széthullásában.

De még a hihetetlen közlési igényt (a blogokat és az egyéb kreálmányok milliárdjait) is ide sorolnám, ami ráveszi az embereket (khmmm... engem NEEEEEM...Sajnálom, én is egy kicsit...), hogy csak kifelé áramoljanak, nyüzsögjenek, közöljenek, átadjanak; mialatt pedig a befogadás, az elfogadás, a csend, a nyugalom, a rá nem erőszakolás egyre jobban eltűnik, csökken, háttérbe szorul... Az ÉN szabadulni akar, az ÉN ki akarja fejezni magát, az ÉN meg akarja hódítani a világot, az ÉN ki akar válni és megvalósítani magát!

Ennek több oka is van.
Az egyik például a szabadság. Az én, az ego szabadságra vágyik. Nem akar igazodni (másokhoz, közösséghez, stb.).

A jelenlegi nyugati civilizáció rendkívüli módon megnövelte a szabadidőt a régi időkhöz képest, amikor az önfenntartás teljes mértékben uralta az ember életét.



Azokban a korszakokban az ember túlélésének záloga a közösségben rejtőzött közvetlen módon. A közösség, kis- és nagycsalád, törzs, a munkamegosztás, az együtt dolgozás révén az egyént, mint az "egy csónakban evezőt" vitte tovább, és megmentette a nehezebb időszakokban (pl. betegségben), amikor egyedül minimálisra csökkentek az esélyei.

A közösség így "egységben az erő" elv alapján védelmet adott és lehetővé tette a túlélést. Ellenben a közösség elvárta valamilyen erkölcsi-, norma-, együttélési szabályrendszer betartását, és az egyéni áldozatot a közösség érdekében.

A modern világban a túlélés más alapokon nyugszik, nem azon, hogy le tudom-e vadászni több nap alatt a mamutot. Inkább azon, van-e anyagi fedezetem.

Mivel sokkal nagyobb tömegek vannak jólétben (vesd össze a mindennapi élelemszerzés kényszerével), ezért ezek az egyének már nem szorulnak rá a közösségre.

Kvázi annak korlátait sem szeretnék megélni.

Ezt láthatjuk a Lottómilliomosok ideájában, ahol az anyagi függetlenség révén az ember "azt csinál, amit akar", nem azt, amit a társadalom diktál.

Az ember tehát válaszúthoz érkezik: részt kell vennie egy közösségben az anyagi jólétért, de mindeközben ki akar belőle törni, mert nem szeretne a kötöttségeivel együtt élni.

Az egyén a szabadságra törekszik: azt tenni, amihez kedve telik, következmények és mások véleményének nyomása nélkül. Felelőtlenül, ha úgy tetszik.
Nem szeretné, ha mások mondanák meg, mit tegyen, vagy hogy azokhoz alkalmazkodnia kelljen, menekül a kötöttségektől.

Ez jól látható az országok szétszakadásánál: kisebb államok válnak le a nagyobbakról, egyrészt, mert ezek valamilyen vallási, nyelvi, faji alapon különböznek és csak erőszakkal, az erőforrások miatt lettek egybekovácsolva, másrészt mert az eltérésük révén "attrocitásoknak" vannak kitéve.
Vagy véleménykülönbségük van pl. vallási alapon, lásd India; szokásokban, stb.

Ezek az új országok már megtehetik, hogy leválnak, mert önfenntartási oldalról nem szorulnak rá a nagyobb egység "gondoskodására".

Azért tudni kell, hogy ebben az emberre jellemző ciklikusság is ott lapul.
A szülői óvás, gondozás gyerekkorban életet mentő, túlélést elősegítő tényező.
Később a gyerek saját útját szeretné járni, a saját feje szerint.
Aztán az ideái találkoznak a világgal, általában megtörettetnek, és végül hasonlatos sorsba torkollanak, mint a szülőké - vagy éppen nem, éppenséggel az ellenvégletet fogják képezni (lázadás). Ez egyfajta beidomulás és a hely megtalálása a világban, a világ helyének pedig magunkban.

Tehát a törzsi életformában is eljött az idő, amikor a véleménykülönbségek oda vezettek, hogy egy kisebb csoport kivált és saját közösséget alapított - közel vagy távol. Hogy ezek nem szakadtak a végtelenségig, és nem települt be előbb a Föld, akár EGYSZEMÉLYES törzsekkel, annak oka az erőforráshiány és az ebből fakadó háborúzás volt.

Az egy-én "EGY" "ÉN", és mint ilyen, különböző minden "MÁS" "ÉN"-től.

Még ha nem volnának az erőforrások szűkösek, még ha nem foglalnánk el más teret a világban, akkor is adódnának véleménydifferenciák. Akár vallási, akár a világ rendjét illető, akár életvitelt érintő kérdésekről van szó, mindig más és más gondolatok csapódnak le. Eleve más érzéseket keltenek ezek dolgok, tehát máshogy viszonyulunk és itt sokszor sajnos nem is tudni, mi előz meg mit: az érzés kelti a gondolatot, vagy a gondolat az érzést.

Az önkifejezéshez tér és idő kell, a vágyak megvalósításához lelkesedés és tett.
Mindegyik ebben a fizikai valóságban kell lecsapódjon, ami máris konfrontációt jelenthet. Itt még semmi pénzről nincs szó, sőt, lehet, erőforrásról sem.

Csak például én szeretem a növényeket, míg más a betont, engem nem zavar egy pók, megint más minden rovart leölne.

Jön a vita: "Ne vágd ki a fákat!", "Miért?"

Tényleg, miért is? Mi az az abszolútum, ami alapján megítélhető, hogy az adott fa kivágása, vagy pók eltaposása minek minősül?

És itt eljutottunk oda, hogy az ítélet alkotásához is valamilyen véleménynek, vagy eseménynek (következménynek) kell lennie a háttérben.

Minden morális, erkölcsi rendszer "egy egyén" számára értelmetlen - csak a közösségekben van értelme!!!
Az állatokat nem korlátozzák erkölcsi normák. Felfalják a saját gyerekeiket, fajtársaikat, párjaikat, lopnak, ölnek, paráználkodnak...

És Isten mégsem bünteti meg őket! Hogy is van ez?

Talán itt fedezhető fel a vallások igencsak közösségformáló szabályrendszere: az egyént be kell "idomítani", "kondicionálni", hogy az EGYSÉG-ben is tudjon működni és ne veszélyeztesse a többi "én"-t.

Az ítélet így általában mindig a közösség ítéletét jelentette, ami pedig poros hagyományőrzéseken alapult - jóllehet, azóta sok minden megváltozott.

Az ítéletem, ami engem tükröz leginkább, ezen túl sok mindenen alapulhat, ám nem lát tovább a jelennél és a múltnál.

Sosem tudhatom, hogy az adott cselekedet milyen kihatással lesz a jövőre.

A pokolbeli bűnökből "zseniális tettek" válnak, míg a jó szándékú kezdeményezések tömeghalálhoz vezethetnek. A "hal kiemelése a vízből, hogy meg ne fulladjon" egy jó példa erre, de sok más dolog egyszerűen nem ítélhető meg, mert nem látjuk a behatásait - hova fog vezetni.

Ha például megvádoljuk magunkat természetrombolással, akkor tudnunk kell, hogy a bolygó a legintenzívebb természetromboló. Vulkánok, erózió, természeti csapások, sarkok eltolódása olyan hatásokkal járnak, amik übereli az emberi hatásokat (ld. természetes kiszáradások). Ha egy folyó kiszárad, az lehet következménye a mi, de a bolygó hatásának is.

Így "JÓ" döntést hozni teljesen lehetetlen, mivel nem rendelkezünk kellő ismerettel, valamint ismereteink "következtető és megfigyelő" jellegűek, mint ez a tudományokban jól látszik.

Az egyén szabadságát a fizikai szabályok is kötik. Genetikus maradványok, geológiai képződmények, bármi, ami AKADÁLY az elképzelések útjában, hogy "MILYENNEK KÉNE" a világnak lennie.

Mert át kell alakítani azt. Miért is?

Itt jön egy ellentmondás. Míg az ember önmagát nem tudja uralni, akár a legkisebb belső erőfeszítése is kudarcba fullad, szívesen alakítja át a világot. Mert azt könnyebb!

Továbbá az ember, mialatt nagy szabadságeszméktől hajtatott (amik általában csak menekvések minden kötöttségtől, egyfajta lázadások), közben nem tudja, hogy mihez kezdjen - és elvárja mástól, hogy mondja meg, szabja meg, mi legyen a szabadságának gyümölcse.

Nem tud mit kezdeni vele, eltékozolja, elüti, stb. Mivel nincs önfegyelme, ezért nem tud élni vele és örömmel veszi, ha más kényszeríti rá arra, amit neki kellene megtennie...

És mivel az ember mégis csak "társas" lény, ezért a centrifugális, közösségtől elszakadó irány mellett mindig ott van a centripetális, a visszahúzó.
Nézi, mit csinál más, utánozza, igyekszik "részt venni", megosztani, stb.
Ennek jelei is láthatóak a sokféle "szervezzünk új ilyen-olyan közösséget" szándékokban.

Vagyis van vonzó hatás is. A kisebb közösségek egy nagyobb cél érdekében szövetségre lépnek, stb.

Kérdés, hogy ez meg tudja-e állítani az "egyszemélyes államok" kialakulásának folyamatát?

Észreveszi-e az ember, hogy saját maga alatt vágja a fát? Itt pedig nem csak a természeti erőforrásokról van szó, hanem arról, hogy az ember avval a társadalommal kell birokra, amely őt eteti, ruházza, stb. Mert az egyén a szabadságjogait (főleg az "egységből való kiválósdi" kapcsán) csak a társadalom, kvázi egyéb személyek kárára tudja érvényesíteni. De meddig tekinthető ez jognak és mikor a társadalom csorbításának???

Végső soron az emberi értelem, az öntudatra ébredés (de közben tudatosság hiánya) okozza a szenvedéseinket, amellyel valami felé törekszünk, csak éppen nem tudjuk azt elérni - ideáink vannak róla, de konkrét tetteink állandó kudarcba fulladnak, mert szabályrendszerekkel igyekszünk helyettesíteni a globális tudatot.

Ha megnézzük a hangyákat, és belegondolunk, jól kitűnik, hogy sokkal szervezettebbek, mint mi (kicsit ilyen érzés van a japánok tekintetében is, valahogy mintha jobban bírnák az én korlátozását a közösség érdekében: akár sorban állás, akár metrón utazás közben).

Az egyén a szagnyomok vezérlése révén egyetlen nagy lénnyé építi a kolóniát, amely közös tudatként dolgozik, él.

Az embert ebben saját énképe, szűk gondolkodási tere és spirituális elnyomottsága akadályozza. Ez a "szerv" (nevezzük így) nem lát tovább az orránál, megmaradt a ragadozó állat szintjén, eszét önmaga javulására fordítja (vagy épp fordítva).

Ha sikerülne kiműteni, az ember talán meg tudna valósítani egy bolygószintű szupertudatot, amely telepatikus úton azonnali tudomással lenne a világ eseményeiről és be tudna avatkozni az egyének révén.

Ám ezt mi ijesztőnek tudjuk be, zombik hadának, robotoknak látjuk az ilyen személyeket... holott nem vesszük észre, hogy mi is épp ilyen programozottak vagyunk...

De ez is a program része: ne vedd észre, hogy milyen vagy!

A nehézség mindig a meglévő kettősségek kiegyensúlyozása.
Minden egyoldalúság pusztuláshoz vezethet - ám a kettősség meg konfliktusokhoz.

Ha létezik árnyékhatalom (márpedig szürke eminenciások vannak), akkor még meg is köszönheti neki az emberiség, mint faj, hogy szabályoz és megment minket - amit mi magunktól nem tudunk - lásd az elmúlt párezer évet...
Lehet, hogy egyénileg elborzasztóak a kilátások: rabszolgának lenni egy termelői világban - de a nihilnél a Fajnak minden jobb.

Ha hirtelen kellene változtatni, az nagyon sok ember "eltüntetését" igényelné.
Ez, ha összeomlik a társadalom, igen rövid idő alatt megtörténik (éhezés, szomjazás, járványok, stb.).
Ha nem, a hatalomnak kell beavatkoznia, pl. születésszabályozás, vagy mérgezés révén - ami nagyon szomorúan hangzik (Farkasnak Farkasa...)

Nem lehet elvárni, hogy mindig új életteret (mintha 1930 körül hallottam volna már ezt a kifejezést) szerezzünk és oda áttelepüljük, egy sáska-faj mintáját követve.

Talán ha más világot rendeznénk be a tudatunk segítségével csoportosan, akkor lehetne a Földet tehermentesíteni a vírus-emberiségtől, de ez még távoli lehetőség.

Mi marad? Az, ami van. És az nem véletlenül van. Mi akarjuk.
Még ha nem is akarjuk "igazán", a beletörődésünk is egyfajta "akarat", ami teremti a jelent.

Jól van, ahogy van, mert ha nem lenne jól (nekünk), már tettünk volna érte, hogy ne így legyen!!!

És így ez a jelen a MI MŰVÜNK, a MI FELELŐSSÉGÜNK - ezáltal csak azt esszük meg, amit MI FŐZTÜNK!


Uff!

Kapcsolódó:




* * *

2011. augusztus 2., kedd

Az agyszívás esete Tóth Marival

Göbölyös N. László - Jim Morrison


"A mozi a legtotalitáriusabb művészet. Minden energiát kiszív az agyból, valóságos agyi erekció következik be. Caligula császár azt szerette volna, ha összes alattvalójának csak egy nyaka lett volna, hogy lefejezhessen egyetlen szemvillanás alatt egy egész birodalmat. Ilyen a mozi is: a test csak a szemek hasznára létezik és üressé válik, hogy fenntartsa e két puha, kielégíthetetlen csillagot."

...

"A filmek halott képek gyűjteményei, amelyeket mesterségesen termékenyítenek meg. A filmnézők szelíd vámpírok... A film hamis örökkévalóság... a Film vonzereje a halálfélelemben van."

...


Ez utóbbi gondolat közel áll ahhoz a hitchcocki elmélethez, mely szerint úgy kell "szereplővé" tenni a nézőt, hogy a végén fellélegezhessen: benne voltam, de nem velem történt a baj...
Ebben a vízió-sorozatban azonban Jim elrejt több forgatókönyvet. Ebben is van az írás egyik ereje: ugyanúgy, ahogyan életében mindent, beleértve a szavakat, Morrison odavet néhány mondatot. Aztán mi ezeket elolvassuk, lehunyjuk a szemünket és minden megelevenedik.

"A pokol modern körei: Oswald (?) megöli az elnököt. Oswald taxiba száll. Oswald megáll egy panziónál. Oswald kiszáll a taxiból. Oswald megöli Tippit rendőrt. Oswald ledobja zakóját. Oswaldot elfogják."

Ez már legújabb korunk, amikor a szemünk láttára ölnek elnököket, szemünk láttára végeznek ki hadifoglyokat, túszokat, és amikor egy hírügynökségben a telexen megjelenik, hogy egy merényletnek 10 halálos áldozata van, a szerkesztő unottan csak ennyit mond: "Várunk több hullára."

És Jim pontosan érzi ezt a cinizmust, nem hagyja, hogy a néző "ártatlan" maradjon. Ha tetszik neki, ha nem, bűntárssá kell válnia...




A mi felelősségünk is, mit nézünk, mit engedünk be...
Ajánló: Popper Péter: Mit tehetünk magunkért
(részlet)



* * *