Carlos Castaneda - Ixtláni utazás - A szokásaink megszüntetése
Don Juan ezután megmutatta, hogyan kell csapdát készíteni.
Elmagyarázta, hogy a vadásznak sokáig kell figyelnie táplálkozó- és búvóhelyüket, hogy megállapíthassa, hova helyezze csapdáit; ezután éjszaka felállíthatja őket, és a következő nap csupán rájuk kell ijesztenie, s azok fejveszetten menekülve, a kelepcéjében kötnek ki. Botokat szedtünk és kezdtük összeállítani a csapdákat.
Én már majdnem végeztem az enyémmel, és izgatottan töprengtem, vajon beválik-e, amikor don Juan hirtelen megállt, bal csuklójára pillantott, mintha karórájára nézne – bár ilyet sohasem hordott és kijelentette, hogy az órája ebédidőt mutat.
Éppen egy hosszú vesszőt próbáltam karikába görbíteni. Gondolkodás nélkül letettem a többi vadászfelszerelésem közé.
Don Juan kíváncsi arckifejezéssel nézett rám, majd ebédidőt jelző gyári kürt süvöltését utánozta. Nevettem. A hang tökéletes volt. Elindultam felé, és észrevettem, hogy rám mered. A fejét rázta.
– A fenébe is! – fakadt ki. – Mi a baj? – kérdeztem. Megint kiadott egy hosszú, süvöltő gyári kürtölést.
– Vége az ebédnek – mondta. – Folytatódik a munka!
Egy pillanatig zavarban voltam, de aztán arra gondoltam, hogy tréfál, talán azért, mert nem is volt semmink, amit megebédelhettünk volna. Annyira belemerültem a rágcsálók figyelésébe, hogy elfeledtem, nincs elemózsiánk. Újra fölvettem a vesszőt, és megpróbáltam meghajlítani. Egy pillanat múlva don Juan ismét megszólaltatta a "kürtjét".
– Itt az ideje, hogy hazamenjünk! – jelentette be. Megvizsgálta képzelt óráját, és rám kacsintott.
– Öt óra van – mondta, mintha titkot árulna el.
Azt hittem, hirtelen elege lett a vadászásból és mára be akarja fejezni az egészet. Mindenemet letettem, és kezdtem készülődni a visszatérésre. Rá sem néztem. Feltételeztem, hogy ő is összeszedi a holmiját. Amikor kész lettem, felnéztem és láttam, hogy törökülésben ül egy méternyire.
– Kész vagyok – mondtam. – Felőlem akármikor indulhatunk.
Felkelt, majd felmászott egy kőre. Másfél-két méternyire állt a talajtól, onnan nézett rám. Két kezével tölcsért formált a szája előtt, és nagyon hosszú, éles hangot adott ki. Olyan volt, mint egy gyári kürt felerősített hangja. Teljes körben megfordult, miközben ezt a süvöltő hangot hallatta.
– Mit csinálsz, don Juan? – kérdeztem. Azt mondta, jelt ad az egész világnak, hogy mindenki menjen haza. Teljesen megrökönyödtem.
Nem tudtam megállapítani, tréfál-e, vagy egyszerűen megbuggyant. Merőn néztem, és próbáltam összekapcsolni viselkedését valamivel, amit esetleg előtte mondott. Egész délelőtt alig beszéltünk, nem emlékeztem semmi érdemlegesre. Még mindig a kő tetején állt.
Rám nézett, elmosolyodott, és ismét kacsintott. Rémület fogott el. Don Juan kezéből megint tölcsért csinált, és újból hosszú sípoláshoz hasonló hangot hallatott. Azt mondta, reggel nyolc óra van, és újra elő kell vennem az eszközeimet, hiszen egy teljes nap áll előttünk.
Ekkorra már teljesen összezavarodtam. Félelmem pillanatok alatt megsokszorozódott, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy elfussak a helyszínről. Don Juant őrültnek gondoltam. Már épp menekülni akartam, amikor lecsúszott a kőről, és mosolyogva odajött hozzám.
– Azt hiszed, megőrültem, ugye? – kérdezte.
Elmondtam, hogy kiszámíthatatlan viselkedésével a frászt hozta rám. Közölte, hogy egyenlően állunk. Nem értettem. Gondolataimat teljességgel elmebetegre emlékeztető viselkedése foglalta el.
Elmagyarázta, hogy szándékosan akarta rám hozni a frászt kiszámíthatatlan viselkedése súlyosságával, ő ugyanis az én kiszámítható viselkedésem súlyosságától mászik a falra.
Hozzátette, hogy az én szokásaim éppolyan elmebetegek, mint az ő kürtölése.
Megdöbbenve jelentettem ki, hogy egyáltalán nincsenek szokásaim, sőt, szerintem éppen egészséges szokásaim hiánya miatt zűrzavaros az életem. Nevetett, és mutatta, hogy üljek le mellé. Titokzatos módon ismét átalakult az egész helyzet. Mihelyt beszélni kezdett, ijedtségem eltűnt.
– Mik a szokásaim? – kérdeztem.
– Mindent megszokásból csinálsz.
– De hát nem mindenki ilyen?
– Nem mindenki. Én nem megszokásból csinálom, amit csinálok.
– Mi váltotta ki ezt az egészet, don Juan? Mit tettem vagy mondtam, amitől ezt csináltad?
– Aggódtál az ebéd miatt.
– Nem szóltam semmit; honnan tudod, hogy aggódtam?
– Minden délben aggódsz az evés miatt, minden este hat körül és minden reggel nyolc óra tájékán – mondta gonosz vigyorral. – Akkor is aggódsz ezekben az időpontokban, ha nem vagy éhes. Pusztán meg kellett fújnom a sípomat, hogy megmutassam a szokásokhoz ragaszkodó szellemedet. Szellemedet külső jelekhez idomították.
Szemében kérdéssel meredt rám. Nem tudtam védekezni.
– Lassan már a vadászatból is megszokást csinálsz – folytatta. – Máris kialakítottál egyfajta időbeosztást; megvan, hogy mikor beszélsz, mikor eszel, mikor alszol el.
Nem tudtam mit mondani. Életemben mindent arra a mintára építettem, amelyet don Juan evési szokásaim kapcsán felhozott. Mégis erősen úgy éreztem, hogy életem kevésbé alapul megszokáson, mint e legtöbb barátomé és ismerősömé.
– Sokat megtudtál a vadászatról mostanra – folytatta don Juan. – Könnyen rájössz hát, hogy a jó vadász elsősorban egyvalamit tud – ismeri a zsákmánya szokásait.
Ettől válik jó vadásszá. Ha eszedbe jutna, hogyan kezdtelek beavatni a vadásztudományba, talán megértenéd, mire célzok. Először megtanítottalak csapdát készíteni és állítani, majd megtanítottam a keresett vad szokásait, végül pedig kipróbáltuk, beválik-e a csapda ilyen körülmények között. Ezekből a részekből áll a vadászat. Most a legutolsó, és messze a legnehezebb lépést kell megtanítanom neked. Talán évek telnek el, mire elmondhatod, hogy megértetted, és vadász lettél.
Don Juan szünetet tartott, mintha időt adna nekem. Levette a kalapját és a megfigyelt rágcsálók tisztálkodó mozdulatait utánozta. Roppant mulatságosnak tűnt nekem. Kerek fejével éppen úgy festett, mint egy ilyen rágcsáló.
– A vadászlét nemcsak abból áll, hogy állatokat ejtünk csapdába – folytatta. – Egy valamirevaló vadász sem azért ejt zsákmányt, mert kelepcét állít, vagy mert ismeri a zsákmánya szokásait, hanem azért, mert saját magának nincsenek szokásai. Ebben rejlik az előnye. Egyáltalán nem olyan, mint a szigorúan megszabott szokású, kiszámítható furcsaságokat művelő állatok, amelyekre vadászik; ő szabad, folyékony, kiszámíthatatlan.
Don Juan állítása mesterséges, irracionális eszményképnek tűnt számomra.
El nem tudtam képzelni szokások nélküli életet. Őszintén akartam válaszolni, nemcsak bólogatni vagy ellenkezni. Úgy éreztem, hogy sem én, sem más nem valósíthatja meg azt, amire gondol.
– Nem érdekelnek az érzéseid – válaszolta. – Csak úgy válhatsz vadásszá, ha eltörlöd a szokásokat az életedből. Jól megy neked a vadászat. Gyorsan tanultál, és most láthatod, hogy ugyanolyan könnyen kiszámítható vagy, mint a zsákmányod.
Kértem, hozzon megfogható példákat.
– A vadászatról beszélek – mondta nyugodtan.
– Tehát olyasmire gondolok, amit az állatok tesznek; hogy hol esznek; hol, hogyan, mikor alusznak; hol nevelik fel a kölykeiket; hogyan járnak. Ezekre a szokásokra hívom fel a figyelmedet, hogy a saját magad hasonló szokásai tudatosodhassanak benned. Megfigyelted a sivatagi állatok szokásait.
Meghatározott helyen esznek és isznak, meghatározott ponton építenek maguknak búvóhelyet, meghatározott módon hagyják meg a nyomukat; a jó vadász valójában minden cselekedetüket előre láthatja vagy kitalálhatja. Amint már korábban is említettem, az én szememben úgy viselkedsz, mint a zsákmányod. Valamikor nekem is felhívta erre a figyelmemet valaki, nem vagy hát egyedül vele. Mindnyájan úgy viselkedünk, mint az állatok, amelyekre vadászunk.
És ez nyilvánvalóan éppúgy valaki vagy valami más zsákmányává tesz minket.
Na már most, a vadász ezzel tisztában van, és arra törekszik, hogy ő maga ne legyen többé zsákmány Érted, mit mondok?
Ismét kifejeztem véleményemet, mely szerint javaslata megvalósíthatatlan.
– Időbe telik – mondta. – Elkezdheted például azzal, hogy nem ebédelsz minden egyes nap déli tizenkettőkor.
...
* * *
