Az ego összetöretése

Carlos Castaneda - A csend ereje



Esztendőkkel korábban nagyon meghatott, és ugyanakkor összezavart don Juannak felém irányuló óriási segítőszándéka.


El sem tudtam képzelni, miért ilyen kedves velem.


Nyilvánvaló volt, hogy az égvilágon semmi szüksége sincs rám; szemmel láthatóan nem valamiféle befektetés voltam a számára.

Azonban az életem fájdalmas tapasztalásain keresztül megtanultam már, hogy semmi sincs ingyen, és iszonyúan nyugtalanná tett, hogy képtelen voltam előre látni, mi lesz don Juan jutalma.


Egy nap kerek-perec odaálltam elé, és roppant cinikus hangon megkértem, mondja meg, milyen haszna származik a kapcsolatunkból, mivel nekem fogalmam sincs róla.



– Semmi olyasmi, amit felfognál – felelte ő.


Bosszantott a válasza. Harciasan azt mondtam neki, hogy nem vagyok hülye, és legalább megpróbálhatná elmagyarázni nekem a dolgot.


– Nos, hadd fogalmazzak úgy, hogy – bár nem fogod érteni – nem fog tetszeni neked, amit mondok – mondta, azzal a mosollyal, mely mindig megjelent az arcán, ha rászedett engem. –


Tudod, valójában meg szeretnélek kímélni ettől.


Bekaptam a horgot, és ragaszkodtam ahhoz, hogy árulja el, mit ért ez alatt.
– Biztos vagy abban, hogy hallani akarod az igazságot? – kérdezte, tudván, hogy képtelen lennék nemet mondani, még ha az életem múlna is rajta.


– Persze, hogy hallani akarom, bármivel is szédítesz engem – feleltem csípősen.
Nevetni kezdett, mintha az egész csak egy jó tréfa lenne, és minél jobban nevetett, annál bosszúsabb lettem.


– Nem értem, mi ilyen vicces – mondtam.


– Néha nem szabad megbolygatni a dolgok mélyén rejlő igazságot -mondta don Juan. – Jelen esetben olyan ez a dolog, mint egy fal legalsó téglája, vagy mint egy sarokkő. Ha alaposabban szemügyre vesszük ezt a legalsó téglát, esetleg nem fog tetszeni az eredmény. Jobb szeretném elkerülni ezt.


Újra felkacagott. Pajkosan csillogó szemei látszólag arra buzdítottak, hogy tovább erőltessem a témát. Én pedig kitartottam amellett, hogy tudnom kell, miről beszél. Igyekeztem nyugodtnak, de kitartónak tűnni.


– Hát, ha ezt akarod... – mondta, egy olyan ember hangsúlyával, aki végül enged a követelődzésnek. – Először is azt szeretném elmondani. hogy minden, amit érted teszek, ingyen van. Nem kell fizetned érte. Mint tudod, én feddhetetlenül viselkedem veled kapcsolatban. És azt is tudod, hogy a feddhetetlenségem nem egyfajta befektetés. Nem arra nevellek, hogy törődj velem, ha én már túl gyenge leszek ahhoz, hogy a saját gondomat viseljem. Viszont valóban kapok valami felbecsülhetetlen dolgot a kapcsolatunktól; egyfajta jutalmat azért, hogy feddhetetlenül foglalkozom ezzel a bizonyos legalsó téglával. És pontosan ez az a dolog, amit te valószínűleg nem fogsz megérteni, és ami nem fog tetszeni neked.


Szünetet tartott, és ördögien csillogó szemekkel végigmért.


– Beszélj erről a dologról, don Juan! – kiáltottam rá, mivel felbosszantott időhúzó taktikája.


– Ne feledd, te ragaszkodtál hozzá – mondta, továbbra is mosolyogva.


Újra szünetet tartott. Eddigre már füstölögtem a dühtől.


– Ha a veled kapcsolatos tetteim alapján ítélsz meg – mondta –, el kell ismerned, hogy én vagyok a türelem és a következetesség mintaképe.


Azt azonban nem tudod, hogy ahhoz, hogy ezt elérjem, keményen meg kellett harcolnom a feddhetetlenségért, olyan keményen, ahogy korábban soha nem harcoltam. Annak érdekében, hogy veled töltsem az időmet, nap mint nap át kell változtatnom magamat, a leggyötrelmesebb erőfeszítések árán fékezve magam.


Don Juannak igaza volt. Nem tetszett, amit mondott. Igyekeztem megőrizni a méltóságomat, és megpróbáltam szarkasztikusan visszavágni.


– Annyira azért nem vagyok rossz – mondtam, de meglepően természetellenesnek tűnt a saját hangom.


– De bizony, hogy olyan rossz vagy – felelte ő komoly arckifejezéssel. – Kicsinyes vagy, pazarló, fontoskodó, korlátolt, indulatos és öntelt. Morózus, nehézkes és hálátlan vagy. Kimeríthetetlen tehetséged van önmagad kényeztetésre. És ami a legrosszabb, roppant fennkölt kép él benned önmagadról – teljesen alaptalanul.


Őszintén mondom, a puszta jelenlétedtől is elfog a hányinger.


Szerettem volna dühbe gurulni. Tiltakozni akartam, felpanaszolni, hogy nincs joga így beszélni velem, de egyetlen szót sem voltam képes kiejteni. Össze voltam törve, kábult és zsibbadt voltam.


Bizonyára roppant érdekes arcot vághattam, mivel don Juan olyan fergeteges kacajra fakadt, hogy azt hittem, menten megfullad.

– Mondtam, hogy nem fogod megérteni, és nem fog tetszeni neked, amit mondok – folytatta. – A harcosok okai roppant egyszerűek, de a ravaszságuk páratlan.

Ritkán adatik meg egy harcosnak az a pompás lehetőség, hogy alapvető érzései ellenére feddhetetlen legyen.

Te ilyen páratlan lehetőséget nyújtasz a számomra.

Az, hogy ingyen és feddhetetlenül adok neked, megfiatalít engem és megújítja a csodálatomat. Valóban felbecsülhetetlen értékű számomra az, amit a kapcsolatunktól kapok.


Az adósod vagyok.

Szemei fénylettek, amint rám tekintett, pajkosságnak azonban nyoma sem volt bennük.

"Senki se lehet tökéletes... Belőlem is hiányzik a hiba."
Anonymus

* * *