Clark Darlton, Robert Artner - A napbomba

Clark Darlton, Robert Artner - A NAPBOMBA

(Harlan Ellison ötletéből)

Az emberek sok bolygót gyarmatosítottak, míg végül agy olyan fajtára bukkantak, amely ellenállt nekik. És visszaüldözte őket saját Naprendszerükbe. Akkor bevetették utolsó fegyverüket: a napbombát.
Egy bomba azonban nem tesz különbséget barát ás ellenség között...


Röviddel napkelte előtt fogták el. Nem védekezett, mert tudta, milyen kegyetlenek; menekülni sem próbált, mert tudta, hogy azonnal lelőnék.
Rászegezték sugárfegyvereiket, ki voltak biztosítva, és lövésre készen álltak. Fekete egyenruháik a halál légkörét lehelték. Látta, hogy örömet szerez nekik teljes védtelensége. Örömük még fokozódni fog, ha meghallják, kicsoda ő. Mert már gyakran sikerült megmenekülnie tőlük.
A tiszt tokjába lökte a fegyverét, és egy lépéssel közelebb lépett hozzá.
- Egy fosztogató, mi? - A hangja kellemetlen volt. Átlépett néhány falmaradványon. Ez volt minden, ami a hatalmas áruházból megmaradt. - Ön bizonyára tudja, mi jár fosztogatásért. Válaszoljon, legyen szíves!
Megvonta a vállát. Tudta, hogy minden vita értelmetlen.
- Nem mindegy, hogy a tárgyak megsemmisülnek-e, vagy hogy valaki még használni tudja őket? Mi a különbség?
- Fosztogatásért halál jár - mondta a tiszt. - Mi pedig rajtakaptuk magát. Jöjjön. A katonák megragadták és közrefogták.
A kihallgatás két órával később kezdődött.
- Neve?
Gúnyosan nézett a tisztre.
- Stimmt, van nevem.
- Nekem teljesen mindegy, hogy beszél-e vagy sem. Ha azonban nem beszél, a következő percben elvezetik és agyonlövik. Olyan emberekkel, mint maga, nem sokat teketóriázunk.
- Adam Hellingnek hívnak - mondta.
A tiszt fölkapta a fejét.
- Ó, nézze meg az ember, Adam Helling! - A nevet élvezettel ejtette ki. - Úgy látszik, jó fogást csináltunk.
Bizonyára nem volt közöttük senki, aki ne ismerte volna Mellinget, ha másként nem hallomásból. Ő a Föld egyik utolsó nagy kalandora volt. Itt azonban, a Phoenixen, az utolsó földi védelmi ponton, a Beta Draco nap második bolygóján, 296 fényévre a Földtől, semmi keresnivalója nem volt egy kalandornak.
Itt csak katonák voltak, tisztek és az űrflotta néhány polgári alkalmazottja.
Melling azonban nem volt katona, és nem volt az űrflotta alkalmazottja sem. Egyszerűen csak erre csavargott, és senki sem tudta, hogyan került ide. Már maga ez is bűntett volt.
- Valóban jó fogás - mondta a tiszt mosolyogva. Egyik pillanatról a másikra ismét megkeményedett az arca. - Elvezetni!
A katonák megragadták és megbilincselték. Amikor az ügyesen álcázott épületet a fogollyal együtt elhagyták, a dzsip mögött fedezékbe kellett ugraniuk, mert az ellenség ismét támadott. Nem dobtak atombombákat, hanem egyszerű robbanóbombákat, mert szükségük volt a bolygóra, és nem akartak egy radioaktív romhalmazt elfoglalni. A robbanások megremegtették a katonákat és a foglyukat is. A dzsip megingott. Az egyik katona érthetetlenül morgott valamit. A bilincs fájdalmasan belevágott Melling csuklójába, amikor az egyik katona egyensúlyát vesztve elvágódott.
- Az írmagjukat is ki kellene irtani! - mondta egy katona dühösen.
A háború az emberek és a támadók között, akikét az emberek bogaraknak neveztek, úgy keletkezett, mint minden más háború. Az emberek szemében a bogarak szörnyetegek voltak. A bogarak szemében az emberek voltak szörnyetegek. A két fajta idegen volt egymástól. És könnyebb valami idegent gyűlölni, mint valami megszokottat. A bogarak és az emberek gyűlölték egymást. Minőkét oldalról elkeseredetten folyt a harc.
Tárgyilagosan nézve nem is voltak olyan különbözőek a bogarak és az emberek. A külsejük egészen más volt. A bogarak alakja olyan volt, mint valami óriási cserebogáré, de szinte ez volt az egyetlen különbség. A bogarak történetében is voltak háborúk, éppen úgy, ahogy az emberek történetében. És mivel a múltból egyik fajta sem tanult, amikor a világmindenségben összetalálkoztak, harcra került a sor. Annyira nevetséges volt, hogy az ember szinte azt gondolhatta, a háború kitörése a homokozóban veszekedő gyerekekre emlékeztetett, ahol mindkét csapat meg akarta szerezni a homokozólapátot. Pedig sok homokozólapát van, és vannak más homokozók is, éppen úgy, ahogy sok rendszer és sok bolygó van a világmindenségben. Mégis mindig kedvesebb azt birtokolni, ami a másiké. Kevés politikus akadt minőkét oldalon, aki megkísérelte volna a tárgyalásokat. Amikor a tárgyaló felek először egymásra pillantottak, azonnal dühösen el is fordultak egymástól. Szörnyetegekkel nem lehet tárgyalni. A kevés józan hangot a katonaság hallgattatta el.
A háború már több éve tombolt. Minden ésszerűen gondolkodó tudta azonban, hogy hamarosan véget fog érni. A Föld űrflottája egyik védelmi pontját a másik után vesztette el. És most a Phoenixen volt a sor.
Adam Melling már régen el akarta hagyni a Phoenixet, az akarat azonban önmagában véve még nem cselekedet. Már régóta nem volt polgári űrhajó, a katonaiak pedig nem vették fel. Így aztán Melling megadta magát sorsának, és arra várt, hogy elítéljék. A bogarak nagy pontossággal bombázták a bolygót. A biztonsági szolgálat főhadiszállása a föld alatt volt. Az űrkikötő nem messze feküdt ettől, ezt azonban megkímélték a bombák. A bogaraknak szükségük volt egy sértetlen támaszpontra, és az űrhajókat is meg akarták szerezni.
A katonák nem bántak éppen gyengéden Mellinggel, amikor a cellájába lökték. Akaratlanul is őt okolták azért, hogy veszélybe kerültek, mert miatta kellett kimenniük egy bombatámadás kellős közepén. A cella nem volt kényelmes. Tábori ágyon, széken és küblin kívül nem volt benne semmi. A huszadik század börtöneinek cellái sem sokban különbözhettek tőle. Vannak ugyanis dolgok, amelyek évszázadokon át változatlanok maradnak.
Helling a priccsre vetette magát, és karját a feje alá tette. Alapjában véve az egész egy nagy vicc, gondolta. Tudta, hogy ő a börtön egyetlen lakója, mert rajta kívül már nincsen több civil a támaszponton. Azon töprengett, miért csinálnak ilyen nagy cirkuszt vele, mielőtt megölnék. Ez nem volt megszokott. Már a normális időkben sem, de különösen nem háborúban. Adam Helling bátor ember volt. De olyan férfi, aki a legvakmerőbb cselekedetei közben sem vesztette el a fejét. Helling nem kereste a veszélyt. De nem is tért ki előle. Olyan férfi volt, aki mindig mindent teljesen akart végrehajtani. Nem szerette a fél dolgokat. Ha szeretett, akkor szeretett, és ha gyűlölt, akkor gyűlölt. Ebben a helyzetben természetesen nem volt olyan közönyös, mint amilyennek kívülről látszott. Nem adta át magát hazug reményeknek. Tudta, hogy rá csak egyetlen dolog vár.
A halál.

Reggel négy óra körül kivezették a cellájából. Helling egész éjszaka mélyen és nyugodtan aludt. A csatazaj, a bombák tompa dörrenése és az ehhez csatlakozó detonáció nem zavarta meg álmát. Hozzászokott ezekhez a zajokhoz, mint minden más ember itt a bolygón. A háború mindennapi dologgá vált. Az emberek, akik itt, a Földtől oly messze éltek, valószínűleg nem is tudtak volna nyugodtan aludni, ha ezek a zajok abbamaradtak volna.
- Úgy látszik, különösen kedvelik ezt a napszakot - mondta gúnyosan, amikor rányitották a cellaajtót.
A két őr fáradt és torz arcú férfi volt. Túlságosan sokat tapasztaltak már ahhoz, hogy lelki egyensúlyukból kizökkentette volna őket az, hogy egy halálraítélt röviddel a kivégzés előtt még ironikus megjegyzéseket tesz. Végrehajtották, amire parancsot kaptak. Hogy növényeket gondoztak-e, vagy lelőttek egy férfit, aki bűntényt követett el, mindegy volt nekik, mindkettőt ugyanazzal a pontossággal és egykedvűséggel tették.
Egy fehér falú, nagy terembe vezették. Mindenfelé hordágyak és orvosi műszerek álltak. Helling sejtette, hogy valami tervük van vele, de nem tudott rájönni, mi. Ez itt nem bírósági terem volt, hiszen mire való is lett volna még a tárgyalás, enélkül is minden világos volt; de nem volt kivégzőhely sem. Ha le akartak lőni valakit, akkor ezt kint tették valamilyen falnál, ahol azonnal el is földelhették. Nem sokat teketóriáztak.
Az asztalhoz vezették. Le kellett vetkőznie, és föl kellett feküdnie. Lassanként derengeni kezdett neki, hol van. Egy műtőben.
- Nincs már vakbelem, ha azt keresik - mondta.
A fehér köpenyes férfiak, akik körülállták az asztalt, nem válaszoltak. Megkötözték a karjait és a lábait.
Akkor egy injekciót adtak a karjába. Elvesztette az öntudatát.
Nem gondolt arra, hogy amikor operálnak, akkor nemcsak eltávolíthatnak valamit a testből. Be is lehet operálni valamit egy testbe.
Ez pedig sokkal kellemetlenebb és veszedelmesebb is lehet.

Helling sóhajtott.
- Ébred - mondta valaki. - Felébred.
Helling fölnyitotta a szemét. Azonnal újra becsukta, vakította a fény. Fájdalmat érzett az altestében, de elviselhető volt. Amikor megpróbált megmozdulni, hánynia kellett. Sápadt volt, és az arca tele izzadsággal.
Valaki gyors és gyakorlott mozdulatokkal megtörölgette. Egy másik a háttérből közelebb lépett hozzá. Tábornoki egyenruhát viselt. Nagy kerek arca volt, semmitmondó. Figyelmesen nézte Hellinget.
- Hogy érzi magát? - kérdezte a tábornok.
- Ha nem jön közelebb, kibírható - mondta Helling. A tábornoknak arcizma se rándult.
- Örülök, hogy megőrizte a humorát - mondta. - Szüksége lesz rá. - Mit csináltak velem?
- Önt fosztogatás közben rajtakapták. Tudta, hogy mi jár ezért. Azt is tudja tehát, hogy már rég halottnak kellene lennie. De nem halott. Még él, mert tudjuk, hogy ön kicsoda. - Mi köze ennek ehhez?
- Ön értéktelen ezen a támaszponton. Nem járult hozzá semmivel a létrehozásához. Tudjuk, hogy néhány veszélyes expedícióban vett részt. Ön bátor.
- Tartsa meg a szóvirágait magának.
- Alkalmat kap arra, hogy tegyen valamit a Földért és az emberiségért. A pillanatnyi helyzetet ismeri. Még egyszer el fogom önnek mondani, hogy jól az eszébe vésse. Figyeljen hát. A bogarak hatalmas erővel támadnak. Egy új, nagy offenzívába kezdtek. Számunkra nem maradt más hátra, mint a megadás vagy a menekülés. De úgy látszik, a menekülés is kilátástalan. Nem jutnánk messzire. A bolygót, sőt az egész Beta Draco-rendszert körülzárták a bogarak. Csak arra várnak, hogy elinduljunk. Minden ütőkártya az ő kezükben van. Egy kivételével: nem ismerik a Föld helyzetét. Mennél tovább tudjuk őket feltartani, annál inkább nőnek az esélyeink, hogy ütőkártyánkat kijátszhassuk. Ön fogja a bogarakat feltartani. Addig fogja feltartani őket, amíg mi eltűnünk.
Helling hitetlenkedve bámult rá.
- Viccel. Hogyan lennék erre képes?
- Képes lesz rá. Persze függ az ügyességétől, hogy mennyi ideig. Hallott már valamit a napbombáról?
- Hallottam, persze, de igazán nem tudok semmit róla.
- A napbomba egy atombomba, amely hatásában mindent felülmúl, ami eddig ezen a területen létezett. A halálzóna átmérője ötmilliárd kilométer. Egyetlen bomba elegendő egy egész naprendszer megsemmisítésére.
- Az emberi kutató szellem hatalmas bizonyítéka - mondta Helling gúnyosan. - Minden okuk megvan rá, hogy büszkélkedjenek vele.
- Büszkélkedünk is - mondta a tábornok élesen. - Ön sohasem fogja azt megérteni, hogy az ilyen dolgok szükségesek, mert az emberiség jövőjéről van szó. Az ön horizontja az egyik templomtoronytól a másikig terjed csupán.
- Bizonyára az önöké pedig a napbombák halálzónájának átmérőjéig. Csak röviden, az egész undorít.
- Rövidesen még inkább undorodni fog. Hagyja a megjegyzéseket, és figyeljen ide. Egy ilyen bomba elpusztítja az egész rendszert. Ez a bomba itt a Phoenixen megsemmisíti a bogarakat is. Ha ugyanis a bomba felrobban, már túl késő lesz a hajóikat menekülésre használni. Rádió-összeköttetést teremtettünk velük. Tisztában vannak vele, hogy a végsőkig elmegyünk, ha biztosak lehetünk abban, hogy megsemmisíthetjük őket. Ultimátumot adtunk nekik. Elfogadták a feltételeinket. A fegyverszünet két óra múlva lép életbe. Tizenkét óránk van, hogy elhagyjuk a Phoenixet. A bogarak tudják, hogy a bomba itt marad, és hogy a hajóról felrobbanthatjuk. Ha egyetlen nekünk nem tetsző mozdulatot tesznek, felrobbantjuk. Ha minden tervszerűen megy, a bomba itt marad. Időzített gyújtása van. A bogaraknak két nap alatt meg kell találniuk, különben felrobban ez a naprendszer. És akkor nem marad meg semmi. Megértette?
- Azt hiszem, minden világos. Csak azt nem értem, miért olyan kedves, hogy mindezt elmondja nekem. A dolog ugyanis engem nem nagyon érdekel, tudja?
- Ó, ez mindjárt megváltozik, ebben egészen biztos vagyok! Ön lesz az egyetlen ember, aki itt marad a Phoenixen. Úgy helyeztük el a bombát, hogy a bogarak ne találják meg olyan hamar. Lehet, hogy nem lesz szerencséjük, és nem találják meg két nap alatt. Egy ember halálfélelmében ugyanis átkozottul gyorsan tud szaladni. Ez az ember pedig, Helling, ez az ember ön. Szaladjon, Adam Helling, szaladjon. Mert a napbomba az ön hasában van. Szaladjon! Meg ne álljon!

És Helling szaladt. Úgy szaladt, ahogy még soha életében. Amikor arra gondolt, micsoda ördögi terv ez, először csupán csodálatot érzett afölött, hogy egy emberi agyvelő ilyesmit egyáltalán kigondolhatott. A gyűlölet csak később ébredt föl benne. És Adam Helling nem olyan ember volt, aki szerette a fél dolgokat. Ha gyűlölt, akkor gyűlölt. És itt követte el Helling az első hibát. Nem csupán a tábornokot gyűlölte ugyanis, amire megvolt minden oka, hanem az egész emberiséget. Pedig épp neki kellett volna tudnia, milyen veszedelmesek az általánosítások. A gyűlölete azonban vak volt. És minden lépéssel, amelyet tett, minden szúró fájdalommal, amelyet eközben érzett, csak nőtt a gyűlölete.
Amikor a hajók elindultak, már olyan óriási volt a gyűlölete, mint a terület, amelyet közben maga mögött hagyott. Ez valaha egy város volt, de a füstölgő romok, amelyek között futott, már felismerhetetlenek voltak. A Phoenixen már nem volt város. Már csak a föld alatti búvóhelyek voltak, ha az eltávozott emberek azokat is el nem pusztították. Helling tudta, hogy semmi értelme a föld alá bújnia. Ott csapdába kerülne, mint egy egér, és egyáltalán semmiféle esélye nem lenne.
Jó ideje észrevette a bogarak hangtalan siklógépeit az égen. "Most annyit fosztogathatnék, amennyit csak akarok - gondolta Helling -, senki sem tehetne ellene semmit." A bogarak hamar észrevették, hogy a bomba mozog. Néhány perc alatt bemérték a sugárzását. Helling nem tudta, hogy a sugárzásmérő a bogarak vezérhajójában van. Ha a siklógépek is fel lettek volna szerelve vele, egy félóra alatt elcsíphették volna. Hellingnek csak égy könnyű sugárfegyvere volt. Tudta, hogy azzal csak rövid ideig védekezhet, ha harcra kerül a sor. Maga mögött hagyta a romok közt lévő kifutópályát, és észak felé fordult. Egy dombsor után egy mocsaras mezőn kellett átküzdenie magát. Tovább akart jutni az erdőbe.
Noha hosszabb ideje nem látott már siklógépeket, nem kímélte az erejét. A lábai elnehezedtek, a lélegzete lihegővé vált. Az arca kivörösödött a megerőltetéstől, az izzadság patakokban csorgott róla. A sebe fájt. Többször is elvesztette egy-egy pillanatra az eszméletét, és összeesett. Mindannyiszor föltápászkodott, és futott tovább. Nemcsak a félelem hajtotta. A gyűlölet tette, hogy mindig újra magához tért.
Adam Halling bosszút esküdött az emberek ellen.
Miután huszonnégy órán át futott, összeomlott. Akarata, hogy továbbfusson, még mindig igen erős volt, de amikor sikerült feltérdelnie, végleg visszaesett. Túlerőltette a testét. Elaludt. Ott maradt fekve azon a helyen, ahol összeesett.
A bogarak azonnal észlelték, hogy a bomba már nem mozog. Kiszámították a helyzetét és kiküldtek egy csapatot a bombáért. Gyorsan és némán mozogtak.
Amikor Helling magához tért, már késő volt.
Lekapcsolta kulacsát a derékszíjáról, és hosszan ivott. Két órát aludt. Tovább kell jutnia. Miközben erre gondolt, meglátta az első bogarakat. Egyenesen jártak, mint az emberek. Négy karjuk volt, és a hátukon nehéz páncél.
Valóban úgy néznek ki, mint hatalmas cserebogarak - gondolta. Már futott is tovább. Mindent felhasznált, hogy fedezze magát, és igyekezett a bekerítők gyenge pontját megtalálni. A bogarak lövésre kész fegyverrel közeledtek feléje. Neki éppen ott kellett áttörnie, ahol a bogarak jöttek, ha meg akart menekülni. Tudta, hogy az idegenek telepatikus képességgel rendelkeznek, rövid távolságokon segédeszközök nélkül is megértették egymást. A többiek közel voltak. Nem volt választása. Meg kellett ölnie őket.
Egy mélyedésbe vetette magát, és kibiztosította sugárfegyverét. Célzott. A bogarak nem álltak elég közel egymáshoz, így a széles energiasugárral nem tudta volna őket egyszerre eltalálni.
Várt, amíg jobban megközelítették egymást. Akkor hirtelen felugrott és lőtt. Néhány másodperccel később mind a három halott volt.
Nem hagyott magának lélegzetvételnyi időt sem. Hatalmas ugrásokkal áttört a résen, és berohant az erdőbe. Észak felé, észak felé kell eljutnia.
Futott, amíg alkonyodni nem kezdett. Akkor már tudta, hogy nyomát vesztették. Amikor alvóhelyet keresett magának, és közben egy kis emelkedésen ment át, meglátta a hajókat.
Több ezer hajó. Egy darabig erősen néznie kellett, amíg felismerte, miféle hajók. A bogarak nagy csatahajói voltak. Bizonyára ez volt hadiflottájuk nagyobb része. És valahol e között a sok száz hajó között ott volt a parancsnoki hajó. Halling egyik pillanatról a másikra felismerte a lehetőséget. Ez volt az egyetlen és az utolsó lehetőség.
Azonnal indult.
Néhány óra alatt elérte a flotta leszállóhelyét. Ha a bogarak nem aludtak, már tudniuk kellett, hogy a bomba közeledik hozzájuk. Sikerült neki észrevétlenül átjutni az őrszemeken és megközelíteni a hajókat. De hogyan fogja megtalálni a vezérhajót? A hajók mind egyformának tűntek.
Elérte az első hajót. A bejárati ajtónál őr állt. A kemény hátpáncél ellenére a bogarak feje éppolyan védtelen volt, mint az embereké.
Halling nem sokat gondolkodott. Cselekedett. Leütötte a sugárpisztolyával. Az őr már nem tudott telepatikus figyelmeztetést küldeni, rögtön öntudatlanná vált.
Halling fölugrott a létrán, és behatolt a hajóba. Azonnal látta, hogy ez nem közönséges űrhajó. Amint az első kabinajtót kinyitotta, tudta, hol van.
Egy kórházhajóban volt.
Abban a pillanatban szörnyű terv született meg az agyában.
A bogár rémülten nézett, amikor Helling elállta az útját. Ösztönösen megfordult; és el akart menekülni. Helling kibiztosította sugárfegyverét. A fegyver kattant a lélegzetelállító csendben, és a bogár mozgás közben megmerevedett.
- Tudom, hogy telepaták vagytok - mondta Helling határozottan. - Megérted, amit mondok?
A bogár hevesen bólintott. A cső nyílására szegezte tekintetét.
- Ha figyelmeztetést sugárzol, a flottátok és az egész naprendszer elveszett. Orvos vagy?
A bogár ismét bólintott.
- Figyelj - mondta Helling. - Én vagyok a napbomba. Pontosan tizennégy földi óra múlva robbanni fog. Az emberek beoperálták a hasamba. Ki tudod venni onnan? Tudsz operálni?
A bogár bólintott.
- Akkor kiveszed belőle. Éspedig azonnal. És csak helyileg érzéstelenítesz. Vezess a műtőbe.
A bogár kifejezéstelenül nézett Hellingre, aztán megfordult és előrement. Helling vegyes érzelmekkel követte.
A következő félórát egész életében nem felejti el. Noha a bogár helyileg érzéstelenítette, olyan fájdalom rohanta meg Hellinget, hogy majdnem elvesztette az eszméletét. Keze azonban, melyben a sugárfegyvert tartotta, alig észrevehetően remegett csak.
- Ide vele! - mondta.
A bomba a kezében volt. Egyetlen gyors mozdulattal kikapcsolta az időzítést.
Helling most azt várta, hogy a fájdalmai erősödni fognak, de nem ez történt. A bogaraknak olyan jó gyógyszereik voltak, hogy Helling már közvetlenül az operáció után szaladni tudott. Csak akkor érzett némi fájdalmat, ha hirtelen mozdulatot tett.
A bogár a hajó központjába vezette.
Bekapcsolta az adót és a telepatikus erősítőt. Hívta a flotta parancsnokát.
- Itt Adam Helling beszél, földlakó. Itt van nálam a napbomba. Ha megpróbálnak megölni, felrobbantom. - Zavaros gondolathullámokat fogott fel. - Hallgassanak - mondta Helling -, éppen elég, ha most rám figyelnek. Amit most mondani fogok, a maguk számára is nagyon fontos.
Aztán Helling kifejtette tervét. És már nem látott benne semmi szörnyűt. Egészen természetesen fejtette ki, és úgy tekintette, ahogy minden dolgot szemlélt és végrehajtott. Mérhetetlen gyűlölete segítette hozzá ehhez. Gyűlölete a Föld és az emberek iránt.
- Elszámolnivalóm van a Föld lakóival. Ismerem a Föld adatait. Odavezetem magukat. Ettél kezdve a flotta az én parancsnokságom alatt áll. A földieket üldözni fogjuk, és meg fogjuk semmisíteni őket. A Föld minden feltételünket el fogja fogadni, ez ellen a bomba ellen nincsen semmiféle fegyver. Mi most szerződést kötöttünk. Be kell tartaniuk, különben elpusztítom magukat. Ezt nagyon komolyan gondolom. Nem sokat törődöm a saját életemmel. Csak a bosszú fontos nekem. És maguk segíteni fognak ebben.
Néhány óra múlva elindult a flotta.

A flotta, amely a Phoenixről menekült, hamarosan a Szíriusz közelébe ért. Egyetlen hajó kivételével megsemmisült. A hajó üzenetet vitt a Földre. Eleinte senki sem hitte, hogy egy ember a többi embert el akarja pusztítani - és mindezt az emberiség halálos ellenségeinek segítségével. Mikor azonban az egész történetet meghallották, Adam Helling történetét, kénytelenek voltak elhinni. Akár kellemes volt, akár nem. És nem volt kellemes. Pokoli volt.
A Naprendszer felkészült a támadásra. A napbomba ellen azonban nem volt védekezés. Egyetlenegy lehetőség volt csupán: a földi flottának meg kellett állítania a bogarakat messze a Naprendszertől, és ott fel kellett robbantaniuk a bombát.
Ha a bogarak elérik a Naprendszert, minden elveszett.
A csatahajók a Naprendszertől öt fényévnyire csaptak össze. A csata példa nélkül álló volt a galaktikus történelemben. Mindkét fél elvesztette hajói felét.
Az a hajó azonban, amely az egész csatát irányította, a napbomba hajója, említésre méltó sérülések nélkül állta ki a harcot.
Helling flottájának maradványaival visszavonult, és a másik oldalról közeledett a Föld felé. Hogy haderejét összegyűjthesse, parancsot adott, hogy szálljanak le az Alpha Centauri negyedik bolygóján. Ott készült fel a tervére. A terv jó volt.
Azt akarta, hogy egyetlen kis hajóval egyedül hatol be a Naprendszerbe, és a bogarak majd követik.
A Föld várakozott.
Várták Adam Hellinget és a bogarakat. A Föld várta a napbombát. Várták a nagy halált. Helling éppen a rendszer ötödik bolygóján akart leszállni, amikor a földi őrhajó felfedezte. Az őrhajó minden érintkezésfelvétel nélkül, azonnal tüzelt. Ismerték a hajó konstrukcióját. Beetle hajó volt.
A rendszernek azonnal két napja támadt. A második nap fénysebességgel terjeszkedett ki, és minden bolygót elnyelt.
Mikor a bogarak odaérkeztek, csupán egy izzó gázfelhőt találtak.
Elhagyták a világmindenségnek ezt a részét, és soha többé nem tértek oda vissza.
Az emberek azonban fellélegeztek, amikor a szomszéd rendszer felrobbanását látták. Ez volt a második hiba, amit Adam Helling elkövetett. Egyedül repült, noha nem volt jó asztrogátor.
A gyűlölet vak. Ha az ember gyűlöl, könnyen követ el hibákat. Ez a második hiba pedig döntő volt.
Helling egy másik naprendszert semmisített meg.

- Fazekas László fordítása -

Vajon miért válik bosszúállóvá és árulóvá egy ember?

Film: District 9

Hát büszke lehet a fajára?

Megadeth: Hangar 18

Annak tevékenységeire?

Filmsorozat: Taken

* * *

Az egészséges élet időbe kerül...

Emlékezzünk, hogyan éljünk egészséges és hosszú életet


Azt mondják naponta meg kell enni egy almát, mert mindennap egy alma az orvost távol tartja.
Ezen kívül meg kell enni egy banánt a kalcium miatt, egy narancsot a C vitamin miatt és feltétlen meginni egy csésze zöld teát, cukor nélkül, a cukorbetegség megelőzése és a vérzsír csökkentése miatt!

Mindennap meg kell igyunk 2 liter vizet utána ki kell pisilni, ami megkétszerezi az időt, amit eddig a WC-n töltöttünk.

Mindennap el kell fogyasztani egy Activiát, hogy legyenek jó baktériumaink, amit senki nem tud pontosan mire jó, de ha nem lesz ez a sok millió baktériumod, majd meglátod mi lesz!!

Mindennap meg kell inni egy Aspirin+ az infarktus megelőzése végett, egy pohár vörösbort szintén az infarktus megelőzésére és egy pohár fehér bort az idegrendszer karbantartására.

Utána egy pohár sört, azt már fogalmam sincs miért. És ha egyszerre iszod meg, lehetséges, hogy agyvérzést kapsz, de ne idegeskedj, mert nem is fogod észrevenni.

Mindennap kell magvakat fogyasztani. Sokat, sokat, nagyon sokat.
Ezután 4-6 étkezés ajánlott kis adagokban, azzal, hogy mindegyik falatot legalább 36-szor kell megrágni, hogy lefolyjon a torkunkon. Így, ha jól számolom, csak az étkezésre kell napi 5 óra.

Mert mindegyik étkezés után jól ki kell mossuk fogainkat még az alma után is, az Activia, banán és a magvas dolgok után is: Egészen addig még van fog a szádban és nem szabad elfelejteni a fogselymet sem, ezen kívül a
fogkefével való ínymasszázst sem, mint ahogy a hosszú öblögetést is nagyon fontos. A fürdőszoba így teljes átalakítást igényel, mivel el kellene helyezni benne egy CD lejátszót, rádiót és egy TV-t, tekintettel a hosszan
tartó tevékenységre, amit a napi táplálkozás igényel.

8 órát kellene aludni és 8 órán felül dolgozni - ehhez hozzáadjuk a napi 5 órát amit táplálkozással telik el és ezek után marad 3 óra naponta.
Statisztikai adatok szerint napi 3 órát TV-t nézünk No mármost, ez a továbbiakban nem kivitelezhető, mert az egészséges élethez naponta minimum fél órát kell gyalogolni, ami annyit jelent, hogy 15 perc múlva indulj
vissza, mert különben egy óra lesz a séta.
Ezen túl baráti kapcsolatokat sem szabad elhanyagolni, ápolni kell, mert olyan mint a növény: napi ápolást
igényel.

Mindemellett muszáj legalább két napi sajtót elolvasnod és néhány hetilapot, hogy kritikus álláspontot tudjál foglalni a társadalmi és politikai eseményekről.

Szexelni is kellene napi szinten anélkül, hogy rutinossá váljon a dolog.
Innovatív, kreatív kell, hogy legyél és mindig hódító. Erre is idő kell, hogy a tantrikus szexről ne is beszéljünk.

Családdal való foglalkozásra is kell időt szakítani valamint a háztartási munkákra is: mosás, mosogatás, padlómosás, ha kertes házban élsz fűnyírás, ásás, kapálás és akkor még arról nem is beszéltünk, ha gyermekeid és házi kedvenced is vannak.

Számadások szerint, minderre minimum 29 óra kell abban az esetben, ha több dolgot csinálsz egy időben!

Például: Tusolj hideg vízzel és a szád tartsd tátva, igy naponta meg fogsz inni 2 liter vizet, ami ajánlott az egészséges élethez. Fogkefével a szádban szexelj a partnereddel, aki ekkor TV-t néz és újságot olvas míg te
a padlót mosol.

Egyik kezed szabad, azzal hívd barátaid és rokonaid közben idd a bort.

Uuuuu...

Nos a megmaradt két szabad percben, küldj üzenetet barátaidnak (akikre úgy kell vigyázni mint a növényeidre) miközben eszed a napi kiskanál mézet, ami nagyon hasznos.

Most elköszönök tőled, mert az alma, az Activia, a sör, az első liter víz és a harmadik étkezés utáni magvas dolgok fogyasztása után nem tudom, mit kell fogyasztanom, de most sürgősen WC-re kell menjek, ahol időt takarítok meg, mert emellett a fogaim is kimosom!

* * *

Mellesleg trend, hogy
mi egészséges és mi nem!
(Danone történet)

Pszichológusnál

- Nézze, véleményem szerint ön nem szenved nagyzási hóbortban, megalomániában, vagy szerepzavarban. Önnek szerintem nincsenek identitás problémái.

- Értem, de megkérném, hogy álljon fel a székemből, és feküdjön át a díványra, hogy folytathassuk a terápiát.

* * *

Semmik vagyunk, minden leszünk...

Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz

Életemben nem tört még rám ekkora melankólia. Búskomorságomnak nem volt semmi különös alapja; a mélységek emlékének tulajdonítottam, amelyeket a tükörben láttam. Maga az érzés a mélységek iránti tiszta vágyódás és a mélységek dermesztő magányától való abszolút félelem keverékéből tevődött össze.

Don Juan megjegyezte, hogy a harcosok életében végtelenül természetes, hogy valaki minden külső ok nélkül szomorú legyen. A látók azt szokták mondani erre, hogy valahányszor széttörnek az ismert határai, a fényes tojás energiamezőként megérzi végső rendeltetését. Elég, ha az ember egyetlenegy pillantást vet a fényszövedéken kívüli örökkévalóságra, hogy számba vett világunk lakályossága menten darabokra hulljon. Az ebből eredő melankólia akár halált is okozhat.

Don Juan szerint az a legjobb módja a melankóliától való szabadulásnak, ha az ember csúfot űz belőle. Gúnyolódó hangnemben hozzátette, hogy első vigyázó figyelmem eszeveszetten megpróbálja helyreállítani azt a rendet, amelyet a szövetségessel való kapcsolat darabjaira tört. Mivel racionálisan képtelenség helyreállítani a rendet, első vigyázó figyelmem úgy próbál rendet tenni a maga tartományában, hogy minden erejével a mélabú hatalmába kerít.

Közöltem don Juannal, hogy ettől még valódi a mélabú. A benne való mértéktelen tobzódás, a búsulás és a búskomorság más, mint a magánynak az az érzete, amelyet a mélységekre való visszaemlékezés vált ki belőlem.

– Végre kezd neked valami derengeni – mondta don Juan. – Semmi sem olyan magányos érzés, mint az örökkévalóság. Viszont semmi nem olyan lakályos érzés, mint embernek lenni. Ez újabb ellentmondás: hogyan lehet képes az ember megtartani emberségének kötelékeit, s mégis örömmel és céltudatosan nekivágni az örökkévalóság tökéletes magányának? Hogy mikor leszel képes megoldani ezt a találós kérdést, nem tudom, csak azt, hogy ha egyszer megoldod, készen állsz majd a végső utazásra.

Hirtelen teljes bizonyossággal tudtam, mi az oka a szomorúságomnak. Vissza-visszatért ez az érzés, de mindig elfelejtettem, mindaddig, amíg újra nem éreztem ugyanazt: hogy milyen parányi az emberiség az önmagában való mérhetetlenségéhez képest, amelyet láttam a tükörben visszaverődni.

– Don Juan, az emberi lény valójában semmi – mondtam.

– Pontosan tudom, mire gondolsz – mondta don Juan. – Természetesen valamennyien senkik és semmik vagyunk, de éppen ebből áll a végső próbatétel; hogy mi, akik semmik és senkik vagyunk, képesek leszünk-e szembenézni az örökkévalóság magányával.

...Semmik vagyunk, s minden leszünk!

Ez a harc lesz a végső...

(Internacionálé)

Nagyon "kicsik vagyunk"

* * * 

Hártyavékony falak

Micheal Moorcock - Corum kardjai

- Ne aggódj, új képességeid legalább ilyen jók - paskolta meg Shool Corum idegen kezét.
A kéz úgy viselkedett, mintha közönséges végtag lenne. Corum próbaképpen felemelte a szemét fedő pántot, de elakadt lélegzettel gyorsan vissza is tette.
- Mit láttál? - kérdezte Shool.
- Egy földet.
- Ennyi az egész?
- Egy földet, ami felett fekete nap ragyogott. Fény fakadt a talajból, ám a nap sugarai elhomályosították. Négy alak állt előttem. Megpillantottam az arcukat, és... - Corum megnedvesítette ajkait. - Nem bírtam tovább nézni.
- Oly sok síkot érzékelünk felületesen... - tűnődött Shool. - Létező borzalmaikat elvétve, talán csak álmainkban látjuk meg. Mégis meg kell tanulnod, hogy szembenézz azokkal az arcokkal, és minden mással is, amit új szemeddel csak felfedezel. Erődet csak így használhatod ki teljesen.
- Shool, engem zavar a tudat, hogy léteznek azok a sötét, gonosz síkok, és hatalmas bestiák ólálkodnak körülöttem. Csupán valami vékony, asztrális fal választ el tőlük.
- Én már megtanultam együttélni ezzel, és fel is használom őket. Az eltelt évezredek alatt sok mindent megszoktam.


Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz


Az első vigyázó figyelem

Don Juan elmagyarázta, hogy az emberben az első vigyázó figyelem az állati tudomás, amely a tapasztalat során a mindennapi világ megszámlálhatatlanul sok vonatkozását követni képes, összefonódott, finom és végtelenül törékeny képességgé fejlődik. Más szóval, mindaz, amit csak képes elgondolni az ember, az első vigyázó figyelem része.

– Az első vigyázó figyelem mindaz, ami – átlagemberként – mi magunk vagyunk – folytatta don Juan. – Mivel az első vigyázó figyelem ilyen abszolút mértékben uralkodik az életünk felett, az átlagembernek nincs értékesebb tulajdona. Talán ez az egyetlen, ami a miénk.

...

Abbahagyta a beszédet. Nekem se volt több kérdésem, de az is lehet, hogy fáradt voltam ahhoz, hogy bármit kérdezzek. Hangos dörömbölés hallatszott, mire felugrottam. Kivágódott az ajtó, és Genaro rontott be a szobába. Teljesen ki volt fulladva, lezuttyant a matracra. A szó szoros értelmében szakadt róla a veríték.
– Épp az első vigyázó figyelemről magyaráztam neki – mondta don Juan.
– Az első vigyázó figyelem csak az ismert esetében működik – mondta Genaro. – Az ismeretlen tartományában két lyukas garast sem ér.
– Ez nem egészen igaz – vágott vissza don Juan. – Az első vigyázó figyelem az ismeretlen esetében is jól működik. Annyira kizárja, annyira hevesen tagadja a létét, hogy végül az első vigyázó figyelem számára az ismeretlen valóban megszűnik létezni.
– A számvetés elkészítése sebezhetetlenné tesz bennünket. Pontosan emiatt keletkezett a számvetés.
– Miről beszéltek? – kérdeztem.
Don Juan nem válaszolt. Genaróra nézett, mintha tőle várna választ.
– De ha kinyitom az ajtót – mondta Genaro –, vajon képes lesz-e az első vigyázó figyelem elbánni mindazzal, ami bejön?
– Az enyém és a tiéd nem, de az övé igen – mondta don Juan rám mutatva. – Próbáljuk ki!
– Akkor is, ha nincs az emelkedett tudomás állapotában? – kérdezte Genaro don Juantól.
– Ez esetben mindegy – felelte don Juan.
Genaro felállt, odament az ajtóhoz, és felrántotta. Abban a szempillantásban hátraugrott. Hideg szélroham söpört végig a házon. Don Juan mellém lépett, és ugyanúgy tett Genaro is. Mindketten csodálkozva néztek rám.
Be akartam csukni az ajtót. Kezdtem kellemetlennek érezni a hideget. De ahogy elindultam az ajtó felé, don Juan és Genaro elém ugrottak, és testükkel védelmező pajzsot formáltak elém.
– Nem veszel észre semmit a szobában? – kérdezte Genaro.
– Nem én! – mondtam, és valóban úgy is gondoltam. A nyitott ajtón át befújó hideg szél kivételével semmit nem lehetett észrevenni.
– Hátborzongatóan különös teremtmények jöttek be, amikor kinyitottam az ajtót – mondta Genaro. – Nem veszel észre semmit?
Volt valami a hangjában, ami arról árulkodott, hogy most az egyszer nem tréfál.
Védelmezően maguk közé fogtak, és mind a hárman kimentünk a házból. Don Juan tartotta a petróleumlámpást, miközben Genaro bezárta az ajtót. Az utasülés oldaláról szálltunk be az autóba. Először engem löktek be. Aztán elhajtottunk, és meg sem álltunk a másik városig, ahol don Juan háza volt.

Az érzékelés béklyója

* * *

Damon Knight: Négyes Fogat - 1

Damon Knight - Négyes Fogat

I.

George Meister egyszer látta egy ember idegrendszerét. Kiállítási darab volt, úgy készült, hogy bevonattal látták el a legvékonyabb rostocskákat is, amíg már szabad szemmel ki lehetett venni őket, aztán feloldottak minden fölösleges szövetet, és átlátszó műanyaggal helyettesítették. Remek munka volt, az a Torkas-III-ról való fickó csinálta – hogy is hívják?...
Mindenesetre a kiállítási darab alapján Meister nagyjából tudta, milyen lehet most a külleme.

Voltak persze torzulások; például szinte bizonyos volt benne, hogy a látóközpontja és a szeme közötti neuronok legalább harminc centiméterrel meghosszabbodtak. Minden bizonnyal az egész rendszer is furcsa módon összetekeredhetett vagy szétterülhetett, hiszen eltűntek az izmok, melyeket eredetileg irányított; és Meister észrevett bizonyos egyéb változásokat is, amelyekről nem lehetett tudni, jelentkeztek-e nagyszabású strukturális különbségekben.

Annyi mindenesetre bizonyos volt, hogy George Meister – mindaz, amit még George Meisternek mondhatott – nem állt másból, csak egy agyból, egy szempárból, egy gerincagyból meg egy maroknyi neuronból.

George egy pillanatra lehunyta a szemét. Ezt csak mostanában tanulta meg, és büszke volt rá. Az első, hosszú időszakban, amíg az égvilágon semmi uralma nem volt a test fölött, nagyon ocsmányul érezte magát. Később úgy gondolta, hogy a bénaság valamilyen érzéstelenítő utóhatása volt – valamié, ami elaltatta, mialatt a testet... No, igen.

Vagy ez történt, vagy pedig a neuronnyúlványok egyszerűen nem rögzültek még az új helyzetükben. Valamikor később talán majd meg tudja állapítani, mi volt az igazság. Mindenesetre az elején, amikor csak látni tudott, de mozogni nem, és semmire sem emlékezett attól kezdve, hogy arccal előre belezuhant a foltos, zöldesbarna kocsonyába...

Szóval az elején nyomasztó volt.

Arra gondolt, hogyan érezhetik magukat a többiek. Tudta, hogy nincs egyedül, mert hébe-hóba, hirtelen sajgást érzett ott, ahol a lábának kellett volna lennie, ugyanakkor a táj képe egy zökkenéssel megállt. Csak az történhetett, hogy egy másik, az övéhez hasonlóan csapdába esett agy próbálta másik irányba mozdítani közös testüket.

A fájdalom rendszerint azonnal megszűnt, és George továbbküldhette az utasításokat az idegvégződésekbe, amelyek régebben a kezéhez-lábához tartoztak, s a kocsonyás test folytathatta lassú mászását. Amikor a fájdalom nem szűnt meg, nem lehetett mást tenni, mint abbahagyni a mozgást, amíg a másik agy le nem állt – ilyenkor George megpróbálhatta még úgy megváltoztatni a mozgását, hogy egybeessen, vagy legalábbis ne homlokegyenest ellentétes legyen a másik agyával.

Vajon ki eshetett be rajta kívül? Vivian Bellis? Gumbs őrnagy? Miss McCarty? Vagy mind a hárman? Valami úton-módon biztosan ki lehet deríteni!

Ismét megpróbált lepillantani, és az erőfeszítés jutalmaként elmosódottan ki tudott venni egy hosszú, foltos, zöldesbarna valamit, ami nagyon lassan mozgott előre a kiszáradt patakágyban, ahol előzőleg körülbelül egy órán át haladtak.

A piszkos, áttetsző felszínre ágacskák, száraz növényi részek tapadtak.
Ez már haladás volt: az előző alkalommal épp csak a legszélét tudta kivenni új testének.

Amikor ismét föltekintett, a patakágy vége észrevehetően közelebb került. A sziklapárkányon merev szarunak latszó, sötétbarna, nyurga növények csoportja állt; George a közelükben akart elhaladni. Egy ugyanolyan növényért nyúlt akkor, amikor elveszítette az egyensúlyát, és belekerült ebbe a... helyzetbe. Legalább most alaposan megnézheti.

A növény valószínűleg nem lesz különösebben érdekes. Józan ésszel nem lehet elvárni, hogy minden új életforma drámai újdonság legyen; és George bizonyosra vette, máris a bolygó legérdekesebb élő szervezetébe sikerült belebotlania.

Valami meisterii – gondolta. Még nem döntötte el, mi legyen a faj neve – előbb még sokkal többet meg kell tudnia róla –, de hogy meisterii, az bizonyos.

Az ő felfedezése, senki sem veheti el tőle, illetve – sajnálatos módon – fordítva.

Mindazonáltal csodálatos egy szervezet! Primitív, még annyi önálló struktúrája sincs, mint egy medúzának, és csak egy ilyen gyenge gravitációjú bolygón mászhatott ki egyáltalán a tengerből. Agy, idegrendszer szemlátomást sehol. A fennmaradási módszere viszont tökéletes! Egyszerűen hagyta, hogy a vetélytársai kifejlesszék a magas szervezettségű idegszövetet, leült valahol (megszólalásig olyan külsővel, mint egy korhadó levélhalom), és megvárta, amíg valamelyik belepottyan; aztán csak az előnyöket élvezte.

Ez azonban nem volt élősködés; valódi szimbiózis volt, olyan magas szinten, amilyen George tudomása szerint egyetlen más bolygón sem alakult ki. A fogoly agyát a foglyul ejtő táplálta; ennélfogva a fogoly érdeke volt, hogy a foglyul ejtőt a táplálék felé és a veszélytől minél messzebb vezesse. Te irányítasz, én etetlek.

Tisztességes üzlet.

Már egészen közel jártak a növényhez, majdnem hozzáértek. George szemügyre vette; ahogy gondolta, közönséges fűféle volt, nem különösebben érdekes.

A teste most fölfelé indult a sziklaperemre, amelyről tudta, hogy alacsony, noha a szeme magasságából irdatlannak látszott. Nagy üggyel-bajjal fölmászott rá, és egy újabb vízmosást látott maga előtt. És ez így mehet végtelenségig... Csak az a kérdés, hogy van-e más lehetősége.

Alacsonyan járt már a nap. George szemügyre vette az árnyékokat. Körülbelül északnyugatnak tartott, egyenesen a háta mögött volt a táborhely. Csak pár száz méternyire járt tőle; még ilyen csigatempóban is könnyűszerrel odaérhet... ha visszafordul.

A gondolatra bizonytalan rossz érzés fogta el, nem tudta, miért.

Aztán rádöbbent, hogy nem éppen olyan a megjelenése, mint egy segítségre szoruló emberi lényé; valószínűleg sokkal inkább úgy fest, mint a szörnyeteg amely fölfalt és részben meg is emésztett egy-két embert.

Ha ilyen állapotban bemászik a táborba, holtbiztos, hogy nem kérdeznek, hanem lőnek, és egészen kicsiny a valószínűsége, hogy kábítógázt használnak, nem pedig géppisztolyt.

Nem – döntött magában –, nem megyek vissza. Minél messzebb kell kerülni a tábortól, nehogy rábukkanjon a mentőcsapat, amely valószínűleg máris kutat utána. Elrejtőzni az erdő mélyén és megvizsgálni az új testet: kideríteni, hogy működik, mire képes vele, valóban vannak-e benne mások is, és ha igen, érintkezésbe lehet-e lépni velük.
Hosszú időbe telik – gondolta –, de nem lehetetlen.

Lottyadtan, mintha kiomlott főzelék csordogált volna le egy asztal széléről, George elindult a vízmosásba.

A körülmények, amelyek megelőzték George belepottyanását a valami meisteriibe, röviden így foglalhatók össze:
Még a huszonegyedik század közepén is milliók játszottak a Föld keleti féltekéjén egy társasjátékot, amelyet a régi japánok találtak fel. Go volt a neve. Noha a szabályai szinte gyerekesen egyszerűek voltak, a stratégiája változatosabb, elsajátítása nehezebb a sakkénál.

A go-t népszerűsége tetőfokán – mielőtt egy geológiai katasztrófa a rajongóinak legtöbbjét eltörölte a föld színéről – apró, pirulaszerű korongokkal játszották egy kilencszáz kis mélyedéssel ellátott táblán. A két játékos felváltva helyezett a táblára egy-egy korongot, tetszőleges pozícióba. A cél az volt, hogy bekerítés útján a lehető legnagyobb területet foglalja el.

Semmilyen más szabály nem volt; a japánoknak mégis körülbelül ezer évükbe telt, amíg eljutottak a harmincszor harmincas táblához – nagyjából évszázadonként egy sort és oszlopot téve az addigiakhoz. Száz év nem volt sok ahhoz, hogy kitapasztalják annak a pluszsornak és -oszlopnak a lehetőségeit.

Az idő tájt, amikor George Meister beleesett a kocsonyás, zöldesbarna szörnyezetbe, az i. sz. huszonharmadik század vége felé sajátos go-játék zajlott egy háromdimenziós táblán, több mint tízmilliárd pozícióval. Ez a tábla a galaxis volt, a pozíciók a csillagrendszerek, a korongok az emberek. A vesztes megsemmisüléssel bűnhődött.

A galaxist fokozatosan gyarmatosította két szemben álló szövetség. A konfliktus kezdeti időszakában bolygókat pusztítottak végig, bombákat szórtak egymásra, sőt még néhány ütközetre is sor került az űrflották között. Később az ilyen rendszertelen háborúskodás lehetetlenné vált.

Billió számra állítottak elő a harci robotűrhajókat, olyan fegyverzettel, hogy porrá tudták zúzni egymást. Az egyik vagy a másik oldalhoz tartozó külső csillagjai körül ezek úgy nyüzsögtek az űrben, mint a muslincák.

Az ilyen védőgyűrűn belül a bolygóknak semmi félnivalójuk sem volt támadástól vagy illetéktelen beavatkozástól... mindaddig, amíg az ellenségnek nem sikerült elegendő környező csillagrendszert gyarmatosítania ahhoz, hogy felállítson és fenntartson egy második gyűrűt az első körül. Gigászi go-játék volt ez, élet-halál tétekért, képtelen körülmények között.

Mindenki sietett; mindenkinek az ősei hét nemzedékre visszamenően, siettek. Az ember felgyorsítva, sűrítményként kapta meg az iskolai képzést. Korán választott párt magának, és lázasan szaporodott. És ha beosztották egy előreküldött ökológiai felderítőcsoportba, mint George-ot, akkor tisztességes előkészítés nélkül kellett munkához látnia.

Ismeretlen élővilágú új bolygó feltárásának normális, kézenfekvő módja az lett volna, hogy egy hermetikusan zárt állomás legalább tíz évig immunológiai vizsgálatokat végez. Miután a legveszélyesebb baktériumokat és vírusokat megfékezték, ki lehet küldeni egy-két kisebb expedíciót óvatos tapogatózásra. Végül – mintegy ötven év múlva – elkezdhetik küldeni a telepeseket.

Az ilyesmire egyszerűen nem volt idő.

Öt órával a leszállás után Meister csoportja már kirakta a fabrikátorokat, és felállította a 2628 fő elhelyezésére szolgaló épületeket. Egy órával ezután Meister, Gumbs, Bellis és McCarty elindult a salak- és hamusávon át, melyet a szállítórakéta hajtóműve hagyott maga mögött, a hatszáz méternyire lévő legközelebbi élő vegetáció irányába. Spirális útvonalat kellett megtenniük addig, amíg ezerméternyire távolodnak el a tábortól, majd visszatérni a begyűjtött mintákkal - feltéve, hogy addig nem eszi meg őket valami, ami nagyobb annál, hogysem egy géppisztoly megállítsa.

Meister, a biológus úgy meg volt rakva mintavevő dobozokkal, hogy vékony alakja teljesen eltűnt mögöttük. Gumbs őrnagynál volt az élelmiszer- és gyógyszercsomag, a távcső és a géppisztoly. Vivian Bellis – aki pontosan annyit tudott az ásványokról, amennyit a besorolásához előírt tanfolyamon megtudhatott – kalapácsot, kőzetgyűjtő zsákot meg egy kis kaliberű puskát hozott. Miss McCartynak – a keresztnevét senki sem tudta – nem volt tudományos feladata. ő volt a csoport hűségellenőre. Két vaskos pisztoly és egy töltényektől duzzadó töltényöv lógott rajta. Egyetlen dolga, hogy szétlője a koponyáját a csoport bármelyik tagjának, akit rajtakap, hogy engedély nélkül rendellenes viselkedést tanúsít.

Mindegyiküket vastag csizma és kesztyű védte, a fejüket gömbölyű sisak fedte, mely légmentesen illeszkedett védőruhájuk gallérjához. A beépített légszűrők olyan jó hatásfokúak voltak, hogy – elméletben – az oxigénnél nagyobb molekula nem juthatott át rajtuk.

Amikor a második kört írták le a tábor körül, egy alacsony sziklaperem és rövid, meredek vízmosások sora állta az útjukat, a legtöbbjüket benőtte a piszkosbarna, fonnyadt növényzet. Ahogy lenéztek az egyikbe, George, aki a harmadik volt a sorban – Gumbs ment az élen, utána Bellis, George mögött pedig McCarty –, kilépett egy kiugró kődarabra, hogy szemügyre vegye a túloldali cserjéket.

Ezen a bolygón George nem nyomott húsz kilogrammnál többet, és a szikladarab úgy festett, mintha szilárdan ült volna a vízmosás falában. De mihelyt ránehezedett, George érezte, hogy megmozdul alatta. Lezuhant, felkiáltott, a tekintete még elkapta Gumbsot és Bellist mozdulatlanságba merevedve, mint egy pillanatfelvételen. Ahogy zuhant, kövek zöngését hallotta. Aztán úgy látta, mintha száraz levelekből, gizgazból álló kupac közeledne feléje, és emlékezett, hogy az villant át rajta: Legalább puhára esem...

Másra nem emlékezett, amíg föl nem eszmélt arra az érzésre, hogy idő előtt eltemették, hogy nem érzi egyetlen testrészét sem, csak a szemét.
Kétségbeesett erőfeszítéseit, hogy megmozduljon, csak sokkal később koronázta az első, minimális siker. Azóta a látómezeje viszonylag egyenletesen haladt előre, úgy ötvenpercenként egyméternyit, leszámítva azokat az időszakokat, amikor valaki másnak a törekvései keresztezték az övét.

Azt a meggyőződését, hogy a régi George Meisterből nem maradt meg más, csak az idegrendszere, nem támasztotta alá megfigyelés, de az egyéb jelek sajnálatosan meggyőzőek voltak. Először is az első órák érzéketlensége megszűnt ugyan, de tudatába nem jutott el a törzs, a fej és a négy végtag megszokott érzete. Inkább valami olyan bizonytalan benyomása volt, hogy ellapult, szétterült hatalmas területen. Amikor próbálta megmozdítani keze és lába ujjait, az érzet olyan sokszorozottan jelentkezett, mintha százlábú volna. Nem érzett zsibbadtságot sem, ami pedig normális lett volna a hosszú mozdulatlanság után, és nem lélegzett! Az agya azonban nyilvánvalóan jól el volt látva oxigénnel; úgy érezte, tiszta a feje, semmi baja, egészséges.

Éhes sem volt, pedig egyenletesen fogyasztotta az energiát egy ideig. Ennek, gondolta, két magyarázata lehet, attól függ, honnan nézzük... az egyik, hogy azért nem éhes, mert már nincsen gyomornyálkahártyája, ami összehúzódna; a másik, hogy azért nem éhes, mert a gazdaszervezet jóllakott a George-ból származó fölösleges szövetekkel...

Két óra múlva már lemenőben volt a nap, és eleredt az eső. George látta a nagy, lassan hulló csöppeket, érezte tompa koppanásukat a "bőrén". Nem tudta, árthat-e neki az eső, úgy vélte, aligha; de biztos, ami biztos, bemászott egy bokor alá, a nagy, rojtos szélű levelek védelmébe. Mire elállt az eső, már besötétedett, és George úgy döntött, akár ott is maradhat reggelig. Nem érezte fáradtnak magát, és eszébe jutott, hogy vajon még mindig szükség van-e az alvásra. Amennyire tudott, felkészült rá, hogy kivárja a választ.

Hosszú idő múltán még mindig éber volt, de nem jutott közelebb annak eldöntéséhez, hogy vajon ez-e a válasz, vagy éppen ezáltal teszi lehetetlenné, hogy választ kapjon, amikor észrevette, hogy két halvány fénypont közeledik lassan, tétován.

George aggodalommal vegyes szakmai érdeklődéssel figyelte őket. Ahogy egyre közelebb értek, kivette, hogy a fénypontok hosszú, vékony csápok végén vannak, amelyek egy homályos körvonalú testből nőnek ki – vagy világítószervek, mint egynémely mélytengeri halnál, vagy egyszerűen lumineszkáló szemek.

George valami feszült érzést észlelt magában. Ez mintha arra utalt volna, hogy adrenalin vagy valami hasonló anyag szabadul fel valahol a szervezetében. Megígérte magának, hogy az első alkalmas pillanatban utánanéz a dolognak; egyelőre sürgetőbb gondja volt. A közeledő szervezet vajon olyasféle, amilyet a valami meisterii szokott enni, vagy olyasvalami, ami meg szokta enni a valami meisteriit? És ha az utóbbi, akkor mitévő legyen?

Pillanatnyilag mindenesetre az egy helyben ülés látszott ajánlatosnak. A lakhelyéül szolgáló test a korábbi, lakatlan állapotában is jól álcázta magát, és nem volt sebes mozgásra berendezkedve. így hát George nem mozdult, figyelt, félig behunyta a szemét, és a közeledő állat lehetséges jellegét fontolgatta.

Az, hogy éjszakai életmódot folytat – mondta magában –, nem jelent semmit. Vannak éjjeli lepkék is, meg ott vannak a denevérek – nem, a fene egye meg, a denevér ragadozó... A világító lény közelebb ért, és George a két csáp alatt meglátta két hosszúkás, keskeny szem halvány csillogását.

Aztán az illető kinyitotta a száját.

Rengeteg foga volt!

George valami hasadékba préselődve találta magát egy sziklafalban, de nem emlékezett rá pontosan, miként került oda. Rémlett még, hogy megzördültek az ágak, ahogy az a lény ráugrott; emlékezett egy pillanatnyi ijesztő fájdalomra, aztán semmi másra, csak a levelek, a föld bizonytalan, csillagfényes villanásaira...
Képtelenség. Hogy menekült el?

Ezen töprengett, amíg megvirradt, aztán amikor az első fényben lepillantott magára, meglátott valamit, ami korábban nem volt ott. A kocsonyás hús sima széle alatt három-négy nyúlványféle látszott.

George rájött, hogy másképp érzi az alatta lévő kő érintését is; mintha nem laposan feküdt, hanem több kis ponton állt volna.

Próbaképpen behajlította az egyik nyúlványt, aztán egyenesen kinyújtotta maga elé. Göcsörtös, egyízületű torzképe volt az ujjnak vagy a lábnak.

George mozdulatlanul feküdt egy darabig, és igyekezett, amennyire tudott, józanul átgondolni az egészet. Aztán megint megmozgatta azt a dolgot. Ott volt, akárcsak a többi, nem a szeme káprázott.

Kísérletképpen megindult előre; ugyanazokat a parancsokat küldte a kéz és lábujjakba vezető idegeknek, mint korábban. Teste olyan lendülettel szökkent ki a hasadékból, hogy kis híján belezuhant egy szurdokba.

Korábban mászott, mint a csiga, most már szedte a lábát, mint holmi bogár.
De hogyan? Semmi kétség, amikor az sokfogú lény megtámadta, rémületében önkéntelenül el akart rohanni, mintha még meglett volna a lába. Csak erről lenne szó?

George-nak eszébe jutott a ragadozó, a szemnek vélt szerveket tartó csápok. Kísérletnek ez is megteszi. Lehunyta a szemét, elképzelte, ahogy kiemelkedik, elképzelte, ahogy hajlékony csápok nőnek, egyre nőnek... Megpróbálta elhitetni magával: egyszerűen ilyen a szeme, mindig is ilyen volt – minden valamirevaló lénynek kocsányon ül a szeme.

Mintha valami csakugyan történne...
George ismét kinyitotta a szemét, és azon vette észre magát, hogy egyenesen a földre mered, de olyan közvetlen közelből, hogy életlen a kép. Mérgesen megpróbált fölnézni. Semmi más nem történt, mint hogy a látómezeje tíz tizenkét centiméterrel előbbre került.

Ebben a pillanatban egy hang hasított a csöndbe. Úgy hangzott, mintha valaki félméternyi hájon próbálna átkiabálni:

- Orhhh, Hoooh! Irell!

George összerezzent, nagyot ugrott, végrehajtott egy teljes fordulatot, és szemét is legalább kétszáznegyven fokos szögben körbeforgatta. Semmit sem látott, csak köveket és zuzmót. Amikor alaposan szétnézett, látta, hogy egy kis zöld-narancs mintás lárva vagy kukacféle halad el mellette. George egy hosszú pillanatig gyanakodva méregette, aztán a hang újra megszólalt:

- Eggiii! Eggisseee!

A hang ezúttal magasabb volt, és hátulról jött. George megint megpördült, körbeforgatta mozgékony szemét...

Méghozzá hihetetlenül nagy ívben! A szeme csakugyan kocsányon ült, mozgatható kocsányon – pedig egy pillanattal előbb még nem tudta fölemelni a tekintetét a földről. George agya hirtelen zakatolni kezdett. Először tehát kinövesztette ugyan a szemtartó kocsányokat, de petyhüdtek voltak. Csak kinyúltak a test kocsonyás tömegéből, de merevítőváz, mozgató izomszövet nélkül. Aztán, amikor a hangtól megijedt, tüstént meglett a merevítés és a mozgás is.

Minden bizonnyal ez történt az éjszaka is! A folyamat valószínűleg akkor is végbement volna, ha nem ijed meg, csak sokkal lassabban. Nyilvánvalóan védekező mechanizmus. Ami pedig a hangot illeti...

George ismét körbefordult lassan, fürkészve a környezetét. Semmi kétség, egyedül volt. A hang, mely mintha a háta mögül érkezett volna, a valóságban alighanem a tulajdon testéből jött.

A hang megint megszólalt, most már nem oly ijesztő erővel. Néhányat gurgulázott, aztán egészen tisztán, magas tenorban így szólt:

- Mi történt? Hol vagyok?

George úgy érezte, összecsapnak a feje fölött a hullámok. Nem volt olyan állapotban, hogy könnyen, gyorsan alkalmazkodjék az újabb és újabb körülményekhez.
Amikor egy közeli bokorról lepottyant egy nagy, kiszáradt termésféle, és hangtalanul odapattogott a közelébe, csak nézte.

Csak nézte a kemény héjú golyóbist, aztán a roskadozó bokrot, ahonnan lehullott. Lassan, nehézkesen eljutott a logikus következtetéshez. A száraz termés hang nélkül esett le. Természetesen, hiszen George az átalakulása óta teljesen süket volt.

De... de hallotta azt a hangot!

Tehát hallucináció vagy telepátia.

A hang újrakezdte:

- Segítség! Jaj, istenem, legalább válaszolna valaki!
Vivian Bellis! Gumbs, még ha ilyen tenorban támadt volna is kedve beszélni, sohasem mondta volna, hogy "Jaj, istenem". McCarty még kevésbé.

George megviselt idegei kezdtek megnyugodni. Lázasan gondolkodott. Én megrémülök, lábakat növesztek. Bellis megrémül, Telepatikus hangot csinál magának. Azt hiszem ez érthető is – a lány első és egyetlen ösztönös reakciója az lehetett, hogy sikoltozzon.

George megpróbált sikoltozó kedvet ébreszteni magában. Lehunyta a szemét, elképzelte, hogy be van börtönözve egy iszonytatóan idegen közegbe, és nemcsak irányítani, de még áttekinteni sem tudja kínos helyzetét.

Ordítani próbált: "Vivian!"

Egyre próbálkozott, miközben időről időre felharsant a lány tenorja. Végül a másik hang egy mondat közepén hirtelen elhallgatott.

– Hall engem? – kérdezte George.

– Ki az ... mit akar?

– George Meister vagyok, Vivian. Érti, amit mondok?

– Mit?

George tovább erőlködött. Úgy vélte, műhangja egyelőre érthetetlen, akárcsak Bellisé volt az elején. A lány végre azt mondta:

- Van-e még valaki a környéken? Gumbs őrnagy? Miss McCarty?
Néhány perc múlva szinte egyszerre szólalt meg két hátborzongató hang. Amikor kitisztultak, nem okozott nehézséget a felismerésük. Gumbs, a nagydarab, vörös képű hivatásos katona azt ordította:

- A szentségit, miért nem figyel, hogy hova lép, Meister?! Ha nem csinálja azt a kőomlást, nem kerülünk ebbe a szarba!
Miss McCarty, akinek előzőleg aszott, sápadt arca volt, előreugró álla és vizenyős szeme, hidegen annyit mondott:

- Meister, erről jelentés fog készülni. Mindenről...

A jelek szerint csak Meister és Gumbs őrizte meg a látás képességét. Mind a négyüknek volt valamicske uralmuk az izmok fölött, noha mindaddig csak Gumbs tett komolyabb kísérletet rá, hogy beleártsa magát George mozgásába. George nem lepődött meg azon, hogy Miss McCartynak sikerült megtartania két jól működő fület.

Bellis viszont egész délután és éjszaka süket, vak és néma volt. Csak a bőr érzékszerveit tudta használni – tapintást, meleget, hideget és fájdalmat érzékelt. Nem hallott semmit, nem látott semmit, de érzett minden ágat, minden levelet, amely végighorzsolta őket, minden esőcsepp hideg koppanását, a sokfogú vadállat harapását. George véleménye sokat javult, amikor ezt megtudta. A lány halálra rémült, mégsem lett úrrá rajta a hisztéria vagy téboly.
Ezenfelül kiderült, hogy senki sem lélegzik, és senkinek sincs tudomása szívműködésről.

George a legszívesebben folytatta volna az eszmecserét, de a többiek egyhangúan úgy vélekedtek, hogy a bekerülésük után történtek kevésbé fontosak, mint az, hogy miképp fognak kijutni.

– Nem juthatunk ki belőle – mondta George. – Legalábbis az ismereteink jelenlegi állása szerint nincs rá lehetőség. Mert ha...

– De hát ki kell jutnunk! – mondta Vivian.

– Visszamegyünk a táborba – jelentette ki hűvösen McCarty. – Most azonnal! És maga majd számot ad róla a Hűségbizottságnak, hogy miért nem fordult vissza rögtön, amikor magához tért!

– Nagyon helyes – szólalt meg feszélyezetten Gumbs. – Ha maga nem tud megoldást, Meister, attól a többi szakember még tudhat.
George türelmesen kifejtette véleményét arról, hogy milyen fogadtatásra számíthatnak a tábor őreitől. McCarty éles elmével fölfedezte az érvelés hibáját:

- Maga a saját bevallása szerint lábakat növesztett, és a kocsányt a szemének. Ha nem hazudott, akkor szájat is tudnia kell növeszteni. Ha majd odaérünk, szólunk, hogy mi vagyunk!

– Nem olyan egyszerű az – mondta George. – A szájjal önmagában nem megyünk semmire. Fogak, nyelv, szájpadlás és íny is kell, tüdő vagy valami hasonló, hangszalagok meg valami, ami betölti a rekeszizom szerepét, és kiszorítja a levegőt. Nem is tudom, egyáltalán lehetséges-e, hiszen amikor Miss Bellisnek végül sikerült megértetnie magát velünk, akkor is ezt a mostani módszert alkalmazta, nem pedig...

– Túl sokat fecseg – mondta McCarty. – Gumbs őrnagy! Miss Bellis! Maguk meg én most megpróbálunk beszélőszervet kialakítani! Akinek először sikerül, egy jó pontot kap a személyi lapjára. Rajta!

George, miután hallgatólagosan kihagyták a vetélkedőből, arra használta az időt, hogy helyreállítsa a hallását. Valószínűnek látszott, hogy a ki tudja, mi meisteriben működött valamiféle munkamegosztási rendező elv, mert Gumbs és ő – akik elsőnek estek bele – különösebb szándék vagy erőfeszítés nélkül megőrizték a látásukat, míg az olyasmi, mint a hallás és a tapintás a később jövőkre maradt.

Ez elvben nagyon szép volt, George helyeselte is, mégsem tetszett neki a gondolat, hogy Miss McCarty legyen a kizárólagos birtokában akármelyik részegységnek is.
Még ha sikerülne is rávenni a másik kettőt, hogy őt kövessék – márpedig egyelőre ez nemigen látszott valószínűnek –, McCarty minden bizonnyal kerékkötő lesz. És valamikor, talán már a közeljövőben létfontosságú lehet mindannyiuknak, hogy üzemképes hallással vegyenek részt közös életükben.

Először kissé zavarták Gumbs és Vivian elmormogott megjegyzései – "Van már valami...?" "Azt hiszem, semmi. Magánál?" –, amelyek vakkantásokkal, zümmögő hangokkal és más idegesítő zajokkal váltakoztak, ahogy társai sikertelenül próbálkoztak átváltani a gondolati érintkezésről a vokálisra. Végül McCarty fölcsattant:

- Csöndesebben! Arra koncentráljanak, hogy kialakítsák a szükséges szerveket! Nem kell ricsaj hozzá!

George munkához látott, ugyanazzal a módszerrel, amely korábban is hatásosnak bizonyult. Lehunyt szemmel elképzelte, hogy az a sokfogú dolog közelít feléje a sötétségben: csissz-csossz, kipp-kopp. Borzasztóan áhítozott egy fülre, hogy meghallaná a halk, közelgő neszeket. Jó ideje próbálkozott már, amikor egyszerre úgy érezte, talán most sikerült... vagy csak telepatikus hangokat adott ki öntudatlanul valamelyik a másik három közül? Csossz. Reccs. Csussz. Surr.

George most igazi rémülettel nyitotta ki a szemét. Százméternyire tőle, a köves lejtő túloldalán, éppen vele szemben egy egyenruhás férfi bukkant elő a fekete, bambuszhoz hasonló növények ligetéből. Ahogy George fölemelte szemkocsányait, a férfi megtorpant, rámeredt, aztán elkiáltotta magát, és felemelte a fegyverét.
George futásnak eredt. Tüstént kitört benne a hangzavar, és "lábaiban" vadul rángani kezdtek az izmok.

– Futás, a mindenit! – mondta őrjöngve. – Itt egy fegyveres, és...

Fülsüketítő dörrenés hallatszott, és George-nak hirtelen förtelmes fájdalom hasított valahová a gerince mögé. Vivian Bellis felsikoltott. A közös lábakon való huzakodás megszűnt, és teljes sebességgel iszkoltak egy közeli sziklatömb oltalmába. A puska ismét eldördült, és George hallotta, hogy a lombokon sziklaszilánkok süvítenek át. Azután lerobogtak egy vízmosás oldalán, föl a túloldalon, át egy alacsony dombocskán, be a magas, lombtalan fák közé.

George észrevett egy avarral tele mélyedést, és arra indult, leküzdve valakinek azt a vágyát, hogy egyenesen rohanjanak tovább. Beloccsantak a mélyedésbe, és ott lapultak, amíg három fegyveres elrohant mellettük. Még meg aztán is egy óráig.

Vivian egyre nyöszörgött. George óvatosan felnyújtotta a szemkocsányait, és látta, hogy több éles kőszilánk hatolt be a lány kocsonyás húsába, a hátsó széle közelében...

Nagyon nagy szerencséjük volt. A lövés kis híján eltalálta őket – valószínűleg csak azért nem, mert a fegyveresnek meredek lejtőn kellett tüzelnie gyorsan mozgó célpontra –, és szétzúzta mögöttük a sziklát.
Ahogy jobban odanézett, George észrevett valamit, ami felkeltette szakmai kíváncsiságát. Mintha a szörnyeteg egész felszíne állandó lassú pezsgésben lett volna: aprócska kráterek nyíltak – csukódtak, mintha forrna a hús... csak éppen a levegőbuborékok nem kifelé haladtak, hanem a felszínen körülfogta, aztán befelé vitte őket a mozgás.

A hatalmas, lencse alakú test foltos felszíne alatt, a mélyben ki tudott venni négy homályos, sötétebb tömeget is – alighanem ezek voltak az agyak: Gumbs, Bellis, McCarty és... Meister eleven agya.
Igen, az egyik éppen az ő szemkocsányai meghosszabbításában volt. Különös érzés – gondolta George –, hogy az ember megnézheti tulajdon agyát. Idővel biztosan meg lehet szokni.

A négy sötét folt egymás közelében helyezkedett el, a lencse közepe táján, szinte pontosan négyzet alakban. Az alig látható gerincvelők közöttük keresztezték egymást, és sugarasan kifelé mutattak a központból. – Struktúra – gondolta George.

Ennek az izének olyan a felé pitése, hogy több idegrendszert is használni tud. Szabályos rendben helyezte el őket, az agyakat középre, ahol a legvédettebb – és talán más okból is. Talán eleve mód volt az "utasok" tudatos együttműködésére, létezett valamilyen sejtközi állomány, amely elősegítette a kommunikációs sejtek kialakulását az elkülönült agyak között... Ha csakugyan így volt, ez megmagyarázta, miért ment olyan könnyen a telepátia. George égett a vágytól, hogy bejusson és kiderítse.

Vivian fájdalma enyhülőben volt. Az övé a szemközti agy, ő érezte meg legjobban a kőszilánkok hatását. De a szilánkok már lassan elsüllyedtek a kocsonyás szövet mélyében. Ha figyelmesen nézte, George látta is a mozgásukat. Amikor leérnek a fenékre, minden bizonnyal kiválasztódnak – ugyanúgy, ahogy korábban a ruházatuk és felszerelésük emészthetetlen részei.

George szórakozottan eltűnődött, hogy a másik két agy közül melyik lehet McCartyé és melyik Gumbsé. Könnyű volt megmondani. George-tól balra, ahogy a test közepe felé nézett, a felszínen két kék szem látszott. Nem emelkedtek ki, és szemhéj fedte őket, mely láthatóan a szörnyeteg anyagából alakult ki, de tömörebb és átlátszatlan volt.

Jobbra ki lehetett venni két piciny nyílást, melyek pár centiméternyire benyúltak a testbe. Ezek csak Miss McCarty fülei lehettek. George hirtelen vágyat érzett, hogy kiötöljön valami módszert arra, hogy földet szórjon bele.

A táborba való visszatérés kérdése mindenesetre eldőlt, legalábbis egyelőre. McCarty nem említette többé, hogy növesszenek beszélőszervet, habár George bizonyos volt benne, hogy ő maga nem hagy fel a próbálkozással.

George úgy vélte, McCartynak nem fog sikerülni. Akármilyen mechanizmus révén hajtódtak végre ezek a változások a test felépítésében, minden valószínűség szerint a magukfajta dilettánsok csak jelentős érzelmi feszültség szorításában boldogulhattak, és akkor is csak viszonylag egyszerű feladatokkal, amelyek egyszerre csak egy új struktúrát igényeltek. Márpedig ahogy McCartynak is mondta, az emberi beszélőszervek rendkívül összetettek.

Esetleg meg lehetne oldani úgy, ötlött George eszébe, hogy kialakítanak egy vékony hártyát, amely a membrán szerepét tölti be, mögötte pedig egy légkamrát, körülötte néhány izomköteggel, azok hoznák létre és modulálnák a rezgéseket. Megtartotta magának az ötletet.

Nem akart visszamenni. George ritka madár volt: az a tudós, aki valóban alkalmas a munkájára, és a munkáját önmagáért szereti. És pillanatnyilag ott ült a szakma valaha is létezett legjobb kutatóeszközének a kellős közepén! Rendelkezésére állt egy ezerarcú organizmus, amelynek kénye-kedve szerint változtathatta a félépítését, és belülről figyelhette az eredményt; élettani elméleteket állíthatott fel, aztán voltaképpen tulajdon teste szövetein ellenőrizhette őket – új szerveket hozhatott létre, új módon alkalmazkodhatott a környezethez!
George az új ismeretek hatalmas piramisának csúcsán látta magát, és a felvillanó lehetőségek egyike-másika alázattal és ámulattal töltötte el.

Egyszerűen nem tudott volna visszamenni, még ha nem fenyegeti is a lepuffantás veszélye. Bárcsak egyedül esett volna ebbe az átkozott izébe! De akkor a többiek kihúzzák, aztán megölik a szörnyeteget.

Úgy érezte, túl sok feladat vár egyszerre megoldásra. Nehezére esett összpontosítani a figyelmét. Ijesztően csapongtak a gondolatai.

Vivian, akinek egy ideje megszűntek a fájdalmai, most újra nyafogni kezdett. Gumbs ráförmedt. McCarty leteremtette mindkettőjüket. George úgy érezte, torkig van az egésszel, hogy össze van zárva három hülyével, akinek csak arra van eszük, hogy...

– Egy pillanat! – szólalt meg. – Mind ugyanúgy érzik magukat? Idegesek? Ingerlékenyek? Mintha hatvan órát dolgoztak volna egyfolytában, és még az alváshoz is fáradtak volnának?

– Úgy szövegel, mint egy tévéhirdetés! – csattant fel Vivian. – Nincs elég bajunk anélkül is, hogy maga...

– Éhesek vagyunk! – vágott a szavába George. – Nem jöttünk rá, mert hiányoznak azok a szerveink, amelyek az éhséget szokták jelezni. De az utolsó élelem, amelyet ez a test magához vett, mi voltunk, márpedig annak legalább húsz órája. Valami táplálék után kell néznünk!

– A mindenit, igaza van! – mondta Gumbs. – De ha ez a dolog csak embert eszik... mármint ha...

- Amíg mi meg nem érkeztünk, nem találkozott emberrel – vetette oda George. – Szerintem akármilyen fehérje megteszi; de csak úgy bizonyosodhatunk meg róla, ha kipróbáljuk. Minél előbb, annál jobb!
Elindult, reménye szerint arra, amerre addig is haladtak: a táborral pontosan ellentétes irányban. Mindenesetre, gondolta, ha elég messzire mennek, talán jól eltévedhetnek.

* * * 

Damon Knight: Négyes Fogat - 2

Damon Knight - Négyes Fogat

II.

Kiértek a fák közül, lementek egy hosszú lejtőn egy völgybe, át egy száraz, drótkemény füves mezőn, amíg egy patakmederhez értek, ahol még csörgedezett kevéske víz. Távolabb, a parton, félig az ágas-bogas bozót takarásában, George észrevett egy állatcsoportot. Kissé mintha törpedisznókra hasonlítottak volna. Szólt a többieknek, aztán óvatosan megindult feléjük.

– Merre fúj a szél, Vivian? – kérdezte. – Érzi?

– Nem – felelte a lány. – Amikor lefelé jöttünk a lejtőn, éreztem, de most, azt hiszem, egyenesen a széllel szemben megyünk.

– Jól van – mondta George. – Akkor talán be tudjuk cserkészni őket.

– No de... csak nem fogunk állatokat enni?!
Igen, Meister, hogy képzeli? – szólalt meg Gumbs is. – Én nem mondom, hogy finnyás vagyok, de végül is...
George, aki maga is enyhe viszolygást érzett – mint mindenki más, ő is algán és mesterséges fehérjén nőtt fel –, mérgesen azt mondta:

- Mi mást tehetnénk?! Van szeme, láthatja, hogy itt ősz van. ősz, méghozzá egy forró nyár után. A fák kopárak, a patakok kiszáradtak. Vagy húst eszünk, vagy koplalunk, hacsak nem akar rovarokra vadászni...

Gumbs mélységesen megrendülve mormogott még egy darabig, aztán megadta magát.

Közelebbről az állatok kevésbé emlékeztettek disznóra, és még kevésbe voltak étvágygerjesztőek. Karcsú, tagolt, szürkés vörös testük volt, négy rövid lábuk, nagy, elálló fülük és handzsár formájú, tömpe ormányuk, amellyel a földet turkálták, s időnként kifordítottak valamit, amit gyorsan bekaptak, hogy a fülük is meglebbent közben.

George harmincat számolt össze, viszonylag kis csoportba tömörültek a bozót és a patak közötti tisztáson. Lassan mozogtak, de rövid lábaik erősnek látszottak; George úgy vélte, ha kell, gyorsan tudnak szaladni.

Előreóvakodott, szemkocsányait a földre lapította, mozdulatlanná merevedett, ha valamelyik állat fölpillantott. Egyre óvatosabb mozgással már tízméternyire megközelítette az egyiket, amikor McCarty hirtelen megszólalt:

- Meister, eszébe jutott már, hogy mégis hogyan fogjuk megenni ezeket az állatokat?

– Ne butáskodjon! – mondta ingerülten George. – Hát majd...- elhallgatott.
Várjunk csak... lehetséges, hogy a kocsonya normális táplálkozási módja megszűnt, mihelyt lakót szerzett magának? Vajon karmokat, agyarakat kellene növeszteniük, garatot, nyelőcsövet és így tovább, az egész berendezést? Képtelenség, addig éhen pusztulnának. Másfelől viszont – a fene ezt az elbutult érzést! – mégis meg kellett szűnnie, nehogy az első étkezésnél a lakót is megeméssze...

– Szóval? – érdeklődött McCarty.

Ez ostobaság, George tudta, hogy ostobaság, de nem tudta megmondani, miért, és kifejezetten kellemetlen gondolat volt. Vagy – ami még rosszabb – tegyük fel, hogy a zsákmány lesz az új lakó, a régi lakó pedig az ebéd...
A legközelebbi állat felkapta a fejét, négy kis piros szem meredt George-ra. Az elálló fülek fölmeredtek.

Nem volt idő spekulálni. Meglátott! – kiáltott fel gondolatban George. – Gyerünk!

Minden megbolydult. Az egyik pillanatban mozdulatlanul lapultak a szúrós, száraz fűben, a következőben már egy expresszvonat sebességével suhantak a föld fölött, előttük szedte a lábát a falka.

A legközelebbi állat kétségbeesetten ugráló tompora egyre közelebb került; aztán legázolták, és átvetették magukat rajta.

Az egyik szemével hátrapillantva, George látta, hogy az állat mozdulatlanul fekszik a fűben – eszméletlen vagy halott.

Legázoltak még egyet. Bénítás gondolta hirtelen világossággal George. – Egy érintés elég. – Aztán még egyet, még egyet. – Hát persze hogy meg tudjuk emészteni őket – gondolta megkönnyebbülten. – Eleve szelektív kell, hogy legyen az emésztése, máskülönben nem tudta volna elkülöníteni az idegszövetünket!

Négy tetem. Hat. Aztán egyszerre még három, ahogy a falka összetömörült a bozót utolsó nyúlványa és a meredek patakpart között; aztán kettő, amelyek megpróbáltak visszafelé kitörni; aztán sorra még négy lemaradt példány.

A falka többi része eltűnt a lejtő magas füvében; de mögöttük tizenöt tetem hevert szanaszéjjel.

Biztos, ami biztos, George visszament a sor elejére, és a szörnyeteg testét benyomta az első tetem alá.

– Lapuljon le, Gumbs! – mondta. – Be kell csúsznunk alája... ennyire elég. A fejet hagyjuk lelógni!

– Miért? – kérdezte a katona.

– Gondolom, nem akarja magunk közé fogadni az agyát, igaz? Nem tudjuk, hányra van berendezkedve ez az izé. Sőt esetleg jobban tetszene neki az új agy, mint a miénk. De nem hiszem, hogy érdemes volna megtartani az idegrendszer többi részét, ha vigyázunk, hogy ne együk meg a fejet...

– Juj! – mondta halkan Vivian.

– Elnézését kérem, Miss Bellis – mondta bűnbánóan George. – De valószínűleg nem lesz túlságosan kellemetlen, ha nem törődünk vele. Elvégre nincsenek ízlelőbimbóink, sem...

– Semmi baj, semmi baj – mondta a lány. – Csak kérem, ne beszéljünk róla.

– Szerintem se – szólt közbe Gumbs. – Lehetne egy kicsivel tapintatosabb is, Meister!

George tudomásul vette a megrovást, és figyelmét a tetemre fordította, mely ott feküdt a szörnyeteg sima felszínén, az ő és Gumbs része között. Lassabban, de észrevehetően süllyedt befelé a húsba. Növekvő, homályos felhő terjengett körülötte.

Amikor majdnem teljesen eltűnt, és a fej levált, odamentek a következőhöz.

Ezúttal George javaslatára egyszerre kettőt kebeleztek be. Ingerlékenységük fokozatosan megszűnt; kellemes, jó érzés fogta el őket, és George megkönnyebbülten észlelte, hogy már képes logikusan gondolkodni, nem téveszt szem elől lényeges mozzanatokat.

A nyolcadik és a kilencedik fogásnál tartottak, és George boldogan elmerült egy szövevényes gondolatmenetben a szörnyeteg keringési rendszerét illetően, amikor Miss McCarty megtörte a hosszan tartó csöndet, és bejelentette:

- Sikerült találnom egy módszert, amelynek segítségével biztonságban visszatérhetünk a táborba. Haladéktalanul lássunk hozzá!

George megdöbbenten fordította a szemét McCarty testnegyede felé. A test széléről valami szikár, tagolt dolog nyúlt ki, úgy festett... igen, az volt... egy torz, de felismerhető kar kézzel!

Ahogy nézte, a görcsös ujjak tapogatózva megfogtak egy fűszálat, megrángatták, kitépték.

– Gumbs őrnagy! – mondta McCarty. – A maga feladata lesz, hogy előkerítse a következő segédeszközöket a lehető leggyorsabban. Egy nagyobb levelet javasolok, világos színűt, száraz legyen, de ne törékeny. Vagy egy nagyobb darab fakérget, amely könnyen lerántható. Kettő: festékanyagot. Bizonyára talál olyan bogyókat, amelyek megfelelő nedvvel rendelkeznek. Ha nem, akkor megteszi a sár is. Három: egy tollnak használható ágat vagy nádszálat. Amikor odairányított ezekhez a nélkülözhetetlen tárgyakhoz, a segítségükkel megírok egy üzenetet, melyben körvonalazom sajnálatos helyzetünket, visszatérünk vele a táborhoz, a sötétben odalopózunk, és feltűnő helyen letesszük. Hajnalig visszavonulunk, és amikor már elolvasták, ismét előjövünk. Rajta, őrnagy!

– No igen – mondta Gumbs –, ennek sikerülnie kellene, csak... gondolom, kidolgozott valami módszert a toll megfogására, Miss McCarty...

– Ostoba! – felelte McCarty. – Természetesen növesztettem egy kezet!

– Hat akkor semmi gond. Nézzük csak, azt hiszem, először megpróbálkozhatunk ebben a bozótban... – Közös testük megrándult a jelzett irányban.

George visszafogta.

– Várjunk egy percet! – mondta kétségbeesetten. – Legalább annyi józan eszünk legyen, hogy befejezzük az étkezést, mielőtt elindulunk. Ki tudja, mikor jutunk a következőhöz.

– Mekkorák ezek a lények, őrnagy? – kérdezte éles hangon McCarty.

– Úgy... hatvan centiméter körül lehetnek.

– És kilencet elfogyasztottunk, ugyebár?

– Inkább csak nyolcat – mondta George. – Ennek a kettőnek még a fele megvan.

– Más szóval – mondta McCarty – fejenként kettőt kaptunk. Ennek bőségesen elégnek kell lennie. Egyetért, őrnagy?

George komoly hangon megszólalt:

- Téved, Miss McCarty! Emberi táplálékszükségletben gondolkodik, pedig ennek az organizmusnak más az anyagcseréje, és a tömege legalább háromszorosa négy ember tömegének. Nézze meg más oldalról: mi négyen összesen körülbelül háromszáz kilót képviseltünk, mégis húsz órával azután, hogy ez a lény bekebelezett bennünket, már ismét éhes volt. Nos, ezek az állatok a földi nehézségi gyorsulás mellett nem nyomnának többet darabonként húsz kilónál – és az ön terve szerint ki kell tartanunk holnap délelőttig.

– Ebben van valami – mondta Gumbs. – Igen, mindent összevéve, Miss McCarty, szerintem is addig lássuk el magunkat élelemmel, amíg lehet. Ebben a tempóban nem telik félóránál többe.

– Hát jó. Csak igyekezzenek! – Továbbléptek a következő két áldozathoz. George agya lázasan zakatolt. Semmi értelme sem volt vitatkozni McCartyval, és Gumbs sem volt sokkal jobb, de meg kellett kísérelnie. Ha legalább Gumbsot meg tudná győzni, akkor Bellis talán csatlakozna a többséghez. Talán... De csak ebben reménykedhetett.

– Gumbs – szólalt meg –, gondolkodott már rajta, hogy mi lesz majd velünk, amikor visszatérünk?

– Hat az nem az én szakmám. Majd a magafajta szakemberek elintézik.

– Nem erre gondoltam. Képzelje el, hogy maga a parancsnok, és nem mi, hanem négy másik ember esik bele ebbe az organizmusba...

– Mi? Hogy? Nem értem.

George türelmesen elmondta még egyszer.

– Aha, értem, mire gondol. Úgyhogy...

– Milyen parancsot adna?

Gumbs egy pillanatig tűnődött.

– Azt hiszem, az egészet átadnám a bioszekciónak. Mi mást tehetnék?

– Nem gondolja, hogy esetleg megsemmisíttetné mint lehetséges veszélyforrást?

– A mindenit, az bizony meglehet! De hát majd jól meggondoljuk, mit írunk abban az üzenetben. Megmondjuk, hogy ritka különlegesség vagyunk és a többi. Bánjanak velünk óvatosan!

– Rendben van – mondta George –, tegyük fel, hogy ez sikerül. És aztán mi lesz? Mivel ez nem a maga szakterülete, elmondom. Tízet egy ellen, hogy a bioszekció "esetleges ellenséges fegyvernek" minősít majd minket. Ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt teljes vallatáson kell átesnünk, és magának nem kell elmondanom, az milyen lehet...

– Gumbs őrnagy! – szólt közbe éles hangon McCarty. - Meistert az első adódó alkalommal ki kell végezni hűtlenség miatt! A továbbiakban ugyanezen büntetés terhe mellett tilos beszélnie vele!

– De azt nem tudja megakadályozni, hogy meghallgasson! – mondta feszülten George. – Hogy folytassam, Gumbs, utána mintákat fognak venni. Érzéstelenítés nélkül. Végül pedig vagy mindennek ellenére elpusztítanak bennünket, vagy visszaküldenek a legközelebbi megerősített bázisra további vizsgálatra. Szövetségi tulajdon leszünk, Gumbs, szigorúan titkos kategóriában, és mivel a hírszerzésnél soha senkinek sem lesz mersze feloldani a titkosságot, ott is maradunk. Gumbs, ez valóban ritka különlegesség, de senkinek egy fikarcnyi haszna sem lesz abból, ha visszamegyünk a táborba. Akármit derítünk ki róla, még ha olyasmit is, ami milliárdok életét mentheti meg, az is szigorúan titkos lesz, és sohasem kerül ki a hírszerzés falai mögül... Ha még mindig abban reménykedik, hogy a szakértők majd ki tudják hámozni innen, akkor téved. Ez nem olyan, mint a végtagpótlás, mert az egész teste megsemmisült, Gumbs, csak az idegrendszere és a szeme maradt meg. Új testünk csak akkor lehet, ha csinálunk magunknak. Itt kell maradnunk, és... és nekünk kell megoldanunk a dolgot.

– Gumbs őrnagy – mondta McCarty –, azt hiszem épp elég időt pocsékoltunk el. Kezdje el megkeresni a szükséges anyagokat!

Egy pillanatig Gumbs hallgatott, és közös testük nem mozdult.

Aztán azt mondta:

- Igen, ugyebár egy levél, egy ág és egypár bogyó... vagy sár. Miss McCarty, egyvalamiben azért szeretném kikérni a véleményét, természetesen nem hivatalosan. Mielőtt hozzálátunk. Arra gondolok, hogy ugye, össze tudnak majd eszkábálni nekünk valamiféle testet, nem? Mert hát az egyik szakember így beszél, a másik úgy beszél... Érti, hová akarok kilyukadni?

George bizonytalan rossz érzéssel nézte McCarty új végtagját. A kéz ritmikusan kinyílt, összecsukódott, és George szinte bizonyos volt benne, hogy percről percre nagyobb. Az ujjak időnként belemarkoltak a száraz fűbe, kitéptek először egy szálat, aztán kettőt, végül egy egész csomót. McCarty azt mondta:

- Nincs véleményem, őrnagy. A kérdés nem ide tartozik. A kötelességünk az, hogy visszatérjünk a táborba. Ez minden, amit tudnunk kell!

– Ó, ebben maradéktalanul egyetértek – mondta Gumbs. – És különben sincs más választásunk, igaz?

George rámeredt a szörnyeteg széle alól kikandikáló egyik ujjszerű nyúlványra, és minden akaraterejével igyekezett karrá növeszteni. Azt gyanította, hogy máris elkésett vele.

– Dehogynem – mondta. – Megmaradhatunk így, ahogy vagyunk. Még ha a szövetség egy évszázadig tartja is ezt a bolygót, lesznek rajta olyan részek, ahová nem jut el senki. Biztonságban lennénk. – Mert hát – folytatta Gumbs, mintha csak azért hallgatott volna el, hogy elgondolkodjék – az ember végül is nem fordíthat hátat a civilizációnak, igaz?

George ismét érezte, hogy a test a bozót felé rándul, és megint ellenállt. Aztán még egy izomzat csatlakozott a Gumbséhoz, és George már nem bírt a túlerővel.

Remegve, oldalazva a valami meisterii elmászott félméternyit. Ott azonban megállt, egy helyben erőlködött.

És George aznap már másodszor volt kénytelen átértékelni Vivian Bellisről alkotott véleményét.

– Hiszek magának, illetve neked, George – mondta Vivian. – Nem akarok visszamenni. Mond meg, mit tegyek!

– Ennél jobbat nem is tehetnél, mint most – mondta George egy pillanatnyi meglepett hallgatás után. – Legfeljebb ha egy kart tudnál növeszteni; azt hiszem, jól jönne.

A huzakodás tovább folyt.

– Most már tudjuk, hányadán állunk – mondta McCarty Gumbsnak.

– Igen. Kétségtelenül.

– Gumbs őrnagy – szólt elszánt hangon McCarty –, maga velem szemben van, ugye?

– Gondolja?...

– Szerintem igen. Azt mondja meg, hogy Meister magától balra van vagy jobbra?

– Balra. Ezt biztosan tudom. A szemem sarkából látom a kocsányait.

– Nagyszerű! – McCarty karja fölemelkedett. A torz ujjak egy hegyes kődarabot szorongattak.

George halálra válva nézte, ahogy a kar átnyúlik a test domborulata fölött. A vékony, éles kőszilánk ott tapogatózott három centiméternyire attól a területtől, amely alatt az agya lapult. Aztán a kéz hirtelen fölemelkedett, lesújtott, és George-ba éles fájdalom hasított.

– Azt hiszem nem elég hosszú – mondta McCarty. Behajlította a kart, odanyúlt majdnem pontosan ugyanarra a helyre, és megint döntött.

– Nem bizony – mondta elgondolkodva. – Valamivel hosszabb kell... – Kisvártatva: – Gumbs őrnagy, a következő kísérletem után közölje, reagálnak-e valamilyen módon Meister szemkocsányai!

George idegeiben még mindig lüktetett a fájdalom. Az egyik, félig vak szemével a test széle alatt mérhetetlen lassúsággal növekvő karkezdeményt nézte, a másikat nem tudta levenni McCarty karjáról, mely lassan feléje hosszabbodott...

Szemlátomást hosszabbodik, mégsem kerül közelebb – eszmélt rá hirtelen. Sőt akármilyen hihetetlennek tetszett, mintha távolodott volna!

A szörnyeteg húsa az ellenkező irányban mozgott alatta, megnyúlt közöttük!
McCarty ádáz erővel ismét lecsapott. Ezúttal kevésbé volt éles a fájdalom.

– Nos, őrnagy? – kérdezte McCarty. – Van eredménye?

– Nincs – mondta Gumbs. Azt hiszem nincs. De mintha egy kicsit előrehaladnánk, Miss McCarty.

– Ne ostobáskodjon! – csattant fel a másik. – Éppen hogy visszafelé szorítanak minket! Figyeljen jobban, őrnagy!

– De tényleg! – tiltakozott az őrnagy. – A bozót felé mozgunk! Nekem előre, magának hátra.

– Gumbs őrnagy, én mozgok előre, és maga hátra!

Mindkettőnek igaza van, fedezte föl George: a szörnyeteg teste már nem volt kerek, hanem megnyúlt a Gumbs – McCarty – tengely mentén. Közepén mintha alig észrevehetően már össze is szűkült volna egy kicsit. A felszín alatt is mozgás látszott.

A négy agy most már nem négyzet, hanem téglalap csúcsain helyezkedett el.
A gerincvelők elhelyezkedése is megváltozott. Az öve és Viviané nagyjából ugyanott maradt. Gumbsé azonban most McCarty agya alá húzódott, és fordítva.

Miután vagy kétszáz kilóval megnövelte a tömegét, a valami meisterii most osztódóban volt – és igazságosan elosztotta a lakóit is: kettőt ide, kettőt oda! Gumbs és Meister került az egyikbe, McCarty és Bellis a másikba.

A következő osztódásnál – eszmélt rá George – a két új egyedben már csak egy-egy agy lesz; az utána következő alkalommal pedig mindegyik pár egyik új egyede "gazdátlan" szörnyeteg lesz, amely tétlenül, álcázva lapul, és várja, hogy beleessen valaki.

De ez azt jelentette, hogy akárcsak a közönséges amőba, ez az elképesztő organizmus is halhatatlan volt! Sohasem halt meg, hacsak baleset nem érte; csak növekedett és osztódott.

Nem úgy a lakói, sajnos. Az ő szöveteik megöregszenek, elpusztulnak majd...
Vagy mégsem? Az emberi idegszövet nem tud úgy sarjadzani, ahogy George-é és Miss McCartyé tette; sőt semmilyen emberi szövet nem képes olyan iramban új sejteket létrehozni, hogy George-nak szemkocsánya, McCartynak karja nőjön percek alatt.

Semmi kétség; az új szövet a legkevésbé sem emberi szövet, csak utánzat, melyet a szörnyeteg a tulajdon anyagából hoz létre, a legközelebbi eredeti sejtekből vett útmutatás alapján. De tökéletes utánzat: az új szövetek összeépülnek a régivel, az axonok összekapcsolódtak a dendritekkel, az izmok parancsra összehúzódtak, megnyúltak. Az utánzat működött. Következésképpen amikor az idegsejtek elöregszenek majd, azok is pótolhatók lesznek. Végül eltűnik majd az utolsó emberi sejt is, az ember teljesen kicserélődik szörnyanyaggá – de "az a különbség, amely nem számít, nem különbség". Lényegében a "lakó" ugyanúgy ember lenne – méghozzá halhatatlan!
Leszámítva a baleseteket. Vagy a gyilkosságot...

Miss McCarty éppen azt mondta:

- Ugyan, Gumbs őrnagy, ez nevetséges! A magyarázat teljesen nyilvánvaló. Hacsak nem akar szántszándékkal félrevezetni – sejtelmem sincs róla miért –, akkor erőfeszítésünk, hogy ellentétes irányban mozogjunk, széthúzza ezt a lényt!
McCarty szemlátomást eltájolta magát. De nem is baj – így legalább kevesebb vizet zavar, amíg végbemegy az osztódás, illetve hoppá! George már elkerült ugyan a keze ügyéből és egyre jobban távolodott – de mi lesz Viviannel? Az ő agya, ha lehet, még közelebb került McCartyéhoz...

Mitévő legyen? Ha figyelmezteti a lányt, csak rátereli McCarty figyelmét. Hacsak egyúttal nem tudja félrevezetni az ellenséget...

Hirtelen ráébredt, hogy nincs sok ideje. Ha jól sejtette, hogy valamiféle fizikai összeköttetés alakult ki az agyak között, és attól vált lehetségessé a kommunikáció, akkor azok a sejtek már nem sokáig tarthatnak ki; a két pár agy közötti távolság egyre nőtt.

– Vivian! – szólalt meg.

– Tessék, George!

George megkönnyebbülten folytatta:

- Ide hallgass, ezt a testet nem mi húzzuk széjjel – hadarta –, hanem osztódik. Ilyen módon szaporodik. Te meg én kerülünk az egyik felébe. Gumbs és McCarty pedig a másikba. Ha nem kötözködnek velünk, oda mehetünk, ahová akarunk...

– Jaj de örülök!

Milyen meleg hangocskája van...

– Jó, jó – mondta idegesen George –, de lehet, hogy meg kell küzdenünk velük; rajtunk áll a dolog. Ezért növessz kart, Vivian!

– Megpróbálom – mondta kételkedően a lány. – Nem is tudom...
McCarty hangja szakította félbe:

- Aha! Gumbs őrnagy, mivel magának van szeme, a maga feladata lesz ügyelni, hogy az a kettő meg ne szökjön! Addig is javasolom. hogy szintén növesszen kart!

– Igyekszem, kérem, igyekszem – mondta Gumbs.
George meglepetten lefelé pillantott, túl a tulajdon félig megformált karján; és ott a látómezeje szélén, Gumbs részén, a perem alatt húsos duzzanat látszott! Az őrnagy titokban dolgozott rajta, elrejtette... és máris erőteljesebbnek látszott George-énál!

– Hohó! – szólalt meg hirtelen Gumbs. – Ide figyeljen, Miss McCarty, Meister az orránál fogva vezette! Merthogy maga meg én nem ugyanabban a részben leszünk ám! Hogy is lehetnénk? A két ellentétes felén vagyunk ennek a nyavalyának! Maga lesz Miss Bellisszel, én meg Meisterrel!

A testén már határozott befűződés alakult ki. A gerincvelők is elfordultak, úgyhogy középütt üres rész jött létre az agyak között.

– Igen – mondta halkan McCarty. – Köszönöm, Gumbs őrnagy!

– George! – hallatszott a távolból Vivian rémült hangocskája. – Mit csináljak?

– Növessz kart! – ordította George.

Válasz már nem jött.

* * *

Damon Knight: Négyes Fogat - 3

Damon Knight - Négyes Fogat

III.

George dermedten nézte McCarty karját. A kéz, amely még mindig szorongatta a kőszilánkot, megjelent a látóterében, majd a kar teljes hosszúságában kinyúlva, balra lendült a szörnyeteg fortyogó felszíne fölött. George-nak volt rá ideje, hogy lássa fölemelkedni, aztán ádázul lecsapni, volt ideje, hogy végigfusson rajta a gondolat: hál'istennek, még mindig rövid – az McCarty jobb karja, távolabb van Vivian agyától, mint az enyémtől volt; és még arra is volt ideje, hogy rájöjjön: nem segíthet a lánynak, mielőtt McCarty pár centiméterrel hosszabbra nyújtja a kart a kelleténél.

Az osztódás csak félig ment végbe, és George ugyanúgy nem tudott szabadon oda menni, ahova akart, mint ahogy a sziámi iker nem tudja körbejárni a testvérét.
Aztán több ideje már nem volt. Valami mozgást észlelt, és amikor hátrapillantott, látta, hogy egy ormótlan álkéz kap a szemkocsánya felé.

Ösztönösen fölemelte a saját kezét is, elkapta a másik csuklóját, és kétségbeesett erővel visszanyomta. Az másfélszer akkora volt, mint az övé, és olyan izmos, hogy noha George fogása jobb volt, nem tudta visszanyomni vagy távol tartani; csak arra volt képes, hogy mindig ki-kilendítse az eredeti irányából, a saját erejét hozzáadja Gumbséhoz, hogy a mozdulat célt tévesszen.

Gumbs változtatni kezdte a mozdulatai ritmusát és erejét, hogy George ne tudja kiszámítani. Egy vaskos ujj súrolta az egyik szemkocsány tövét.

– Nem szívesen csinálom, Meister – mondta Gumbs hangja. – Higgye el, nincs bennem rosszindulat. Magunk között mondom (hoppá!), nem rajongok azért a McCarty mamáért, de hát (pfű, most majdnem sikerült!) éhes ember ne válogasson. Nono! Én aszondom, magamon kell segítenem (uff!), mert ha én nem, akkor ki más? Tudja mi van...
George nem válaszolt.

Meglepő módon már nem félt, nem féltette sem magát, sem Viviant, csak egyszerűen, mindent elsöprően, eszméletlenül dühös volt. Valahonnan erő áradt a karjába; dühödt koncentrációval azt gondolta: Nagyobbat! Hosszabbat!

Erősebbet! Több kart!

A kar növekedett. Szemmel láthatóan duzzadt, nyúlt, dagadt az izmoktól. Gumbsé ugyanúgy.

George másik kart kezdett növeszteni. Gumbs ugyanúgy.
Körös-körül hevesen fortyogott a szörnyeteg felszíne. És George rádöbbent, hogy a lencse alakú test észrevehetően zsugorodik! Sajátos légzőrendszere ehhez már kevés volt; a test önmagát emésztette föl, a tulajdon szöveteit égette, hogy pótolja a hiányt.

Mennyire mehet össze, hogy még elbírjon két emberi agyat?

És melyik lakójától szabadul meg majd először?

Nem ért rá töprengeni. Gumbs második keze a fűben kotorászott, de nem talált semmit, ami fegyverként szolgálhatott volna. Most hirtelen rántással az egész testet megpördítette.

Az osztódás közben végbement!

George-nak csak most jutott újra az eszébe Vivian és Mccarty. Megkockáztatta, hogy egy szemvillanásnyira hátrapillantson, de nem látott mást, csak egy jellegtelen, ovális domborulatot, és idejében fordította vissza a szemét, hogy meglássa, amint Gumbs félig nőtt jobb keze kitép a földből egy hosszú, hegyes, száraz ágat. A következő pillanatban az ág már a szeme felé csapott.

A folyópart meredélye egyméternyire volt balra. George egyetlen vad ugrással odaért. Megcsúsztak, meginogtak a szélen, a kezek vadul kapálóztak – aztán hanyatt-homlok legurultak a nyaktörő lejtőn, por és kavicsfelhő közepette, és tompa puffanással földet értek a fenéken.

A világ hatalmasat fordult körülöttük, aztán megnyugodott.

George félig vakon tapogatózott az elveszett fogás után, megtalálta a csuklót és elkapta.

– Jaj nekem! – szólat meg Gumbs hangja. – Ez kész. Rajta, Meister, végezzen velem! Ne húzza az időt!

George gyanakodva meredt rá, de nem lazított a szorításán.

– Mi baja?

– Mondom, hogy kész vagyok – ismételte ingerülten Gumbs. – Megbénultam. Nem tudok mozogni.

George alaposan megnézte magukat. Egy kis sziklára estek, rengeteg sorakozott a folyóágy fenekén. Ez nagyjából kúpos alakú volt; a testük szétterült rajta, s a tompa hegy pontosan Gumbs gerincvelője alatt volt, néhány centiméterre az agytól.

– Gumbs – mondta George –, lehet, hogy nem olyan vészes a helyzet, mint gondolja. Ha segítek, megadja magát? Engedelmeskedik nekem?

– Miről beszél? Szétment a gerincem!

– Azzal most ne törődjön! Igen vagy nem?

– Hát... igen – mondta Gumbs. – Ami azt illeti, Meister, ez nagyon rendes magától. A szavamat adom rá, ha beéri vele.

– Jól van – mondta George. Összeszedte minden erejét, és nagy nehezen letornázta a testüket a szikláról. Aztán föltekintett a lejtőre, ahol legurultak. Túl meredek volt; más utat kell keresnie visszafelé. Megfordult, elindult kelet felé, párhuzamosan a kis patakkal, amely még mindig ott csordogált a meder közepén.

– Most mi van? – kérdezte egy perc múlva Gumbs

- Valahogy megint föl kell jutnunk – vetette oda ingerülten George. – Talán még tudok segíteni Viviannek.

– Ó, persze. sajnos én magamra gondoltam, Meister. ha megmondaná, hogy...
"Vivian már aligha él – gondolta George csüggedten –, de ha csak egy szemernyi esély van rá..."

- Kutya baja sem lesz! – mondta. – A régi testében ez halálos sérülés lett volna, vagy legalábbis örökre béna marad, de emebben nem. Ugyanolyan egyszerűen helyre tudja hozni, mint ahogy új végtagot növeszt!

– Jóságos ég! – mondta Gumbs. – Hogy erre nem gondoltam! No de, Meister, ez akkor azt jelenti, hogy csak az időt vesztegettük amikor egymásnak ugrottunk? Mert hiszen...

– Nem. Ha összezúzta volna az agyamat, a szervezet bizonyára megemésztette volna, és azzal nekem végem. De az ilyen drasztikus dolgokat leszámítva, azt hiszem, hallhatatlanok vagyunk.

– Halhatatlanok – ismételte meg Gumbs. – Jóságos ég! így már egész más a dolgok állása, mi?

A partfal alacsonyabb lett, és egy helyütt, ahol a földet sűrűn tarkították a szikladarabok, a törmelékes lejtő megmászhatónak látszott. George megindult fölfelé.

– Meister – szólalt meg egy pillanat múlva Gumbs.

– Mit akar?

– Azt, hogy igaza van, máris kezd visszatérni az érzés... ide figyeljen, Meister, egyáltalán van valami, amire ez a bestia nem képes? Arra gondolok, hogy például maga szerint össze tudnánk rakni magunkat úgy, ahogy voltunk, minden ... ööö ...tartozékkal?

– Lehetséges – mondta kurtán George. Ez a gondolat ott motoszkált az ő agyában is, de ebben a pillanatban nem volt kedve megbeszélni Gumbsszal.

A lejtő felénél jártak.

– Mert abban az esetben... – Gumbs tűnődve elhallgatott. – Tudja, ennek katonai jelentősége van! Aki beállít egy ilyennel a Hadügyminisztériumba, az többé-kevésbé azt kérhet, amit akar!

– Miután szétváltunk – mondta George –, azt csinál, amit jónak lát.

– De a fene egye meg – mondta Gumbs bosszúsan –, az nem lesz jó!

– Miért?

– Mert esetleg megtalálják magát. – Gumbs keze hirtelen fölnyúlt, elkapott egy kisebb kődarabot, és oldalvást kifordította a helyéről a földből.
A fölötte álló nagy szikladarab megremegett, megbillent, és lassan kifelé kezdett hajolni. George egyenesen alatta volt, és azt vette észre, hogy sem előre, sem hátra nem tud mozogni.

– Ne haragudjon! – hallotta Gumbs hangját, melyben mintha igazi sajnálkozás csendült volna. De hát ismeri a Hűségbizottságot. Egyszerűen nem vállalhatom a kockázatot!

A szikla mintha egy örökkévalóságig zuhant volna feléje. George még kétszer megpróbált minden erejével elhúzódni az útjából. Aztán ösztönösen alája tette a két karját.

A legeslegutolsó pillanatban balra mozdította őket, el a lezúduló szürke tömeg középpontjától.

A szikla rázuhant.

George érezte, hogy a karok ágakként törnek el, az eget valami irdatlan szürkeség takarta el; mintha gőzkalapács csapott volna le rá, még a föld is beleremegett.

Loccsanó hang hallatszott.

És még mindig élt! Ez a megdöbbentő tény meg egy jó darabig lekötötte a figyelmét azután is, hogy a szikla ledübörgött a lejtőn, és csend lett. Aztán végre lenézett a jobb oldalára.

Megfeszített karjának ellenállása, még ha eltört is közben, ahhoz elég volt, hogy a lezuhanó tömböt oldalt billentse, úgy harminc centiméternyire... A test jobb fele szétlapult, szétzúzott roncs volt. George még ki tudott venni egy-két szürkés, pépes foszlányt, ahogy beleolvadtak a zöldesbarna, áttetsző anyagba, ahogy a test lassan ismét összefolyt.

Húsz perc múlva az immár fölöslegessé vált gerincvelő utolsó maradványai is megemésztődtek, a test visszarendeződött szokásos lencse alakjába, és George fájdalma enyhülőben volt.

Újabb öt perc múlva a karjai eléggé rendbe jöttek, hogy használni tudja őket.
Most a formájuk és a színük is rendesebb volt, az inak, a körmök, még a ráncok is élethűen festettek.

Normális körülmények között George boldogan eltűnődött volna ezen a felfedezésen néhány óráig, most azonban türelmetlenségében szinte észre sem vette. Fölmászott a lejtő tetejére.

Harmincméternyire egy domború, zöldesbarna, az övéhez hasonló test feküdt mozdulatlanul a száraz fűben.
Természetesen csak egy agy lehetett benne. De kié?

Szinte biztosan McCartyé; Viviannek semmi esélye sem volt vele szemben. De akkor hogy lehetséges, hogy nyoma sem látszik McCarty karjának?

George meghökkenten körbejárta a lényt, és alaposan szemügyre vette.

A másik oldalon észrevett két sötétbarna szemet. Valahogy furcsa módon befejezetlennek rémlettek. Egy pillanat múlva rászegeződtek, aztán az egész test megremegett, ahogy feléje mozdult.

Vivian szeme, George határozottan emlékezett rá, barna volt. Barna, és hosszú, sötét szempilla keretezte az elvékonyodó kis arcban... De mit bizonyít ez? Milyen színű volt McCarty szeme? Nem tudott visszaemlékezni rá.

Csak egyféleképpen lehetett megtudni. George közelebb húzódott, és erősen remélte, hogy a valami meisterii legalább annyira fejlett, hogy képes a konjugációra, ahelyett hogy megpróbálna fölfalni a fajtársait...

A két test összeért, összetapadt, elkezdett összeolvadni. George szeme előtt ment végbe az osztódási folyamat fordítottja; kettős lencséből az idegen hús összeolvad piskótává, tojássá, majd megint lencsévé.

A két agy közelebb sodródott, a gerincvelők derékszögben keresztezték egymást.

Csak ekkor vett észre egy furcsaságot a másik agyon: mintha világosabb és nagyobb lett volna, a körvonalai kissé élesebbek.

– Vivian? – kérdezte George bizonytalanul. – Te vagy az? – Nem kapott választ. Megpróbálkozott megint, aztán megint.

Végre:

- George! Jaj, drága George... sírni akarok, de valahogy nem megy.

– Nincs könnymirigyed – mondta gépiesen George. – Öööö Vivian...

– Igen, George? – Megint az a meleg hang.

– Mi lett Miss McCartyval? Hogy sikerült... szóval mi történt vele?

– Nem tudom. Eltűnt, ugye? Hosszú ideje nem hallottam.

– Igen – mondta George –, eltűnt. Azt akarod mondani, hogy nem tudod? Mond el szépen, mit csináltál!

– Az úgy volt, hogy kart akartam növeszteni, mert azt mondtad, de úgy gondoltam, nem lesz rá elég időm, tehát inkább koponyát csináltam. Meg olyan csontokat, amelyek védik a gerincet...

– Csigolyák. – Nekem, gondolta szédülten George, ez hogy nem jutott az eszembe? – És aztán? – kérdezte.

– Azt hiszem, most már sírok – mondta a lány. – Igen, sikerült! Olyan megkönnyebbülés! És aztán? Aztán nem volt semmi. Még mindig bántani akart, fájt, és csak feküdtem, és arra gondoltam, milyen csodálatos lenne, ha nem volna itt velem.
Aztán egy idő múlva eltűnt. Akkor szemet növesztettem, hogy megkeresselek.
A magyarázat – gondolta George – mintha zavarba ejtőbb volna a rejtélynél. Tétován körülnézett, hátha talál támpontot, és észrevett valamit, ami addig elkerülte a figyelmét.

Kétméternyire balra tőle szinte eltűnt a fűben egy nyirkosnak látszó, szürkés kupac, amelyből mintha farokszerű nyúlvány indult volna ki...

Kell lennie – eszmélt rá George hirtelen – a valami meisteriiben valamiféle mechanizmusnak, amellyel megszabadul azoktól a lakóktól, akik nem tudnak alkalmazkodni a helyzethez, az olyan agyaktól, amelyek katatóniába vagy hisztériába esnek, vagy öngyilkossági roham tör ki rajtuk.

Egy kilakoltatási lehetőségnek...

Viviannek valahogy sikerült működésbe hoznia ezt a mechanizmust. Sikerült meggyőznie az organizmust, hogy McCarty agya nemcsak fölösleges, hanem veszélyes is – a helyes kifejezés a "mérgező".

Miss McCartyt – ez volt a végső csúfság – nem megemésztették, hanem kiürítették.


Tizenkét óra múlva már alkonyodott, és ők ketten sokat haladtak előre.

Mindketten igen kellemes megállapodásra jutottak: elejtettek egy újabb falka disznófélét déli étkezésükre, és más-más okból – George azért, mert a szörny normális anyagcseréje nagyon rossz hatásfokú volt, amikor gyorsan kellett mozognia, Vivian pedig azért, mert nem volt hajlandó elhinni, hogy a jelenlegi állapotában bárki is vonzónak találhatná – komoly erőfeszítésekbe fogtak, hogy átalakítsák magukat.

Az első kísérletek roppant nehezek voltak, a továbbiak meglepően könnyűek. Újra és újra kénytelenek voltak visszalottyadni amőbaszerű tömegekké, mert egyik-másik szerv kimaradt vagy rosszul működött, de mindegyik kudarcból többet tanultak, s végül meg tudtak állni a lábukon, kifulladva, de lélegezve, ingadozva, de fölegyenesedve, egymással szemben – két ezerarcú óriás a jótékony félhomályban, két vázlatos, de maga teremtette Ember.

Időközben harminc kilométernyire maguk mögött hagyták a szövetségi tábort is. Ahogy megálltak egy domb tetején és a kis völgy fölött dél felé tekintettek, George látta a halovány, gyászos derengést, ahogy a bányagépek falták a földből a fémeket, hogy legyen mivel etetni a fabrikátorokat, amelyek az űrhajók milliárdjait szülik majd.

– Sose megyünk vissza, ugye? – kérdezte Vivian.
– Nem – mondta komolyan George. – Majd ők jönnek el hozzánk, idővel. Bőven van időnk. Mi vagyunk a jövő.

És még valami, egy apróság, de George-nak fontos volt; ez jelezte, hogy valamit sikerült véghezvinni, hogy véget ért egy szakasz, elkezdődött egy új: végül megtalálta felfedezettjének teljes nevét.

Mint kiderült, egyáltalán nem valami meisterii. Hanem Spes hominis:

Az ember reménysége.

- vége -

Békés András fordítása.

Carlos Castaneda- Mágikus Gyakorlatok

- Ez lenne a halhatatlanság állapota, don Juan? - kérdeztem.

- Távolról sem - felelte ő határozottan. - Ez csupán belépés egy univerzális evolúciós folyamatba az ember rendelkezésére álló egyedüli közvetítő eszköz - a tudat - segítségével.

Sámánnemzetségem tagjai meg voltak győződve róla, hogy az ember biológiailag már nem fejlődhet tovább, ezért az evolúció egyetlen eszközének az emberi tudatot tartották.

A halál pillanatában a varázslómesterek nem semmisülnek meg, hanem inorganikus lényekké alakulnak át - olyan lényekké, akik tudattal bírnak, de organizmussal nem.

Ezt a transzformációt ők evolúciós lépésnek tekintették, amely új, fogalmilag meghatározhatatlan tudattal ruházta fel őket.

Tom Kenyon - A Hathorok

Hathorok: Genetika, öröklődés. Mind a fizikai gének, mind a családfa érzelmi hatásai, amelyeket gének tárolnak, mutálódhatnak, megváltozhatnak.

Ezek a minták a KÁ, az érzelmi test és a fizikai test kölcsönhatásai során változnak.

A KÁ-n belül van az életerő, s ez az energia elérhető.

Ha ez elég erős és az érzelmi test egy bizonyos rezgést tart fenn, az öröm, a feltétel nélküli elfogadás, és szeretet egységét, akkor ez a rezgés behatol a fizikai testbe, egészen pontosan a DNS mintázatába, és megváltoztatja a génállományt.

...

Úgy látjuk, hogy a tudat kelti életre az anyagot, és benne, rajta keresztül fejezi ki magát. Az élet növekedése során egy összetettebbé és emelkedettebbé válik, mígnem olyan tudathoz juttok, amely tudatosan gondolkodik önmagáról és kapcsolatairól, majd az energiával, Istennel kapcsolatban is.

Nálatok ez a lépés az emberi testben zajlik. Ezt nem átoknak, vagy büntetésnek tekintjük. Hatalmas lehetőségnek  a tudat páratlan, egyedülálló módon való kiterjesztésére, az időtlen és alak nélküli, valamint időhöz kötött és alakhoz kötött kiegyensúlyozása révén. Ez egy egyedülálló dichotómia vagy kettősség.

Hősök?

X-Men?

A tudat határozza meg a létet?

(URH: Van-e élet a Földön)


(The B52's: 53 miles west of Venus) 

* * *