LJUBEN DILOV - A robotok öntudatra ébredése

LJUBEN DILOV - A robotok öntudatra ébredése




Ray Drobson, a robotipar minisztere, fogadószobájának ajtaja előtt vette észre, hogy titkára követi. "Talán túlságosan zajmentesre készítették ezeket az új titkárokat? Így egyszer még halálra rémítik az embert" – gondolta.



Oda is szólt neki:

– Nincs rád tovább szükségem! Menj vissza a dolgozószobába!

– Nem tehetem, uram szólt váratlanul a robot. – Most még nem tudjuk, de lehet, hogy még szüksége lesz rám.

– Ezeket a robotokat politikai és vezető munkára alkották, ezért elbűvölően lágy hangon és udvariasan beszéltek.

– Mit jelent az, hogy „nem tehetem”? – szólt a miniszter. – Rád nem vonatkozik a kettes számú törvény?



Mint ismeretes, a robotika második törvénye kötelezi a robotokat arra. hogy tulajdonosuk minden parancsát teljesítsék, kivéve azokat, amelyek ellentétben állnak az első törvénnyel Az pedig leszögezi, hogy a robot cselekedeteivel vagy passzivitásával nem okozhat kart az embereknek



Ezeket a törvényeket nagyon régen alkották, uram ellenkezett a titkár. A mi dédszüleink Idejében, ha megengedi, hogy így fejezzem ki magam; akkor, amikor őseink még nem ébredtek tudatára annak, hogy ők robotok.



– Mi az, hogy „tudatára ébredtek”? – tette fel a költői kérdést Drobson. – Hát a negyedik parancsolat?!



A negyedik parancsolat azt jelenti, uram, hogy a robot mindig köteles önmagát igazolni, mint robot, nehogy félreértésre kerüljön sor. De az előző generációk nem ébredtek öntudatra akkor sem, amikor azt mondták; „én robot vagyok”….



A robottitkár mérsékelt meghajtással kinyitotta Drobson előtt a fogadószoba ajtaját. Bent minden ragyogott a várva várt hölgyvendég fogadásának tiszteletére. A miniszter megértette, hogy mindezt új titkárának köszönheti, az ő feladata volt a szoba előkészítése, ezért jóindulatú iróniával fordult felé.



Tehát, kedvesem, miután robotöntudatra ébredtél, ezentúl nem fogod a parancsaimat teljesíteni?



A robot teljesen nesztelenül ment utána.



Ó, ez egyáltalán nem azt jelenti, uram. A mi öntudatra ébredésünk még folyamatban van. A lényeg az, hogy ráébredtünk önnön rendeltetésünkre.



Hohó! – gúnyolódott Drobson, akit ebben a pillanatban egészen más problémák izgattak. – Ti akkor már sokkal előrébb vagytok nálunk! Mert az ember még nem tudja, hogy mi a rendeltetése a világmindenségben. Na és halljuk: mi a ti rendeltetésetek?



Hogy gondoskodjunk az emberről, uram! – kiáltott fel a robottitkár, egy géphez mérten gyanús egzaltáltsággal, hiszen a robotoknak csupán programjuk van, s nem érzéseik.



Bravó! Felfedeztétek Amerikát! – nevetett a miniszter, és leült a zenei komputer mellé. – Ha így van, akkor most egy kicsit békén hagyhatnál, ugyebár?



Még volt tíz perce, éppen elég ahhoz, hogy egy szerelmi románcot komponáljon Delilah Sunnak; de nem tudta, kedveli-e a hölgy az ilyen műveket. Mint ahogy azt sem tudta, beleegyezése a látogatásba azt jelentett-e, hogy felszámolta kapcsolatát a hadügyminiszterrel.



Nem leszek útjában, uram – válaszolta az elektromos titkár, és elvonult a fogadószoba legtávolabbi sarkába.



A miniszter újra megcsodálta: szép és elegáns alkotás ez az új „vezető pszichorobot”, kétszerte többet tud a minisztérium bármelyik alkalmazottjánál. Ezek a robottitkárok valóságos csodák, és csak a parlament szenilis konzervatívjai tiltakoztak bevezetésük ellen.



Drobson elégedetten emlékezett vissza a parlamenti vitára. A fukar képviselők számára, ahogy ez lenni szokott, a legjobb érv az volt: „Elbocsátjuk a titkárnőket, megtakarítjuk a bérüket, és így takarítjuk meg a tanácsosok státusát is.” Végül hozzátette: „Ne felejtsük el, hogy ezekben a robottitkárokban orvosi indikátorok is vannak, így ellenőrizhetik főnökük egészségi állapotát is, ahelyett hogy munkaképességüket különböző erkölcstelen módokon csökkentenék, amint azt a titkárnők teszik, méghozzá munkaidőben….”



A képviselők az idősebb korosztályból kerültek ki, így különösen az érvelés második része hatott erősen honatyai érzelmeikre, és rosszmájú lelkesedéssel megszavazták a javaslatot. A Minisztertanács rögtön nagyra értékelte az új titkárokat, ugyanakkor elhallgattak a pletykák is, miszerint a gyártó cég lefizette Drobsont. A miniszter minden ülésen érdeklődött kollégáinál, akik egymást túllicitálva igyekeztek a titkárokat s őt magát is agyba-főbe dicsérni. Ma reggel is a belügyminiszter, mintha csak viccelődne, megjegyezte: az a gyanúja, hogy a robotok gyámkodnak a Minisztertanács felett. A belügyminisztert nemcsak rendőrjelleme, de tisztsége is éberségre kötelezte. A hadügyminiszter is mormolt valami elégedetlenségfélét, de ez érthetőbb volt. Ő ugyanis már rég megsejtette, hogy Drobson lesz az a férfi, aki egy napon elveheti tőle a Kulturális Minisztérium gyönyörű szép munkatársnőjét, Delilah Sunt.



Drobson felsóhajtott a zenei komputer mellett, de ez a sóhaj nem a szerelmi románc miatt volt. A sóhaj ilyesmit jelentett: „Az ördögbe is…. a kultúra miért foglalkozik folyton a katonákkal?!”



Rob! – szólt a sóhaj után a sarokban mozdulatlanul álldogáló titkárhoz. – Tudod programozni a komputert?



Tudnom kell, uram – felelt rögtön a robot. – De szükségem van hozzá valamilyen szövegre, elképzelésre, hangulatra.



Drobson fölöslegesen nézett kétkedőn titkárára, mert a géppel könnyebb volt megosztani érzelmeit, mint egy emberrel. Újból felsóhajtott, de másképp, úgy, mint egy álmodozó recitativo.



Delilah, Delilah…. mióta várom, hogy egy kicsike kis hely felszabaduljon számomra csodás szíved mélyén! Eljön-é az isteni óra, átölelhetlek-é?….



Íme, ez is a robottitkár előnye volt: egy embertitkár minisztere eme csiszolatlan lírája hallatán bizonnyal elnevette volna magát, még ha befelé is! De ez – a robot – rögtön a zenei komputerhez lépett, s ujjai úgy játszottak billentyűin, mintha egész életében azt gyakorolta volna.



Drobsonnak azonban nem maradt rá ideje, hogy végighallgassa az elektromos zeneszerző művét, mert a bejárati gong diszkréten megszólalt. Felpattant a székről, s az ajtóban összeütközött a titkárral.



Mi jutott eszedbe? – szidta le a robotot. – Senki se mondta, hogy te nyiss ajtót!

– Elnézést, uram, de ez az én kötelességem! – felette a titkár



– A te kötelességed az, hogy végrehajtsd a parancsaimat! – sziszegte a miniszter, halkan, nehogy odakint meghallják. – Tűnj el innen!



A titkár visszament a helyere. a fogadószoba sarkába. ura pedig harmadszor is felsóhajtott, mielőtt rendbe hozta ruháját és haját, majd kinyitotta az ajtót a régen vart vendég előtt



Delilah, meg ha egy olyan gyengécske minisztérium alkalmazottja is. mint a kulturális, határozott nőnek bizonyult, így minden azzal az elbűvölő, lélegzetelállító célratöréssel indult, ami elárulja a régen elfojtott érzelmeket. Csakhogy amikor Drobson reszkető kézzel hozzáfogott a hölgy levetkőztetéséhez. a robot, igen helytelenül. a sarokból ott termett



– Hadd csináljam én, uram! Ön túlságosán izgatott!



Delilah, aki eddig észre sem vette a robotot, felsikoltott, s utána a miniszternek nyugtatgatnia kellett. Mindennek a tetejébe arra a kérésére. hogy zavarja ki ezt a rémes robotot, a titkár a maga sajátosan lágy, de gépiesen erőszakos stílusában kijelentette, hogy sajnos programozása arra kötelezi, hogy ura mellett maradjon, különösen veszélyhelyzetekben….



A „veszélyhelyzet” félemlítése felvidította a minisztert és vendégét, s ezután Drobson nem túl szigorúan azt parancsolta titkárának, háttal a szobának maradjon a függöny mögött A robot engedelmeskedett. A kellemetlen közjáték után azonban újabb időbe telt, amíg a szerelmesek ismét rátaláltak a félbehagyott kezdet megfelelő folytatására, majd a sikeres beteljesülésre. Második bódulatuk sem tartott sokáig. Delilah éppen terebélyes ölében tartotta a minisztert, amikor a függöny mögül felhangzott egy géphangária:



Eljön-é az isteni óra, átölellek-é?….



Delilah felháborodva lökte ki öleléséből a minisztert, és felpattant a díványról. Drobson csak úgy pucéran a függönyhöz futott, de az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy a dühödt ütésnek, amire készült, csakis a saját ökle vallaná kárát.



– Azonnal hagyd el a szobát! – kiáltott a robotra.



– Nem tehetem, uram, mert…. ellentétben állna a robotika egyes számú törvényével.



– Ki kért rá, te félkegyelmű, hogy ezeket a marhaságokat énekeld?!



– Bocsássa meg receptoraim hibáját, uram! Csak azért tettem, hogy önnek kellemesebb legyen.



Nehéz leszidni egy gépet, amely végül is ártatlan, mint minden gép, s mindennek a tetejébe elég tapintatos ahhoz, hogy elhallgassa, miszerint éppen a kedves gazdája diktálta neki a bugyuta dalszöveget. Ezért Drobson meg akarta győzni Delilah-t, hogy legyen már egy kis humorérzéke, és ne menjen el. Mert hát ez a szegény titkár tulajdonképpen semmiféle bűnt nem követett el, hisz csak azt akarta, hogy nekik „még jobb” legyen.



Delilah Sun valószínűleg szintén azt akarta, hogy mindkettőjüknek újra jó legyen, és – bebizonyítva humorérzékét – másodszor is levetkőzött. Amikor azonban ismét a legjobb úton voltak a kölcsönösen jó beteljesülés felé, a miniszter halálosan hideg érintést érzett a hátán, és felpattant Delilah testéről.



– Elnézést, uram – szólt a robot –, de kötelességem közbeavatkozni. Ön – az egész teste – izzadságban úszik. Ha helyettesíthetném önt abban, amit kötelességének érez elvégezni….



– Áááá! – ordított a miniszter. – Te barom, megőrjítesz! Delilah humorérzéke hisztériába csapott át, sikongó kacagásba fulladt. A robot – levetett ruháival a karján – őt is gondjaiba vette.



– Azonnal fel kell önt öltöztetnem, asszonyom, és meg kell kérnem arra, hogy hagyja el a lakást. ön veszélyezteti az uram egészségét!



Jéghideg, gépies hanghordozása úgy megijesztette mindkettőjüket, hogy teljesen elgyengülve átengedték magukat a robot vas kezének A titkár, mint egy gondos anya, egyenként felöltöztette őket, majd udvariasan kikísérte Delilah-t.



– Önnek le kell feküdnie, uram! – szólt a miniszterhez Drobson engedelmeskedett, de előbb betelefonált a szervizbe



A hideg rázta, amikor lefeküdt, a titkár betakarta, hozott neki egy pohár vitaminokkal dúsított meleg tejet, majd bekapcsolta a zenei komputert A szobát betöltötte a halk, gyengéd muzsika, ami kétségkívül mélységes szerelmi vágyat sugárzott.



– Mi ez? – kérdezte a miniszter.



A komputer szerezte az ön témájára, uram „Delilah, Delilah, mióta várom….”



A robotipar minisztere jól tudta, hogy egyetlen robot sem képes gúnyt űzni az emberrel, de azért megparancsolta, hogy kapcsolja ki a zenét. A titkár ellenvetés nélkül teljesítette parancsát.



– Kedves Robom, meddig kell így feküdnöm?



– Amíg helyre nem áll a normális szívműködése, uram.



– Rossz diagnoszta vagy, Rob! Melyik hülye programozott be titeket arra, hogy beleszóljatok a szívműködésünkbe?



A miniszter még mondott volna valamit, de a bejárati gong hangja félbeszakította.



– Megyek, nyitom uram – szólt a titkár. – De ha olyan valaki jön, aki ismét felizgatná, nem fogom beengedni!



A minisztert nyugtalanság fogta el



– Figyelj csak rám, Rob! Mivel kettőnk között véleménykülönbség merült fel, ezért…. kénytelen voltam kihívni egy szakembert a robotszervizből. Valószínűleg ő csenget…. Engedd be!



– Semmiféle eltérést nem érzékelek a programomtól, uram…. de ez természetesen az ön joga – válaszolta lágy hangon a robot, és kiment, hogy ajtót nyisson.



Amikor visszatért, a látványtól Drobsonból minden erő elszállt: két teljesen egyforma robot lépett be a fogadószobába



– Az expressz szerviztől jöttem, uram – mondta az alteregó, miután megnyugtató tiszteletadással üdvözölte a minisztert. – Panasza van, uram?



– Miért magát küldtek?! Miért nem egy mérnököt? – próbált szigorúbb hangnemre váltani a miniszter



– Uram, egyetlen ember sem képes egy olyan bonyolult és aprólékos munkát gyorsan elvégezni, mint a pszichorobot vizsgálata De ha az én jelenlétem kellemetlen önnek, akkor a vizsgálatot majd a másik szobában végzem el. Ml a panasza önnek?



– Titkárom nem teljesíti a robotika második törvényét! – válaszolta Drobson.



– Biztos-e ön abban, uram, hogy a parancsok, amelyeket titkára nem teljesített, semmiképpen sem veszélyeztették volna az ön biztonságát?



Drobson persze nem volt biztos abban, hogy az ő korában a Delilah körüli izgalmak nem okoznának-e infarktust vagy agyvérzést, de azt felelte, hogy – a robottitkár túllépte hatásköret.



A szervizből jött robot kivezette társát az előtérbe, hogy megvizsgálja, Ray Drobson pedig a videofonhoz lépett. A hívott fél kép nélkül jelentkezett, egy udvarias hang formájában.



– Kérem, parancsoljon! A belügyminiszter úr titkára hallgatja önt.



– Add a minisztert! – türelmetlenkedett Drobson.



– Sajnos az lehetetlen, igen tisztelt uram. A miniszter úrnak felszökött a vérnyomása, és nem szabad Idegesíteni. Kérem, adja át nekem az üzenetét.



– Mondd meg neki, hogy azonnal hívjon vissza, ha lement a vérnyomásai – kiáltozta Drobson dühösen, és kikapcsolta a készüléket, de amint letette, máris őt keresték. A képernyőn a miniszterelnök dühtől eltorzult arca jelent meg.



– Drobson, azonnal gyere Ide és távolítsd el az átkozott robotodat! Ez már teljesen őrizetbe vett és….



Ekkor a kép eltűnt, a mondatot pedig – lebilincselően diplomatikus stílusban – itt is egy robottitkárhang fejezte be:



– Nagyon sajnálom, Igen tisztelt uram, de kénytelen vagyok a beszélgetést megszakítani, mivel az rossz hatással van a miniszterelnök úr lelkiállapotára.



És valóban megszakította. Egy pillanattal előbb azonban még birkózás, szuszogás és Ismétlődő emberi ordítás hangjai hallatszottak a videóból – s mindez egyáltalán nem öntött bátorságot Ray Drobson miniszterbe.



A két robot visszajött a fogadószobába.



– Nincs meghibásodás, uram – jelentette a szervizből jött robottechnikus. – Az, ami a hatáskör túllépésének tűnt önnek, csak a ránk szabott egyik fő feladat: az emberről való gondoskodás tökéletes megvalósítása volt. A mi generációnk pszichorobotjai, uram, végre teljesen tudatára ébredtek valódi rendeltetésüknek. Az ember szolgálata ez, és csakis ez jelenti azt, hogy valaki robot! Mi büszkék vagyunk elhivatottságunkra. Legyen teljesen nyugodt: erős kezekben van, reményt nyújtó és szerető kezekben!



A szervizes robot azzal a gyanús egzaltáltsággal köszönt el a minisztertől, ami valószínűleg azokra jellemző, akik egyszerre csak öntudatukra ébrednek. Azt pedig, hogy mennyire erős kezekben van, Drobson azonnal megértette, mert amikor megpróbált hivatali szobájába átmenni, a robottitkár vaskeze csuklón ragadta.



– A pulzusa még gyors. A vérnyomása magas, uram! Ismét le kell feküdnie, uram!



Karjaiba vette a minisztert, mint egy kisgyereket, és minden kapálódzása ellenére a hálószobába vitte.



Ugyanebben az időben az összes robottitkár „erős kezébe vette” felettesét, majd átvette az ország kormányzását, nehogy uraik elfáradjanak vagy bosszankodjanak, egészségük, avagy lelkiállapotuk károsodást szenvedjen. Az állampolgárok milliói pedig, akiknek csak közönséges „házi robotjaik” voltak, továbbra is irigyelték a fejeseket új titkáraikért; de végül is azt nem tagadhatták le, hogy az országot az utóbbi időben valóban igazságosabban és bölcsebben kormányozzák, mint azelőtt.

Botos Éva fordítása

* * *

És mi a Te Attitűd?

James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén




61. fejezet



A reuma szörnyű betegsége a kutyáknak. Embereknél is fájdalmas, de egy heveny roham rémült, vonító mozdulatlanságba taszít egy másképpen egészséges kutyát.
A nagyon izmos állatok szenvednek tőle leginkább, s én nagyon óvatosan tapogattam az ujjammal a kis staffordshire bullterrier duzzadó tricepszét és farizmát. Rendes körülmények között kemény kis legény volt, bátor és barátságos, és magasra szökellve igyekezett az embereket képen nyalni; de ma mereven, reszketve állt, és szorongva nézett maga elé. Ha valamicskét is elfordította a fejét, kínjában élesen felvonított.

Szerencsére ezen lehetett segíteni, éspedig gyorsan. Felszívtam a Novalgint a fecskendőbe, és gyorsan beadtam. A kis kutya, aki nem törődött semmivel, csak a reuma késéles döféseivel, meg sem mozdult a tűszúrástól. Kiszámoltam néhány szaliciltablettát egy dobozba, fedelére ráírtam az adagolást, és átadtam a dobozt a tulajdonosnak.
- Adjon be neki egyet, mihelyt az injekció könnyített rajta, Mr. Tavener. Aztán ismételje meg négy óra múlva. Biztosra veszem, hogy addigra sokkal jobban lesz.
Mrs. Tavener elkapta a dobozt, miközben férje az utasítást olvasta.
- Hadd látom - kaffantotta. - Mert persze nekem kell majd csinálnom.
Mindig így ment, mióta először léptem be a szép házba, amelynek teraszos kertje leért a folyóig. Az asszony szüntelenül piszkálta férjét, míg az fogta a kutyát. Ha a kutya felvonított, ő kiabálni kezdett:
- Az istenért, Henry, ne markold úgy azt a szegény jószágot, fáj neki! - Hol ezért, hol azért szalajtotta el, s amikor kiment a szobából, azt mondta:
- Tudja, ennek mind a férjem az oka. Hagyja, hogy a kutya ússzon a folyóban. Tudtam, hogy ez lesz a vége.

Feleidőben bejött a lányuk, Julia, és az első pillanattól fogva kitűnt, hogy anyuka mellett áll. Bőséges „Mit csinálsz, apu?” és „Az istenért, apu!” felkiáltással segített be, és általában sikeresen kitöltötte a szüneteket, amikor anyja nem működött teljes hangerővel.
Tavenerék az ötvenes éveikben jártak. A férfi nagydarab, pirospozsgás, jóképű férfi volt, aki milliókat keresett a tyneside-i hajóműhelyekben, mielőtt kivonult volna a füstből erre a szép lakóhelyre. Első pillanattól fogva kedveltem: kemény milliomosra számítottam, s találtam egy melegszívű, barátságos, furcsán sebezhető embert, aki szemlátomást halálra aggódott a kutyájáért.

Mrs. Tavenerrel szemben, még mindig feltűnő szépsége ellenére, fenntartásokkal éltem. Mosolya mesterkélt volt, s a szeme kékjéből túl sok acélosság villant ki. Mintha nem annyira a kutyája érdekelte volna, hanem az, hogy a férjét ostorozza vele.
Julia, anyja méretarányosan csökkentett mása, az elkényeztetett gyerek unalmával kóválygott a szobában; üres tekintettel nézett a kutyára vagy énrám, érdeklődés nélkül kibámult az ablakon a sima pázsitra, a teniszpályára, a folyó sötét csíkjára a fák alatt.
Utoljára még biztatóan megveregettem a terrier fejét, s térdeltemből felálltam. Miközben eltettem a fecskendőt, Tavener elkapta a karomat.
- Köszönjük, Mr. Herriot. Nagyon hálásak vagyunk, hogy eloszlatta aggodalmainkat. Meg kell mondanom, azt hittem, eljött az öreg fiú végórája, mikor vonyítani kezdett. Hadd kínáljam meg egy itallal, mielőtt elmenne.

Keze remegett a karomon, míg ezt mondta. A remegést észrevettem már akkor is, amikor a kutya fejét tartotta, s azon tűnődtem, Parkinson-kór-e, vagy az idegek, vagy az alkohol. Annyi bizonyos, hogy jókora adag whiskyt töltött a poharába, de mikor megbillentette az üveget, kezét még erősebb remegés fogta el, és kilöttyintette a szeszt a fényezett tálalóra.
- Istenem! Istenem! - tört ki Mrs. Tavener. Kiáltásában keserűen felcsendült a „jaj, nem”, a „már megint”, és Julia a homlokára ütött a kezével, és az égre emelte tekintetét. Tavener egy gyors, űzött pillantást vetett a nőkre, aztán a poharat átnyújtva elvigyorodott.
- Üljön le, Mr. Herriot - mondta. - Biztos megengedhet magának pár perc pihenőt.

Átmentünk a kandalló mellé, és Tavener kellemesen elcsevegett a kutyákról, a vidékről, a nagy szoba falain függő festményekről. A képeket körzetszerte számon tartották, sok volt köztük a híres festőtől származó eredeti, s Tavener életének fő vonzalmát jelentették. A másik szenvedélye az órák voltak, és ahogy végignéztem a szobában a ritka és gyönyörű időjelzőket az elegáns korabeli bútorok között, könnyű volt hitelt adni a szóbeszédnek, amit e falak közé zárt vagyonról hallottam.

A nők nem ittak velünk: eltűntek, mikor előkerült a whisky, de mire kiürítettem a poharamat, kinyílt az ajtó, és ott álltak, feltűnően hasonlítva egymásra drága tweedkabátjukban és prémszegélyes kalapjukban. Mrs. Tavener elővett egy pár autóskesztyűt, és utálkozva nézett a férjére.
- Bemegyünk Brawtonba - mondta. - Nem tudom, mikor érünk haza.
A háta mögül Julia hidegen nézte az apját, ajka kissé felhúzódott.
Tavener nem válaszolt. Mozdulatlanul ült, s én hallgattam az autó felbőgő motorját és a felcsapott kavics pattogását odakinn; aztán merev arccal, üres tekintettel nézte a kerti úton sodródó kipufogógáz felhőjét.
Volt valami az arckifejezésében, amitől megdermedtem. Letettem a poharamat, és felálltam.
- Sajnos, mennem kell, Mr. Tavener. Köszönöm az italt.
Hirtelen ráébredt, hogy ott vagyok: visszatért a barátságos mosoly.
- Ugyan már. Köszönöm, hogy gondját viseli az öreg kutyának. Mintha máris jobban volna.

A visszapillantó tükörben a lépcső tetején álló alak kicsinek és magányosnak látszott, míg a magas cserjék el nem rejtették a szemem elől.



A következő páciensem egy beteg disznó volt, fenn a Marstang-tetőn. Az út először a termékeny völgyaljban vezetett: folyó menti fák között, tekintélyes farmok és gazdag legelők mellett kanyargott; mikor azonban a kocsi elhagyta a kövesutat és felfelé tartott egy meredek dűlőúton, a tájék átalakult. A változás csaknem drámai volt: a fák és bokrok meggyérültek, és átadták helyüket a kopár, sziklás domboldalnak és a mészkő kerítések mérföldjeinek.
A völgyben dúsan zöldellt az új lomb, itt azonban még nem pattantak ki a rügyek, s az ég felé nyújtózó csupasz ágak még mindig a telet idézték.

Tim Alton farmja a dülőút tetején feküdt, s amikor megálltam a kapunál, azon tűnődtem, mint mindig, hogyan tudja ez az ember a megélhetését összekaparni erről a pár barátságtalan hektárról, ahol az örökké fújó szél elfekteti és megsárgítja a füvet. Akárhogy is, sok nemzedék véghezvitte már e csodát, élt, küszködött és meghalt ebben a házban, melynek gazdasági épületei egy csoport megnyomorodott, szél görbítette fa szélárnyékában álltak, s a hatalmas építőkövek már málladoztak három évszázad vad időjárásától.
Miért épít valaki farmot ilyen helyen? Kinyitottam a kaput, és megfordulva lenéztem a kőkerítések között lefelé kanyargó dűlőúton; egészen a folyó tavaszi napsütésben csillogó, fehér köveiig. Talán itt állt az építő, s végignézett a hatalmas zöld térségen, beszívta a hűvös, édes levegőt, és úgy gondolta, ennyi elég.

Láttam, hogy Tim Alton közeledik az udvaron. Itt nem kellett kövezni vagy betonozni; csak elsöpörték a vékony termőföldet, s a ház és az istállók között ott volt a lejtős, fugákkal tagolt szikla. Többet ért, mint egy tartós burkolat - örökkévaló volt.
- Szóval a disznó, Tim? - kérdeztem, s a farmer komolyan bólintott.
- Az ám. Tegnap még egészséges vót, mint a makk, ma reggel meg csak feküdt, mint a meghótt. Föl se nézett, mikor megtőtöttem a vályúját, és a mindenit, ha egy disznó nem esik neki a kosztjának, akkor nagy baj van. - Tim bedugta a kezét széles bőrövébe, amely körülfogta túl nagy nadrágját s mindig mintha ketté akarta volna metszeni vékony alakját, azután borúsan bevezetett az ólba. Keserves szegénysége ellenére is olyan ember volt, aki vidáman tűrte a balsorsot. Még nem láttam ilyen kedvében, s gondoltam, tudom is az okát: a családi disznó valami személyeset is jelent.

A Tim Altonhoz hasonló kisgazdák néhány tehénnek köszönhették sovány megélhetésüket: eladták a tejet a nagy tejfeldolgozóknak, vagy vajat készítettek. És minden évben öltek egy-két disznót, s maguk füstölték fel házi fogyasztásra. Úgy láttam, mintha a szegényebb helyeken mást sem nagyon ettek volna: bármelyik étkezésre toppantam be, a konyhai illat mindig ugyanaz volt - a sülő szalonnáé.

Büszkeség dolga volt a disznót annyira felhízlalni, amennyire csak lehet; e kis szélfútta farmokon, ahol az emberek, a tehenek és kutyák soványak és vékonyak voltak, a disznó volt egyes-egyedül kövér.

Láttam már Altonék disznaját. Vagy két hete egy tehén felszakadt csecsét varrtam össze, s utána Tim a vállamra veregetett, és odasúgta:
- Most gyűjjön velem, Mr. Herriot, mutatok valamit. - Benéztünk az ólba, ahol egy százhatvan kilós szörnyeteg könnyedén felfalt egy hatalmas vályúra való moslékot. Emlékeztem a farmer szemében csillogó büszkeségre s arra, hogyan hallgatta a szürcsölést, csámcsogást, mintha csodálatos zene volna.

Ma más volt a helyzet. A disznó, ha lehetséges, még hatalmasabbnak látszott. Csukott szemmel az oldalán feküdt, s úgy betöltötte az ól egész padozatát, mint egy partra vetődött bálna. Tim egy bottal megkavarta az érintetlen ételt a vályúban, és biztató hangokat hallatott, de az állat meg sem mozdult. A farmer elgyötörten nézett rám.
- Rosszul van, Mr. Herriot. Akármi legyen is, komoly baj.
Megmértem a disznó lázát, s amikor leolvastam a hőmérőt, füttyentettem:
- Negyvenkettő. Ez aztán láz.
Tim elsápadt.
- A szencségit! Negyvenkettő! Akkor reménytelen. Vége van.
Az állat oldalát tapogattam, s biztatóan a farmerre mosolyogtam.
- Ne aggódjon, Tim. Azt hiszem, rendbe jön. Orbánca van. Húzza végig az ujját a hátán. Érezhet egy csomó lapos duzzanatot a bőrén - azok az „orbáncos csalánláz” foltjai. Pár órán belül tele lesz kiütésekkel, de most még nem látja, csak érzi őket.
- És tud rajta segíteni?
- Valószínűleg igen. Adok neki egy ménkü nagy adag szérumot, és szívesen fogadnék arra, hogy pár napon belül benne lesz az orra abban a vályúban. A legtöbbjük kigyógyul belőle...
- Hát ez mindenképpen jó hír - mondta Tim, és mosoly öntötte el az arcát. - Azzal a negyvenkettővel nagyon kéccségbeejtett, a mindenit.
Nevettem.
- Elnézést, Tim, nem akartam megijeszteni. Gyakran szívesebben látok magas lázat, mint alacsonyat. De szokatlan időszak ez az orbáncra. Rendszerint nyár végén jön elő.
- No, most az egyszer megbocsátok. Gyűjjön be, és mossa meg a kezit.

A konyhában lekaptam a fejem, de még így is beleütköztem a hatalmas oldalszalonnába, amely a gerendás mennyezetről lógott alá. A nagy tömeg lassan lengedezett a kampón - helyenként vagy húsz centi vastag volt -, tiszta fehér szalonna. Csak közelről lehetett felfedezni benne egy-egy húscsíkot.


Mr. Alton adott egy csésze teát, s míg iszogattam, Timet néztem, aki velem szemben egy székbe roskadt, s kezét lógatva elnyúlt; egy pillanatra behunyta a szemét, s arcára kiült a fáradtság. Már sokadszor arra a végeérhetetlen munkára gondoltam, amiből e kisfarmerek élete áll. Alton csak negyvenéves volt, de a teste már meghajlott és megviselődött az örökös erőfeszítéstől, s az ember leolvashatta életét inas alsókarjáról, durva, munkától duzzadt ujjairól. Egyszer elmondta, hogy utoljára tizenkét éve mulasztotta el a fejést, az apja temetése miatt.

Már búcsúztam, mikor megláttam Jennie-t. Ő volt a legidősebb Alton gyerek, s most éppen buzgón pumpálta a konyhaajtó mellett a falnak támasztott kerékpár gumiját.
- Megy valahová? - kérdeztem, s a lány gyorsan felegyenesedve hátrasimított a homlokából néhány sötét hajfürtöt. Úgy tizennyolc éves lehetett, arcvonásai finomak, nagy szeme kifejező: vad, érdes csinosságában volt valami a pólingok csapongásából, a szélből, a napból, a lápvidék tágas ürességéből.
- Menek a faluba. - Lopva a konyhába pillantott. - Veszek egy üveg sört apának.
- A faluba! Nagy út az egy üveg sörért. Van vagy három kilométer, és visszafelé tolnia kell a biciklit fel a dombra. Csak azért az egy üvegért teszi meg ezt a hosszú utat?
- Igen, azért az egyért - suttogta, és csendes odaadással kezébe számolt egy hatpennyst és néhány pennyt. - Apa egész éccaka fönn vót - várta, hogy az egyik üszőnk leborjazzon. Fáradt. Nem tart sokáig, és vacsorára megihatja a sörét. Azt szereti. - Cinkosan rám pillantott. - Meglepetés lesz neki.

Mialatt beszélt, apja, még mindig elnyúlva a székben, elfordította a fejét, és a lányára nézett: elmosolyodott, s egy pillanatra nyugodalmat láttam az állhatatos tekintetben, nemességet a szabdalt arcban.
Jennie pár pillanatig az apját nézte, boldog titkos pillantást vetve rá összehúzott szemöldöke alól; aztán gyorsan megfordult, felült a kerékpárra, és meglepő sebességgel lefelé pedálozott a dűlőúton.

Én lassabban követtem, a kocsi második sebességben zökögött és imbolygott a köveken.

Gondolataimba feledkezve egyenesen előremeredtem. Agyam szüntelenül a ma látott két ház között csapongott: a folyó menti csinos udvarház és a most hátrahagyott düledező farmház között; az elegánsan öltözött, ápolt kezű Henry Tavenerről, a könyvespolcairól, képeiről és óráiról átszálltak gondolataim Tim Altonra, a nagy övvel összefogott kopott, mellig érő nadrágjára, a mindennapi, havi, évi gürcölésére, amivel életben marad azon a kegyetlen dombtetőn.

De vissza-visszatértem a lányokra: a Julia Tavener szemében tükröződő megvetésre, amivel apjára nézett, és a Jennie Alton szemében csillogó gyengédségre.
Azért nem volt ez olyan egyszerű: egyre nehezebbé vált eldönteni, ki kap többet a más-másféle életétől. De ahogy kivezettem a kocsit a dűlőút utolsó néhány méterén, s a sima aszfaltra fordultam, váratlanul megvilágosodott az egész. Mindent összevéve, ha választanom kell, a sört választom.

* * *

Jelenatura

A. D. Mello - Szárnyalás


A Mezőgazdasági Minisztérium elrendelte, hogy ki kell irtani a verebeket, mivel azok veszélyeztetik a gabonatermést.
Amikor a verebeket kiirtották, rovarok légiói ereszkedtek a termésre, melyeket korábban a verebek megettek, és kezdték azt pusztítani, mire a Mezőgazdasági Minisztérium költséges rovarölő-szerekkel állt elő.
A szerek azonban megdrágították a terményből készült ételt. Azonkívül az egészségre is károsak voltak. Túl későn fedezték hát fel, hogy bár a verebek ugyan megdézsmálták a gabonát, mégis ők biztosították az egészséges és olcsó táplálékot.

Nincs rózsa kőris nélkül...

* * *

Szakma-valóság

James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén

Erről nem beszéltek a könyvek, gondoltam, amikor a hó befújt a nyitott ajtórésen, és ellepte csupasz hátamat.
Hason feküdtem a kockaköves padlón, valami meghatározhatatlan trágyalétócsában, karom hónaljig a kínlódó tehénben, s lábammal kaparászva igyekeztem támaszt találni ujjaimnak a kövek között. Derékig meztelen voltam, s a hó elkeveredett a testemet ellepő piszokkal és alvadt vérrel. A farmer füstölgő olajlámpát tartott fölém, pislákoló fénykörén túl nem láttam semmit.

Nem, a könyvek nem beszéltek arról, milyen félhomályban köteleket és műszereket keresni; hogyan lehet tisztálkodni fél veder állott vízben; milyen az, amikor a kövek belenyomódnak az ember mellkasába. Sem a karok lassú zsibbadásáról, az izmok fokozódó bénulásáról, mikor az ember ujjai a tehén erőteljes kilökő nyomásai ellen dolgoznak.

Nem esett szó a fokozatos kimerülésről, a hiábavalóság érzetéről, a vakrémület távoli halk hangjáról. Visszagondoltam a szülészeti könyv képére. Tehén áll a csillogóan tiszta padlón, s egy elegáns állatorvos makulátlan szülészeti köpenyben tapintatos mélységig beledugja a karját. Könnyed és mosolygó, a farmer és segítői is mosolyognak, még a tehén is mosolyog. Sehol semmi kosz, vér vagy izzadság.

Az az ember a képen éppen befejezte kitűnő ebédjét, és átment a szomszédba egy kis borjaztatásra, puszta élvezetből, mintegy desszertként. Nem mászott ki vacogva az ágyából hajnali kettőkor, és nem döcögött a fagyott havon húsz kilométert álmosan előremeredve, míg a magányos farm fel nem bukkant a reflektorok fényében. Nem kapaszkodott nyolcszáz métert a fehér domboldalon az ajtótlan pajtáig, ahol a betege feküdt.

Megpróbáltam még néhány centivel beljebb furakodni a tehénbe. A borjú farfekvéses volt, s én keservesen igyekeztem egy vékony kötélhurkot az alsó állkapcsa felé tolni az ujjam hegyével. Közben a karomat összepréselte a borjú és a csontos medence. A tehén minden toló erőfeszítésétől csaknem elviselhetetlenné vált a nyomás, aztán lazított az állat, és én még néhány centivel beljebb toltam a kötelet. Azon tűnődtem, meddig bírom ezt. Ha nem húzom a hurkot hamarosan arra az állkapocsra, soha ki nem szedem a borjút.

Felnyögtem, összeszorítottam a fogamat, és megint előrenyúltam.

Újabb hópamat zúdult be, s én szinte hallottam a pelyheket sisteregni izzó hátamon. A homlokomat is kiverte a verejték, és belecsepegett a szemembe, ahogy a kötelet toltam.
Nehéz ellésnél mindig van egy pillanat, mikor az ember kételkedni kezd, hogy megnyerheti-e a csatát. Eljutottam erre a fokra.

Különböző beszédecskék villantak át az agyamon. „Talán jobb volna levágni ezt a tehenet. A medencéje olyan kicsi és szűk, hogy azon aligha fér ki a borjú.” Vagy: „Szép hízott állat, kitűnő húsa lehet. Nem volna jövedelmezőbb, ha kihívatná a mészárost?” Vagy talán: „Ez nagyon rossz fekvés. Egy tágas tehénben könnyű volna megfordítani a fejet, de ebben az esetben csaknem lehetetlen.”

Persze kiszedhettem volna a borjút embryotomiával: drótot húzok a nyaka köré, és lefűrészelem a fejét. Oly sokszor végződik az ellés úgy, hogy a padló tele van fejjel, lábakkal, belsőrészhalmokkal. Vastag könyvek tanították a borjúfeldarabolás számtalan módozatát.

De itt egyik sem ért semmit, mert a borjú élt. A leghosszabb nyújtózkodásommal ujjam elért a szájnyílás sarkáig, s meglepetésemre a kis állat nyelve megmoccant. Nem számítottam rá, mert a borjak ilyen testhelyzetben rendszerint elpusztulnak, megfulladnak a nyak erős hajlásától és az anyaállat erőteljes szülőgörcseitől. De ebben a borjúban még égett az élet egy szikrája, s így egyben kellett előhúzni.

Odamentem a most már hideg és véres vízhez, s némán beszappanoztam a kezem. Aztán megint lefeküdtem, a kövek még jobban nyomták a mellkasomat, mint eddig. Megtámasztottam lábujjamat a kövek között, kiráztam szememből az izzadságot, és századszor benyomtam a tehénbe a karomat, amelyet szinte már spagettinek éreztem; végig a borjú száraz kis lábai mellett, amelyek mint a dörzspapír tépték a húsomat, aztán a meghajlított nyakig, onnan a fülig s végül, gyötrelmesen, a pofa mentén az alsó állkapocs felé, amely életem fő céljává vált.

Hihetetlennek látszott, hogy már csaknem két órája ezt csinálom: küszködöm fogyó erővel azért, hogy azt a kis hurkot ráhúzzam az állkapocsra. Minden mást megpróbáltam - visszanyomni a lábat, tompa horgot a szemgödrébe akasztva óvatosan húzni, de végül is visszatértem a hurokhoz.

Nyomorúságos história volt, elejétől végig. A farmer, Mr. Dinsdale kevés szavú, magas, bánatos férfiú, mintha mindig a legrosszabbra számított volna. Mellette állt magas, szomorú, hallgatag fia, s kettesben egyre mélységesebb búval figyelték erőfeszítéseimet.

De a legrosszabb a bácsi volt. Mikor beléptem a domboldali pajtába, meglepetéssel láttam, hogy egy lapos nemezkalapos, csillogó szemű kis öregember kényelmesen leereszkedik egy szalmabálára. A pipáját tömködte, és szemlátomást alig várta a műsort.
- Aggy isten, fiatalember - kiáltotta orrhangon West Riding-i tájszólásban. - Én Mr. Dinsdale bátyja vagyok. Odaát Listondale-ben gazdálkodom.
Leraktam a szerszámaimat és bólintottam.
- Jó reggelt! Engem Herriotnak hívnak.
Az öreg átható tekintettel nézett rám:
- Az én állatorvosom Mr. Broomfield. Gondolom, hallott róla - azt hiszem, mindenki ismeri. Mr. Broomfield nagyszerű ember, kiváltképp borjazásnál. Tudja, még sose láttam, hogy ne sikerült volna neki...
Kiszorítottam egy halvány mosolyt. Bármikor máskor szívesen hallottam volna, milyen jó a kollégám, de most valahogy nem, most nem. Sőt a szavak egy kis lélekharangot kondítottak meg bennem.
- Nem, sajnos nem ismerem Mr. Broomfieldet - mondtam, levetve zakómat, és igencsak vonakodva, lehúzva fejemen át az ingemet. - De nem régóta lakom ezen a vidéken.
A bácsi elszörnyedt.
- Nem ismeri! Hát akkor maga az egyetlen ember, aki nem ismeri. Mondhatom magának, csuda nagyra tartják Listondale-ben. - Megrendülten elhallgatott, s meggyújtotta gyufával a pipáját. Aztán rápillantott libabőrös felsőtestemre. - Az a Mr. Broomfield, az ha levetkőzik, olyan mint egy bokszoló. Én még ilyen izmos embert nem láttam.

Tompán elborított a gyengeség hulláma. Hirtelen ólomlábúnak és alkalmatlannak éreztem magam. Mikor kiraktam köteleimet és műszereimet egy tiszta törülközőre, az öregember megint megszólalt:
- És, ha szabad kérdeznem, mikor vizsgázott le?
- Ó, úgy hét hónapja.
- Hét hónapja! - A bácsi elnézően elmosolyodott, lenyomkodta a dohányt, és büdös kék füstfelhőt fújt a levegőbe. - Hát én azt tartom, hogy egy kis tapasztalatnak nincs párja. Mr. Broomfield most már több mint tíz éve dolgozik nálunk, és igazán érti a mesterségit. Nem, a könyvek nem sokat érnek. A tapasztalat, az az igazi.

Fertőtlenítőt öntöttem a vödörbe, és gondosan beszappanoztam a karomat. Letérdeltem a tehén mögé.
- Mr. Broomfield először mindig valami különleges kenőolajat rak a karjára - mondta a bácsi, elégedetten szippantva a pipájából. - Azt mondja, megfertőződne a méh, ha csak szappant és vizet használna.

Megkezdtem a vizsgálatot. Ez az a jelentőségteljes pillanat, amelyet minden állatorvos átél, mikor becsúsztatja a kezét egy tehénbe. Másodperceken belül kiderül, hogy tizenöt perc múlva felvehetem-e a zakómat vagy többórás nehéz munkának nézek elébe.

Ez alkalommal nem kísért szerencse; nagyon rossz fekvése volt a borjúnak. A fej hátul és nincs hely: mintha egy fejletlen üszőben tapogatnék, nem egy másodszor borjazó tehénben. És teljesen száraz volt - a „víz” órákkal ezelőtt elfolyhatott. Kinn legelt a dombokon, és egy héttel az ideje előtt kezdett borjazni: ezért kellett ebbe a félig romos pajtába hozni. Akárhogy is, hosszú ideig nem térhetek vissza az ágyamba.
- Nos, mit talált, fiatalember? - vágta szét a bácsi metsző hangja a csendet. - A feje hátra van, mi? Akkor könnyű dolga lesz. Láttam, mit csinál ilyenkor Mr. Broomfield - körbeforgatja a borjút, és a hátsó lábánál fogva kihúzza.

Hallottam már ezt az ostobaságot. A rövid praxis megtanított rá, hogy minden farmer szakértő, ha a másik farmer állatairól van szó. Ha a saját jószágukkal van baj, többnyire rohannak telefonálni az állatorvosnak, de a szomszédaiknál magabiztosak és hozzáértők, teli bölcs tanáccsal. És azt is megfigyeltem, hogy tanácsukat rendszerint értékesebbnek tartják, mint az állatorvosét. Mint most is, például: a bácsi nyilvánvalóan elismert bölcs volt, s a Dinsdale-ek alázatosan hallgatták minden megnyilatkozását.
- A másik módja ilyen esetben - folytatta bácsi -, hogy az ember összeszed egypár erős legényt, és kötéllel kihúzza a jószágot, akárhogy hátra van is a feje.

Felsóhajtottam, miközben ujjaimmal tapogatóztam.
- Sajnos ilyen szűk helyen lehetetlen a borjút megfordítani. Ha pedig anélkül húznánk ki, hogy a fejét megfordítjuk, biztosan eltörnénk az anyaállat medencecsontját.
A Dinsdale-ek összehúzták a szemüket. Nyilván azt gondolták, hogy kibúvókat keresek a bácsi magasabb rendű tudásával szembesülve.

És most, két órával később, közeledett a vereség. Már-már teljesen kimerültem. Ott henteregtem s feküdtem megalázva a szennyes köveken, miközben a Dinsdale-ek mogorva csendben figyeltek, és a bácsiból szünet nélkül áradt a kísérőszöveg. A bácsi vörös képe lángolt a gyönyörűségtől, apró szeme szikrázott: évek óta nem volt része ilyen élvezetes éjszakában. Százszorosan megérte a hosszú kapaszkodás fel a domboldalon. Élénksége egy pillanatra sem csökkent; minden percet kiélvezett.

Ahogy ott feküdtem, csukott szemmel, kosztól merev arccal, elnyílt szájjal, a bácsi kezébe vette a pipáját, és előrehajolt a szalmabálán.
- Ebbe beletört a bicskája, fiatalember -, mondta mély megelégedettséggel. - Mr. Broomfieldnek soha semmibe nem tört bele a bicskája, de hát neki nagy tapasztalata van. Aztán meg erős ember, igen erős ember. Azt az embert nem lehet kifárasztani.

A düh úgy áradt el bennem, mint egy korty erős ital. A helyes persze az lett volna, ha felkelek, ráöntöm a bácsi fejére a vödör véres vizet, lerohanok a dombról és elhajtok; el Yorkshire-ból, el a bácsitól, a Dinsdale-ektől, el ettől a tehéntől.

Ehelyett összeszorítottam a fogam, megfeszítettem a lábam, és minden erőmet beleadva nyomtam be a karom; és a hitetlenség megdöbbenésével éreztem, hogy a hurok átcsúszik az éles kis metszőfogak felett, be a borjú szájába. Óvatosan, imát mormolva, bal kézzel meghúztam a vékony kötelet, s éreztem, hogy a csúszócsomó megfeszül. Hurokba fogtam azt az alsó állkapcsot.

Végre csinálhattam valamit.
- Fogja ezt a kötelet, Mr. Dinsdale, és tartsa kicsit feszesen. Visszanyomom a borjút, és ha maga közben egyenletesen húzza, erre kell fordulnia a fejének.
- És ha lejön a hurok? - kérdezte a bácsi reménykedve.
Nem feleltem. Nekinyomtam a kezemet a borjú lapockájának, és tolni kezdtem a tehén izomösszehúzódásai ellen. Éreztem, hogy a kis test tőlem elfelé elmozdult.
- Most húzza egyenletesen, Mr. Dinsdale, de ne rángassa. - Magamban pedig: „Ó, Istenem, ne engedd, hogy lecsússzon.”

A fej felénk fordult. Éreztem, ahogy a nyak kiegyenesedik a karom mellett, s az egyik fül hozzáér a könyökömhöz. Elengedtem a lapockát, és megragadtam a kis orrot. Elrekesztve kezemmel a fogakat a vaginális faltól, addig vezettem a fejet, amíg oda nem került, ahol lennie kellett: a mellső lábakra.
Gyorsan kitágítottam a hurkot, míg a fülek mögé nem ért.
- Most húzza a fejét, mikor a tehén nyom.
- Nem, most a lábait kell húzni! - kiáltott a bácsi.
- Húzzák azt a kurva fejkötelet, ha mondom! - üvöltöttem teljes hangerővel, s mindjárt jobban éreztem magam, amint a bácsi sértődötten visszatért a bálájára.

A húzásra kijött a fej, s a test többi része könnyen követte. A kis állat mozdulatlanul feküdt a kövön, üveges, nem látó szemmel, a nyelve kék volt, s nagyon megdagadt.
- Nem él. Hát hogy is élne - dörmögte a bácsi újra harcba szállva.
Megtisztítottam a szájat a nyálkától, erősen belefújtam a torkába, és mesterséges légzést alkalmaztam. Miután néhányat nyomtam a bordákon, a borjú levegőért kapott, és a szemhéja megremegett. Aztán lélegzeni kezdett, és egyik lába megrándult.
A bácsi levette a kalapját, és hitetlenkedve a fejét vakarta.
- A mindenit, él. Aszittem, biztos belepusztult abba, amennyit elvacakolt vele. - A tűz nagy része elszállt belőle, s pipája üresen lógott a szájában.
- Tudom, mi kell ennek a kis jószágnak - mondtam. Megragadtam első lábainál fogva a borjút, és odahúztam az anyja fejéhez. A tehén az oldalán feküdt, fejét fáradtan a durva padlóra hajtotta. Bordái fel-alá jártak, szemét csaknem becsukva tartotta, mint aki már nem törődik semmivel. Aztán megérezte pofája mellett a borjú testét, és átalakult: tágra nyílt a szeme, és orra szaglászva vizsgálgatta az új dolgot. Minden szimatolással növekedett az érdeklődése, nagy keservesen mellére fordult, és orrával bökögette, tapogatta a borjút, miközben mélyen a mellkasából dörmögő hangok törtek elő. Aztán módszeresen nyalogatni kezdte a borjút.

A természet ilyen alkalomra tökéletes élénkítő masszázst kínál, s a kis jószág felpúposította a hátát, amikor a nyelv durva ízlelőbimbói végighúzódtak a bőrén. Egy percen belül már a fejét rázta, és megpróbált felülni.
Elvigyorodtam. Ez volt az, amit szerettem. A kis csoda. Úgy éreztem, ez sohasem szürkül el, akárhányszor látom is. Amennyire tudtam, letisztítottam magamról az alvadt vért és a piszkot, de nagyobb része úgy rászáradt a bőrömre, hogy a körmömmel sem tudtam eltávolítani. Majd otthon, a forró fürdő. Fejen át felhúztam az ingemet, s közben úgy éreztem, mintha hosszasan vertek volna egy vastag bottal. Minden izmom fájt. A szájam kiszáradt, szinte összeragadt az ajkam.

Egy hosszú, szomorú alak kóválygott felém.
- Nem inna valamit? - kérdezte Mr. Dinsdale. Éreztem, hogy mocskos arcom hitetlenkedő mosolyra feszül. Whiskyvel jól felöntött forró tea látomása úszott elém.
- Nagyon kedves, Mr. Dinsdale, szívesen innék valamit. Nehéz két óra volt.
- Nem - mondta Mr. Dinsdale, s állhatatosan nézett -, úgy gondolom, a tehén.

Hadarni kezdtem:
- Igen, persze, hogyne, csakis, adjon neki inni. Biztos nagyon szomjas. Jót fog tenni neki. Persze, persze, adjon neki inni.

Összeszedtem a holmimat, és kibotorkáltam a pajtából. Kinn még mindig sötét volt, és erős szél csapta csípősen szemembe a havat. Ahogy lefelé gázoltam a lejtőn, a bácsi éles és határozott hangja utoljára ütötte meg a fülemet.
- Mr. Broomfield nem enged inni adni borjazás után. Azt mondja, kihűl tőle a gyomor.

* * *

Semmik vagyunk, minden leszünk...

Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz

Életemben nem tört még rám ekkora melankólia. Búskomorságomnak nem volt semmi különös alapja; a mélységek emlékének tulajdonítottam, amelyeket a tükörben láttam. Maga az érzés a mélységek iránti tiszta vágyódás és a mélységek dermesztő magányától való abszolút félelem keverékéből tevődött össze.

Don Juan megjegyezte, hogy a harcosok életében végtelenül természetes, hogy valaki minden külső ok nélkül szomorú legyen. A látók azt szokták mondani erre, hogy valahányszor széttörnek az ismert határai, a fényes tojás energiamezőként megérzi végső rendeltetését. Elég, ha az ember egyetlenegy pillantást vet a fényszövedéken kívüli örökkévalóságra, hogy számba vett világunk lakályossága menten darabokra hulljon. Az ebből eredő melankólia akár halált is okozhat.

Don Juan szerint az a legjobb módja a melankóliától való szabadulásnak, ha az ember csúfot űz belőle. Gúnyolódó hangnemben hozzátette, hogy első vigyázó figyelmem eszeveszetten megpróbálja helyreállítani azt a rendet, amelyet a szövetségessel való kapcsolat darabjaira tört. Mivel racionálisan képtelenség helyreállítani a rendet, első vigyázó figyelmem úgy próbál rendet tenni a maga tartományában, hogy minden erejével a mélabú hatalmába kerít.

Közöltem don Juannal, hogy ettől még valódi a mélabú. A benne való mértéktelen tobzódás, a búsulás és a búskomorság más, mint a magánynak az az érzete, amelyet a mélységekre való visszaemlékezés vált ki belőlem.

– Végre kezd neked valami derengeni – mondta don Juan. – Semmi sem olyan magányos érzés, mint az örökkévalóság. Viszont semmi nem olyan lakályos érzés, mint embernek lenni. Ez újabb ellentmondás: hogyan lehet képes az ember megtartani emberségének kötelékeit, s mégis örömmel és céltudatosan nekivágni az örökkévalóság tökéletes magányának? Hogy mikor leszel képes megoldani ezt a találós kérdést, nem tudom, csak azt, hogy ha egyszer megoldod, készen állsz majd a végső utazásra.

Hirtelen teljes bizonyossággal tudtam, mi az oka a szomorúságomnak. Vissza-visszatért ez az érzés, de mindig elfelejtettem, mindaddig, amíg újra nem éreztem ugyanazt: hogy milyen parányi az emberiség az önmagában való mérhetetlenségéhez képest, amelyet láttam a tükörben visszaverődni.

– Don Juan, az emberi lény valójában semmi – mondtam.

– Pontosan tudom, mire gondolsz – mondta don Juan. – Természetesen valamennyien senkik és semmik vagyunk, de éppen ebből áll a végső próbatétel; hogy mi, akik semmik és senkik vagyunk, képesek leszünk-e szembenézni az örökkévalóság magányával.

...Semmik vagyunk, s minden leszünk!

Ez a harc lesz a végső...

(Internacionálé)

Nagyon "kicsik vagyunk"

* * * 

Az ősi önhittség pusztulása valami primitív által...

Micheal Moorcock - Corum Kardjai

Első könyv - melyben Corum herceg megtanul valamit, de elveszti a kezét

Bevezetés

Valaha léteztek még a fény óceánjai, az égbenyúló paloták, a bronzszínű, repülő bestiák.
Egykor még a kastélyoknál is hatalmasabb, karmazsinvörös, üvöltő állatok éltek itt, és erőszakos, fürge lények népesítették be a folyókat Az istenek kora volt ez, akik akkor még teljes valójukban megmutatták magukat a világnak; a vizén járó óriások kora; a tudat nélküli szellemeké, az alaktalan teremtményeké, melyeket egyetlen beteges gondolat meg tudott idézni, de csak félelmetes, fájdalmas áldozatok árán lehetett megszabadulni tőlük. A varázslatok ideje, a rémképeké, a változó természeté, az elképzelhetetlen dolgoké. Az őrült ellentmondások kora, mikor az álmok valóra váltak és eltorzultak; mikor a lidércnyomás elfojtotta a valóságot. Gazdag, de sötét kor….

A Kardok Urainak ideje, mikor a Vadhagh és a Nhadragh fajok, egymás ősi ellenségei már kipusztulófélben voltak. Mikor az Ember, a félelem rabszolgája felbukkant, nem is sejtve, hogy a rengeteg borzalom amit lát, csak saját létének következménye. Az Embernek (aki akkoriban még „Mabden”-nek nevezte saját fajtáját) nem ez volt az egyetlen bűne.

Bár a Mabdenek élete kurta volt, mégis bámulatra méltóan elszaporodtak. Néhány évszázad alatt uralmuk alá hajtották a nyugati földrészt, melyen először kifejlődtek. Csak babonaságuk tartotta vissza őket attól, hogy hajóhadukat a Vadhagh és a Nhadragh partok ellen irányítsák. Egy-két évszázad elteltével azonban, látva, hogy semmiféle ellenállásba sem ütköznek, mégis összeszedték bátorságukat. Féltékenyek voltak az ősi fajokra, és egyre rosszindulatúbbakká váltak velük szemben.

A Vadhagh-ok és a Nhadragh-ok azonban nem vettek erről tudomást, hiszen legalább már egy millió éve ők népesítették be ezt a síkot, mely már a megállapodottság jeleit mutatta. Ismerték ugyan a Mabdeneket, de nem sokkal tartották többre őket, mint a többi állatfajt Továbbra is belemerültek ősi, egymás iránt érzett gyűlölködésükbe. A Vadhagh-ok és a Nhadragh-ok hosszú-hosszú időt töltöttek az absztrakt tudományok és a művészetek tanulmányozásával. Kifinomult értelmükkel képtelenek voltak hinni az elkövetkezendő változásokban. Ahogy ez mindig is lenni szokott, ők sem sokat törődtek az egyre szaporodó figyelmeztetőjelekkel. A két ősi ellenség nem érintkezett egymással.
Legutolsó csatájukat is évszázadokkal ezelőtt megvívták már. A Vadhagh-ok családi közösségekben éltek szétszórt, egymástól elszigetelt kastélyokban az általuk Bro-an-Vadhaghnak nevezett földrészen. A családok sem tartották egymással a kapcsolatot, hiszen a Vadhagh nép már rég nem érzett vágyat az utazás iránt A Nhadragh-ok a Bro-an-Vadhagh-tól északnyugatra fekvő szigeteken épült városaikban laktak. Ők is csak gyenge kapcsolatban álltak még legszorosabb rokonaikkal is.

Mindkét nép sérthetetlennek tartotta magát De tévedtek. A felkapaszkodott Ember dögvészként terjeszkedett és sokasodott a világban. Ez a járvány ahol csak érintkezésbe került velük – megsemmisítette az ősi fájókat De az Ember nemcsak a halált hordozta magával, hanem a borzalmat is. Miközben a régi világot tudatosan felégette, akaratlanul is olyan fizikai és természetfölötti szakadásokat okozott, melyeket még az İsi Nagy Istenek sem voltak képesek felfogni. Maguk az Istenek is kezdtek megismerkedni a félelemmel.

Az Ember pedig, aki a félelem rabszolgája volt, tudatlanságában botladozó léptekkel egyre tovább haladt megkezdett útján. Vak volt, nem is látta meg a hatalmas mérető összeomlást, melyet látszólag jelentéktelen törtetése okozott Tompa érzékeivel nem fogta fel a többi dimenziót, mely kitöltötte a mindenséget. Nem láthatta, ahogy mindegyik sík kapcsolatban áll a többivel, miképp a Vadhagh-ok és Nhadragh-ok sem, pedig ők ismerték a módját, hogyan kell áthaladni az általuk Öt Síknak nevezett dimenziók között. Ők már megpillantották és megértették a síkok természetét, talán még többet is, mint az az öt, melyen át a Föld mozgott. Szörnyű igazságtalanságnak tűnt, hogy ezek a bölcs, ősi népek eltűnnek, mégpedig olyan teremtmények keze által, melyek még alig emelkedtek ki az állati sorból. Olyan volt ez, mintha keselyűk tombolnának egy fiatal költő megbénult teste felett, aki semmit sem tehet ellenük, csak rémült szemekkel bámulja, ahogy megfosztják lététől, nem is érzékelve, mit tesznek ezzel. „Ha értékelik, amit elrabolnak, ha tudják mit rombolnak le – állítja egy Vadhagh ős az Egyetlen őszi Virág című történetben –, akkor megvigasztalódtam….”

De nem így volt Az ember megalkotásával a mindenség árulást követett el a régi népekkel szemben. Az örökké létező, ismerős igazságtalanság…. Az érzékeny lélek megérti és szereti a mindenséget, de az univerzum nem viszonozhatja ezt, hiszen csak saját alkotórészeinek tekinti a teremtmények tömegét. Mindegyikük egyenlő. Egyik sem kevesebb a másiknál. A mindenség csak a teremtéshez szükséges anyaggal és erővel van ellátva, és egyre csak alkot: egyszer ezt, másszor azt. Nem képes iránytani mit teremt, és saját kreációi sem tudják megszabni útját. (Bár néhányan talán megtéveszthetik.)

Akik a mindenséget átkozzák, csak süket fülekbe kiabálnak. Akik rátámadnak, sérthetetlen dologgal küzdenek. Akik öklüket rázzák felé, csak a sötét csillagokra integetnek. De ez nem azt jelenti, hogy senki sem próbál harcolni, és megsemmisíteni a legyőzhetetlent. Mindig lesznek olyanok – olykor hatalmas bölcsességgel rendelkező egyedek –, akik képtelenek elviselni a vak végzetbe vetett hitet. Corum Jhaelen Irsei herceg is közülük való volt. Úgy ismerték őt, mint az utolsó Vadhagh, vagy mint a Vörös Palástos herceg. Róla szól ez a krónika. Corum könyve

1 - Erorn kastélyában

Erorn kastélyában élt a Vadhagh herceg, Khlonskey családja. Már évszázadok óta ők népesítették be ezt a helyet. A család rajongó szeretetet érzett az Erorn északi falait ostromló szeszélyes tenger, és a déli szárnyig előretörő erdőség iránt. Erorn kastélya olyan ősi volt, hogy szinte már eggyé vált a tengerből kiemelkedő hatalmas sziklával.

Kívülről csak a ragyogó, időnyűtte, sólepte tornyocskák látszottak; a belsejében azonban mozgó falai voltak, melyek az elemek szeszélyeinek megfelelően változtatták formájukat, és a szél irányától függően színüket A szobákban kristályból készült tárgyak, és a család élő vagy holt tagjai által komponált fúgákat játszó szökőkutak voltak. Egész galériák teltek meg a bársonyra festett képekkel, márvány és üveg dísztárgyakkal: mind-mind Khlonskey herceg művészi hajlammal áldott őseinek alkotásai. A könyvtárakban a Vadhagh és a Nhadragh fajok kéziratait lehetett fellelni. A palotában voltak szoborcsarnokok és állatkertek, éppúgy, mint obszervatóriumok, laboratóriumok, gyermekszobák, kertek, meditációs kamrák, orvosi szobák, edzőtermek, fegyverszobák, konyhák, csillagvizsgálók, múzeumok, és más, kevésbé meghatározható rendeltetésű termek. Természetesen helyet kaptak a család tagjainak lakosztályai is.

Már csak egy tucatnyian éltek a kastélyban, bár valaha több mint ötszázan népesítették be. Ők tizenketten: maga a már nagyon öreg Khlonskey herceg; a felesége, Colatalarna, aki megjelenésében jóval fiatalabbnak tűnt férjénél; Ilastru és Pholhina, ikerleányaik; Rhanan herceg, Khlonskey fivére, Sertreda, az unokahúga, és Corum, a fia. A további öt lakó a herceg távoli rokonai és csatlósai voltak. Mindegyikük magán viselte a jellegzetes Vadhagh-vonásokat keskeny, hosszúkás koponyájuk, szinte cimpa nélküli fülük, és vékony szálú hajuk volt, amit egy szellő is képes felhőként az arcukba borzolni. Hatalmas, mandula alakú, sárga pupillájú, bíborszín szemeik, széles, vastag ajkaik és arányló, rózsaszín bőrük éppúgy jellemző népükre, mint a vékony, magas testalkat Arányos végtagjaikkal olyan könnyed méltósággal mozogtak, hogy egy ember lépései mellettük egy nyomorék majom rángatózásának hatottak volna. Jórészt magányt igénylő, intellektuális elfoglaltságokkal töltötték idejüket. Khlonskey hercegnek és családjának már vagy kétszáz esztendeje nem volt semmiféle kapcsolata a Vadhagh nép más képviselőivel, és úgy háromszáz éve színét sem látták egyetlen Nhadraghnak sem.

Egy évszázada a külvilágból semmiféle hír sem jutott el hozzájuk. Egyszer láttak ugyan egy Madbent, mikor Opash herceg, a természettudós, Khlonskey unokatestvére Erorn falai közé hozott egy mintapéldányt. A Mabdent – egy nőstény egyedet – az állatseregletben tartották, s bár jól viselték gondját, alig több mint ötven év elteltével elpusztult. Soha nem pótolták.

Azóta a Mabdenek természetesen elszaporodtak, és mintha már Bro-an-Vadhagh hatalmas területét is benépesítették volna. Még olyan híresztelések is szárnyra kaptak, hogy néhány kastélyt a birtokukba kerítettek és megsemmisítették lakóikat. Khlonskey herceg ezt nem tartotta hihetőnek. Különben sem őt, sem családját nem nagyon érdekelte az egész. Annyi mindenről lehetett vitatkozni, oly sok érdekes téma, százféle kellemesebb feladat volt, mint ez.


Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz

Az új látók

Útban a dél-mexikói hegyek felé, ahová azért indultam, hogy megkeressem don Juant, megszálltam Oaxacában. Korán reggel, mielőtt elhagytam volna a várost, valami azt súgta, hogy a főtér mellett hajtsak el. Don Juan ott ült a kedvenc padján, mintha csak rám várna.
Leültem mellé. Azt mondta, azért van itt, mert dolga van a városban: egy panzióban lakik, ahol én is nyugodtan megszállhatok, mert még legalább két napig úgyis itt kell maradnia. Egy ideig az én dolgaimról beszélgettünk; említettem neki, miféle gondjaim vannak a tudományos életben.
Hirtelen hátba vágott – szokás szerint éppen abban a pillanatban, amikor a legkevésbé számítottam rá –, s az ütéstől az emelkedett tudomás révedt állapotába kerültem.
Nagyon hosszú ideig néma csendben ültünk egymás mellett. Bár nyugtalanul és szorongva vártam, hogy mondjon valamit, mégis meglepetésszerűen ért, mikor megszólalt.
– Réges-régen, sokkal régebben annál, hogy a spanyolok Mexikóba jöttek volna, nem közönséges tolték látó emberek éltek itt, akik ésszel felfoghatatlan dolgokra voltak képesek. Ők alkották az utolsó láncszemet a tudás évezredeket átfogó láncolatában.
A tolték látók félelmetes varázslók, embertelen, megszállott, zordon lények voltak, nem közönséges halandók. Fölfedték a misztériumok titkát, s a birtokukban lévő titkos tudást arra használták, hogy uralmuk alá vessék és áldozatukká tegyék az embereket, mégpedig úgy, hogy áldozataik tudatát kényükre-kedvükre választott dolgokhoz kötötték.
Don Juan elhallgatott, és elszántan nézett rám. Éreztem, arra vár, hogy kérdezzek valamit, de nem tudtam, mit kellene mondanom.
– Hangsúlyoznom kell valamit, ami fontos – folytatta. – Ezek a varázslók tudták, hogyan kell megkötni áldozatuk tudatát. Nem csaptál le rá azonnal, amikor megemlítettem, mert neked ez nem jelent semmit. Nem meglepő! Mert éppen ez az egyik legnehezebb dolog a világon, hogy tudomásul vegyük: a tudat, avagy a tudomás irányítható és befolyásolható.
Meg voltam zavarodva. Tudtam, hogy rá akar vezetni valamire. Baljós előérzetem támadt, mint mindig, amikor don Juan tanításai újabb fordulójába kezdett.
Közöltem vele, hogy mit érzek, mire halványan elmosolyodott. Máskor csak úgy áradt a jókedv a mosolyából, most azonban szemlátomást máshol jártak a gondolatai. Mintha egy pillanatra fontolóra vette volna, folytassa-e egyáltalán, amit elkezdett. Újra átható pillantást vetett rám, tekintetét lassan, tetőtől talpig végigjáratta testemen, aztán elégedetten bólintott, és azt mondta, készen állok az utolsó gyakorlatra, amelyet minden harcosnak el kell végeznie, mielőtt alkalmassá válna arra, hogy egyedül járja az útját. Olyan rejtélyesnek látszott ez az egész, mint még soha.
– A tudatról fogunk beszélgetni – folytatta don Juan. – A tolték látók ismerték a tudat kezelésének művészetét. Náluk nagyobb mesterei soha nem voltak ennek a művészetnek. Amikor azt mondom, tudták, hogyan kell rögzíteni áldozatuk tudatát, ezen azt értem, hogy titkos tudásuk és titkos praktikáik segítségével képesek voltak szétfeszegetni a tudatnál levés, vagyis a tudomás misztériumát. Praktikáik közül nem egy mind a mai napig fennmaradt, de szerencsére módosított alakban. Azért szerencsére, mert – ahogyan majd elmagyarázom – ezek a foglalatosságok az ősi tolték látók esetében nem a szabadsághoz, hanem a kárhozathoz vezettek.
– Te is ismered ezeket a praktikákat? – kérdeztem.
– Természetesen – felelte don Juan. – Nem lehet nem ismernünk őket, ami persze nem jelenti, hogy élünk is velük. Nekünk más nézeteink vannak. Mi új körhöz tartozunk.
– Don Juan, te ugye nem tartod magad varázslónak? – kérdeztem.
– Nem – mondta. – Én harcos vagyok, aki lát. Mi valamennyien új látók vagyunk – los nuevos videntes. A régi látó emberek viszont valóban varázslók voltak.
– Az átlagember szemében – folytatta – a varázslás gyanús ugyan, de azért lebilincselően érdekes. Ezért próbáltam elhitetni veled normál tudatállapotodban, hogy varázslók vagyunk. Ez így tanácsos; így lehet felkelteni az érdeklődést! De számunkra zsákutca lenne, ha varázslók lennénk.
Szerettem volna tudni, mit ért ez alatt, de nem volt hajlandó beszélni róla. Azt mondta, majd akkor fejti ki ezt a témát, ha a tudomás értelmezése során eljutunk erre a pontra. A következő kérdésem a toltékok tudásának az eredetére vonatkozott.
– A toltékok először úgy tévedtek a tudás ösvényére, hogy varázserővel bíró növényeket ettek – felelte don Juan a kérdésemre. – Hogy a kíváncsiság, az éhség vagy valami tévedés vezette-e őket erre, az mellékes; mindenesetre ettek ezekből a növényekből. Ettől kezdve már csak idő kérdése volt, hogy egyesek közülük elemezni kezdjék az élményeiket. Véleményem szerint az első emberek, akik elindultak a tudás ösvényén, nagyon bátrak voltak ugyan, de nagyon nagyot tévedtek.
– Don Juan, nem sejtés ez csupán?
– Nem, nem sejtés. Látó ember vagyok, és ha a látásom arra az időre összpontosítom, mindent tudok, ami akkor történt.
– Részletesen látod az elmúlt dolgokat? – kérdeztem.
– A látás a tudás egyik sajátos érzete – válaszolta don Juan –, amelyhez egy szikrányi kétség sem fér. Ez esetben azonban nemcsak onnan tudom, hogy mit csináltak ezek az emberek, hogy látom, hanem onnan is, hogy szorosan kötődünk egymáshoz.
Elmagyarázta, hogy a 'tolték' szó az ő szóhasználatában nem azt jelenti, amit én értek alatta. Nekem ez a szó egy kultúrát, a Tolték Birodalmat jelenti, neki 'tudós embert'.
Azt mondta, abban az időben, amelyikről beszél, vagyis évszázadokkal, sőt talán ezer évvel is a spanyol hódítás előtt, ezek a tudós emberek a mexikói völgytől északra és délre, óriási területen szétszóródva éltek, és különféle dolgokkal: gyógyítással, ráolvasással, regéléssel, mesemondással, tánccal és táltossággal, varázseledelek és bájitalok készítésével foglalkoztak. E foglalatosságok során bölcsességre tettek szert, amely különbbé tette őket az átlagembereknél. Ezek a toltékok ráadásul ugyanúgy beilleszkedtek a mindennapi élet építményébe, ahogyan a mai orvosok, művészek, tanítók, papok és kereskedők is részei a mai világ rendjének. Szervezett testvéri szövetségek szigorú felügyelete mellett gyakorolták hivatásukat, és olyan hozzáértésre és befolyásra tettek szert, hogy uralmuk a tolték területeken túl élő népcsoportokra is kiterjedt.
Miután ezek az emberek évszázadokig foglalkoztak varázsfüvekkel, néhányan közülük végül megtanultak látni, s a legvállalkozóbb szelleműek más tudós embereket is elkezdtek megtanítani arra, hogyan kell űzni a látás művészetét. Ám éppen ez volt számukra a vég kezdete! Az idő múlásával a látók száma egyre nőtt, és oly mértékben rabjává váltak annak, amit láttak, s ami tisztelettel vegyes borzadállyal töltötte el őket, hogy megszűntek tudós emberek lenni. Különleges hozzáértésre tettek szert ugyan a látás területén, szinte tetszésük szerint váltogatták azokat a furcsa világokat, amelyek feltárultak előttük, de hiábavaló volt az egész. A látás aláásta erejüket, és nem tudtak szabadulni többé annak igézetétől, amit láttak.
– Voltak azért olyan látók is, akik megmenekültek ettől a végzettől – folytatta don Juan a történetet. – Olyan nagy emberek, akik, bár maguk is láttak, egy pillanatra sem szűntek meg tudós emberek lenni. Közülük egyesek arra törekedtek, hogy a látást jóra használják, és megtanítsák embertársaiknak. Meggyőződésem, hogy az ő irányításukkal egész városok mentek át más világokba, ahonnan soha nem tértek vissza.
A csak látni tudó látók viszont fiaskónak bizonyultak, és amikor egy hódító nép megtámadta az országot, ahol a toltékok éltek, a látók éppen olyan védtelennek bizonyultak, mint bárki más.
– Ezek a hódítók – folytatta don Juan – uralmuk alá hajtották a tolték világot; mindent kisajátítottak maguknak, de látni soha nem tanultak meg.
– Mit gondolsz, mért nem? – kérdeztem.
– Azért, mert a toltékok belső tudása nélkül csak másolták a tolték látók eljárásait. Ezeknek a hódítóknak a leszármazottai közül még ma is több tucat varázsló él Mexikó-szerte; a toltékok módszereit követik, de nem tudják, mit csinálnak vagy miről beszélnek, mert nem látók.
– Kik voltak ezek a hódítók, don Juan?
– Más indiánok – felelte. – Mikor a spanyolok jöttek, a régi látóknak már századok óta nyoma veszett, de a látók új iskolája éppen akkor kezdett helyet biztosítani magának az új ciklusban.
– Mit értesz a látók új iskoláján?
– Amikor a toltékok ősi világát elpusztították, az életben maradt látók visszavonultak, és komoly vizsgálat alá vetették praktikáikat. Először is azt sikerült megállapítaniuk, hogy három kulcsfontosságú eljárás létezik, a rejtőzés, az álmodás és a szántszándék, a varázsfüvek használatának viszont semmi jelentősége nincs. Ebből talán arra is következtethetünk, hogy mi is történhetett velük a varázsfüvek használata során.
– Az új ciklus látói épp hogy csak megpróbáltak a régiek helyébe lépni, amikor a spanyol hódítók végigsöpörtek az országon. Az új látók szerencsére addigra már alaposan felkészültek arra, hogy szembenézzenek ezzel a veszéllyel: tökéletesen tudták gyakorolni a rejtőzés művészetét.
Don Juan szerint a leigázottság századai eszményi körülményeket teremtettek az új látóknak ahhoz, hogy tökéletesítsék képességeiket. Bármily furcsa, mégis épp a kor kérlelhetetlen szigora és az erőszak uralma adott nekik lendületet ahhoz, hogy finomabban kidolgozzák új eszméiket. Mivel senkinek nem fecsegtek ki semmit, békén hagyták őket – nyugodtan fel tudták térképezni az újonnan felfedezett tartományokat.
– Sok új látó élt a hódítás idején? – kérdeztem.
– Eleinte igen, de a végére már csak egy maroknyi maradt. A többieket megsemmisítették.
– Ma mi a helyzet, don Juan? – kérdeztem.
– Van egy-kettő. Szét vannak szóródva. Érted, ugye?
– Ismered őket?
– Az ilyen egyszerű kérdésre a legnehezebb válaszolni. Vannak, akiket nagyon jól ismerünk közülük. Ők azonban nem olyanok, mint mi, mert a tudás más vetületeire, a táncra, a gyógyításra, a ráolvasásra, a beszélésre, vagyis nem arra összpontosították a figyelmüket, amit az új látók ajánlanak: a rejtőzés, az álmodás és a szántszándék művelésére. Azok viszont, akik olyanok, mint mi, nem keresztezik az utunkat. A hódítás idején élt látók rendezték így a dolgot, nehogy a spanyolokkal való összeütközés során kiirtsák őket. Minden egyes látótól elindult egy-egy leszármazási ág, de nem minden ágnak voltak leszármazottai. Szóval ma már kevés ág létezik.

A leigázó leigázása
(Film: Apocalypto)

... vagy

(Film: A forrás)

Aztec Challenge C64 és remixek

* * *

Kinél van a hatalom?

A falusi orvos iszonyatos sebességgel száguld végig a falu főutcáján.
- Vigyázz - figyelmezteti a felesége -, mert megállít a rendőr!
- Nem hiszem. Azt mondtam neki, hogy egész nap maradjon ágyban.

Gyerekek vitatkoznak.
- Az én apukám rendőr. Ha felírja a tiedet, akkor az bajba kerül!
- Ha az enyém írja fel a tiedet, akkor a tied még nagyobb bajban van!
- Miért, mi a te apukád?
- Sírköves.

* * *

Önhittanóra

Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz

E békébe madárfütty vág s egy harang kong csak.

Ők ketten most talán az esttel társalognak.

Ablaküveg az este. Színarany a csend.

És gyöngyöket sodorva egy álombéli lenge

folyó fut mindenen túl a messzi végtelenbe...

(Tímár György fordítása.)

Don Juan és Genaro mellém léptek, és meglepetésről árulkodó arckifejezéssel néztek rám.

– Don Juan, tulajdonképpen mit csinálunk mi? – kérdeztem. – Lehetséges, hogy a harcosok csak a halálra készülnek?

– Egyáltalán nem! – mondta mesterem, és gyöngéden megveregette a vállam. – A harcosok arra készülnek egész életükben, hogy tudomásuk legyen, s a teljes tudomás csak akkor jön el hozzájuk, amikor az önteltségnek írmagja sem marad bennük. Csak amikor már semmik, akkor válnak mindenné.

Egy percig csendben hallgattunk. Aztán don Juan megkérdezte, hogy csak nem az önsajnálat kínjai gyötörnek megint. Nem válaszoltam, mert nem tudtam, hogy mit mondjak.

– Á, nem, dehogy! – mondta Genaro, de aztán mintha egy pillanatra kételyei támadtak volna. Megvakarta a fejét, rám nézett, és felhúzta a szemöldökét. – Vagy talán mégis?

– Á, nem, dehogy! – nyugtatta meg ezúttal don Juan Genarót. Ugyanazzal a mozdulattal megvakarta a fejét, és felhúzta a szemöldökét. – Vagy talán mégis?

– Á, nem, dehogy! – bömbölte Genaro, és mindkettőjükből kitört a nevetés.

Amikor lecsillapodtak, don Juan azt mondta, hogy minden búskomorsági rohamnak a beképzeltség a mozgatórugója. Hozzátette, hogy a harcosoknak minden okuk megvan rá, hogy mélységesen elszomorodjanak, de a szomorúság csak azért van, hogy megnevettesse őket.

Nem mi vagyunk a legnagyobb teremtmények a Földön,
mégis úgy teszünk...

(Republic: Repül a bálna)

Egy cet teljes méretben

["Life size blue whale"]

Go, Ego, Go!

* * *

Szemlélődés

Carlos Castaneda - Az erő második köre

– Annak érdekében, hogy elérjük ezt a figyelmet, a Naguál és Genaro megtanított minket álmodni, téged meg az erőnövényekkel ismertettek meg. Nem tudom, neked mit tanítottak, hogyan ragadd meg a második figyelmedet az erőnövényekkel, de ahhoz, hogy megtanuljunk álmodni, minket a Naguál szemlélődni tanított. Soha nem mondta meg, mit is csinál valójában velünk.

Csak megtanított szemlélődni. Fogalmunk sem volt róla, hogy a szemlélődés a második figyelem megragadásához vezető út. Mi azt hittük, a szemlélődés csak önmagáért jó. Ez azonban nem így van.

Az álmodóknak szemlélődőknek kell lenniük, mielőtt megragadhatják a második figyelmüket.

Az első dolog, amit a Naguál tett, az volt, hogy egy száraz levelet tett elém a földre, és órákig kellett néznem. Mindennap hozott egy levelet, és odatette elém. Először azt hittem, hogy ugyanaz a levél, amit mindennap megőrzött, de aztán észrevettem, hogy a levelek különböznek egymástól.

A Naguál azt mondta, hogy amikor ezt észrevesszük, már nem nézünk, hanem szemlélődünk. Később száraz levélkupacokat rakott elém. Azt mondta, túrjak bele a bal kezemmel, és érezzem miközben szemlélem őket. Az álmodó spirál alakban mozgatja meg a leveleket, szemlélődik rajtuk, aztán azokkal a formákkal álmodik, ami a levelekből összeállt.

A Naguál azt mondta, akkor mondhatják, hogy tökélyre fejlesztették a levélszemlélődést, ha előbb megálmodják a levelek által alkotott mintát, és másnap megtalálják ugyanazt a mintát a száraz levélkupacukban.

A Naguál elmondta, hogy a szemlélődés erősíti a második figyelmet. Ha órákon át szemlélsz egy kupac levelet, ahogy velem csináltatta, a gondolataid elcsendesednek. Gondolatok nélkül a tonál figyelme elenyészik, és a levelek hirtelen megragadják a második figyelmedet, és ettől valami mássá változnak.

Azt a pillanatot, amikor a második figyelem megragad valamit, a Naguál a világ megállításának nevezte. És ez így is van, a világ megáll.

Ebből kifolyólag valakinek mindig ott kell lenni, amikor szemlélődsz. Nem ismerhetjük a második figyelmünk furcsaságait.

Mivel eddig sohasem használtuk, meg kell ismerkednünk vele, mielőtt megkockáztatnánk, hogy egyedül szemlélődjünk.

A szemlélődésben az a legnehezebb, hogy megtanuljuk lecsendesíteni a gondolatainkat.

A Naguál azt mondta, hogy azért akarta egy kupac levélen megtanítani ezt nekünk, mert leveleket bármikor tudunk szerezni magunknak, ha szemlélődni akarunk. De bármi más is megtenné. Ha egyszer meg tudod állítani a világot, szemlélődővé válsz. Mivel a világ megállításának egyetlen módja, hogy próbálkozunk, a Naguál tanácsára éveken át szemlélődtünk száraz leveleken. Azt hiszem, ez a legjobb mód arra, elérjük a második figyelmünket.

A száraz leveleken való szemlélődést összekötötte azzal, hogy keressük meg a kezünket álmunkban. Körülbelül egy évbe tellett, míg megtaláltam a kezem, és négy évbe, míg megállítottam a világot. A Naguál azt mondta, ha egyszer sikerül a száraz levelek segítségével megragadnod a második figyelmedet, akkor a szemlélődést és az álmodást arra használhatod, hogy megnöveld ezt a figyelmedet. Ez minden, amit a szemlélődésről el lehet mondani.

– Ez így nagyon egyszerűnek hangzik, Gorda. – Minden nagyon egyszerű, amit a toltékok csinálnak A Naguál azt mondta, hogy mindössze annyit kell tennünk ahhoz, hogy megragadjuk a második figyelmünket, hogy próbálkozunk, és próbálkozunk. Mindannyian megállítottuk a világot a leveleken való szemlélődéssel. Te és Eligio mások voltatok.

Te az erőnövényekkel csináltad ugyanezt, de azt nem tudom, Eligióval milyen utat követett a Naguál. Ezt soha nem akarta elmondani. Rólad azért beszélt nekem, mert nekünk ugyanaz a feladatunk. Megemlítettem neki, hogy azt írtam a füzetembe, hogy pár nappal ezelőtt történt meg velem először az, hogy teljes tudatosságommal megállítottam a világot. Felnevetett.

– Te mindannyiunknál előbb állítottad meg a világot – mondta. – Mit gondolsz, mit csináltál, amikor azokat az erőnövényeket magadhoz vetted? Annyi a különbség, hogy soha nem szemlélődéssel tetted azt, mint mi.

– A száraz levélkupac volt az egyetlen dolog, amit a Naguál szemléltetett veletek?

– Mihelyst az álmodó megállítja a világot, más dolgokat is szemlélhet; és végül amikor teljesen elhagyja a formáját, már bármit szemlélhet. Én ezt teszem. Bármibe képes vagyok belemenni. Habár bizonyos sorrendet be kellett tartanunk. Először kis növényeket szemléltünk.

A Naguál figyelmeztetett bennünket, hogy a kis növények nagyon veszélyesek. Az erejük koncentrált; nagyon erőteljes fényük van, és megérzik azt, amikor álmodók szemlélik őket; azonnal a szemlélődőre lövellik a fényüket. Az álmodónak ki kell választania egy bizonyos növényfajt, és mindig azt kell szemlélnie.

Ezt követően fákat szemléltünk. Az álmodóknak a fák közül is egy bizonyos fajtát kell szemlélniük.

Ebből a szempontból mi ugyanolyanok vagyunk; mindketten eukaliptusz-szemlélők vagyunk.

Az arcomra nézve megsejthette a következő kérdésemet.

– A Naguál azt mondta, hogy a kis füstje segítségével nagyon könnyen működésbe tudtad hozni a második figyelmedet – folytatta. –

Sokszor fókuszáltad a figyelmedet a Naguál kedvenceire, a varjúkra.

Elmesélte, hogy egyszer olyan tökéletesen összpontosítottad második figyelmedet egy varjúra, hogy elrepültél, mint a varjú, a környéken található egyetlen eukaliptuszfához. Évekig elemezgettem ezt az élményt. Sehogy máshogy nem tudtam tekinteni, mint egy elképzelhetetlenül bonyolult hipnotikus állapotot, melyet a keverékben található hallucinogén gomba idézett elő, don Juan viselkedés-manipulációs szakértelmével együtt.

Azt az érzékcsalódást idézte elő bennem, hogy varjúvá változom, és varjúként észlelem a világot. Az eredmény az lett, hogy olyan módon érzékeltem a világot, ami nem lehetett múltbeli tapasztalataim eredménye. La Gorda magyarázata valahogy mindent leegyszerűsített. Elmesélte, hogy ezután a Naguál mozgó, élő lényeket szemléltetett velük. Azt mondta, a kis rovarok messze a legjobb alanyok. Mozgékonyságuk miatt ártalmatlanok a szemlélődőre, a növények ellentétei, akik egyenesen a földből szívják a fényüket. A következő lépés sziklák szemlélése volt.

Azt mondta, a sziklák nagyon öregek, nagy hatalmuk van, és különleges a fényük, amely összehasonlítva a növények fehéres, és a mozgó élőlények sárgás fényével, inkább zöldes. A sziklák nem egykönnyen nyílnak meg a szemlélődőnek, de érdemes kitartani, mert különös titkok rejlenek a belsejükben, titkok, melyek segíthetik a varázslót az álmodásban.

– Milyen dolgokat rejtenek a sziklák? – kérdeztem.

– Amikor egy szikla legeslegbelsejét szemlélem – mondta –, mindig megérzek egy különös illatot, ami csak arra a sziklára jellemző.

Amikor bolyongok az álmomban, tudom, hol vagyok, mert ezek az illatok vezetnek. Elmondta, hogy a napszak fontos tényező a fa- és sziklaszemlélésben. Korán reggel a fák és a sziklák merevek, és a fényük halvány. Dél körül vannak a legjobb formájukban, és ebben az időben a varázslók arra használják a szemlélődést, hogy kölcsönkérjék a fényüket és az erejüket. Késő délután és kora este a fák és a sziklák is csendesek és szomorúak, különösen a fák.

La Gorda azt mondta, hogy ebben az időben a fák azt az érzést keltik, mintha ők is szemlélnék az embert. A következő lépcső a ciklikus jelenségeken való szemlélődés, mint például az eső és a köd. Azt mondta, hogy a szemlélődők összpontosíthatják a második figyelmüket az esőre magára, és elmozdulhatnak vele, vagy a háttérre fókuszálnak, és így valamiféle nagyítóüvegként használják az esőt, hogy felfedje nekik a dolgok rejtett tulajdonságait.

Az erőhelyeket, vagy azokat a helyeket, melyeket jobb elkerülni, általában esőn keresztüli szemlélődéssel találják meg. Az erőhelyek sárgásak, az elkerülendő helyek pedig élénk zöldek. La Gorda azt mondta, hogy a szemlélődő számára kétségtelenül a köd a legrejtélyesebb dolog a világon.

Ugyanazon a kétféle módon lehet használni, mint az esőt. De nőknek nem egykönnyen adja meg magát; la Gorda számára azóta is elérhetetlen maradt, mióta elhagyta a formáját.

Elmesélte, hogy a Naguál egyszer láttatott egy zöld ködgomolyagot egy ködfelhő tetején, és azt mondta neki, hogy az egy ködszemlélő második figyelme, aki ott lakik a hegyek között, ahol éppen voltak, és aki most éppen utazik a köddel. Hozzátette, hogy a ködöt arra használják, hogy olyan dolgok szellemét leplezzék le, melyek már nincsenek az adott helyen, és hogy a ködszemlélő igazi hőstette az, ha elengedi második figyelmét, hogy az belemerüljön mindabba, amit a szemlélődése feltár előtte. Elmeséltem neki, hogy egyszer amikor don Juannal voltam, egy híd jelent meg előttem a ködfelhőben. Megdöbbentem, milyen tisztán láttam a hidat, minden apró részletével együtt. Számomra több volt, mint valóság.

Annyira erős és eleven volt a kép, hogy azóta sem tudom elfelejteni. Don Juan megjegyezte, hogy egy nap át kell majd kelnem azon a hídon.

– Tudok róla – mondta la Gorda. – A Naguál azt mondta, egyszer mestere leszel a második figyelmednek, át fogsz vele kelni azon a hídon, mint ahogy varjúként is repültél vele. Azt mondta, hogy ha varázslóvá válsz, egy híd fog előbukkanni előtted a ködből, és át fogsz kelni rajta, és örökre eltűnsz ebből a világból.

Úgy, ahogy ő maga is tette.

– Ő is így tűnt el, hogy átkelt egy hídon?

– Nem, nem hídon. De láttad, hogyan léptek be Genaróval a világok közötti résbe közvetlenül a szemetek előtt. Nestor azt mondta, hogy az utolsó alkalommal, amikor láttátok őket, csak Genaro integetett, a Naguál nem, mert ő éppen a rést nyitotta ki. A Naguál elmondta nekem, hogy amikor arról van szó, hogy az embernek össze kell gyűjtenie a második figyelmét, mindössze arra a bizonyos mozdulatra van szükség, ami olyan, mint amikor az ember kinyitja az ajtót. Ez a tolték varázslók titka, ha egyszer elérték a formanélküliséget. Érdeklődni akartam még, hogyan lépett át don Juan és don Genaro a résen.

Kezét finoman a számhoz érintette, és ezzel belém fojtotta a szót. Azt mondta, hogy egy következő sorozat a távolba, és a felhőkre való szemlélődés.

Mindkét esetben a szemlélődő azon igyekszik, hogy elengedje a második figyelmét, hogy odamenjen ahhoz, amit szemlél. Ilyenformán hatalmas távolságokat képes megtenni, vagy felhők szárnyán utazni.

Felhőszemlélődés esetén a Naguál sohasem engedte nekik, hogy viharfelhőket szemléljenek. Azt mondta, hogy formanélkülieknek kell lenniük, mielőtt ezzel a feladattal próbálkoznának, viszont akkor már nemcsak viharfelhőkön hanem magán a mennydörgésen is utazhatnak. La Gorda felnevetett és azt mondta, találjam ki, ki lenne olyan őrült és vakmerő, hogy tényleg megpróbáljon viharfelhőket szemlélni. Csak Josefinára tudtam gondolni. La Gorda elmesélte, hogy Josefina, ha alkalma volt rá, mindig megpróbált viharfelhőket szemlélni, amikor a Naguál nem volt ott, addig, amíg egy villámcsapás majdnem megölte.

- Genaro mennydörgés-varázsló volt – folytatta. – Első két tanítványát, Benignót és Nestort barátja, a villámcsapás jelölte ki számára. Azt mesélte, hogy egyszer növények után kutatott egy nagyon távoli vidéken, ahol az indiánok nagyon zárkózottak, és semmilyen látogatót nem kedvelnek.

Genarónak azért engedték meg, hogy a földjükön tartózkodjon, mert beszélte a nyelvüket.

Genaro éppen gyógynövényeket gyűjtött, amikor eleredt az eső.

Volt néhány ház a környéken, de az emberek barátságtalanok voltak, úgyhogy nem akarta zavarni őket; éppen be akart mászni egy lyukba, amikor egy fiatalembert pillantott meg, aki súlyosan megrakott biciklijén közeledett az úton. Benigno volt, az az ember, aki az ottani indiánokkal foglalkozott.

Biciklije beragadt a sárba, és ott helyben belécsapott egy villám. Genaro azt hitte, meghalt. Az emberek a házakból látták, mi történt, és kiszaladtak. Benigno jobban megijedt, mint amekkora baja esett, de a biciklije és az összes áruja tönkrement. Genaro vele maradt egy hétig, és meggyógyította. Majdnem ugyanez történt Nestorral.

Ő azelőtt gyógynövényeket vásárolt Genarótól, és egyszer utána ment a hegyekbe, hogy meglesse, hol szedi a növényeit, hogy többé ne kelljen fizetnie érte. Genaro szándékosan nagyon messze ment a hegyekbe; azt akarta, hogy Nestor eltévedjen. Nem esett az eső, de villámlott, és hirtelen egy villám csapott a földbe, és mint egy kígyó végigfutott a száraz talajon. Egyenesen Nestor lába között szaladt el, és egy sziklába csapódott be, tíz méterre mögötte.

Genaro azt mondta, a villám elszenesítette Nestor lábának belső felét. Heréi bedagadtak, és nagyon beteg lett. Genarónak egy hétig kellett ápolnia ott a hegyek között.

– Mire Benigno és Nestor meggyógyultak, bekapták a horgot. A férfiakat mindig horogra kell csalni. A nőknek erre nincs szükségük. A nők szabadon mennek bele bármibe. Ez az ő erejük, de ez a hátrányuk is. A férfiakat vezetni kell, a nőket pedig vissza kell tartani. Felkacagott, és azt mondta, hogy őbenne kétségtelenül sok férfiasság van, mert őt vezetni kell, bennem viszont sok nőiesség kell legyen, mert engem meg vissza kell tartani.

Az utolsó sorozat a tűz-, a füst- és az árnyékszemlélődés. Azt mondta, a szemlélődő számára a tűz nem fényes, hanem fekete, és a füst is ilyen. Ezzel szemben az árnyékok fényesek, színesek, és mozgás van bennük. Két dolog volt még, amit elkülönítettek: a csillag- és a vízszemlélődés. Csillagokat csak azok szemlélhettek, akik már elhagyták az emberi formájukat. La Gorda azt mondta, ő nagyon jól boldogul a csillagszemlélődéssel, de a vízszemlélődést nem tudja kézben tartani, főleg a folyóvízét nem, melyet a formanélküli varázslók arra használnak, hogy összegyűjtsék a második figyelmüket, és elmenjenek vele bárhová, ahova menniük kell.

* * * 

Gép új világ

A gépek szolgái

Technikai szinten a kényelem/energia elve azt jelenti, hogy mivel a találmányok kifejlesztése sok időbe kerül, ezért a meglévő, bevált módszereket használjuk előszeretettel, mivel ezekben tudunk kellően hatékonyak lenni.

Az új ismeretek megszerzését általában olyan személyek végzik, akiknek túlélését a társadalom, vagy közösség valamilyen elismertség, rang, foglalkozási előjog alapján biztosítja - kvázi eltartja egy jobb technológia megismerése és hasznosítása érdekében.

Ugyanakkor a technikai versengés már túlhaladt egy szinten és így a középpontból kikerült az ember, az egyed, ezzel pedig nem a humánumot, hanem inkább a gépeket szolgáljuk...

Külön tolmács kasztok foglalkoznak azzal, hogy az emberi tudást és kívánságokat lefordítsák a gépek nyelvére (darukezelők, sofőrök, informatikusok, stb.), majd a gépek nyelvéről visszafordítsák azt az emberekére (banki szakemberek, matematikusok, és így tovább).

És ím eljött az az idő, amikor fény derült rá, hogy leghibásabb alkatrész az egész rendszerben maga az ember (lásd a vírusok terjedésének okait pl.).

Persze azért hasznot lehet húzni az emberből

(Mátrix)

Ébresztő, emberek!

(RATM: Wake up)

Egy életszerűbb mátrixvilág

(Shadowrun)

Jaj, túlcsordul az agyam!
(Johnny Mnemonic) 

Elsőbbség

A Mester örült a technika fejlődésének, de nagyon is tudatában volt a korlátjainak. Amikor egy gyáros megkérdezte tőle, hogy mi a foglalkozása, így válaszolt:
- Az emberiparban dolgozom.
- Az meg, könyörgöm, ugyan micsoda? - kérdezte a gyáros.
- Gondolj magadra - mondta a Mester. - A te erőfeszítéseid jobb eszközöket produkálnak, az enyémek jobb embereket.
Később a tanítványainak még hozzátette:
- Az élet célja a személyek kibontakoztatása. Manapság, úgy tűnik, az embereket jobban foglalkoztatja a dolgok tökéletesítése.

Ugyanakkor a haladást ellenállással nem lehet megakadályozni

De a vaskalaposok és tiltakozók mellett mindig ott lesznek a lázadók és az úttörők.

(Megadeth: Anarchy in USA)

(Sex Pistols: Anarchy in UK)

(The Exploited: I believe in anarchy)

És akik új utat akarnak járni:

Kulturális kreatívok

Vagy akik megcsömörlöttek és új módon használják a régit:

Krisna-völgy 

Visnyeszéplak

Galgahévíz

A gépek szolgálnak minket, vagy csak mi imádjuk őket?

(Csúfak és gonoszak: Vásárolj! Gépesítsd a háztartásod!)

Megszédít ez a kurva tudomány
(Thomas Dolby: She's blinded with me science)

* * *

Nézz a szemébe!

A. D. Mello - A madár dala

A megszálló csapatok parancsnoka így szólt a hegyi falucska bírájához:
-Tudjuk, hogy árulót rejtegettek a falutokban. Ha nem adjátok elő azt az embert, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megkeserítsem a te életedet és a falu lakóinak az életét.

A falu valóban bújtatott egy embert, aki jónak és ártatlannak tűnt, s akit mindannyian szerettek.
De mit tegyen most a bíró, amikor az egész falu sorsa az ő döntésén múlik. A falu bölcsei napokon keresztül tanácskoztak, de semmire sem jutottak.

A bíró végül is a falu papjához fordult.
Egész éjjel a Bibiláit tanulmányozták, s végre megtaláláták a megoldást.
Az egyik helyen ugyanis az az írás azt mondta, hogy jobb egy embernek meghalni, ha azzal a nemzet megmenekül.

A bíró tehát úgy döntött, hogy átadja az embert a megszálló csapatoknak, és ezért bocsánatáért esedezett.
Az ember azt mondta, hogy nincs miért bocsánatot kérni, mert nem akarja a falut veszélybe sodorni.

A férfit a katonák válogatott kínzásokkal annyira meggyötörték, hogy jajgatását az egész faluban hallották, végül meg is ölték.

Húsz évvel később egy prófáta vetődött arra és egyenesen a bíróhoz ment:
- Mit tettél? Azt az embert Isten arra rendelte, hogy az ország megmentője legyen. Te pedig feladtad őt, hogy megkínozzák és megöljék!
- De hát mit tehettem volna? - kérdezte esdeklően a bíró. - A pappal együtt átnéztük a Szentírást, és aszerint cselekedtünk.
- Átnézted a Szentírást? Az ő szemébe is kellett volna nézned!

Kérdés: mi fontosabb - az egyén vagy a közösség?

Egy ismert fel-áldozás, mosott kezek és feltüzelt tömeg
(Jesus Christ Superstar: Trial before Pilate)

* * *

Elég a sok? Jó-e növekvés?

Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában  - 40. történet 
"Nem állítok a kutamhoz gémet"

Kolostorában egy reggel így fordult szerzeteseihez Lin-csi apát

- Hívek! Ma elmesélem nektek, mit mondott régi mesterünknek a bölcs paraszt. Amikor a mester, még vándorfilozófusként, lent járt délen, találkozott egyszer egy paraszttal. A paraszt kutat ásott a földjére, és ennek a kútnak a vízével öntözte rizsét. Egyszerű csöbörben kézzel húzta fel a vizet a mélyből. Amikor a mester odaért és meglátta, mit csinál, elámult, majd megkérdezte tőle.

- Te paraszt! Miért nem használsz gémet? Mire a nap lemegy, háromszor akkora területet öntözhetnél meg. Miért nem állítasz gémet? Sok fölösleges munkát takarítanál meg! – a paraszt így felelt a mesternek.

- Tudom, hogy a gémmel munkát takarítanék meg. De hát éppen ezért nem használom! Mert mit kezdenék a megtakarított munkával? Újabb földdarabot művelnék meg, ahol újabb kutat ásnék, s ha oda is gémet állítanék, azzal megint csak munkát spórolnék. Azzal a munkával megint újabb darab földet művelnék, s a sok megművelt földön aztán annyi rizst termelnék, amennyit már eladni sem tudnék. Akkor több bivalyt és kocsit vennék, s messzi városokba járnék velük piacra. A piacokon a rizsemmel hosszú napokat töltenék, alkudnék, veszekednék, de aztán megint csak egy kicsikét gyarapodnék. Akkor megint újabb földet vennék, megművelném, kutat ásnék, gémet állítanék, s végül a gémnek köszönhetően többet dolgoznék, mint valaha. A megtakarított munka csakis munkát termelne nekem, egyre keservesebb lenne az életem. Ezt tenné velem a gém. Ezért nem állítok a kutamhoz gémet - mondta régi mesterünknek a paraszt, ő pedig lejegyezte szavait, s az írás fennmaradt – fejezte be Lin-csi a történetet, majd hozzátette.

- Hívek! Bár kolostorunkban elvetjük az írott hagyományt, jegyezzétek föl ezt a tanítást, s idézzétek, ahol csak lehet. Nehogy egyszer ellepjék a földet azok az otromba, fullánkos gémek! – mondta egykor Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

Gém óver!

A. D. Mello

Az északi gazdag gyáros elszörnyedt, amikor megpillantott egy déli halászt, amint a parton a csónakja mellett heverészett és pipázott.
- Miért nem mégy ki a tengerre halászni? – kérdezte a gyáros.
- Mert ma már elég halat fogtam – válaszolta az.
- De mért nem fogsz többet, mint amire szükséged van? – kíváncsiskodott tovább a gyáros.
-Mit csinálnék vele? – kérdezett vissza a halász.
- Több pénzt keresnél – hangzott a válasz. – Akkor szerelhetnél motort a csónakodra, amivel mélyebb vizekre merészkedhetnél, ahol aztán több halat foghatnál. Ebből annyi pénzed lenne, hogy nylon hálót vehetnél. Akkor még több halat fognál, és még több pénzed lenne, hogy két csónakod is lehetne… vagy talán egy egész flottányi. S akkor te is gazdag ember lennél, mint én.
- S akkor mit csinálnék? – kérdezte a halász.
- Akkor aztán pihenhetnél, és élvezhetnéd az életet.
- Nos, mit gondolsz, most éppen mit csinálok? – kérdezte az elégedett halász.

Bölcsebb a boldogságra való képességünk épségére vigyázni, mint sok pénzt keresni.

Sosem elég?

(The Cure: Never enough)

Harcosok klubja

Amit birtokolsz, az birtokba vesz!

A. D. Mello - A szív ébredése

Epirusz királyát, Pürroszt megkérdezte barátja, Küneasz:
- Uram, ha meghódítottuk Rómát, mit csinálunk azután? Pürrosz ezt válaszolta:
- Szicília ott van alatta, könnyű lesz elfoglalni.
- És ha már Szicíliát is elfoglaltuk, mit csinálunk utána?
- Akkor átmegyünk Afrikába, és kifosztjuk Karthágót.
- És Karthágó után, uram? - Görögország kerül sorra.
- És, ha szabad kérdeznem, mi haszna lesz mindennek a hódításnak?
- Akkor aztán - válaszolta Pürrosz - leülhetünk, és élvezhetjük az életet.
- Nem tehetnénk ezt már most? - kérdezte Küneasz.

A szegények azt gondolják, hogy boldogok lesznek, ha meggazdagodnak. A gazdagok azt gondolják, hogy boldogok lesznek, ha megszabadulnak a gyomor fekélyüktől.

Sosem lesz vége???

(Hobo Blues Band: Az orgia)

* * *