A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ego. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ego. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. augusztus 22., péntek

Az ego összetöretése



Carlos Castaneda - A csend ereje



Esztendőkkel korábban nagyon meghatott, és ugyanakkor összezavart don Juannak felém irányuló óriási segítőszándéka.


El sem tudtam képzelni, miért ilyen kedves velem.


Nyilvánvaló volt, hogy az égvilágon semmi szüksége sincs rám; szemmel láthatóan nem valamiféle befektetés voltam a számára.

Azonban az életem fájdalmas tapasztalásain keresztül megtanultam már, hogy semmi sincs ingyen, és iszonyúan nyugtalanná tett, hogy képtelen voltam előre látni, mi lesz don Juan jutalma.


Egy nap kerek-perec odaálltam elé, és roppant cinikus hangon megkértem, mondja meg, milyen haszna származik a kapcsolatunkból, mivel nekem fogalmam sincs róla.



– Semmi olyasmi, amit felfognál – felelte ő.


Bosszantott a válasza. Harciasan azt mondtam neki, hogy nem vagyok hülye, és legalább megpróbálhatná elmagyarázni nekem a dolgot.


– Nos, hadd fogalmazzak úgy, hogy – bár nem fogod érteni – nem fog tetszeni neked, amit mondok – mondta, azzal a mosollyal, mely mindig megjelent az arcán, ha rászedett engem. –


Tudod, valójában meg szeretnélek kímélni ettől.


Bekaptam a horgot, és ragaszkodtam ahhoz, hogy árulja el, mit ért ez alatt.
– Biztos vagy abban, hogy hallani akarod az igazságot? – kérdezte, tudván, hogy képtelen lennék nemet mondani, még ha az életem múlna is rajta.


– Persze, hogy hallani akarom, bármivel is szédítesz engem – feleltem csípősen.
Nevetni kezdett, mintha az egész csak egy jó tréfa lenne, és minél jobban nevetett, annál bosszúsabb lettem.


– Nem értem, mi ilyen vicces – mondtam.


– Néha nem szabad megbolygatni a dolgok mélyén rejlő igazságot -mondta don Juan. – Jelen esetben olyan ez a dolog, mint egy fal legalsó téglája, vagy mint egy sarokkő. Ha alaposabban szemügyre vesszük ezt a legalsó téglát, esetleg nem fog tetszeni az eredmény. Jobb szeretném elkerülni ezt.


Újra felkacagott. Pajkosan csillogó szemei látszólag arra buzdítottak, hogy tovább erőltessem a témát. Én pedig kitartottam amellett, hogy tudnom kell, miről beszél. Igyekeztem nyugodtnak, de kitartónak tűnni.


– Hát, ha ezt akarod... – mondta, egy olyan ember hangsúlyával, aki végül enged a követelődzésnek. – Először is azt szeretném elmondani. hogy minden, amit érted teszek, ingyen van. Nem kell fizetned érte. Mint tudod, én feddhetetlenül viselkedem veled kapcsolatban. És azt is tudod, hogy a feddhetetlenségem nem egyfajta befektetés. Nem arra nevellek, hogy törődj velem, ha én már túl gyenge leszek ahhoz, hogy a saját gondomat viseljem. Viszont valóban kapok valami felbecsülhetetlen dolgot a kapcsolatunktól; egyfajta jutalmat azért, hogy feddhetetlenül foglalkozom ezzel a bizonyos legalsó téglával. És pontosan ez az a dolog, amit te valószínűleg nem fogsz megérteni, és ami nem fog tetszeni neked.


Szünetet tartott, és ördögien csillogó szemekkel végigmért.


– Beszélj erről a dologról, don Juan! – kiáltottam rá, mivel felbosszantott időhúzó taktikája.


– Ne feledd, te ragaszkodtál hozzá – mondta, továbbra is mosolyogva.


Újra szünetet tartott. Eddigre már füstölögtem a dühtől.


– Ha a veled kapcsolatos tetteim alapján ítélsz meg – mondta –, el kell ismerned, hogy én vagyok a türelem és a következetesség mintaképe.


Azt azonban nem tudod, hogy ahhoz, hogy ezt elérjem, keményen meg kellett harcolnom a feddhetetlenségért, olyan keményen, ahogy korábban soha nem harcoltam. Annak érdekében, hogy veled töltsem az időmet, nap mint nap át kell változtatnom magamat, a leggyötrelmesebb erőfeszítések árán fékezve magam.


Don Juannak igaza volt. Nem tetszett, amit mondott. Igyekeztem megőrizni a méltóságomat, és megpróbáltam szarkasztikusan visszavágni.


– Annyira azért nem vagyok rossz – mondtam, de meglepően természetellenesnek tűnt a saját hangom.


– De bizony, hogy olyan rossz vagy – felelte ő komoly arckifejezéssel. – Kicsinyes vagy, pazarló, fontoskodó, korlátolt, indulatos és öntelt. Morózus, nehézkes és hálátlan vagy. Kimeríthetetlen tehetséged van önmagad kényeztetésre. És ami a legrosszabb, roppant fennkölt kép él benned önmagadról – teljesen alaptalanul.


Őszintén mondom, a puszta jelenlétedtől is elfog a hányinger.


Szerettem volna dühbe gurulni. Tiltakozni akartam, felpanaszolni, hogy nincs joga így beszélni velem, de egyetlen szót sem voltam képes kiejteni. Össze voltam törve, kábult és zsibbadt voltam.


Bizonyára roppant érdekes arcot vághattam, mivel don Juan olyan fergeteges kacajra fakadt, hogy azt hittem, menten megfullad.

– Mondtam, hogy nem fogod megérteni, és nem fog tetszeni neked, amit mondok – folytatta. – A harcosok okai roppant egyszerűek, de a ravaszságuk páratlan.

Ritkán adatik meg egy harcosnak az a pompás lehetőség, hogy alapvető érzései ellenére feddhetetlen legyen.

Te ilyen páratlan lehetőséget nyújtasz a számomra.

Az, hogy ingyen és feddhetetlenül adok neked, megfiatalít engem és megújítja a csodálatomat. Valóban felbecsülhetetlen értékű számomra az, amit a kapcsolatunktól kapok.


Az adósod vagyok.

Szemei fénylettek, amint rám tekintett, pajkosságnak azonban nyoma sem volt bennük.






"Senki se lehet tökéletes... Belőlem is hiányzik a hiba."
Anonymus





* * *

2010. október 29., péntek

Önhittanóra

Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz


E békébe madárfütty vág s egy harang kong csak.

Ők ketten most talán az esttel társalognak.

Ablaküveg az este. Színarany a csend.

És gyöngyöket sodorva egy álombéli lenge

folyó fut mindenen túl a messzi végtelenbe...

(Tímár György fordítása.)

Don Juan és Genaro mellém léptek, és meglepetésről árulkodó arckifejezéssel néztek rám.

– Don Juan, tulajdonképpen mit csinálunk mi? – kérdeztem. – Lehetséges, hogy a harcosok csak a halálra készülnek?

– Egyáltalán nem! – mondta mesterem, és gyöngéden megveregette a vállam. – A harcosok arra készülnek egész életükben, hogy tudomásuk legyen, s a teljes tudomás csak akkor jön el hozzájuk, amikor az önteltségnek írmagja sem marad bennük. Csak amikor már semmik, akkor válnak mindenné.

Egy percig csendben hallgattunk. Aztán don Juan megkérdezte, hogy csak nem az önsajnálat kínjai gyötörnek megint. Nem válaszoltam, mert nem tudtam, hogy mit mondjak.

– Á, nem, dehogy! – mondta Genaro, de aztán mintha egy pillanatra kételyei támadtak volna. Megvakarta a fejét, rám nézett, és felhúzta a szemöldökét. – Vagy talán mégis?

– Á, nem, dehogy! – nyugtatta meg ezúttal don Juan Genarót. Ugyanazzal a mozdulattal megvakarta a fejét, és felhúzta a szemöldökét. – Vagy talán mégis?

– Á, nem, dehogy! – bömbölte Genaro, és mindkettőjükből kitört a nevetés.

Amikor lecsillapodtak, don Juan azt mondta, hogy minden búskomorsági rohamnak a beképzeltség a mozgatórugója. Hozzátette, hogy a harcosoknak minden okuk megvan rá, hogy mélységesen elszomorodjanak, de a szomorúság csak azért van, hogy megnevettesse őket.


Nem mi vagyunk a legnagyobb teremtmények a Földön,
mégis úgy teszünk...


Egy cet teljes méretben

Go, Ego, Go!


* * *

2010. július 5., hétfő

Spirituális ego - avagy én vagyok a kafa legény, mert te semmit sem tudsz, bezzeg én!

Mese a mesterkurzus előadásról

Volt egy tibeti jógamester, Mipan, aki írt egy könyvet. Leírta, hogy nem hiszi el, hogy a kék szemű emberek nem vakok és látnak, és azt sem hitte el, hogy léteznek szőke emberek, hiszen még sose látott olyat. Amikor megöregedett, ottani szokásoknak megfelelően elindult északra betegeskedni, meghalni. Vándorlása során bekéredzkedett egy kolostorba, hogy megszállhasson, ott aztán ételt és fekhelyt adtak neki. Hálás volt Mipan, viszonzásul a kolostorban élő lámáknak megmutatta levitációs képességét, amelyet már negyven éve tanult és gyakorolt. Leült lótuszülésben, a lámák figyelték egy darabig, majd a jógamester elkezdett jobbra-balra dőlni, egyszer csak felemelkedett, jó fél méter magasságba, aztán visszaérkezett a földre. A lámák szenzációsan tartották, a jógamester elégedetten elhagyta a kolostort, és elment északra, meghalni. Miután elment, a lámák iszonyatos hahotázásba törtek ki, hogy erre pazarolta el az életének negyven évét, hogy fel tud emelkedni a földtől ötven centiméterre...


A vicc inkább az, hogy mi van, ha Mipan-nak volt igaza? 

Mi a helyzet, ha a következő lét legfontosabb eleme a repülés lesz?

Honnét tudja a kolostor összes tagja, hogy nem hiábavaló a meditálással töltött egész élete?

Mi lesz, ha csak azért kapták a testüket, hogy szaporodjanak és így az emberiség génállományát feljavítsák, erre hitvány módon üldögéléssel töltötték el az időt és elpazarolták génjeiket? Akkor hogy számolnak el az Univerzummal? És magukkal?

Mi van, hogyha Mipan több örömet okozott az embereknek, akikkel találkozott, mint ezek a lámák, akik egy helyt merengve csak saját magukkal törődtek?

És még millióféle szempont lehetne!!!

Miért is kell egy úgynevezett "egoizmustól megszabadult" lámának nevetnie, gúnyosan, lenézően kikacagnia egy úgynevezett "kisebb rangú" embert?

Hogy is van ez a dolog a "magasabb nézőpont - több megértés" tekintetében?

Nem kéne inkább megértőnek lenni és még ha nem is egyetérteni, de MEGÉRTENI a másik felet? 

Mert ott tart ahol? Miért, mi hol is tartunk? Miért is vagyunk mi magasabban, feljebb, stb.?
Miért is vagyunk mi jobbak?

Hogy van az, hogy a spirituális/vallásos jobbantudja überokosok sokkal merevebbeké válnak, sokkal fennhéjázóbbakká, mint az "egyszerű" emberek? 

Több tudás = magasabban hordott orr?

És még utoljára: tisztelet, vagy tiszteletlenség, hogy a lámák nem mondták szemtől-szembe: "Öreg, a te művészeted egy kalap szart se ér, bezzeg a mienk..."?

Tisztelet-e, hogy meghagyták a hitében, mialatt a háta mögött ronggyá nevették magukat rajta? 

Ez egyenes, őszinte viselkedés? Nem illett volna akkor a háta mögött SEM kacagni?


* * *

2010. március 9., kedd

Hova tűnt hirtelen a nagy pofám?

Egyszer Biegelbauer Pali mesélte (Isten nyugosztalja - remélem, hogy jól idézem őt), hogy egy csapat komisz, nagyszájú, "kihaénnem" típusú kamaszt bíztak rá.

Kezelhetetlenek voltak és semmit nem lehetett kezdeni velük.

Pali gondolt egyet és elvitte őket egy gyerekkórházba. Odafelé a villamoson óriási zűrzavart csináltak, ordibáltak, köpködtek, rendetlenkedtek, egyszóval tombolt bennük az ego és ifjúkor.

Úgy tűnt, sosem érnek oda, de aztán mégis, ott álltak a kapuk előtt.

A kórházban megdöbbentő dolgokat láttak: gyerekeket vastüdővel, mégis nevetve; olyan kicsiket, akiknek nem volt lábuk, és látták a sok nyomorúságot maguk körül, amit ezek az apró harcosok bírtak-tűrtek.

Egyre jobban elcsendesedtek. Kifele menet a kórházból, mesélte Pali, egy szó el nem hangzott.

Néma csendben, magukba burkolózva indultak haza. Gyalog, nem villamoson.

- Gyalog megyünk! - mondták, mikor Pali faggatni kezdte őket.

Valahol belül most döbbentek rá, hogy van lábuk, és tudnak járni, fájdalom és mankók nélkül.

Hát élni akartak vele!


Járj egy mérföldet az én mokaszinomban! 
Indián mondás


* * *

2009. december 16., szerda

Énkép, Tekép, Tikép - és hol vagy Én ebben?

Biegelbauer Pál - Egészség szívében

ÉN és TE = MI

Mielőtt megpróbáljuk az életünket alapvetően meghatározó csoda, a párkapcsolat titkáról fellebbenteni a fátylat, érdemes néhány, ennek megértéséhez szükséges fogalmat újragondolni, hogy tisztán lássunk:

Én: Aki vagyok. Nem azonos a testemmel, nem azonos a pszichémmel. Míg a testem és pszichém folyamatosan változik, én vagyok, aki vagyok, csecsemőként és aggként is ugyanaz, de nem ugyanolyan. Az én időtlen. Ha mégis időben kéne megfogalmaznom, hogy ki vagyok, így hangzana: a világtörténelem soha nem volt és soha nem lesz, egyedi és megismételhetetlen csodája vagyok.

Énkép: Az, amilyennek vélem magam. Az ezotéria ezt a vélt önmagamat nevezi egónak. Életünk alapproblémája, hogy ezzel az énképpel, egóval azonosítjuk magunkat. Azt hisszük, hogy az énkép én vagyok, azaz, amit "tudok" magamról, az vagyok.

Ha belegondolunk abba, hogy is jön létre ez az énkép, világosan látni fogjuk, hogy semmi közünk hozzá. Ugyanis a Világba lépésünk pillanata óta mindenki, aki csak tudomást szerez létezésünkről, valamilyen véleményt alkot rólunk, visszatükröz minket. És mi ezekből a véleménytükrökből, mint mozaikkockákból állítjuk össze énképünket. Sokszor zavarban is vagyunk, mert gyakran egymásnak ellentmondó véleményekkel találkozunk. Ezért is oly gyakori az önmagunknak feltett kérdés: Milyen is vagyok én voltaképpen?

Az énképünk alapvetően másoktól függő. Erősödik, ha dicsérnek, és gyengül, ha elmarasztalnak. A siker hizlalja, a kudarc próbára teszi. Egy súlyos csalódás az "önmagunkról alkotott" véleményben akár össze is omlaszthatja énképünket, és mi ott állunk egónk tört cserepei között és reszketeg kézzel próbáljuk azt ismét összerakni.

Van egy törvény, amit kevesen ismernek, és ez alapvetően helyére teszi énképünk valóságának tarthatatlanságát. Így hangzik: Akárki véleményt alkot bárkiről, vagy bármiről, ez a vélemény őróla szól, őt jellemzi, és nem azt, akiről, vagy amiről véleményt mond. Tehát az énképem nem rólam, hanem azokról szól, akik véleményeztek.

...

A számomra ismeretlen vonásaim azok az emberi magatartásformák, amelyeket egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudok elviselni a másik emberben. Minden, ami zavar a másikban, az a bennem fel nem ismert, tudomásul nem vett, letagadott személyiség jellemzőm. Vakok vagyunk önmagunk rossz tulajdonságaira.

2009. március 30., hétfő

A korrekt cipőfűzés tudománya...

A feddhetetlenségről

Elmeséltem neki, hogyan magyarázta meg nekem Don Juan, mit ért feddhetetlenségen.

Kettesben túráztunk egy nagyon mély szakadékban, amikor egy óriási szikladarab megindult a kőfalon. Félelmetes erővel zuhant lefelé, és a szakadék alján ért földet, húsz, vagy harminc méterrel előrébb, mint ahol mi álltunk.

A szikladarab mérete nagyon hatásossá tette a jelenetet. Don Juan megragadta az alkalmat, hogy drámai leckét kerekítsen belőle.

Azt mondta, azok az erők, melyek a végzetünket irányítják, rajtunk kívül állnak, és semmi közük a tetteinkhez, vagy az akaratunkhoz.
["Intro to Journey to the Edge of the Universe"]


Kvazár, kvazár, te mindenem!

Néha ez az erő megállít minket, hogy lehajoljunk és bekössük a cipőfűzőnket, ahogy én éppen az imént tettem. És azáltal, hogy ez az erő megállít, értékes pillanatot nyerünk. Ha tovább sétáltunk volna, az a hatalmas szikla biztosan halálra zúzott volna minket.

Ezzel szemben, egy másik napon, egy másik szakadékban, ugyanez a végzetes erő ugyanígy megállíthat minket, hogy lehajoljunk és bekössük a cipőfűzőnket, míg ekkor egy másik szikla épp a fejünk fölött indul el.
Azáltal, hogy megállít, értékes pillanatot veszítünk el. Ha azalatt tovább sétáltunk volna, megmenthettük volna az életünket.

Don Juan azt mondta, annak fényében, hogy egyáltalán nincs hatalmam azok felett az erők felett, melyek sorsomat irányítják, az egyedüli szabadságom, ott a szakadékban az, hogy feddhetetlenül kötöm be a cipőfűzőmet.


Perfektológia Hungária

Idegen vagyok: az idegeneknek...
(Európa Kiadó: A Birodalom visszavág)

... éspedig tökéletesen

* * *