E békébe madárfütty vág s egy harang kong csak.
Ők ketten most talán az esttel társalognak.
Ablaküveg az este. Színarany a csend.
És gyöngyöket sodorva egy álombéli lenge
folyó fut mindenen túl a messzi végtelenbe...
(Tímár György fordítása.)
Don Juan és Genaro mellém léptek, és meglepetésről árulkodó arckifejezéssel néztek rám.
– Don Juan, tulajdonképpen mit csinálunk mi? – kérdeztem. – Lehetséges, hogy a harcosok csak a halálra készülnek?
– Egyáltalán nem! – mondta mesterem, és gyöngéden megveregette a vállam. – A harcosok arra készülnek egész életükben, hogy tudomásuk legyen, s a teljes tudomás csak akkor jön el hozzájuk, amikor az önteltségnek írmagja sem marad bennük. Csak amikor már semmik, akkor válnak mindenné.
Egy percig csendben hallgattunk. Aztán don Juan megkérdezte, hogy csak nem az önsajnálat kínjai gyötörnek megint. Nem válaszoltam, mert nem tudtam, hogy mit mondjak.
– Á, nem, dehogy! – mondta Genaro, de aztán mintha egy pillanatra kételyei támadtak volna. Megvakarta a fejét, rám nézett, és felhúzta a szemöldökét. – Vagy talán mégis?
– Á, nem, dehogy! – nyugtatta meg ezúttal don Juan Genarót. Ugyanazzal a mozdulattal megvakarta a fejét, és felhúzta a szemöldökét. – Vagy talán mégis?
– Á, nem, dehogy! – bömbölte Genaro, és mindkettőjükből kitört a nevetés.
Amikor lecsillapodtak, don Juan azt mondta, hogy minden búskomorsági rohamnak a beképzeltség a mozgatórugója. Hozzátette, hogy a harcosoknak minden okuk megvan rá, hogy mélységesen elszomorodjanak, de a szomorúság csak azért van, hogy megnevettesse őket.
Nem mi vagyunk a legnagyobb teremtmények a Földön,
mégis úgy teszünk...
mégis úgy teszünk...
Egy cet teljes méretben
Go, Ego, Go!
* * *
