Erről nem beszéltek a könyvek, gondoltam, amikor a hó befújt a nyitott ajtórésen, és ellepte csupasz hátamat.
Hason feküdtem a kockaköves padlón, valami meghatározhatatlan trágyalétócsában, karom hónaljig a kínlódó tehénben, s lábammal kaparászva igyekeztem támaszt találni ujjaimnak a kövek között. Derékig meztelen voltam, s a hó elkeveredett a testemet ellepő piszokkal és alvadt vérrel. A farmer füstölgő olajlámpát tartott fölém, pislákoló fénykörén túl nem láttam semmit.
Nem, a könyvek nem beszéltek arról, milyen félhomályban köteleket és műszereket keresni; hogyan lehet tisztálkodni fél veder állott vízben; milyen az, amikor a kövek belenyomódnak az ember mellkasába. Sem a karok lassú zsibbadásáról, az izmok fokozódó bénulásáról, mikor az ember ujjai a tehén erőteljes kilökő nyomásai ellen dolgoznak.
Nem esett szó a fokozatos kimerülésről, a hiábavalóság érzetéről, a vakrémület távoli halk hangjáról. Visszagondoltam a szülészeti könyv képére. Tehén áll a csillogóan tiszta padlón, s egy elegáns állatorvos makulátlan szülészeti köpenyben tapintatos mélységig beledugja a karját. Könnyed és mosolygó, a farmer és segítői is mosolyognak, még a tehén is mosolyog. Sehol semmi kosz, vér vagy izzadság.
Az az ember a képen éppen befejezte kitűnő ebédjét, és átment a szomszédba egy kis borjaztatásra, puszta élvezetből, mintegy desszertként. Nem mászott ki vacogva az ágyából hajnali kettőkor, és nem döcögött a fagyott havon húsz kilométert álmosan előremeredve, míg a magányos farm fel nem bukkant a reflektorok fényében. Nem kapaszkodott nyolcszáz métert a fehér domboldalon az ajtótlan pajtáig, ahol a betege feküdt.
Megpróbáltam még néhány centivel beljebb furakodni a tehénbe. A borjú farfekvéses volt, s én keservesen igyekeztem egy vékony kötélhurkot az alsó állkapcsa felé tolni az ujjam hegyével. Közben a karomat összepréselte a borjú és a csontos medence. A tehén minden toló erőfeszítésétől csaknem elviselhetetlenné vált a nyomás, aztán lazított az állat, és én még néhány centivel beljebb toltam a kötelet. Azon tűnődtem, meddig bírom ezt. Ha nem húzom a hurkot hamarosan arra az állkapocsra, soha ki nem szedem a borjút.
Felnyögtem, összeszorítottam a fogamat, és megint előrenyúltam.
Újabb hópamat zúdult be, s én szinte hallottam a pelyheket sisteregni izzó hátamon. A homlokomat is kiverte a verejték, és belecsepegett a szemembe, ahogy a kötelet toltam.
Nehéz ellésnél mindig van egy pillanat, mikor az ember kételkedni kezd, hogy megnyerheti-e a csatát. Eljutottam erre a fokra.
Különböző beszédecskék villantak át az agyamon. „Talán jobb volna levágni ezt a tehenet. A medencéje olyan kicsi és szűk, hogy azon aligha fér ki a borjú.” Vagy: „Szép hízott állat, kitűnő húsa lehet. Nem volna jövedelmezőbb, ha kihívatná a mészárost?” Vagy talán: „Ez nagyon rossz fekvés. Egy tágas tehénben könnyű volna megfordítani a fejet, de ebben az esetben csaknem lehetetlen.”
Persze kiszedhettem volna a borjút embryotomiával: drótot húzok a nyaka köré, és lefűrészelem a fejét. Oly sokszor végződik az ellés úgy, hogy a padló tele van fejjel, lábakkal, belsőrészhalmokkal. Vastag könyvek tanították a borjúfeldarabolás számtalan módozatát.
De itt egyik sem ért semmit, mert a borjú élt. A leghosszabb nyújtózkodásommal ujjam elért a szájnyílás sarkáig, s meglepetésemre a kis állat nyelve megmoccant. Nem számítottam rá, mert a borjak ilyen testhelyzetben rendszerint elpusztulnak, megfulladnak a nyak erős hajlásától és az anyaállat erőteljes szülőgörcseitől. De ebben a borjúban még égett az élet egy szikrája, s így egyben kellett előhúzni.
Odamentem a most már hideg és véres vízhez, s némán beszappanoztam a kezem. Aztán megint lefeküdtem, a kövek még jobban nyomták a mellkasomat, mint eddig. Megtámasztottam lábujjamat a kövek között, kiráztam szememből az izzadságot, és századszor benyomtam a tehénbe a karomat, amelyet szinte már spagettinek éreztem; végig a borjú száraz kis lábai mellett, amelyek mint a dörzspapír tépték a húsomat, aztán a meghajlított nyakig, onnan a fülig s végül, gyötrelmesen, a pofa mentén az alsó állkapocs felé, amely életem fő céljává vált.
Hihetetlennek látszott, hogy már csaknem két órája ezt csinálom: küszködöm fogyó erővel azért, hogy azt a kis hurkot ráhúzzam az állkapocsra. Minden mást megpróbáltam - visszanyomni a lábat, tompa horgot a szemgödrébe akasztva óvatosan húzni, de végül is visszatértem a hurokhoz.
Nyomorúságos história volt, elejétől végig. A farmer, Mr. Dinsdale kevés szavú, magas, bánatos férfiú, mintha mindig a legrosszabbra számított volna. Mellette állt magas, szomorú, hallgatag fia, s kettesben egyre mélységesebb búval figyelték erőfeszítéseimet.
De a legrosszabb a bácsi volt. Mikor beléptem a domboldali pajtába, meglepetéssel láttam, hogy egy lapos nemezkalapos, csillogó szemű kis öregember kényelmesen leereszkedik egy szalmabálára. A pipáját tömködte, és szemlátomást alig várta a műsort.
- Aggy isten, fiatalember - kiáltotta orrhangon West Riding-i tájszólásban. - Én Mr. Dinsdale bátyja vagyok. Odaát Listondale-ben gazdálkodom.
Leraktam a szerszámaimat és bólintottam.
- Jó reggelt! Engem Herriotnak hívnak.
Az öreg átható tekintettel nézett rám:
- Az én állatorvosom Mr. Broomfield. Gondolom, hallott róla - azt hiszem, mindenki ismeri. Mr. Broomfield nagyszerű ember, kiváltképp borjazásnál. Tudja, még sose láttam, hogy ne sikerült volna neki...
Kiszorítottam egy halvány mosolyt. Bármikor máskor szívesen hallottam volna, milyen jó a kollégám, de most valahogy nem, most nem. Sőt a szavak egy kis lélekharangot kondítottak meg bennem.
- Nem, sajnos nem ismerem Mr. Broomfieldet - mondtam, levetve zakómat, és igencsak vonakodva, lehúzva fejemen át az ingemet. - De nem régóta lakom ezen a vidéken.
A bácsi elszörnyedt.
- Nem ismeri! Hát akkor maga az egyetlen ember, aki nem ismeri. Mondhatom magának, csuda nagyra tartják Listondale-ben. - Megrendülten elhallgatott, s meggyújtotta gyufával a pipáját. Aztán rápillantott libabőrös felsőtestemre. - Az a Mr. Broomfield, az ha levetkőzik, olyan mint egy bokszoló. Én még ilyen izmos embert nem láttam.
Tompán elborított a gyengeség hulláma. Hirtelen ólomlábúnak és alkalmatlannak éreztem magam. Mikor kiraktam köteleimet és műszereimet egy tiszta törülközőre, az öregember megint megszólalt:
- És, ha szabad kérdeznem, mikor vizsgázott le?
- Ó, úgy hét hónapja.
- Hét hónapja! - A bácsi elnézően elmosolyodott, lenyomkodta a dohányt, és büdös kék füstfelhőt fújt a levegőbe. - Hát én azt tartom, hogy egy kis tapasztalatnak nincs párja. Mr. Broomfield most már több mint tíz éve dolgozik nálunk, és igazán érti a mesterségit. Nem, a könyvek nem sokat érnek. A tapasztalat, az az igazi.
Fertőtlenítőt öntöttem a vödörbe, és gondosan beszappanoztam a karomat. Letérdeltem a tehén mögé.
- Mr. Broomfield először mindig valami különleges kenőolajat rak a karjára - mondta a bácsi, elégedetten szippantva a pipájából. - Azt mondja, megfertőződne a méh, ha csak szappant és vizet használna.
Megkezdtem a vizsgálatot. Ez az a jelentőségteljes pillanat, amelyet minden állatorvos átél, mikor becsúsztatja a kezét egy tehénbe. Másodperceken belül kiderül, hogy tizenöt perc múlva felvehetem-e a zakómat vagy többórás nehéz munkának nézek elébe.
Ez alkalommal nem kísért szerencse; nagyon rossz fekvése volt a borjúnak. A fej hátul és nincs hely: mintha egy fejletlen üszőben tapogatnék, nem egy másodszor borjazó tehénben. És teljesen száraz volt - a „víz” órákkal ezelőtt elfolyhatott. Kinn legelt a dombokon, és egy héttel az ideje előtt kezdett borjazni: ezért kellett ebbe a félig romos pajtába hozni. Akárhogy is, hosszú ideig nem térhetek vissza az ágyamba.
- Nos, mit talált, fiatalember? - vágta szét a bácsi metsző hangja a csendet. - A feje hátra van, mi? Akkor könnyű dolga lesz. Láttam, mit csinál ilyenkor Mr. Broomfield - körbeforgatja a borjút, és a hátsó lábánál fogva kihúzza.
Hallottam már ezt az ostobaságot. A rövid praxis megtanított rá, hogy minden farmer szakértő, ha a másik farmer állatairól van szó. Ha a saját jószágukkal van baj, többnyire rohannak telefonálni az állatorvosnak, de a szomszédaiknál magabiztosak és hozzáértők, teli bölcs tanáccsal. És azt is megfigyeltem, hogy tanácsukat rendszerint értékesebbnek tartják, mint az állatorvosét. Mint most is, például: a bácsi nyilvánvalóan elismert bölcs volt, s a Dinsdale-ek alázatosan hallgatták minden megnyilatkozását.
- A másik módja ilyen esetben - folytatta bácsi -, hogy az ember összeszed egypár erős legényt, és kötéllel kihúzza a jószágot, akárhogy hátra van is a feje.
Felsóhajtottam, miközben ujjaimmal tapogatóztam.
- Sajnos ilyen szűk helyen lehetetlen a borjút megfordítani. Ha pedig anélkül húznánk ki, hogy a fejét megfordítjuk, biztosan eltörnénk az anyaállat medencecsontját.
A Dinsdale-ek összehúzták a szemüket. Nyilván azt gondolták, hogy kibúvókat keresek a bácsi magasabb rendű tudásával szembesülve.
És most, két órával később, közeledett a vereség. Már-már teljesen kimerültem. Ott henteregtem s feküdtem megalázva a szennyes köveken, miközben a Dinsdale-ek mogorva csendben figyeltek, és a bácsiból szünet nélkül áradt a kísérőszöveg. A bácsi vörös képe lángolt a gyönyörűségtől, apró szeme szikrázott: évek óta nem volt része ilyen élvezetes éjszakában. Százszorosan megérte a hosszú kapaszkodás fel a domboldalon. Élénksége egy pillanatra sem csökkent; minden percet kiélvezett.
Ahogy ott feküdtem, csukott szemmel, kosztól merev arccal, elnyílt szájjal, a bácsi kezébe vette a pipáját, és előrehajolt a szalmabálán.
- Ebbe beletört a bicskája, fiatalember -, mondta mély megelégedettséggel. - Mr. Broomfieldnek soha semmibe nem tört bele a bicskája, de hát neki nagy tapasztalata van. Aztán meg erős ember, igen erős ember. Azt az embert nem lehet kifárasztani.
A düh úgy áradt el bennem, mint egy korty erős ital. A helyes persze az lett volna, ha felkelek, ráöntöm a bácsi fejére a vödör véres vizet, lerohanok a dombról és elhajtok; el Yorkshire-ból, el a bácsitól, a Dinsdale-ektől, el ettől a tehéntől.
Ehelyett összeszorítottam a fogam, megfeszítettem a lábam, és minden erőmet beleadva nyomtam be a karom; és a hitetlenség megdöbbenésével éreztem, hogy a hurok átcsúszik az éles kis metszőfogak felett, be a borjú szájába. Óvatosan, imát mormolva, bal kézzel meghúztam a vékony kötelet, s éreztem, hogy a csúszócsomó megfeszül. Hurokba fogtam azt az alsó állkapcsot.
Végre csinálhattam valamit.
- Fogja ezt a kötelet, Mr. Dinsdale, és tartsa kicsit feszesen. Visszanyomom a borjút, és ha maga közben egyenletesen húzza, erre kell fordulnia a fejének.
- És ha lejön a hurok? - kérdezte a bácsi reménykedve.
Nem feleltem. Nekinyomtam a kezemet a borjú lapockájának, és tolni kezdtem a tehén izomösszehúzódásai ellen. Éreztem, hogy a kis test tőlem elfelé elmozdult.
- Most húzza egyenletesen, Mr. Dinsdale, de ne rángassa. - Magamban pedig: „Ó, Istenem, ne engedd, hogy lecsússzon.”
A fej felénk fordult. Éreztem, ahogy a nyak kiegyenesedik a karom mellett, s az egyik fül hozzáér a könyökömhöz. Elengedtem a lapockát, és megragadtam a kis orrot. Elrekesztve kezemmel a fogakat a vaginális faltól, addig vezettem a fejet, amíg oda nem került, ahol lennie kellett: a mellső lábakra.
Gyorsan kitágítottam a hurkot, míg a fülek mögé nem ért.
- Most húzza a fejét, mikor a tehén nyom.
- Nem, most a lábait kell húzni! - kiáltott a bácsi.
- Húzzák azt a kurva fejkötelet, ha mondom! - üvöltöttem teljes hangerővel, s mindjárt jobban éreztem magam, amint a bácsi sértődötten visszatért a bálájára.
A húzásra kijött a fej, s a test többi része könnyen követte. A kis állat mozdulatlanul feküdt a kövön, üveges, nem látó szemmel, a nyelve kék volt, s nagyon megdagadt.
- Nem él. Hát hogy is élne - dörmögte a bácsi újra harcba szállva.
Megtisztítottam a szájat a nyálkától, erősen belefújtam a torkába, és mesterséges légzést alkalmaztam. Miután néhányat nyomtam a bordákon, a borjú levegőért kapott, és a szemhéja megremegett. Aztán lélegzeni kezdett, és egyik lába megrándult.
A bácsi levette a kalapját, és hitetlenkedve a fejét vakarta.
- A mindenit, él. Aszittem, biztos belepusztult abba, amennyit elvacakolt vele. - A tűz nagy része elszállt belőle, s pipája üresen lógott a szájában.
- Tudom, mi kell ennek a kis jószágnak - mondtam. Megragadtam első lábainál fogva a borjút, és odahúztam az anyja fejéhez. A tehén az oldalán feküdt, fejét fáradtan a durva padlóra hajtotta. Bordái fel-alá jártak, szemét csaknem becsukva tartotta, mint aki már nem törődik semmivel. Aztán megérezte pofája mellett a borjú testét, és átalakult: tágra nyílt a szeme, és orra szaglászva vizsgálgatta az új dolgot. Minden szimatolással növekedett az érdeklődése, nagy keservesen mellére fordult, és orrával bökögette, tapogatta a borjút, miközben mélyen a mellkasából dörmögő hangok törtek elő. Aztán módszeresen nyalogatni kezdte a borjút.
A természet ilyen alkalomra tökéletes élénkítő masszázst kínál, s a kis jószág felpúposította a hátát, amikor a nyelv durva ízlelőbimbói végighúzódtak a bőrén. Egy percen belül már a fejét rázta, és megpróbált felülni.
Elvigyorodtam. Ez volt az, amit szerettem. A kis csoda. Úgy éreztem, ez sohasem szürkül el, akárhányszor látom is. Amennyire tudtam, letisztítottam magamról az alvadt vért és a piszkot, de nagyobb része úgy rászáradt a bőrömre, hogy a körmömmel sem tudtam eltávolítani. Majd otthon, a forró fürdő. Fejen át felhúztam az ingemet, s közben úgy éreztem, mintha hosszasan vertek volna egy vastag bottal. Minden izmom fájt. A szájam kiszáradt, szinte összeragadt az ajkam.
Egy hosszú, szomorú alak kóválygott felém.
- Nem inna valamit? - kérdezte Mr. Dinsdale. Éreztem, hogy mocskos arcom hitetlenkedő mosolyra feszül. Whiskyvel jól felöntött forró tea látomása úszott elém.
- Nagyon kedves, Mr. Dinsdale, szívesen innék valamit. Nehéz két óra volt.
- Nem - mondta Mr. Dinsdale, s állhatatosan nézett -, úgy gondolom, a tehén.
Hadarni kezdtem:
- Igen, persze, hogyne, csakis, adjon neki inni. Biztos nagyon szomjas. Jót fog tenni neki. Persze, persze, adjon neki inni.
Összeszedtem a holmimat, és kibotorkáltam a pajtából. Kinn még mindig sötét volt, és erős szél csapta csípősen szemembe a havat. Ahogy lefelé gázoltam a lejtőn, a bácsi éles és határozott hangja utoljára ütötte meg a fülemet.
- Mr. Broomfield nem enged inni adni borjazás után. Azt mondja, kihűl tőle a gyomor.
* * *
