Muszáj hinni!

Carlos Castaneda - Mesék az erőről


MÁSODIK RÉSZ

A tonál és a naguál

HINNI KELL

A városközpont felé sétáltam a Paseo de la Reformán. Fáradt voltam; kétségkívül Mexikóváros tengerszint feletti magassága tehetett róla. Elcsíphettem volna egy buszt vagy taxit, de a kimerültségem ellenére is sétálni támadt kedvem.

Vasárnap délután volt; a közlekedés gyér, a buszok és a teherautók kipufogógázai mégis megannyi szmoggal telt szurdokká tették a belváros keskeny utcáit. Megérkeztem a Zocalóra, Mexikóváros katedrálisa elé; onnan kifejezett cél nélkül a Lagunilla-piac* felé indultam. Céltalanul, de jó iramban őgyelegtem. Végül az érmekereskedők és a használt könyvek standjainál lyukadtam ki.

- Nicsak, nicsak, ki van itt! - szólalt meg hirtelen valaki, és könnyedén megveregette a vállamat.

Meglepett a hang és az érintés. Gyorsan jobbra fordultam. Eltátottam a szám meglepetésemben; don Juan állt mögöttem.

- Te jó ég, don Juan! - kiáltottam fel, és a fejem búbjától a lábujjamig végigfutott rajtam a hideg

- Mit keresel itt?

- És te mit keresel itt? - kérdezett vissza. Elmondtam, hogy néhány napra megálltam a városban, mielőtt a keresésére indultam volna Közép-Mexikó hegyei között.

- Nos, akkor vegyük úgy, hogy lejöttem a hegyekből, hogy megkeresselek jelentette ki mosolyogva. Lelkesen veregette a vállamat. Láthatóan megörvendeztette a találkozásunk. A csípőjére tette a kezét, kidüllesztette a mellét, és megkérdezte, tetszik-e a megjelenése. Csak akkor fedeztem fel, hogy öltönyt visel. Valósággal mellbe vágott a látvány. Szótlanul álltam.

- Nos, hogy tetszik a takucsém? - kérdezte ragyogva.

A tacuche szleng kifejezést használta az öltönyre a megfelelő spanyol szó, a traje* helyett.

- Ma öltönyt hordok - mondta, mintha magyarázattal tartozna; aztán nyitott számra mutatva hozzátette: - Csukd be! Csukd be!

Szórakozottan nevettem. Észrevette a zavaromat. Csak úgy rázkódott a kacagástól, miközben körbefordult, hogy minden szögből szemügyre vehessem. Egész hihetetlen volt az öltözéke. Halszálkás, világosbarna öltöny viselt, barna cipőt, fehér inget és nyakkendőt! Eltűnődtem, visel-e zoknit is, vagy anélkül hordja a cipőjét.

Elképedésemhez az az őrjítő érzés is hozzájárult, hogy abban a pillanatban, amikor don Juan megérintette a vállamat, mintha a keki nadrágjában és ingjében, szandálban és a szalmakalapban láttam volna, de aztán felhívta a figyelmemet az öltözékére, és akkor határozottan kirajzolódott előttem a ruházata - akárcsak én teremtettem volna meg a gondolataimmal. Mintha valamennyi testrészem közül a szám adózott volna a legtöbbet a meglepetésnek: önkéntelenül is kinyílt. Don Juan könnyedén megérintette az államat, mint aki készségesen segít becsukni a szám.

- Bizonyára dupla állat készülsz növeszteni - állapította meg, és felkacagott. Időközben annak is a tudatára ébredtem, hogy nincs rajta kalap, rövid fehér haját pedig a jobb oldalon választotta el; tiszteletre méltó, idős mexikói úriember, kifogástalanul öltözött városi polgár.

Annyira elgyengültem a találkozástól, hogy közöltem vele, le kell ülnöm. Megértően bólintott, és azt javasolta, menjünk az egyik közeli parkba. Néhány háztömbnyi utat tettünk meg, hallgatásba burkolózva, aztán megérkeztünk a Plaza Garibaldira; itt zenészek kínálták a szolgálataikat. Elvegyültünk a bámészkodók és a turisták sokaságában, és sétálgattunk a parkban.

Egy idő után megállt, a falnak dőlt, és a térdénél megcsippentve felhúzta a nadrágja szárát; világosbarna zoknit viselt. Megkértem, tárja fel a rejtélyes ruházat jelentőségét. Homályos válasza szerint, ezen a napon egyszerűen ilyen öltözékben kellett megjelennie, az oka majd később világosodik meg számomra. Don Juan öltönyben - ezt olyan természetfölötti jelenségnek találtam, hogy elfogott az aggodalom. Hónapok óta nem láttam, és a világon mindennél jobban vágytam beszélni vele, de valahogy nem találtam megfelelőnek a helyzetet.

Don Juan figyelmét nem kerülte el a nyugtalanságom, és javasolta, hogy sétáljunk a La Alamedára, a néhány háztömbbel arrébb fekvő másik parkba. Kevesen jártak a parkban, és nem okozott nehézséget üres padot találni. Leültünk. Az idegességem feszengésnek adta át a helyét.

Nem mertem don Juanra pillantani. Hosszú, elbátortalanító szünet következett; majd anélkül, hogy rápillantottam volna, elmondtam, hogy a belső hang végül indulásra késztetett; azok az elképesztő események pedig, melyeknek legutóbbi látogatásaim során a szemtanúja lehettem, olyan mélyrehatóan befolyásolták az életemet, hogy feltétlenül beszélnem kell róluk. Türelmetlen mozdulat kíséretében kijelentette, hogy a múlt eseményeiről nincs mit beszélni - ő maga mindig is ehhez tartotta magát.

- Most csak az számít, hogy megfogadtad a tanácsomat - mondta. - Kihívásként fogtad fel a mindennapi világodat, és elegendő személyes erőt halmoztál fel; ezt az bizonyítja, hogy minden nehézség nélkül megtaláltál, akkor és ott, ahol és amikor számítottam rá.

- Kétlem, hogy az én érdemem volna - legyintettem. - Vártam rád, és meg is jelentél - erősködött. - Ez tény; és ennyi minden harcosnak bőségesen elegendő.

- És mi lesz most, hogy megtaláltalak? - kérdeztem.

- Először is - mondta -, nem fogjuk megvitatni az értelmed gondjait; azok az élmények más időhöz és más létformához tartoznak. Ezek voltaképpen csak lépések egy végtelen létben; ha hangsúlyoznánk, akkor csökkentenénk annak a jelentőségét, ami most történik. A harcos ezt nem engedheti meg magának.

Ellenállhatatlan vágyam támadt, hogy kiöntsem a szívem, és rázúdítsam a panaszaimat. Nem mintha zokon vettem volna bármit, ami történt velem, de vigaszra és együttérzésre vágytam.

Don Juan láthatóan tisztában volt a hangulatommal, és úgy beszélt, mintha fennhangon is kifejeztem volna a gondolataimat. - Az ember csak harcosként viselheti el a tudomás útját - mondta. - A harcos nem panaszkodik és semmit nem sajnál. Az élete végtelen kihívás, márpedig a kihívás nyilvánvalóan nem lehet sem jó, sem rossz. A kihívás egyszerűen az, ami: kihívás. Szárazon és szigorúan kopogott a hangja, de melegség bujkált benne.

- Hogy pedig a kérdésedre válaszoljak, most épp jelt várunk - mondta. - Miféle jelt? - kérdeztem. - Ki kell derítenünk, hogy megáll-e az erőd a maga lábán - mondta. - Legutóbb nyomorúságosan kimerült; ezúttal úgy tűnik, legalábbis a felszínen, hogy a személyes életed körülményei megteremtették a lehetőséget, és sort keríthetünk a varázslók magyarázatára. - Számíthatok rá, hogy beszélsz róla? - csaptam le rá. - Az a személyes erődtől függ - mondta. - A harcosnak a cselekvés és nemcselekvés során csak a személyes erő számít. Azt kell mondanom, hogy mindeddig jól csináltad. Egy percnyi csend után, mintha témát akarna váltani, felállt és az öltönyére mutatott.

- Számodra vettem fel az öltönyömet - közölte rejtelmesen. - Ez az öltöny az én kihívásom. Nézd, milyen jól mutatok benne! Milyen kényelmes! He? Nem akármi, igaz? Don Juan elképesztő látványt nyújtott az öltönyben. Összehasonlításként a nagyapámra kellett gondolnom, aki hasonlóképp festett valaha a vastag angol szövetöltönyében. Mindig azt a benyomást keltette bennem, hogy természetellenesnek érzi magát, ha öltönyt kell viselnie. Don Juan ezzel szemben igencsak fesztelennek látszott.

- Gondolod, hogy olyan könnyű számomra természetesen viselkedni öltönyben? - kérdezte don Juan. Nem tudtam mit mondani; ám meg voltam győződve róla, hogy - legalábbis a megjelenéséből és a magatartásából ítélve - mi sem lehet könnyebb számára.

- Öltönyt hordani kihívás számomra - jelentette ki.

- Olyan nehéz kihívás, mintha neked sarut és ponchót kellene viselned. De soha nem volt szükséged rá, hogy elfogadd ezt a kihívást. Az én esetem azonban másmilyen, mert indián vagyok. Egymásra néztünk. Csendes kérdésként felvonta a szemöldökét, mintha az észrevételeimet várná.

- Az alapvető különbség a hétköznapi ember és a harcos között az, hogy a harcos mindent kihívásnak tekint - folytatta aztán -, míg a hétköznapi ember áldásnak vagy átoknak.

Mivel ma itt vagy, az azt jelzi, hogy a harcos útja felé billentetted a mérleget. Merev tekintete idegessé tett. Fel akartam állni és járni, de visszafogott.

- Itt fogsz ülni zokszó nélkül, amíg nem végzünk - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Jelre várunk; anélkül nem folytathatjuk, mert nem elég, hogy megtaláltál, ahogy az sem volt elég, hogy megtaláltad Genarót a sivatagban. Az erődnek össze kell szednie magát, és jelt adnia.

- Nem tudom, mire gondolsz - mondtam.

- Láttam, hogy valami ólálkodik a park körül - mondta. - A szövetséges? - kérdeztem.

- Nem. Nem az. Így aztán itt kell ülnünk, és kitalálnunk, miféle jelzést csíp nyakon az erőd.

Aztán megkért, számoljak be részletesen arról, hogyan hajtottam végre azokat a megbízásokat, amelyeket don Genaro és ő maga adott a mindennapi világom és az emberi kapcsolataim kezelése vonatkozásában. Kissé feszélyezetten éreztem magam.

Azzal nyugtatott meg, hogy a személyes ügyeim nem magánügyek, minthogy varázslófeladatot tartalmaznak, a varázslást pedig ő és don Genaro kovácsolták bennem. Tréfásan megjegyeztem, hogy az életem romba dőlt a varázslómesterség miatt, és beszámoltam mindazon nehézségekről, amelyek a mindennapi világom fenntartását kísérték. Hosszú időn át meséltem. Don Juan olyan jóízűt kacagott a beszámolómon, hogy még a könnye is kicsordult. A combját csapkodta; ez a mindennapi mozdulat, amit ezerszer láttam tőle, egészen különösen és nem odaillően hatott, amikor az öltönye nadrágján művelte. Elfogott a balsejtelem, és nem is rejtettem véka alá.

- Megrémít az öltönyöd - böktem ki.

- Majd hozzászoksz - biztatott. - A harcos könnyen alkalmazkodik, és a körülötte lévő világgal összhangban mozdul, akár az értelem világáról, akár az akarat világáról van szó. Ennek az elmozdulásnak akkor mutatkozik meg a legveszélyesebb oldala, amikor a harcos úgy találja, hogy az őt körülvevő világ sem az egyik, sem a másik. Ilyenkor úgy kell viselkednünk, mintha elhinnénk az egyiket. A harcosnak tehát az a titka, hogy hit nélkül hisz. De nyilvánvalóan nem elég, ha csak úgy azt mondja, hogy hisz; az felmentené a helyzete vizsgálata alól. A harcos valahányszor beleveti magát a hitbe, döntésként teszi, legmélyebb, legbensőbb elkötelezettségének a kifejezéseként. A harcos nem hisz, a harcosnak muszáj hinnie.

Néhány másodpercre rám meredt, miközben jegyzeteltem. Én is hallgattam. Nem mondhattam, hogy megértettem a különbséget, de nem kívántam sem vitatkozni, sem kérdezősködni. El akartam gondolkozni az elhangzottakon, az elmém azonban csapongott.

Körülnéztem. A park előtt elhaladó úton személygépkocsik és autóbuszok hosszú sora állt; vadul tülköltek, mintha azzal egy csapásra megoldanák Mexikóváros minden közlekedési nehézségét. A park szélén, úgy húsz yardnyira tőlünk, a padunkkal egy vonalban hét ember - köztük három világosszürke egyenruhás rendőr - vett körül egy mozdulatlanul fekvő férfit. Berúghatott, de lehet, hogy súlyos beteg volt. Don Juanra pillantottam. Ugyancsak a füvön fekvő férfit szemlélte. Közöltem vele, hogy képtelen vagyok a magam erejéből értelmezni a szavait.

- Nem akarok több kérdést feltenni - mondtam.

- De ha nem kérlek meg rá, hogy fejtsd ki bővebben, akkor soha nem fogom megérteni. Nem érzem normális állapotnak, ha nem tehetek fel kérdéseket.

- Kérlek, akkor feltétlenül légy normális! - mondta mímelt aggodalommal. Azt mondtam, nem értem, mi a különbség, ha valaki hisz, vagy kell hinnie. Számomra mindkettő ugyanaz; különbözőnek feltüntetni csak szőrszálhasogatás.

- Emlékszel arra a történetre, amit egyszer elmeséltél a barátnődről és a macskáiról? - kérdezte váratlanul. Felpillantott az égre, hátradőlt a padon, és kinyújtotta a lábát. Kezét összekulcsolta a feje mögött, és megfeszítette az izmait.

Mint ilyenkor mindig, hangosan megreccsentek a csontjai. A történet az egyik barátnőmről szólt, aki egy mosóautomata szárítójában két csaknem halott cicát talált. Magához vette, gondos ápolással megmentette, és kitűnő ellátással hatalmas macskákká nevelte őket. Az egyik fekete volt, a másik rőt.

Két év múlva a lány eladta a házát. Minthogy a macskákat nem vihette magával, és nem sikerült másik otthont szerezni nekik, nem maradt más választása, mint hogy elvigye őket elaltatni az állatkórházba. Segítettem az elszállításukban. A macskák még soha nem utaztak autóban, és láthatóan nem is állt szándékukban kipróbálni. A barátnőm igyekezett lecsillapítani őket. Karmoltak és haraptak, különösen a vörhenyes, Max névre hallgató állat.

Amikor végül megérkeztünk az állatkórházhoz, először a fekete macskát vette a karjába, és egyetlen szó nélkül kiszállt a kocsiból. A macskajátszott vele; gyengéden a karjára rátette a mancsát, amikor kinyitotta a kórház bejárati üvegajtaját. Maxra pillantottam; a hátsó ülésen ült. Nyilván megijesztette a fejmozdulatom, mert eltűnt a vezetőülés alatt. Hátracsúsztattam az ülést. Nem akartam alányúlni, mert attól tartottam, még megharapja vagy megkarmolja a kezemet. A macska egy mélyedésben lapult a kocsi padlóján. Nagyon izgatottnak látszott; a lélegzése is felgyorsult.

Rám meredt; találkozott a pillantásunk. Elsöprő erejű érzés uralkodott el rajtam. Valami megragadott, egyfajta baljós előérzet, kétségbeesés, vagy talán szégyenkezés amiatt, hogy mindebben részt vállaltam. Szükségét éreztem, hogy megmagyarázzam Maxnak, a barátnőm döntött így, én csak segítek neki. A macska szemmel tartott, mintha értette volna a szavaimat. Kinéztem, hol a lány.

Az üvegajtón át láttam, hogy a portással beszélget. Különös rándulást éreztem, és ösztönösen kinyitottam a kocsi ajtaját.

- Fuss Max, fuss! - biztattam a macskát. Kiugrott a kocsiból, és a földhöz simuló testtel, mint a száguldó jaguár, átvágtatott az úton. Az utca túloldalán nem álltak kocsik, és láttam, hogy Max a járdaszegély mentén végigrohan az utcán. Elérte a sugárút sarkát, aztán eltűnt egy csatornanyílásban.

Időközben visszatért a barátnőm. Mondtam neki, hogy Max meglépett. A lány beült a kocsiba, és szó nélkül visszahajtottunk. A következő hónapok során jelképes értelmet nyert számomra az esemény.

Úgy véltem - vagy talán valóban láttam is -, hogy különös villanást fedeztem fel Max tekintetében, mielőtt kiugrott volna a kocsiból. És azt hiszem, az a kiherélt, elhízott házi kedvenc egy pillanatra, élete egyetlen nagyszerű pillanatára valódi macska lett.

Elmondtam don Juannak, hogy meggyőződésem szerint, amikor Max átrohant az utcán és alábukott a csatornába, minden szempontból feddhetetlenül nyilvánult meg a macskaszelleme, és talán életében soha nem volt olyan magától értetődő és maradéktalan a macskasága.

Felejthetetlen benyomást tett rám az eset. Valósággal azonosultam a macskával. Arra gondoltam, hogy én magam is olyan vagyok, mint Max: túlságosan engedékeny és sokféleképpen háziasított.

Állandóan arra kellett gondolnom, hogy bármikor bekövetkezhet a pillanat, amikor a férfiszellem hatalmába keríti az egész lényemet, ugyanúgy, ahogy a macskaság szelleme hatalmába kerítette Max nehézkes, elpuhult, haszontalan testét.

Don Juannak tetszett a történet, és alkalmi észrevételeket fűzött hozzá. Szerinte egy-egy pillanatra nem is olyan nehéz elérni, hogy áradjon és előtérbe lépjen a férfiszellem; ezt az állapotot fenntartani azonban csak a harcos tudja.

- Mi van a macskás történettel'? - kérdeztem. - Annak idején hittél benne, hogy Maxhoz hasonlóan megragadod az esélyedet mondta.

- Igen, azt hiszem.

- Azt próbáltam megértetni veled, hogy mint harcos, nem teheted meg, hogy így hiszed, aztán csak elereszted. Max esetében a közönséges hit annyit jelent, hogy elfogadod a tényt, miszerint a megmenekülése csak haszontalan kitörés lehetett. Nyilván beleugrott a csatornába, és elpusztult. Megfulladt, vagy éhen halt, vagy felfalták a patkányok. A harcos mérlegeli mindezeket a lehetőségeket, és aztán egy olyanban hisz, ami összhangban áll a legbensőbb elkötelezettségével.

Mint harcosnak, kell hinned, hogy Max nemcsak megmenekült, de meg is tartotta az erejét. Muszáj hinned benne. E nélkül nem vagy senki és semmi. Egyszeriben megvilágosodott a különbség. Igazán úgy döntöttem, hogy hiszek Max túlélésében, annak tudatában is, hogy meg kellett birkóznia kényelmes, elpuhult életének hátrányával.

- A hit afféle fogódzkodó - folytatta don Juan. - De ha muszáj hinni, akkor másról van szó. Ebben az esetben például az erő fényes leckét adott neked, te azonban úgy döntöttél, hogy csak egy részét használod fel. Ha viszont muszáj hinned, akkor az esemény egészét fel kell használnod.

- Már értem, mire gondolsz - ráztam a fejem. Ragyogó fény gyúlt az elmémben, és arra gondoltam, hogy a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül sikerül megértenem a don Juan által használt fogalmakat.

- Attól tartok, még nem értesz - mondta csaknem suttogva. Rám meredt. Egy percig álltam a pillantását.

- És mi a helyzet a másik macskával? - kérdezte végül.

- Hogy? A másik macska? - ismételtem meg értetlenül. Megfeledkeztem róla. Én Maxot választottam jelképemnek. A másik macskának nem volt jelentősége számomra.

- De hát ő is létezik! - kiáltott fel don Juan, amikor tétován hangot adtam a gondolataimnak. - A muszáj hinni azt jelenti, hogy a másik macskával is számolnod kell. Ez a macska játékosan cirógatta a kezet, amelyik a pokolra vitte; macskaálláspontja iránti bizalommal eltelve ment a halálába. Azt gondolod, olyan vagy, mint Max, ezért elfeledkeztél a másik macskáról. Még a nevét sem tudod. A muszáj hinni azt jelenti, mindent mérlegelned kell, és mielőtt úgy döntesz, hogy olyan vagy, mint Max, fontolóra kell venned, hogy olyan is lehetsz, mint a másik macska; nem futsz az életedért, nem ragadod meg az esélyeidet, hanem nézeteiddel eltelve boldogan mész a saját poklodra.

Különös szomorúság bujkált a szavaiban - de ez a szomorúság talán az enyém volt.

Hosszan hallgattunk. Soha nem futott át az agyamon, hogy olyan is lehetek, mint a másik macska. Meglehetősen lesújtó gondolatnak találtam.

Hirtelen kisebbfajta zűrzavar és tompa moraj zökkentett ki a tűnődésemből. A rendőrök arrébb terelték a füvön fekvő férci köré gyűlt néhány embert. Időközben valaki egy összehajtogatott zakóval feltámasztotta a férfi fejét. Párhuzamosan feküdt az utcával. Az arca kelet felé fordult. A helyemről szinte azt is megmondhattam, hogy nyitva a szeme.

Don Juan nagyot sóhajtott.

- Milyen nagyszerű délután! - mondta, és az égre pillantott.

- Nem szeretem Mexikóvárost - mondtam.

-Miért nem?

- Utálom a szmogot.

Ütemesen bólogatott, mintha az egyetértését juttatná kifejezésre.

- Inkább lennék veled a sivatagban, vagy a hegyekben - mondtam. - A helyedben soha nem mondanék ilyent - pirított rám.

- Igazán semmi rosszra nem gondoltam, don Juan. - Tudom. Mindketten tudjuk. De az mit sem számít, hogyan érted. A harcos, vagy ami azt illeti, egyetlen ember se kívánja soha, hogy valahol másutt legyen, mint ahol éppen van; a harcos azért nem, mert a kihívás élteti, a hétköznapi ember azért nem, mert nem tudja, hol szándékozik rátalálni a halála. Nézd azt az embert, aki amott fekszik a füvön.

Mit gondolsz, mi baja?

- Vagy részeg, vagy rosszul van - vontam meg a vállam.

- Meghal! -jelentette ki mély meggyőződéssel don Juan. - Amikor leültünk, egy pillanatra észrevettem, hogy körülötte ólálkodik a halála. Ezért mondtam, hogy ne állj fel; úgyhogy ne ess zavarba, és ne bátortalanodj el. Mindannyian ostoba teremtmények vagyunk, amikor csatlakozunk a varázslat világához, és maga a csatlakozás semmilyen értelemben nem biztosíték rá, hogy meg fogunk változni. Némelyikünk az legutolsó pillanatig ugyanolyan ostoba marad.

Tetszett, hogy önmagát is az ostobák közé sorolja. Tudtam, nem udvariasságból teszi, hanem tanító célzattal.

- Lehet eső, lehet napsütés, nem állhatsz fel erről a padról, amíg le nem zárul a jelenet. Ez az a jel, amire vártunk. Késő délutánra jár. A nap éppen most készül lenyugodni. Ez az erőd órája!

A helyünkről zavartalan rálátásunk nyílt a férfira. A túloldalon egy csapat bámészkodó verődött össze.

Egyre inkább zavarba hozott a füvön fekvő férfi látványa. Sovány, sötét hajú, viszonylag fiatal ember, rövid, fekete, göndör hajú. Az inge kigombolva. Narancssárga színű kötött kardigánt viselt - mindkét könyökön lyuk tátongott -, és régi, kitérdesedett sportnadrágot. Meghatározhatatlan színűvé fakult cipője nem volt befűzve. Mereven feküdt, és nem tudtam eldönteni, lélegzik-e, vagy sem.

Azon tűnődtem, valóban meghal-e, ahogy don Juan mondta. Vagy don Juan egyszerűen csak felhasználta az eseményt a érvelése megtámogatására. Múltbéli tapasztalataim alapján azon a nézeten voltam, hogy valahogy úgy intézi a dolgokat, mintha minden pontosan beleillene valamilyen rejtelmes tervébe. Hosszú hallgatás után felé fordultam. Behunyva tartotta a szemét. Anélkül, hogy kinyitotta volna, beszélni kezdett.

- Az a férfi meghalni készül - mondta. - Nem hiszed, igaz? Kinyitotta a szemét, és egy másodpercre rám emelte. Nem volt átható a tekintete, mégis megdermesztett.

- Nem. Nem hiszem - feleltem.

Tényleg úgy éreztem, hogy az egész ügy túlságosan olajozott. Leültünk egy parkban, és éppen akkor és ott egy ember haldoklik, mintha afféle színi előadás volna.

- A világ igazodik önmagához - mondta don Juan, miután végighallgatta a kételyeimet. - Mindez nincs elrendezve. Ez jel, az erő cselekedete. Az értelem által fenntartott világban egy-egy pillanatig megnézhetjük az utunkba eső dolgokat.

Erről az eseményről legfeljebb annyit mondhatunk, hogy egy ember, talán részeg ember fekszik a parkban. Az akarat által fenntartott világ viszont az erő cselekedetévé teszi, amit láthatunk. Láthatjuk, hogy a halál lopakodik a férfi körül, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre meríti a patáit fénylő fonalaiba. Láthatjuk a fénylő fonalakat, amint elvesztik a feszességüket, és sorra eltünedeznek.

- Ez a két lehetőség áll nyitva számunkra, fénylények számára. Te valahol középen állsz, és azt akarod, hogy minden az értelem rovatába kerüljön. De hagyhatod-e figyelmen kívül a tényt, hogy a személyes erőd elcsíphet egy jelt?

Eljöttünk ebbe a parkba, miután megtaláltál ott, ahol vártalak - egyszerűen belém ütköztél, gondolkozás és tervezés nélkül, és anélkül, hogy szándékosan használtad volna az értelmedet -, és miután letelepedtünk várni egy jelre, felfigyeltünk arra az emberre. Mindketten észrevettük, ki-ki a maga módján: te az értelmeddel, én az akaratommal.

- Az a haldokló ember az esély morzsáinak egyike, amit az erő tesz elérhetővé a harcos számára. A harcos mindig folyékony, hogy bármikor lecsaphasson ezekre a morzsákra.

Én lecsaptam; hát te?

Nem tudtam válaszolni. Mérhetetlen űr támadt bennem, és egy pillanatig egyszerre észleltem mind a két világot.

- Milyen rendkívüli! - folytatta. - És mindez neked szól. Az erő megmutatja, hogy a halál nélkülözhetetlen összetevője annak, amit úgy hívok: muszáj hinni. A halál tudatossága nélkül minden közönséges és kisszerű. És csak azért olyan mérhetetlen rejtély a világ, mert a halál cserkészik utánunk. Ezt mutatta meg neked az erő. Én magam csak annyit tehetek, hogy kiemelem a jel részleteit, így megvilágosodik előtted az irány; de a részletek kiemelésével végső soron azt is kifejeztem, amit nekem muszáj hinnem, ami az én szellemem elkötelezettsége.

Egymás szemébe néztünk.

- Eszembe jutott egy vers, amit valaha felolvastál nekem - szólalt meg don Juan, és elfordította a tekintetét. - Egy férfiról, aki megfogadta, hogy Párizsban hal meg. Hogy is van?

Cesar Vallejo Fekete kő fehér kövön című versére utalt. Kérésére számtalanszor idéztem don Juannak az első két versszakot.



Párizsban fogok meghalni miközben esik egy napon melyre már emlékszem.

Párizsban fogok meghalni - és nem futok el

Talán ősszel egy ugyanolyan csütörtökön mint a mai.

Csütörtök lesz, mert ma van az a csütörtök, amit ezekbe a sorokba öntök,

a csontjaim érzik a változást,

és egész utamon soha nem éreztem ennyire a magányt.



Elmondhatatlan szomorúságot éreztem ebben a költeményben.

Don Juan azt suttogta, muszáj hinnie, hogy a haldokló férfinak elegendő személyes ereje volt ahhoz, hogy halála helyszínéül Mexikóváros utcáit válassza.

- Térjünk vissza a két macska történetéhez - mondta. - Muszáj hinnünk, hogy Max a tudatára ébredt annak, mi vár rá, és mint annak a férfinak amott, elegendő ereje volt, hogy legalább megválassza a vég helyét.

A másik macska viszont éppen olyan, mint azok az emberek, akik körül a haláluk köröz, ők pedig magányosan és öntudatlanul merednek egy sivár szoba falára.

- Az a férfi ott haldoklik, ahol mindig is élt: az utcán. Három rendőr áll neki díszőrséget. És miközben elmúlik, a szeme még egyszer felfogja a szemközti áruház csillogó fényeit, a gépkocsikat, a fákat, a körülötte kavargó tömeget; a fülét a forgalom zaja, és a mellette elhaladó férfiak és nők hangja tölti be utoljára. Láthatod tehát, hogy a halálunk tudatossága nélkül nincs erő, nincs rejtély.

Hosszú időn át meredtem a haldoklóra. Mozdulatlan volt. Talán meghalt. Hitetlenségem elveszítette a jelentőségét; don Juannak igaza volt.

Muszáj hinni, hogy a világ rejtélyes és mérhetetlenül mély, a harcos legbensőbb elkötelezettségének kifejezése. E hit nélkül nem marad semmink.

* * *