Csodaszer-kapaszkodó

Carlos Castaneda - A Végtelen Aktív oldala


Emlékeztem, hogy don Juan egy nap elárulta nekem, hogy Lucas Coronado halálos beteg. Rossz egészségi állapota lassan felemésztette.

– Üzenetet küldtem neki. fiamon, Ignacion keresztül, mit kéne tennie, hogy meggyógyítsa önmagát – folytatta don Juan –, de azt hiszi, hogy ez képtelenség, és nem akarja meghallani. Nem Lucas hibája. Az egész emberi faj nem akar meghallani semmit. Csak azt hallják, amit hallani akarnak.

Emlékeztem, hogy rábeszéltem don Juant, mondja meg nekem, mii mondhatnék Lucas Coronadónak, hogy segítsek könnyíteni fizikai fájdalmán és lelki gyötrelmein. Don Juan nemcsak hogy megmondta, mit mondjak neki, de kijelentette, hogyha akarja, Lucas Coronado könnyedén meg tudná magát gyógyítani. Azonban amikor átadtam don Juan üzenetét, Lucas Coronado úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. Aztán átváltott egy olyan ember ragyogó, de mélyen bántó – mintha csak jaki lennék – megformálásába, akit halálra untat valakinek a felesleges szívóssága. Azt gondoltam, csak egy jaki indián lehet ennyire kimódolt.

– Ezek a dolgok nem segítenek rajtam – mondta végül dacosan, érzéketlenségemen feldühödve. – Nem is igazán számít. Mind meg kell halnunk. De ne merészeld azt gondolni, hogy elvesztettem a reményt. Pénzt fogok kapni az állami banktól. Előleget fogok felvenni a terményemre, és akkor lesz elég pénzem ahhoz, hogy megvegyem azt, ami egész biztos meg fog gyógyítani. A neve Vi-ta-mi-nol.
– Mi az a Vitaminol?
– A rádióban hirdették – mondta egy gyermek ártatlanságával. – Mindent meggyógyít. Olyan embereknek ajánlott, akik nem esznek minden nap húst, halat, vagy baromfit. A hozzám hasonló embereknek ajánlott, akik épp hogy csak eltengődnek.

Vágyamban, hogy segítsek Lucas Coronadónak, rögtön ezután elkövettem a legnagyobb baklövést, ami csak elképzelhető az olyan túlérzékeny lények társadalmában, mint a jakik: felajánlottam neki, hogy odaadom a pénzt a Vitaminolra. Hideg tekintete mutatta, milyen mélyen megbántottam. Ostobaságom megbocsáthatatlan volt.

Lucas Coronado nagyon halkan azt mondta, képes maga megvenni a Vitaminolt.

Visszamentem don Juan házához. Sírhatnékom volt. Buzgóságom elárult.
– Ne pazarold az energiád arra, hogy ilyen dolgok miatt aggódsz – mondta don Juan hűvösen. – Coronado ördögi körbe ragadt, de te is. Csakúgy, mint mindenki. Van egy Vitaminolja, amiben bízik, hogy mindent meggyógyít és megoldja az összes problémáját. Ebben a pillanatban nem engedheti meg magának, de reménykedik abban, hogy végül megteheti.

Don Juan átható szemmel meredt rám. – Mondtam neked, hogy Lucas Coronado tettei életed térképe. Hidd el nekem, azok. Lucas Coronado rámutatott neked a Vitaminolra, és ezt olyan erősen és fájdalmasan tette, hogy megsebzett és sírásra késztetett.

Don Juan elhallgatott. Hosszú és nagyon hatásos szünetet tartott. – És ne mondd nekem, hogy nem érted mire gondolok. Ilyen vagy olyan módon mindnyájunknak megvan a maga Vitaminolja.

* * *

A jelen-létezés ereje

A. D. Mello


- Mi a titka nyugalmadnak?
A Mester így válaszolt:
 - Teljes szívemből együttműködöm azzal, ami úgyis bekövetkezik.




Carlos Castaneda


A tettekben erő van. Különösen akkor, amikor a harcos tudja, hogy az utolsó csatáját vívja. Különös, mindenünket átjáró boldogsággal jár, amikor teljes tudatában cselekszünk annak, hogy amit teszünk, könnyen az utolsó földi csatánk lehet.



Chuck Palahniuk - Harcosok Klubja


"Ne akarj mindent megszerezni! Ne akarj tökéletes lenni! Te egyszerűen csak élj a világba, hadd jöjjön, aminek jönnie kell!"


Jack Vance - Démonpikkelyek


- Hogy telt az éjszaka?
- A körülményekhez képest elég jól. Haszontalan dolog volna panaszkodni az ellen, amin úgysem változtathatunk.

* * *

Átmeneti bölcsesség

Carlos Castaneda: Belülről izzó tűz

Elmondtam don Juannak, mennyire sajnálom, hogy nem vagyok képes megjegyezni valamennyi felismerésemet.

 – Ne törődj ezzel! – mondta. – Az ilyen felismerésekből annyi van, hogy csak na! Nincs semmi jelentőségük a harcosok életében, mivel azonnal megszűnik az érvényességük, mihelyt elmozdul a gyűjtőpont.

* * *

Tudás - ismeret nélkül?

Florinda Donner - Álomban ébren

– Hogy tudunk együtt álmodni? – kérdeztem ismét.

Zuleica abbahagyta a himbálózást, rám nézett meglepődve, mint aki hirtelen felébredt.

– Ezt most lehetetlen elmagyaráznom – jelentette ki. – Az álmodás megfoghatatlan. Azt érezni kell, nem beszélni róla. Mint mindennapi életben, mielőtt valamit megmagyarázunk és analizálunk, először át kell élnünk. – Lassan és megfontolva beszélt. Elismerte, hogy fontos a magyarázás a folyamatban. – Ugyanakkor a magyarázat néha túl korai. Ez most egy ilyen alkalom. Egyszer majd megérted ezt – ígérte Zuleica látva az arcomra kiülő csalódottságot.

Magyarázd el a vaknak a színt,
a süketnek a hangot,
a vanília ízét annak, aki sosem kóstolta...
(Jimi Hendrix - Are You Experienced)

* * *

Szokásos szokások megszokottsága

Carlos Castaneda - Ixtláni utazás - A szokásaink megszüntetése



Don Juan ezután megmutatta, hogyan kell csapdát készíteni.

Elmagyarázta, hogy a vadásznak sokáig kell figyelnie táplálkozó- és búvóhelyüket, hogy megállapíthassa, hova helyezze csapdáit; ezután éjszaka felállíthatja őket, és a következő nap csupán rájuk kell ijesztenie, s azok fejveszetten menekülve, a kelepcéjében kötnek ki. Botokat szedtünk és kezdtük összeállítani a csapdákat.

Én már majdnem végeztem az enyémmel, és izgatottan töprengtem, vajon beválik-e, amikor don Juan hirtelen megállt, bal csuklójára pillantott, mintha karórájára nézne – bár ilyet sohasem hordott és kijelentette, hogy az órája ebédidőt mutat.

Éppen egy hosszú vesszőt próbáltam karikába görbíteni. Gondolkodás nélkül letettem a többi vadászfelszerelésem közé.

Don Juan kíváncsi arckifejezéssel nézett rám, majd ebédidőt jelző gyári kürt süvöltését utánozta. Nevettem. A hang tökéletes volt. Elindultam felé, és észrevettem, hogy rám mered. A fejét rázta.

– A fenébe is! – fakadt ki. – Mi a baj? – kérdeztem. Megint kiadott egy hosszú, süvöltő gyári kürtölést.

– Vége az ebédnek – mondta. – Folytatódik a munka!

Egy pillanatig zavarban voltam, de aztán arra gondoltam, hogy tréfál, talán azért, mert nem is volt semmink, amit megebédelhettünk volna. Annyira belemerültem a rágcsálók figyelésébe, hogy elfeledtem, nincs elemózsiánk. Újra fölvettem a vesszőt, és megpróbáltam meghajlítani. Egy pillanat múlva don Juan ismét megszólaltatta a "kürtjét".

– Itt az ideje, hogy hazamenjünk! – jelentette be. Megvizsgálta képzelt óráját, és rám kacsintott.

– Öt óra van – mondta, mintha titkot árulna el.

Azt hittem, hirtelen elege lett a vadászásból és mára be akarja fejezni az egészet. Mindenemet letettem, és kezdtem készülődni a visszatérésre. Rá sem néztem. Feltételeztem, hogy ő is összeszedi a holmiját. Amikor kész lettem, felnéztem és láttam, hogy törökülésben ül egy méternyire.

– Kész vagyok – mondtam. – Felőlem akármikor indulhatunk.

Felkelt, majd felmászott egy kőre. Másfél-két méternyire állt a talajtól, onnan nézett rám. Két kezével tölcsért formált a szája előtt, és nagyon hosszú, éles hangot adott ki. Olyan volt, mint egy gyári kürt felerősített hangja. Teljes körben megfordult, miközben ezt a süvöltő hangot hallatta.

– Mit csinálsz, don Juan? – kérdeztem. Azt mondta, jelt ad az egész világnak, hogy mindenki menjen haza. Teljesen megrökönyödtem.

Nem tudtam megállapítani, tréfál-e, vagy egyszerűen megbuggyant. Merőn néztem, és próbáltam összekapcsolni viselkedését valamivel, amit esetleg előtte mondott. Egész délelőtt alig beszéltünk, nem emlékeztem semmi érdemlegesre. Még mindig a kő tetején állt.

Rám nézett, elmosolyodott, és ismét kacsintott. Rémület fogott el. Don Juan kezéből megint tölcsért csinált, és újból hosszú sípoláshoz hasonló hangot hallatott. Azt mondta, reggel nyolc óra van, és újra elő kell vennem az eszközeimet, hiszen egy teljes nap áll előttünk.

Ekkorra már teljesen összezavarodtam. Félelmem pillanatok alatt megsokszorozódott, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy elfussak a helyszínről. Don Juant őrültnek gondoltam. Már épp menekülni akartam, amikor lecsúszott a kőről, és mosolyogva odajött hozzám.

– Azt hiszed, megőrültem, ugye? – kérdezte.

Elmondtam, hogy kiszámíthatatlan viselkedésével a frászt hozta rám. Közölte, hogy egyenlően állunk. Nem értettem. Gondolataimat teljességgel elmebetegre emlékeztető viselkedése foglalta el.

Elmagyarázta, hogy szándékosan akarta rám hozni a frászt kiszámíthatatlan viselkedése súlyosságával, ő ugyanis az én kiszámítható viselkedésem súlyosságától mászik a falra.

Hozzátette, hogy az én szokásaim éppolyan elmebetegek, mint az ő kürtölése.

Megdöbbenve jelentettem ki, hogy egyáltalán nincsenek szokásaim, sőt, szerintem éppen egészséges szokásaim hiánya miatt zűrzavaros az életem. Nevetett, és mutatta, hogy üljek le mellé. Titokzatos módon ismét átalakult az egész helyzet. Mihelyt beszélni kezdett, ijedtségem eltűnt.

– Mik a szokásaim? – kérdeztem.

– Mindent megszokásból csinálsz.

– De hát nem mindenki ilyen?

– Nem mindenki. Én nem megszokásból csinálom, amit csinálok.

– Mi váltotta ki ezt az egészet, don Juan? Mit tettem vagy mondtam, amitől ezt csináltad?

– Aggódtál az ebéd miatt.

– Nem szóltam semmit; honnan tudod, hogy aggódtam?

– Minden délben aggódsz az evés miatt, minden este hat körül és minden reggel nyolc óra tájékán – mondta gonosz vigyorral. – Akkor is aggódsz ezekben az időpontokban, ha nem vagy éhes. Pusztán meg kellett fújnom a sípomat, hogy megmutassam a szokásokhoz ragaszkodó szellemedet. Szellemedet külső jelekhez idomították.

Szemében kérdéssel meredt rám. Nem tudtam védekezni.

– Lassan már a vadászatból is megszokást csinálsz – folytatta. – Máris kialakítottál egyfajta időbeosztást; megvan, hogy mikor beszélsz, mikor eszel, mikor alszol el.

Nem tudtam mit mondani. Életemben mindent arra a mintára építettem, amelyet don Juan evési szokásaim kapcsán felhozott. Mégis erősen úgy éreztem, hogy életem kevésbé alapul megszokáson, mint e legtöbb barátomé és ismerősömé.

– Sokat megtudtál a vadászatról mostanra – folytatta don Juan. – Könnyen rájössz hát, hogy a jó vadász elsősorban egyvalamit tud – ismeri a zsákmánya szokásait.

Ettől válik jó vadásszá. Ha eszedbe jutna, hogyan kezdtelek beavatni a vadásztudományba, talán megértenéd, mire célzok. Először megtanítottalak csapdát készíteni és állítani, majd megtanítottam a keresett vad szokásait, végül pedig kipróbáltuk, beválik-e a csapda ilyen körülmények között. Ezekből a részekből áll a vadászat. Most a legutolsó, és messze a legnehezebb lépést kell megtanítanom neked. Talán évek telnek el, mire elmondhatod, hogy megértetted, és vadász lettél.

Don Juan szünetet tartott, mintha időt adna nekem. Levette a kalapját és a megfigyelt rágcsálók tisztálkodó mozdulatait utánozta. Roppant mulatságosnak tűnt nekem. Kerek fejével éppen úgy festett, mint egy ilyen rágcsáló.

– A vadászlét nemcsak abból áll, hogy állatokat ejtünk csapdába – folytatta. – Egy valamirevaló vadász sem azért ejt zsákmányt, mert kelepcét állít, vagy mert ismeri a zsákmánya szokásait, hanem azért, mert saját magának nincsenek szokásai. Ebben rejlik az előnye. Egyáltalán nem olyan, mint a szigorúan megszabott szokású, kiszámítható furcsaságokat művelő állatok, amelyekre vadászik; ő szabad, folyékony, kiszámíthatatlan.

Don Juan állítása mesterséges, irracionális eszményképnek tűnt számomra.

El nem tudtam képzelni szokások nélküli életet. Őszintén akartam válaszolni, nemcsak bólogatni vagy ellenkezni. Úgy éreztem, hogy sem én, sem más nem valósíthatja meg azt, amire gondol.

– Nem érdekelnek az érzéseid – válaszolta. – Csak úgy válhatsz vadásszá, ha eltörlöd a szokásokat az életedből. Jól megy neked a vadászat. Gyorsan tanultál, és most láthatod, hogy ugyanolyan könnyen kiszámítható vagy, mint a zsákmányod.

Kértem, hozzon megfogható példákat.

– A vadászatról beszélek – mondta nyugodtan.

– Tehát olyasmire gondolok, amit az állatok tesznek; hogy hol esznek; hol, hogyan, mikor alusznak; hol nevelik fel a kölykeiket; hogyan járnak. Ezekre a szokásokra hívom fel a figyelmedet, hogy a saját magad hasonló szokásai tudatosodhassanak benned. Megfigyelted a sivatagi állatok szokásait.

Meghatározott helyen esznek és isznak, meghatározott ponton építenek maguknak búvóhelyet, meghatározott módon hagyják meg a nyomukat; a jó vadász valójában minden cselekedetüket előre láthatja vagy kitalálhatja. Amint már korábban is említettem, az én szememben úgy viselkedsz, mint a zsákmányod. Valamikor nekem is felhívta erre a figyelmemet valaki, nem vagy hát egyedül vele. Mindnyájan úgy viselkedünk, mint az állatok, amelyekre vadászunk.

És ez nyilvánvalóan éppúgy valaki vagy valami más zsákmányává tesz minket.

Na már most, a vadász ezzel tisztában van, és arra törekszik, hogy ő maga ne legyen többé zsákmány Érted, mit mondok?

Ismét kifejeztem véleményemet, mely szerint javaslata megvalósíthatatlan.

– Időbe telik – mondta. – Elkezdheted például azzal, hogy nem ebédelsz minden egyes nap déli tizenkettőkor.

...

* * *

Étek, test, energiaszint

Tom Kenyon - A Hathorok


A KÁ építését elősegíti az élő ételek fogyasztása. Ha nem szoktatok élő ételt fogyasztani, vagyis nyers zöldségeket, gyümölcsöket, gabonacsírát, lassan kezdjetek hozzá a változtatáshoz.

Ha megfelelő előkészületek nélkül túl sok élő ételt vesztek magatokhoz, a testnek nem marad ideje átállni a magasabb enzimszintre, ez pedig méregtelenítési válsághoz vezethet.

Mint mindenben, ebben is a mértékletesség a célravezető.

Hallgassatok figyelmesen a testetekre, ne pedig a személyiségetek hóbortjaira.

A testetek megmondja, mire van szüksége.



Ellentmondásosnak tűnhet, de ha eléritek a tudatosság egy bizonyos fokát, bármit megehettek kedvezőtlen hatások nélkül.

Végső soron az ételnek nagyon kevés köze van a lelki fejlődéshez.





Carlos Castaneda - Ixtláni utazás


Tegnap délelőtt don Juan és én beautóztunk a városba, és egy étteremben reggeliztünk. Azt tanácsolta, ne változtassak étkezési szokásaimon túlságosan nagyot.

– A tested nincs hozzászokva az erő eledeléhez – mondta. – Megbetegednél, ha nem ennél a megszokott ételből.

Jómaga nagy étvággyal evett. Amikor viccelni kezdtem vele, egyszerűen azt válaszolta:

– Az én testem mindent szeret.

* * *

Az ego összetöretése

Carlos Castaneda - A csend ereje



Esztendőkkel korábban nagyon meghatott, és ugyanakkor összezavart don Juannak felém irányuló óriási segítőszándéka.


El sem tudtam képzelni, miért ilyen kedves velem.


Nyilvánvaló volt, hogy az égvilágon semmi szüksége sincs rám; szemmel láthatóan nem valamiféle befektetés voltam a számára.

Azonban az életem fájdalmas tapasztalásain keresztül megtanultam már, hogy semmi sincs ingyen, és iszonyúan nyugtalanná tett, hogy képtelen voltam előre látni, mi lesz don Juan jutalma.


Egy nap kerek-perec odaálltam elé, és roppant cinikus hangon megkértem, mondja meg, milyen haszna származik a kapcsolatunkból, mivel nekem fogalmam sincs róla.



– Semmi olyasmi, amit felfognál – felelte ő.


Bosszantott a válasza. Harciasan azt mondtam neki, hogy nem vagyok hülye, és legalább megpróbálhatná elmagyarázni nekem a dolgot.


– Nos, hadd fogalmazzak úgy, hogy – bár nem fogod érteni – nem fog tetszeni neked, amit mondok – mondta, azzal a mosollyal, mely mindig megjelent az arcán, ha rászedett engem. –


Tudod, valójában meg szeretnélek kímélni ettől.


Bekaptam a horgot, és ragaszkodtam ahhoz, hogy árulja el, mit ért ez alatt.
– Biztos vagy abban, hogy hallani akarod az igazságot? – kérdezte, tudván, hogy képtelen lennék nemet mondani, még ha az életem múlna is rajta.


– Persze, hogy hallani akarom, bármivel is szédítesz engem – feleltem csípősen.
Nevetni kezdett, mintha az egész csak egy jó tréfa lenne, és minél jobban nevetett, annál bosszúsabb lettem.


– Nem értem, mi ilyen vicces – mondtam.


– Néha nem szabad megbolygatni a dolgok mélyén rejlő igazságot -mondta don Juan. – Jelen esetben olyan ez a dolog, mint egy fal legalsó téglája, vagy mint egy sarokkő. Ha alaposabban szemügyre vesszük ezt a legalsó téglát, esetleg nem fog tetszeni az eredmény. Jobb szeretném elkerülni ezt.


Újra felkacagott. Pajkosan csillogó szemei látszólag arra buzdítottak, hogy tovább erőltessem a témát. Én pedig kitartottam amellett, hogy tudnom kell, miről beszél. Igyekeztem nyugodtnak, de kitartónak tűnni.


– Hát, ha ezt akarod... – mondta, egy olyan ember hangsúlyával, aki végül enged a követelődzésnek. – Először is azt szeretném elmondani. hogy minden, amit érted teszek, ingyen van. Nem kell fizetned érte. Mint tudod, én feddhetetlenül viselkedem veled kapcsolatban. És azt is tudod, hogy a feddhetetlenségem nem egyfajta befektetés. Nem arra nevellek, hogy törődj velem, ha én már túl gyenge leszek ahhoz, hogy a saját gondomat viseljem. Viszont valóban kapok valami felbecsülhetetlen dolgot a kapcsolatunktól; egyfajta jutalmat azért, hogy feddhetetlenül foglalkozom ezzel a bizonyos legalsó téglával. És pontosan ez az a dolog, amit te valószínűleg nem fogsz megérteni, és ami nem fog tetszeni neked.


Szünetet tartott, és ördögien csillogó szemekkel végigmért.


– Beszélj erről a dologról, don Juan! – kiáltottam rá, mivel felbosszantott időhúzó taktikája.


– Ne feledd, te ragaszkodtál hozzá – mondta, továbbra is mosolyogva.


Újra szünetet tartott. Eddigre már füstölögtem a dühtől.


– Ha a veled kapcsolatos tetteim alapján ítélsz meg – mondta –, el kell ismerned, hogy én vagyok a türelem és a következetesség mintaképe.


Azt azonban nem tudod, hogy ahhoz, hogy ezt elérjem, keményen meg kellett harcolnom a feddhetetlenségért, olyan keményen, ahogy korábban soha nem harcoltam. Annak érdekében, hogy veled töltsem az időmet, nap mint nap át kell változtatnom magamat, a leggyötrelmesebb erőfeszítések árán fékezve magam.


Don Juannak igaza volt. Nem tetszett, amit mondott. Igyekeztem megőrizni a méltóságomat, és megpróbáltam szarkasztikusan visszavágni.


– Annyira azért nem vagyok rossz – mondtam, de meglepően természetellenesnek tűnt a saját hangom.


– De bizony, hogy olyan rossz vagy – felelte ő komoly arckifejezéssel. – Kicsinyes vagy, pazarló, fontoskodó, korlátolt, indulatos és öntelt. Morózus, nehézkes és hálátlan vagy. Kimeríthetetlen tehetséged van önmagad kényeztetésre. És ami a legrosszabb, roppant fennkölt kép él benned önmagadról – teljesen alaptalanul.


Őszintén mondom, a puszta jelenlétedtől is elfog a hányinger.


Szerettem volna dühbe gurulni. Tiltakozni akartam, felpanaszolni, hogy nincs joga így beszélni velem, de egyetlen szót sem voltam képes kiejteni. Össze voltam törve, kábult és zsibbadt voltam.


Bizonyára roppant érdekes arcot vághattam, mivel don Juan olyan fergeteges kacajra fakadt, hogy azt hittem, menten megfullad.

– Mondtam, hogy nem fogod megérteni, és nem fog tetszeni neked, amit mondok – folytatta. – A harcosok okai roppant egyszerűek, de a ravaszságuk páratlan.

Ritkán adatik meg egy harcosnak az a pompás lehetőség, hogy alapvető érzései ellenére feddhetetlen legyen.

Te ilyen páratlan lehetőséget nyújtasz a számomra.

Az, hogy ingyen és feddhetetlenül adok neked, megfiatalít engem és megújítja a csodálatomat. Valóban felbecsülhetetlen értékű számomra az, amit a kapcsolatunktól kapok.


Az adósod vagyok.

Szemei fénylettek, amint rám tekintett, pajkosságnak azonban nyoma sem volt bennük.

"Senki se lehet tökéletes... Belőlem is hiányzik a hiba."
Anonymus

* * *

Muszáj hinni!

Carlos Castaneda - Mesék az erőről


MÁSODIK RÉSZ

A tonál és a naguál

HINNI KELL

A városközpont felé sétáltam a Paseo de la Reformán. Fáradt voltam; kétségkívül Mexikóváros tengerszint feletti magassága tehetett róla. Elcsíphettem volna egy buszt vagy taxit, de a kimerültségem ellenére is sétálni támadt kedvem.

Vasárnap délután volt; a közlekedés gyér, a buszok és a teherautók kipufogógázai mégis megannyi szmoggal telt szurdokká tették a belváros keskeny utcáit. Megérkeztem a Zocalóra, Mexikóváros katedrálisa elé; onnan kifejezett cél nélkül a Lagunilla-piac* felé indultam. Céltalanul, de jó iramban őgyelegtem. Végül az érmekereskedők és a használt könyvek standjainál lyukadtam ki.

- Nicsak, nicsak, ki van itt! - szólalt meg hirtelen valaki, és könnyedén megveregette a vállamat.

Meglepett a hang és az érintés. Gyorsan jobbra fordultam. Eltátottam a szám meglepetésemben; don Juan állt mögöttem.

- Te jó ég, don Juan! - kiáltottam fel, és a fejem búbjától a lábujjamig végigfutott rajtam a hideg

- Mit keresel itt?

- És te mit keresel itt? - kérdezett vissza. Elmondtam, hogy néhány napra megálltam a városban, mielőtt a keresésére indultam volna Közép-Mexikó hegyei között.

- Nos, akkor vegyük úgy, hogy lejöttem a hegyekből, hogy megkeresselek jelentette ki mosolyogva. Lelkesen veregette a vállamat. Láthatóan megörvendeztette a találkozásunk. A csípőjére tette a kezét, kidüllesztette a mellét, és megkérdezte, tetszik-e a megjelenése. Csak akkor fedeztem fel, hogy öltönyt visel. Valósággal mellbe vágott a látvány. Szótlanul álltam.

- Nos, hogy tetszik a takucsém? - kérdezte ragyogva.

A tacuche szleng kifejezést használta az öltönyre a megfelelő spanyol szó, a traje* helyett.

- Ma öltönyt hordok - mondta, mintha magyarázattal tartozna; aztán nyitott számra mutatva hozzátette: - Csukd be! Csukd be!

Szórakozottan nevettem. Észrevette a zavaromat. Csak úgy rázkódott a kacagástól, miközben körbefordult, hogy minden szögből szemügyre vehessem. Egész hihetetlen volt az öltözéke. Halszálkás, világosbarna öltöny viselt, barna cipőt, fehér inget és nyakkendőt! Eltűnődtem, visel-e zoknit is, vagy anélkül hordja a cipőjét.

Elképedésemhez az az őrjítő érzés is hozzájárult, hogy abban a pillanatban, amikor don Juan megérintette a vállamat, mintha a keki nadrágjában és ingjében, szandálban és a szalmakalapban láttam volna, de aztán felhívta a figyelmemet az öltözékére, és akkor határozottan kirajzolódott előttem a ruházata - akárcsak én teremtettem volna meg a gondolataimmal. Mintha valamennyi testrészem közül a szám adózott volna a legtöbbet a meglepetésnek: önkéntelenül is kinyílt. Don Juan könnyedén megérintette az államat, mint aki készségesen segít becsukni a szám.

- Bizonyára dupla állat készülsz növeszteni - állapította meg, és felkacagott. Időközben annak is a tudatára ébredtem, hogy nincs rajta kalap, rövid fehér haját pedig a jobb oldalon választotta el; tiszteletre méltó, idős mexikói úriember, kifogástalanul öltözött városi polgár.

Annyira elgyengültem a találkozástól, hogy közöltem vele, le kell ülnöm. Megértően bólintott, és azt javasolta, menjünk az egyik közeli parkba. Néhány háztömbnyi utat tettünk meg, hallgatásba burkolózva, aztán megérkeztünk a Plaza Garibaldira; itt zenészek kínálták a szolgálataikat. Elvegyültünk a bámészkodók és a turisták sokaságában, és sétálgattunk a parkban.

Egy idő után megállt, a falnak dőlt, és a térdénél megcsippentve felhúzta a nadrágja szárát; világosbarna zoknit viselt. Megkértem, tárja fel a rejtélyes ruházat jelentőségét. Homályos válasza szerint, ezen a napon egyszerűen ilyen öltözékben kellett megjelennie, az oka majd később világosodik meg számomra. Don Juan öltönyben - ezt olyan természetfölötti jelenségnek találtam, hogy elfogott az aggodalom. Hónapok óta nem láttam, és a világon mindennél jobban vágytam beszélni vele, de valahogy nem találtam megfelelőnek a helyzetet.

Don Juan figyelmét nem kerülte el a nyugtalanságom, és javasolta, hogy sétáljunk a La Alamedára, a néhány háztömbbel arrébb fekvő másik parkba. Kevesen jártak a parkban, és nem okozott nehézséget üres padot találni. Leültünk. Az idegességem feszengésnek adta át a helyét.

Nem mertem don Juanra pillantani. Hosszú, elbátortalanító szünet következett; majd anélkül, hogy rápillantottam volna, elmondtam, hogy a belső hang végül indulásra késztetett; azok az elképesztő események pedig, melyeknek legutóbbi látogatásaim során a szemtanúja lehettem, olyan mélyrehatóan befolyásolták az életemet, hogy feltétlenül beszélnem kell róluk. Türelmetlen mozdulat kíséretében kijelentette, hogy a múlt eseményeiről nincs mit beszélni - ő maga mindig is ehhez tartotta magát.

- Most csak az számít, hogy megfogadtad a tanácsomat - mondta. - Kihívásként fogtad fel a mindennapi világodat, és elegendő személyes erőt halmoztál fel; ezt az bizonyítja, hogy minden nehézség nélkül megtaláltál, akkor és ott, ahol és amikor számítottam rá.

- Kétlem, hogy az én érdemem volna - legyintettem. - Vártam rád, és meg is jelentél - erősködött. - Ez tény; és ennyi minden harcosnak bőségesen elegendő.

- És mi lesz most, hogy megtaláltalak? - kérdeztem.

- Először is - mondta -, nem fogjuk megvitatni az értelmed gondjait; azok az élmények más időhöz és más létformához tartoznak. Ezek voltaképpen csak lépések egy végtelen létben; ha hangsúlyoznánk, akkor csökkentenénk annak a jelentőségét, ami most történik. A harcos ezt nem engedheti meg magának.

Ellenállhatatlan vágyam támadt, hogy kiöntsem a szívem, és rázúdítsam a panaszaimat. Nem mintha zokon vettem volna bármit, ami történt velem, de vigaszra és együttérzésre vágytam.

Don Juan láthatóan tisztában volt a hangulatommal, és úgy beszélt, mintha fennhangon is kifejeztem volna a gondolataimat. - Az ember csak harcosként viselheti el a tudomás útját - mondta. - A harcos nem panaszkodik és semmit nem sajnál. Az élete végtelen kihívás, márpedig a kihívás nyilvánvalóan nem lehet sem jó, sem rossz. A kihívás egyszerűen az, ami: kihívás. Szárazon és szigorúan kopogott a hangja, de melegség bujkált benne.

- Hogy pedig a kérdésedre válaszoljak, most épp jelt várunk - mondta. - Miféle jelt? - kérdeztem. - Ki kell derítenünk, hogy megáll-e az erőd a maga lábán - mondta. - Legutóbb nyomorúságosan kimerült; ezúttal úgy tűnik, legalábbis a felszínen, hogy a személyes életed körülményei megteremtették a lehetőséget, és sort keríthetünk a varázslók magyarázatára. - Számíthatok rá, hogy beszélsz róla? - csaptam le rá. - Az a személyes erődtől függ - mondta. - A harcosnak a cselekvés és nemcselekvés során csak a személyes erő számít. Azt kell mondanom, hogy mindeddig jól csináltad. Egy percnyi csend után, mintha témát akarna váltani, felállt és az öltönyére mutatott.

- Számodra vettem fel az öltönyömet - közölte rejtelmesen. - Ez az öltöny az én kihívásom. Nézd, milyen jól mutatok benne! Milyen kényelmes! He? Nem akármi, igaz? Don Juan elképesztő látványt nyújtott az öltönyben. Összehasonlításként a nagyapámra kellett gondolnom, aki hasonlóképp festett valaha a vastag angol szövetöltönyében. Mindig azt a benyomást keltette bennem, hogy természetellenesnek érzi magát, ha öltönyt kell viselnie. Don Juan ezzel szemben igencsak fesztelennek látszott.

- Gondolod, hogy olyan könnyű számomra természetesen viselkedni öltönyben? - kérdezte don Juan. Nem tudtam mit mondani; ám meg voltam győződve róla, hogy - legalábbis a megjelenéséből és a magatartásából ítélve - mi sem lehet könnyebb számára.

- Öltönyt hordani kihívás számomra - jelentette ki.

- Olyan nehéz kihívás, mintha neked sarut és ponchót kellene viselned. De soha nem volt szükséged rá, hogy elfogadd ezt a kihívást. Az én esetem azonban másmilyen, mert indián vagyok. Egymásra néztünk. Csendes kérdésként felvonta a szemöldökét, mintha az észrevételeimet várná.

- Az alapvető különbség a hétköznapi ember és a harcos között az, hogy a harcos mindent kihívásnak tekint - folytatta aztán -, míg a hétköznapi ember áldásnak vagy átoknak.

Mivel ma itt vagy, az azt jelzi, hogy a harcos útja felé billentetted a mérleget. Merev tekintete idegessé tett. Fel akartam állni és járni, de visszafogott.

- Itt fogsz ülni zokszó nélkül, amíg nem végzünk - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Jelre várunk; anélkül nem folytathatjuk, mert nem elég, hogy megtaláltál, ahogy az sem volt elég, hogy megtaláltad Genarót a sivatagban. Az erődnek össze kell szednie magát, és jelt adnia.

- Nem tudom, mire gondolsz - mondtam.

- Láttam, hogy valami ólálkodik a park körül - mondta. - A szövetséges? - kérdeztem.

- Nem. Nem az. Így aztán itt kell ülnünk, és kitalálnunk, miféle jelzést csíp nyakon az erőd.

Aztán megkért, számoljak be részletesen arról, hogyan hajtottam végre azokat a megbízásokat, amelyeket don Genaro és ő maga adott a mindennapi világom és az emberi kapcsolataim kezelése vonatkozásában. Kissé feszélyezetten éreztem magam.

Azzal nyugtatott meg, hogy a személyes ügyeim nem magánügyek, minthogy varázslófeladatot tartalmaznak, a varázslást pedig ő és don Genaro kovácsolták bennem. Tréfásan megjegyeztem, hogy az életem romba dőlt a varázslómesterség miatt, és beszámoltam mindazon nehézségekről, amelyek a mindennapi világom fenntartását kísérték. Hosszú időn át meséltem. Don Juan olyan jóízűt kacagott a beszámolómon, hogy még a könnye is kicsordult. A combját csapkodta; ez a mindennapi mozdulat, amit ezerszer láttam tőle, egészen különösen és nem odaillően hatott, amikor az öltönye nadrágján művelte. Elfogott a balsejtelem, és nem is rejtettem véka alá.

- Megrémít az öltönyöd - böktem ki.

- Majd hozzászoksz - biztatott. - A harcos könnyen alkalmazkodik, és a körülötte lévő világgal összhangban mozdul, akár az értelem világáról, akár az akarat világáról van szó. Ennek az elmozdulásnak akkor mutatkozik meg a legveszélyesebb oldala, amikor a harcos úgy találja, hogy az őt körülvevő világ sem az egyik, sem a másik. Ilyenkor úgy kell viselkednünk, mintha elhinnénk az egyiket. A harcosnak tehát az a titka, hogy hit nélkül hisz. De nyilvánvalóan nem elég, ha csak úgy azt mondja, hogy hisz; az felmentené a helyzete vizsgálata alól. A harcos valahányszor beleveti magát a hitbe, döntésként teszi, legmélyebb, legbensőbb elkötelezettségének a kifejezéseként. A harcos nem hisz, a harcosnak muszáj hinnie.

Néhány másodpercre rám meredt, miközben jegyzeteltem. Én is hallgattam. Nem mondhattam, hogy megértettem a különbséget, de nem kívántam sem vitatkozni, sem kérdezősködni. El akartam gondolkozni az elhangzottakon, az elmém azonban csapongott.

Körülnéztem. A park előtt elhaladó úton személygépkocsik és autóbuszok hosszú sora állt; vadul tülköltek, mintha azzal egy csapásra megoldanák Mexikóváros minden közlekedési nehézségét. A park szélén, úgy húsz yardnyira tőlünk, a padunkkal egy vonalban hét ember - köztük három világosszürke egyenruhás rendőr - vett körül egy mozdulatlanul fekvő férfit. Berúghatott, de lehet, hogy súlyos beteg volt. Don Juanra pillantottam. Ugyancsak a füvön fekvő férfit szemlélte. Közöltem vele, hogy képtelen vagyok a magam erejéből értelmezni a szavait.

- Nem akarok több kérdést feltenni - mondtam.

- De ha nem kérlek meg rá, hogy fejtsd ki bővebben, akkor soha nem fogom megérteni. Nem érzem normális állapotnak, ha nem tehetek fel kérdéseket.

- Kérlek, akkor feltétlenül légy normális! - mondta mímelt aggodalommal. Azt mondtam, nem értem, mi a különbség, ha valaki hisz, vagy kell hinnie. Számomra mindkettő ugyanaz; különbözőnek feltüntetni csak szőrszálhasogatás.

- Emlékszel arra a történetre, amit egyszer elmeséltél a barátnődről és a macskáiról? - kérdezte váratlanul. Felpillantott az égre, hátradőlt a padon, és kinyújtotta a lábát. Kezét összekulcsolta a feje mögött, és megfeszítette az izmait.

Mint ilyenkor mindig, hangosan megreccsentek a csontjai. A történet az egyik barátnőmről szólt, aki egy mosóautomata szárítójában két csaknem halott cicát talált. Magához vette, gondos ápolással megmentette, és kitűnő ellátással hatalmas macskákká nevelte őket. Az egyik fekete volt, a másik rőt.

Két év múlva a lány eladta a házát. Minthogy a macskákat nem vihette magával, és nem sikerült másik otthont szerezni nekik, nem maradt más választása, mint hogy elvigye őket elaltatni az állatkórházba. Segítettem az elszállításukban. A macskák még soha nem utaztak autóban, és láthatóan nem is állt szándékukban kipróbálni. A barátnőm igyekezett lecsillapítani őket. Karmoltak és haraptak, különösen a vörhenyes, Max névre hallgató állat.

Amikor végül megérkeztünk az állatkórházhoz, először a fekete macskát vette a karjába, és egyetlen szó nélkül kiszállt a kocsiból. A macskajátszott vele; gyengéden a karjára rátette a mancsát, amikor kinyitotta a kórház bejárati üvegajtaját. Maxra pillantottam; a hátsó ülésen ült. Nyilván megijesztette a fejmozdulatom, mert eltűnt a vezetőülés alatt. Hátracsúsztattam az ülést. Nem akartam alányúlni, mert attól tartottam, még megharapja vagy megkarmolja a kezemet. A macska egy mélyedésben lapult a kocsi padlóján. Nagyon izgatottnak látszott; a lélegzése is felgyorsult.

Rám meredt; találkozott a pillantásunk. Elsöprő erejű érzés uralkodott el rajtam. Valami megragadott, egyfajta baljós előérzet, kétségbeesés, vagy talán szégyenkezés amiatt, hogy mindebben részt vállaltam. Szükségét éreztem, hogy megmagyarázzam Maxnak, a barátnőm döntött így, én csak segítek neki. A macska szemmel tartott, mintha értette volna a szavaimat. Kinéztem, hol a lány.

Az üvegajtón át láttam, hogy a portással beszélget. Különös rándulást éreztem, és ösztönösen kinyitottam a kocsi ajtaját.

- Fuss Max, fuss! - biztattam a macskát. Kiugrott a kocsiból, és a földhöz simuló testtel, mint a száguldó jaguár, átvágtatott az úton. Az utca túloldalán nem álltak kocsik, és láttam, hogy Max a járdaszegély mentén végigrohan az utcán. Elérte a sugárút sarkát, aztán eltűnt egy csatornanyílásban.

Időközben visszatért a barátnőm. Mondtam neki, hogy Max meglépett. A lány beült a kocsiba, és szó nélkül visszahajtottunk. A következő hónapok során jelképes értelmet nyert számomra az esemény.

Úgy véltem - vagy talán valóban láttam is -, hogy különös villanást fedeztem fel Max tekintetében, mielőtt kiugrott volna a kocsiból. És azt hiszem, az a kiherélt, elhízott házi kedvenc egy pillanatra, élete egyetlen nagyszerű pillanatára valódi macska lett.

Elmondtam don Juannak, hogy meggyőződésem szerint, amikor Max átrohant az utcán és alábukott a csatornába, minden szempontból feddhetetlenül nyilvánult meg a macskaszelleme, és talán életében soha nem volt olyan magától értetődő és maradéktalan a macskasága.

Felejthetetlen benyomást tett rám az eset. Valósággal azonosultam a macskával. Arra gondoltam, hogy én magam is olyan vagyok, mint Max: túlságosan engedékeny és sokféleképpen háziasított.

Állandóan arra kellett gondolnom, hogy bármikor bekövetkezhet a pillanat, amikor a férfiszellem hatalmába keríti az egész lényemet, ugyanúgy, ahogy a macskaság szelleme hatalmába kerítette Max nehézkes, elpuhult, haszontalan testét.

Don Juannak tetszett a történet, és alkalmi észrevételeket fűzött hozzá. Szerinte egy-egy pillanatra nem is olyan nehéz elérni, hogy áradjon és előtérbe lépjen a férfiszellem; ezt az állapotot fenntartani azonban csak a harcos tudja.

- Mi van a macskás történettel'? - kérdeztem. - Annak idején hittél benne, hogy Maxhoz hasonlóan megragadod az esélyedet mondta.

- Igen, azt hiszem.

- Azt próbáltam megértetni veled, hogy mint harcos, nem teheted meg, hogy így hiszed, aztán csak elereszted. Max esetében a közönséges hit annyit jelent, hogy elfogadod a tényt, miszerint a megmenekülése csak haszontalan kitörés lehetett. Nyilván beleugrott a csatornába, és elpusztult. Megfulladt, vagy éhen halt, vagy felfalták a patkányok. A harcos mérlegeli mindezeket a lehetőségeket, és aztán egy olyanban hisz, ami összhangban áll a legbensőbb elkötelezettségével.

Mint harcosnak, kell hinned, hogy Max nemcsak megmenekült, de meg is tartotta az erejét. Muszáj hinned benne. E nélkül nem vagy senki és semmi. Egyszeriben megvilágosodott a különbség. Igazán úgy döntöttem, hogy hiszek Max túlélésében, annak tudatában is, hogy meg kellett birkóznia kényelmes, elpuhult életének hátrányával.

- A hit afféle fogódzkodó - folytatta don Juan. - De ha muszáj hinni, akkor másról van szó. Ebben az esetben például az erő fényes leckét adott neked, te azonban úgy döntöttél, hogy csak egy részét használod fel. Ha viszont muszáj hinned, akkor az esemény egészét fel kell használnod.

- Már értem, mire gondolsz - ráztam a fejem. Ragyogó fény gyúlt az elmémben, és arra gondoltam, hogy a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül sikerül megértenem a don Juan által használt fogalmakat.

- Attól tartok, még nem értesz - mondta csaknem suttogva. Rám meredt. Egy percig álltam a pillantását.

- És mi a helyzet a másik macskával? - kérdezte végül.

- Hogy? A másik macska? - ismételtem meg értetlenül. Megfeledkeztem róla. Én Maxot választottam jelképemnek. A másik macskának nem volt jelentősége számomra.

- De hát ő is létezik! - kiáltott fel don Juan, amikor tétován hangot adtam a gondolataimnak. - A muszáj hinni azt jelenti, hogy a másik macskával is számolnod kell. Ez a macska játékosan cirógatta a kezet, amelyik a pokolra vitte; macskaálláspontja iránti bizalommal eltelve ment a halálába. Azt gondolod, olyan vagy, mint Max, ezért elfeledkeztél a másik macskáról. Még a nevét sem tudod. A muszáj hinni azt jelenti, mindent mérlegelned kell, és mielőtt úgy döntesz, hogy olyan vagy, mint Max, fontolóra kell venned, hogy olyan is lehetsz, mint a másik macska; nem futsz az életedért, nem ragadod meg az esélyeidet, hanem nézeteiddel eltelve boldogan mész a saját poklodra.

Különös szomorúság bujkált a szavaiban - de ez a szomorúság talán az enyém volt.

Hosszan hallgattunk. Soha nem futott át az agyamon, hogy olyan is lehetek, mint a másik macska. Meglehetősen lesújtó gondolatnak találtam.

Hirtelen kisebbfajta zűrzavar és tompa moraj zökkentett ki a tűnődésemből. A rendőrök arrébb terelték a füvön fekvő férci köré gyűlt néhány embert. Időközben valaki egy összehajtogatott zakóval feltámasztotta a férfi fejét. Párhuzamosan feküdt az utcával. Az arca kelet felé fordult. A helyemről szinte azt is megmondhattam, hogy nyitva a szeme.

Don Juan nagyot sóhajtott.

- Milyen nagyszerű délután! - mondta, és az égre pillantott.

- Nem szeretem Mexikóvárost - mondtam.

-Miért nem?

- Utálom a szmogot.

Ütemesen bólogatott, mintha az egyetértését juttatná kifejezésre.

- Inkább lennék veled a sivatagban, vagy a hegyekben - mondtam. - A helyedben soha nem mondanék ilyent - pirított rám.

- Igazán semmi rosszra nem gondoltam, don Juan. - Tudom. Mindketten tudjuk. De az mit sem számít, hogyan érted. A harcos, vagy ami azt illeti, egyetlen ember se kívánja soha, hogy valahol másutt legyen, mint ahol éppen van; a harcos azért nem, mert a kihívás élteti, a hétköznapi ember azért nem, mert nem tudja, hol szándékozik rátalálni a halála. Nézd azt az embert, aki amott fekszik a füvön.

Mit gondolsz, mi baja?

- Vagy részeg, vagy rosszul van - vontam meg a vállam.

- Meghal! -jelentette ki mély meggyőződéssel don Juan. - Amikor leültünk, egy pillanatra észrevettem, hogy körülötte ólálkodik a halála. Ezért mondtam, hogy ne állj fel; úgyhogy ne ess zavarba, és ne bátortalanodj el. Mindannyian ostoba teremtmények vagyunk, amikor csatlakozunk a varázslat világához, és maga a csatlakozás semmilyen értelemben nem biztosíték rá, hogy meg fogunk változni. Némelyikünk az legutolsó pillanatig ugyanolyan ostoba marad.

Tetszett, hogy önmagát is az ostobák közé sorolja. Tudtam, nem udvariasságból teszi, hanem tanító célzattal.

- Lehet eső, lehet napsütés, nem állhatsz fel erről a padról, amíg le nem zárul a jelenet. Ez az a jel, amire vártunk. Késő délutánra jár. A nap éppen most készül lenyugodni. Ez az erőd órája!

A helyünkről zavartalan rálátásunk nyílt a férfira. A túloldalon egy csapat bámészkodó verődött össze.

Egyre inkább zavarba hozott a füvön fekvő férfi látványa. Sovány, sötét hajú, viszonylag fiatal ember, rövid, fekete, göndör hajú. Az inge kigombolva. Narancssárga színű kötött kardigánt viselt - mindkét könyökön lyuk tátongott -, és régi, kitérdesedett sportnadrágot. Meghatározhatatlan színűvé fakult cipője nem volt befűzve. Mereven feküdt, és nem tudtam eldönteni, lélegzik-e, vagy sem.

Azon tűnődtem, valóban meghal-e, ahogy don Juan mondta. Vagy don Juan egyszerűen csak felhasználta az eseményt a érvelése megtámogatására. Múltbéli tapasztalataim alapján azon a nézeten voltam, hogy valahogy úgy intézi a dolgokat, mintha minden pontosan beleillene valamilyen rejtelmes tervébe. Hosszú hallgatás után felé fordultam. Behunyva tartotta a szemét. Anélkül, hogy kinyitotta volna, beszélni kezdett.

- Az a férfi meghalni készül - mondta. - Nem hiszed, igaz? Kinyitotta a szemét, és egy másodpercre rám emelte. Nem volt átható a tekintete, mégis megdermesztett.

- Nem. Nem hiszem - feleltem.

Tényleg úgy éreztem, hogy az egész ügy túlságosan olajozott. Leültünk egy parkban, és éppen akkor és ott egy ember haldoklik, mintha afféle színi előadás volna.

- A világ igazodik önmagához - mondta don Juan, miután végighallgatta a kételyeimet. - Mindez nincs elrendezve. Ez jel, az erő cselekedete. Az értelem által fenntartott világban egy-egy pillanatig megnézhetjük az utunkba eső dolgokat.

Erről az eseményről legfeljebb annyit mondhatunk, hogy egy ember, talán részeg ember fekszik a parkban. Az akarat által fenntartott világ viszont az erő cselekedetévé teszi, amit láthatunk. Láthatjuk, hogy a halál lopakodik a férfi körül, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre meríti a patáit fénylő fonalaiba. Láthatjuk a fénylő fonalakat, amint elvesztik a feszességüket, és sorra eltünedeznek.

- Ez a két lehetőség áll nyitva számunkra, fénylények számára. Te valahol középen állsz, és azt akarod, hogy minden az értelem rovatába kerüljön. De hagyhatod-e figyelmen kívül a tényt, hogy a személyes erőd elcsíphet egy jelt?

Eljöttünk ebbe a parkba, miután megtaláltál ott, ahol vártalak - egyszerűen belém ütköztél, gondolkozás és tervezés nélkül, és anélkül, hogy szándékosan használtad volna az értelmedet -, és miután letelepedtünk várni egy jelre, felfigyeltünk arra az emberre. Mindketten észrevettük, ki-ki a maga módján: te az értelmeddel, én az akaratommal.

- Az a haldokló ember az esély morzsáinak egyike, amit az erő tesz elérhetővé a harcos számára. A harcos mindig folyékony, hogy bármikor lecsaphasson ezekre a morzsákra.

Én lecsaptam; hát te?

Nem tudtam válaszolni. Mérhetetlen űr támadt bennem, és egy pillanatig egyszerre észleltem mind a két világot.

- Milyen rendkívüli! - folytatta. - És mindez neked szól. Az erő megmutatja, hogy a halál nélkülözhetetlen összetevője annak, amit úgy hívok: muszáj hinni. A halál tudatossága nélkül minden közönséges és kisszerű. És csak azért olyan mérhetetlen rejtély a világ, mert a halál cserkészik utánunk. Ezt mutatta meg neked az erő. Én magam csak annyit tehetek, hogy kiemelem a jel részleteit, így megvilágosodik előtted az irány; de a részletek kiemelésével végső soron azt is kifejeztem, amit nekem muszáj hinnem, ami az én szellemem elkötelezettsége.

Egymás szemébe néztünk.

- Eszembe jutott egy vers, amit valaha felolvastál nekem - szólalt meg don Juan, és elfordította a tekintetét. - Egy férfiról, aki megfogadta, hogy Párizsban hal meg. Hogy is van?

Cesar Vallejo Fekete kő fehér kövön című versére utalt. Kérésére számtalanszor idéztem don Juannak az első két versszakot.



Párizsban fogok meghalni miközben esik egy napon melyre már emlékszem.

Párizsban fogok meghalni - és nem futok el

Talán ősszel egy ugyanolyan csütörtökön mint a mai.

Csütörtök lesz, mert ma van az a csütörtök, amit ezekbe a sorokba öntök,

a csontjaim érzik a változást,

és egész utamon soha nem éreztem ennyire a magányt.



Elmondhatatlan szomorúságot éreztem ebben a költeményben.

Don Juan azt suttogta, muszáj hinnie, hogy a haldokló férfinak elegendő személyes ereje volt ahhoz, hogy halála helyszínéül Mexikóváros utcáit válassza.

- Térjünk vissza a két macska történetéhez - mondta. - Muszáj hinnünk, hogy Max a tudatára ébredt annak, mi vár rá, és mint annak a férfinak amott, elegendő ereje volt, hogy legalább megválassza a vég helyét.

A másik macska viszont éppen olyan, mint azok az emberek, akik körül a haláluk köröz, ők pedig magányosan és öntudatlanul merednek egy sivár szoba falára.

- Az a férfi ott haldoklik, ahol mindig is élt: az utcán. Három rendőr áll neki díszőrséget. És miközben elmúlik, a szeme még egyszer felfogja a szemközti áruház csillogó fényeit, a gépkocsikat, a fákat, a körülötte kavargó tömeget; a fülét a forgalom zaja, és a mellette elhaladó férfiak és nők hangja tölti be utoljára. Láthatod tehát, hogy a halálunk tudatossága nélkül nincs erő, nincs rejtély.

Hosszú időn át meredtem a haldoklóra. Mozdulatlan volt. Talán meghalt. Hitetlenségem elveszítette a jelentőségét; don Juannak igaza volt.

Muszáj hinni, hogy a világ rejtélyes és mérhetetlenül mély, a harcos legbensőbb elkötelezettségének kifejezése. E hit nélkül nem marad semmink.

* * *

Új-donság, le-záródás

Biegelbauer Pál



Életünk idejének nagyobb hányadát egy szorongásteli élethelyzetben éljük meg, holott mindannyiunkban ott van az a tudás, hogy KIK VAGYUNK.

Valami csoda révén egyszer csak túllépünk ezen az énképen. Amikor elfújódik ez az énkép.

...

Ilyen pillanatok akkor érkeznek el hozzánk, amikor reménytelenül belekövesedtünk, belemerevedtünk az énképünkbe és teljesen azonosultunk vele. Azzal a nyomorúsággal.

Avval az énképpel, ami teljesen mások véleményétől függ. Amikor már szinte mozgásképtelenné és döntésképtelenné váltunk, amikor az van: "Jaj, mit fognak szólni hozzá!".

Mondhatnám azt is, hogy már annyira bezárt ez az énkép, hogy semmi kilátásom nincs belőle.

Ekkora jön életünknek egy nagyon mozgalmas pillanata: az érzelmek...

Latinul emotio. És ennek a szónak a jelentése nagyon izgalmas. Movere - mozogni.

Emotio - kimozdulás. Szó szerint ennyit jelent.

És gondoljuk végig, az életünkben mikor válunk teljesen lezárttá, teljesen merevvé, szinte belső mozgásképtelenné, elérve a felnőttkor küszöbére.

Még nem vagyunk felnőttek, de már gyerekek sem vagyunk. Életünk eddigi során magunkévá tettük annak a közösségnek, kultúrának, társadalomnak az értékrendjét, amibe beleszülettünk.

Hogyan tettük magunkévá? Tekintélyelv alapján.

A gyerek nagyon nyitott. A gyerek mindent elfogad, ha számára tekintélyes személy mondja.

...



Mireisz László

Van egy tiszta tó, amire körülbelül azt mondhatjuk, hogy egy ilyen gyerekkori állapot. Tehát egy gyermekben van egy ilyen tiszta tó, hogy amikor azt mondjuk neki, hogy:

- Nézd! Ott repül egy sárkány! -

És a kisgyermek minden további nélkül odanéz, mert hát miért ne repülhetne ott egy sárkány?!

Ott még tiszta a kép, tiszta a tó, tiszta a tudat. Később azt mondanánk, hogy ott repül egy sárkány, mondanák, hogy "Háááát, höhöhöhö, persze, sárkány, ne szórakozz velem!"



...

Biegelbauer Pál (folytatás)

...

És egy gyereknek gyakorlatilag nagyon hosszú ideig mindenki tekintély.

Legnagyobb tekintély a szülő, a profi nevelők, de a szocializációnak - mondhatnám - a legfontosabb szakaszára, a végére ér.

Önálló véleménye nincs - de ahhoz nagyon ragaszkodik.

(Egyébként csak ahhoz a véleményünkhöz ragaszkodunk, ami nem önálló, nem mi alkottuk, hanem átvettük. Ezért lehetetlen kimozdítani bármilyen vallásos embert, amíg végig nem szenvedte, végig nem gondolta a saját vallásának a normarendszerét - mert tekintélyelv alapján tette magáévá.)

És ott áll ez a szegény kis emberke, teljesen bezárulva és mi a legnagyobb gondja egy kamasz embernek, akár fiú, akár lány?

Hogy hogyan nyisson? Hogyan teremtsen kapcsolatot?

Hogy nyissak a mások felé? Ebben segít a kimozdító csoda és ajándék, az emóció, az érzelem... És mi következik el egy kiskamasz életében? Egy megrendítő és hatalmas élmény, amit úgy hívunk, hogy szerelem...

(Mike Batt: Love makes you crazy)

...

Mi röpül szerteszét egy ilyen kimozdításban, emócióban, egy ilyen érzelemben?

Az énkép, és az az értékrend, amit én magamévá tettem - a környezetem ajándéka-képpen, vagy környezeti hatásra.

Mi történik?

Elkezdem valóságosnak látni az életet.

(Soul II Soul: Back To Life)

(Mike Batt: Whispering fools)

A. D. Mello



És így az egyetlen dolog, amire a felébredés érdekében szükséged van, nem energia vagy erő vagy fiatalság, még csak nem is nagy intelligencia.

Az egyetlen dolog, amire mindenekelőtt szükséged van, az készség arra, hogy valami újat tanulj. Annak valószínűsége, hogy fel fogsz ébredni, egyenes arányban áll az igazságnak azzal a részével, melyet fel tudsz vállalni anélkül, hogy megfutnál. Mennyit vagy kész vállalni?

Abból, amit eddig drágának tartottál, mennyit vagy hajlandó összetöretni anélkül, hogy megfutnál? Mennyire vagy kész arra, hogy valami szokatlanra gondolj?

(RATM: Wake up!)

Feldmár András



No most a várakozással tulajdonképpen az a baj, hogy nagyon sokan meghalnak. Mert a halál - azt hiszem - nagyon sokszor azért jön el, mert unatkoznak.

Tehát - azt hiszem - az embernek a teste, ha valamire vár és unatkozik, akkor azt hiszi, hogy most már mindennek vége van.

Mert a gyerekek nem unatkoznak (úgy általában). A gyerekek nem várnak. A gyerekek a pillanatban élnek.

De amikor már sokan, ahogy öregszünk, idősebbek leszünk, akkor már "ez is volt", már "az is volt", már "ezt sem merem megcsinálni", "azt sem merem megcsinálni", "mindig ugyanaz van"...

Unatkozom, várok valamire...

És szerintem olyankor nagyon megöregszünk.

És ha az ember sokat unatkozik, sokat vár, akkor mire vár?

A halálra várunk. Mindannyian várunk a halálra.

Azért mondom, hogy van szabadság.

Mert ami engem érdekel, és ami nekem nagyon izgalmas, az az a pillanat, amikor az, akivel beszélgetek - az, akivel dolgozom - az rájön arra, hogy ő szabad.

No most én ezt komolyan mondom, hogy minden pillanatban szabad lehet az ember.

Ha más nem, így...

(RATM: Freedom)

Biegelbauer Pál



Melyiknek van igaza? Mindegyiknek.

Ez a vitatkozás.

Ő innen látja a világot. És hogy ha nem vitatkozom, hanem eszmét cserélek, akkor GAZDAGODNI FOGOK. Úristen, hát így is lehet látni ezt a dolgot?

Művelődni egyébként semmi mást nem tesz, minthogy egyre több oldalról megközelíteni a valóságot. Ezért mindenkitől tanulhatok. Miért?

Mert mindenki másképp látja a világot, mint én.

Így gazdagodom, amíg meg vitatkozom - szegényedem, mert beleragadok az én nézőpontomba.

(Metallica: Sad but true)

A. D. Mello



A prédikátor külföldi országokban túrázott. A tanítványok megkérdezték a Mestert:
- Mit gondolsz, kitágul-e majd látóköre az utazástól?
- Nem - mondta a Mester -, csak a szűk látókörét fogja elhinteni még nagyobb területen.

Ez a világ már nagyon szűk nekem

(Bikini: Ki visz majd haza?)

Popper Péter



Egyetemi hallgatók azt kérdezték tőlem a bölcsész karon, hogy tanár úr, hogy lesz valaki ilyen művelt... (kicsit be akartak nyalni nekem...) mint a tanár úr?

Mondtam: - Drágaságaim úgy lesz ilyen művelt, hogy olvas.

- És aztán??? - mondták.

- És aztán elgondolkozik azon, amit olvasott.

Ez egy nagyon fontos dolog. Ugyanis például azért utálom a gyorsolvasási tanfolyamokat, mert olvasni nem gyorsan kell, hanem lassan.

Visszalapozva.

Elgondolkozva.

Ez a gyorsolvasás ez egy ilyen tévedése ennek a technikai kultúrának.

- No, és ha elgondolkozott azon, amit olvasott? - mondták a gyerekek.

- Hát akkor nagy része, ami meggyőződése, hite volt, összeomlik.

- És akkor?

- Tovább olvas...

- És akkor?

- Elgondolkozik azon, amit olvasott és újraépíti önmagát, önmaga szellemi meggyőződését, amíg az megint össze nem omlik.

- És akkor?

- És akkor megint olvas... és megint elgondolkozik.

Én nem tudom más módszert, mint ezt, hogy az ember szellemi fejlődése tartós legyen: vagyis szellemileg éljen.

Ha lemerevíti magát szellemileg és azt mondja: - Ez az én meggyőződésem: ez a véremmé vált, ezen nem változtatok! - az a szellemi meghalásnak az egyik jele.

Hogy az illető szellemileg meghalt, már nem megy tovább, nem vesz föl új szellemi információkat; hanem lemerevíti mindazt, ami tudásban, meggyőződésben benne van.

(Tanita Tikaram: Twist in my Sobriety)

Carlos Castaneda



Don Juan, a tökéletes pragmatista, az ismeretlen valódi harcos-utazója, azt mondta, abszolút tökfej vagyok. Azt mondta, nem számít, hogy a nekem felajánlott antropológiai témák szavakkal és fogalmakkal való mesterkedések, ami fontos, az a fegyelem gyakorlása.

- Nem számít, milyen jó olvasó vagy, és mennyi csodálatos könyvet tudsz elolvasni - mondta nekem egyszer. - Az a fontos, hogy meg legyen a fegyelmed ahhoz, hogy elolvasd azt, amit nem akarsz elolvasni. A varázsló feladatának az a lényege, hogy olyat tanuljon, amit elutasít, nem pedig olyat, amit elfogad.

(Accept: Metal heart)

* * * 

Férfiuradalom...

Carlos Castaneda - Az álmodás művészete (részlet):      

Don Juan azt mondta, hogy nem fog hosszan belemenni a részletekbe és bonyolítani a történetet.

Csak azt fogja elmesélni, hogyan vesztek el abban a világban.

Azt állította, hogy Rosendo nagual ott tévedett, hogy feltételezése szerint a szervetlen lények egyáltalán nem érdeklődnek a nők iránt.

Következtetése helyes volt és a varázslók azon tudásán alapult, hogy az univerzum határozottan női jellegű, és a férfi jelleg, mint a női jelleg oldalhajtása, eléggé ritka, így nagyon keresett.

Don Juan kis kitérőt tett és megjegyezte, hogy talán a férfi jelleg ritkasága okozza a férfiak alaptalan dominanciáját bolygónkon.

Blogtér eredeti

Ahogy a hangyák? Ahogy a méhek? 

Film: A méhek titkos élete

Matriarchiverzum és Patriaterra? 

Férfinak lenni Yoo! (MTV Rap) 

A férfi az erősebbik nem? (Nem!) 

Szendi Gábor: A nő felemelkedése és tündöklése

* * *

Múltújítás

George Orwell - 1984 (részlet):

Körülbelül azóta szüntelenül háború volt, ámbár nem mindig ugyanaz a háború. Winston gyermekkorában néhány hónapig zavaros utcai harcok folytak magában Londonban, egyes részleteire még élénken emlékezett. Teljes lehetetlenség volt azonban feltérképezni az egész időszak hiánytalan történetét, megállapítani, hogy egy adott pillanatban ki ki ellen harcolt, mert sem írott szövegekben, sem élőszóban soha nem történt említés másról, mint mindig csak az éppen folyó háborúról. Jelenleg például, 1984-ben (ha csakugyan 1984 volt) Óceánia Eurázsiával háborúzott, és Keletázsiával volt szövetségben. Sem hivatalos, sem magán megnyilatkozásokban nem vallották be soha, hogy a három hatalom időnként másképpen is csoportosult. Pedig - ebben Winston egészen bizonyos volt - Óceánia négy évvel ezelőtt még Keletázsiával állt háborúban s Eurázsiával szövetségben. Ez azonban csak egy rejtett tudásdarabka volt, amelynek csupán azért lehetett birtokában, mert emlékezete még nem került megfelelőmértékű ellenőrzés alá. A hivatalos álláspont szerint partnercsere sohasem történt. Óceánia Eurázsiával folytat háborút: tehát Óceánia mindig is Eurázsiával folytatott háborút. A pillanatnyi ellenséget mindig ördöginek kellett tekinteni, ebből pedig az következett, hogy sem a múltban nem lehetett, sem a jövőben nem lehet szövetségre lépni vele.

A legszörnyűbb, gondolta talán tízezredszer, miközben kínlódva feszítette hátrafelé vállát (csípőre tett kézzel csavargatta derékból a testét, mert ez a gyakorlat állítólag jót tesz a hátizmoknak), a legszörnyűbb az, hogy mindez igaz is lehet. Az, hogy a Párt belenyúlhat a múltba, és azt mondhatja erről vagy arról az eseményről, hogy sohasem történt meg- ez feltétlenül borzasztóbb, mint akármilyen kínzás vagy maga a halál.

A Párt azt állította, hogy Óceánia sohasem volt szövetségben Eurázsiával. Ő, Winston Smith, tudta, hogy Óceánia igenis szövetségben volt Eurázsiával, méghozzá nem is olyan régen: négy évvel ezelőtt. De hol létezett ez a tudás? Csak az ő agyában, az pedig szükség esetén könnyen megsemmisíthető. S ha mindenki elhitte a hazugságot, amelyet a Párt állított - ha minden írott emlék ugyanazt a mesét tartalmazta -, akkor a hazugság bevonult a történelembe, és igazsággá vált. „Aki, uralja a múltat - hirdette a Párt jelmondata -, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.” Ám a múlt, változtatható jellege ellenére, sohasem változott. Ami igaz most, az igaz örökkön-örökké. Nagyon egyszerű az egész. Semmi másra nincs szükség, csak arra, hogy szünet nélkül újra meg újra legyőzze az ember az emlékezetét. „Valóságszabályozásnak” nevezték ezt a módszert, újbeszélül: „duplagondol”-nak.

...

Winston - azzal a mély, öntudatlan sóhajjal, amelytől még a telekép közelsége sem tudta visszatartani, mikor megkezdte napi munkáját - magához húzta a beszélírt, lefújta a port a mikrofonról, és feltette szemüvegét. Aztán kibontott és összecsíptetett négy kis papírhengert, amely az íróasztala jobb felén lévő csőpostakészülékből hullott ki.

A rekesz falain három nyílás volt. A beszélírtól jobbra egy kisebb csőpostanyílás az írott üzenetek számára; balra egy nagyobb az újságok számára; s az oldalfalon, ahol Winstonnak keze ügyébe esett, egy téglalap alakú, dróthálóval védett nagy nyílás. Ez az utóbbi a papírhulladék megsemmisítésére szolgált. Ilyen nyílások ezrével és tízezrével voltak mindenfelé az épületben, nemcsak a szobákban, hanem valamennyi folyosón is, egymástól néhány lépésnyi távolságban. Ki tudja, miért, emlékezetlyukaknak becézték őket. Ha valakinek meg kellett semmisítenie valamilyen dokumentumot, vagy egy papírdarabkát látott heverni valahol, gépies mozdulattal felemelte, a legközelebbi emlékezetlyukhoz vitte, és beledobta; onnan aztán meleg légáram sodorta le az épület mélyében elrejtett óriási kemencékbe.

Winston megvizsgálta a négy kigöngyölített papírdarabkát. Mindegyik csak egy-két soros üzenetet tartalmazott, azon a rövidítésekből álló tolvajnyelven, amely nem volt egészen újbeszél, de bőségesen tartalmazott újbeszél szavakat, s minisztériumi belsőhasználatra szolgált.

Ez állt rajtuk:
times 84. 3. 17. nt beszéd afrika tévid helyesbíts
times 83. 12. 19. háromévterv 83 negyedik negyedre nyomdahibás előrejel visszamenőleg helyesbíts
times 84. 2.14. minibőcsokoládéadag tévid helyesbíts
times 83. 12. 3. nt napiparancs közlemény duplaplusznemjó nemszemélyek eml átír felülben utánikt

Winston bizonyos elégedettséggel tette félre a negyedik üzenetet. Bonyolult és felelősségteljes feladat volt, s a legjobbnak látszott utolsónak foglalkozni vele. A másik három megszokott anyag volt, bár a második valószínűleg unalmas számlista-bogarászást fog igényelni.

Winston a „régi számok”-at tárcsázta a teleképen, és kérte a Times megjelölt számait. Ezek néhány perc múlva ki is pottyantak a csőpostából. A kapott utasítások olyan cikkekre vagy hírrészletekre vonatkoztak, amelyeket valamilyen okból szükségesnek tartottak megváltoztatni, vagy, ahogy hivatalosan kifejezték, helyesbíteni. A Times március 17-i számából például kitűnt, hogy Nagy Testvér előzőnapi beszédében azt jósolta: a dél-indiai front nyugodt marad, de rövidesen eurázsiai előnyomulás indul meg Észak-Afrikában. Ehelyett az történt, hogy az eurázsiai főparancsnokság Dél-Indiában indította meg offenzíváját, Észak-Afrikában pedig minden maradt a régiben. Ezért aztán úgy kellett átírni Nagy Testvér beszédében egy szakaszt, mintha azt jósolta volna meg, ami történt. Vagy: a Times december 19-i számában hivatalos becslések jelentek meg a fogyasztási javak különbözőkategóriáinak várható termelési eredményeiről 1983 negyedik negyedében, amely egyúttal a Kilencedik Hároméves Terv hatodik negyedéve volt. A mai számban viszont jelentést tettek közzé a tényleges termelésről, s ebből kiderült, hogy a becslések minden téren tévesek voltak. Winston feladata az volt, hogy a decemberi adatokat a későbbi adatoknak megfelelően helyesbítse. Ami a harmadik üzenetet illeti, az egy nagyon egyszerű tévedésre vonatkozott, amelyet néhány perc alatt helyre lehetett igazítani. Nemrég, februárban a Bőség-minisztérium szavatolta („kategorikus ígéret” volt rá a hivatalos kifejezés), hogy 1984 folyamán nem fogják csökkenteni a csokoládéadagot. Ám a csokoládéadagot, miként Winston már értesült róla, a hét végén harminc grammról húsz grammra csökkentik. Csak arra volt szükség, hogy az eredeti ígéretet egy figyelmeztetéssel helyettesítse, amely szerint április körül valószínűleg szükségessé válik az adag csökkentése.

Miután Winston az első három üzenettel végzett, a beszélírral készült javításokat hozzáfűzte a Times megfelelő példányaihoz, s az újságokat belökte a csőpostába. Aztán, csaknem öntudatlan mozdulattal, összegyűrte az eredeti üzeneteket s a néhány jegyzetet, amelyet munka közben készített, és beejtette őket az emlékezetlyukba, hogy megsemmisüljenek a lángokban. Azt, hogy mi történik a láthatatlan labirintusban, ahová a csőposták vezetnek, pontosan nem tudta, de általánosságban volt róla fogalma. Mihelyt a Times-ban a szükségessé vált valamennyi javítást végrehajtották és ellenőrizték, a szóban forgó számot újranyomtatták, az eredeti példányt megsemmisítették, és a javított példányt tették a helyére. Ezt az állandó változtatási eljárást alkalmazták nemcsak az újságokban, hanem a könyvekben, folyóiratokban, pamfletekben, plakátokon, röpiratokban, filmeken, hanglemezeken, karikatúrákon és fényképeken is -azaz minden olyan irodalmi vagy dokumentációs anyag esetében, amelynek politikai vagy ideológiai szempontból jelentősége lehetett. A múltat napról napra, sőt szinte percről percre a jelenhez igazították. Ily módon minden olyan jóslatnak a helyességét, amelyet a Párt kinyilatkoztatott, bizonyítékok támasztották alá; nem tűrték, hogy egyetlen olyan hírnek vagy kinyilatkoztatásnak nyoma maradjon, amely ellentétben volt a pillanatnyi követelményekkel. Az egész történelem palimpszeszt volt, amelyet annyiszor vakartak tisztára és írtak újra tele, ahányszor csak szükségessé vált: Ha egyszer már megtörtént, soha többé nem lehetett bebizonyítani, hogy hamisítottak. Az irattári osztály legnagyobb részlege - sokkal nagyobb, mint amelyikben Winston dolgozott - csak olyan alkalmazottakból állt, akiknek az volt a dolguk, hogy bevonják és összegyűjtsék azokat a könyv- és újságpéldányokat, valamint egyéb dokumentumokat, amelyeket hatályon kívül helyeztek és megsemmisítésre ítéltek. A Times egy-egy számát - a politikai vonalvezetés változása vagy Nagy Testvér rosszul sikerült jóslatai miatt akár tucatszor is újraírták, s mégis az eredeti keltezés volt rajta; egyetlen olyan példány sem maradt belőle, amely ellentmondhatott volna az újraírt példánynak. A könyveket is újra meg újra bevonták, átírták, s megint kiadták anélkül, hogy utaltak volna rá, hogy valamilyen változtatás történt. Még azok az írott utasítások, amelyeket Winston kapott s végrehajtásuk után mindig megsemmisített, sem állították soha, hogy hamisítani kell, ilyesmit még beléjük magyarázni sem lehetett; mindig csak tévedésekre, elírásokra, nyomdahibákra vagy téves idézésekre hivatkoztak, amelyeket a pontosság érdekében kell helyesbíteni.

De hisz csakugyan szó sincs hamisításról, gondolta Winston, miközben a Bőség-minisztérium számadatait igazította helyre. Pusztán az egyik képtelenséget helyettesítik a másikkal. Annak az anyagnak a legnagyobb része, amellyel foglalkoznia kellett, semmilyen összefüggésben sem volt a valósággal, még olyan összefüggésfélében sem, amilyet egy hazugság jelent. Az eredeti statisztikák éppúgy a fantázia szüleményei voltak, mint a helyreigazítottak. Az ember gyakran saját maga volt kénytelen kitalálni őket. A Bőség-minisztérium jelentése például a szóban forgó negyedévben száznegyvenötmillió párra becsülte a cipőtermelést. A tényleges termelést viszont most hatvanhétmillió párban jelölték meg. Winston, miközben átírta a jelentést, még ezt a számot is lecsökkentette ötvenhétmillióra, hogy lehetővé váljék a megszokott propaganda: az irányzatot túlteljesítették. Kétségtelen, hogy a hatvanhétmillió sem állt közelebb az igazsághoz, mint az ötvenhétmillió vagy a száznegyvenötmillió. Lehetséges, hogy egyáltalán nem is gyártottak cipőt. Még valószínűbb, hogy senki sem tudta, mennyit gyártanak, mert nem is érdekelt senkit a dolog. Köztudomású volt, hogy minden negyedévben csak csillagászati számokban kifejezhető mennyiségű cipőt gyártottak - papíron, s közben Óceánia lakosságának mintegy a fele mezítláb járt. S így volt ez minden feljegyzett ténnyel, akár nagy dologról volt szó, akár kicsiről. Minden beleveszett valami árnyékvilágba, amelyben végül még az évszámok is bizonytalanná váltak.

...


Carlos Castaneda - Ixtláni utazás (részlet):

- El kell tüntetned a múltadat.
- Hogyan? - kérdeztem.
- Kezdd egyszerű dolgokkal, például ne áruld el, hogy valójában mit csinálsz! Aztán el kell távolodnod mindenkitől, aki jól ismer. Így ködöt teremthetsz magad körül.
- De hát ez képtelenség! - tiltakoztam. - Miért ne tudják meg az emberek, hogy ki vagyok? Mi abban a rossz?
- Az benne a rossz, hogy amint megismernek, a szokásos tulajdonságaidat várják el tőled, és attól kezdve nem tudsz szabadulni gondolataik szorításától. Ami engem illet, én az ismeretlenség teljes szabadságát szeretem. Senki, de senki nem ismer olyan tökéletes bizonyossággal, amilyennel például téged.
- De ez hazugság volna.
- Engem nem foglalkoztat, hogy mi hazugság, és mi igazság - válaszolta szigorúan. . A hazugság csak akkor hazugság, ha van múltunk.

Manapság elég, ha annyi információval közölsz,
hogy elvesszen benne a lényeg
és ne lehessen átélni, feldolgozni...
Popper Péter - Mit tehetünk magunkért?

* * *

Mennyi az Idő(nk)?

Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz (részlet):

Annyi kérdést szerettem volna feltenni, de mindegyik fölöslegesnek tetszett!
– Hogy lehet, hogy nem emlékeztem a nagual asszonyra? – motyogtam, miközben irtózatos szorongás és vágyódás lett úrrá rajtam. Megpróbáltam nem szomorkodni többé. De hirtelen úgy hasított belém a szomorúság, mint a fájdalom.
– Még mindig nem emlékszel rá – mondta don Juan. – Csak akkor emlékszel rá, amikor a gyűjtőpontod eltolódik. Neked ő olyan, mintha fantom lenne – és viszont. Te ugyan láttad egyszer normál tudatállapotodban is, de ő téged normál tudatállapotában soha nem látott. Számára te éppolyan személy vagy, mint ő számodra. Azzal a különbséggel, hogy te egy napon még fölébredhetsz, és mindent összerakhatsz. Neked még lehet erre időd, de neki már nem lesz. Kevés ideje van már itt.
Kedvem lett volna tiltakozni ez ellen a szörnyű igazságtalanság ellen. Fejemben már az ellenvetések egész tárát gyűjtöttem össze, de egyiknek sem adtam hangot. Don Juan arcán ragyogó mosoly terült szét. Szeme kajánul és csalafintán csillogott. Az volt az érzésem, hogy alig várja, mit fogok mondani, mivel tudta, mit akarok közölni vele. Ez az érzés tartott vissza; vagy inkább azért nem mondtam semmit, mert ismét magától elmozdult a gyűjtőpontom. És abban a pillanatban tudtam, hogy a nagual asszonyt nem lehet sajnálni azért, mert nincs már ideje, mint ahogyan nekem sincs okom örvendezni afelett, hogy nekem még van.
Don Juan úgy olvasott a gondolataimban, mint a nyitott könyvben. Azt mondta, ideje befejezni felismerésemet, és hangot adni annak, hogy miért nem sajnálkozom, és miért nem örvendezem. Egy pillanatra úgy éreztem, tudom, hogy miért. De aztán elveszítettem a fonalat.
– Az afölött érzett izgalom, hogy van még idő, azonos azzal az izgalommal, hogy nincs – mondta. – Mindegy!
– Szomorúnak lenni vagy sajnálni valamit nem ugyanaz – mondtam. – Én szörnyen szomorú vagyok.

– Kit érdekel a bánat? – mondta. – Ne gondolj másra, csak a rejtélyekre! Csak a rejtély számít! Élőlények vagyunk; meg kell halnunk, és meg kell válnunk a tudomásunktól. Ám ha ezen csak egy árnyalatnyit is tudnánk változtatni, micsoda rejtélyek várnának ránk! Micsoda rejtélyek!  

Két, vagy 10 nap az élet?

* * *

Semmik vagyunk, minden leszünk...

Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz

Életemben nem tört még rám ekkora melankólia. Búskomorságomnak nem volt semmi különös alapja; a mélységek emlékének tulajdonítottam, amelyeket a tükörben láttam. Maga az érzés a mélységek iránti tiszta vágyódás és a mélységek dermesztő magányától való abszolút félelem keverékéből tevődött össze.

Don Juan megjegyezte, hogy a harcosok életében végtelenül természetes, hogy valaki minden külső ok nélkül szomorú legyen. A látók azt szokták mondani erre, hogy valahányszor széttörnek az ismert határai, a fényes tojás energiamezőként megérzi végső rendeltetését. Elég, ha az ember egyetlenegy pillantást vet a fényszövedéken kívüli örökkévalóságra, hogy számba vett világunk lakályossága menten darabokra hulljon. Az ebből eredő melankólia akár halált is okozhat.

Don Juan szerint az a legjobb módja a melankóliától való szabadulásnak, ha az ember csúfot űz belőle. Gúnyolódó hangnemben hozzátette, hogy első vigyázó figyelmem eszeveszetten megpróbálja helyreállítani azt a rendet, amelyet a szövetségessel való kapcsolat darabjaira tört. Mivel racionálisan képtelenség helyreállítani a rendet, első vigyázó figyelmem úgy próbál rendet tenni a maga tartományában, hogy minden erejével a mélabú hatalmába kerít.

Közöltem don Juannal, hogy ettől még valódi a mélabú. A benne való mértéktelen tobzódás, a búsulás és a búskomorság más, mint a magánynak az az érzete, amelyet a mélységekre való visszaemlékezés vált ki belőlem.

– Végre kezd neked valami derengeni – mondta don Juan. – Semmi sem olyan magányos érzés, mint az örökkévalóság. Viszont semmi nem olyan lakályos érzés, mint embernek lenni. Ez újabb ellentmondás: hogyan lehet képes az ember megtartani emberségének kötelékeit, s mégis örömmel és céltudatosan nekivágni az örökkévalóság tökéletes magányának? Hogy mikor leszel képes megoldani ezt a találós kérdést, nem tudom, csak azt, hogy ha egyszer megoldod, készen állsz majd a végső utazásra.

Hirtelen teljes bizonyossággal tudtam, mi az oka a szomorúságomnak. Vissza-visszatért ez az érzés, de mindig elfelejtettem, mindaddig, amíg újra nem éreztem ugyanazt: hogy milyen parányi az emberiség az önmagában való mérhetetlenségéhez képest, amelyet láttam a tükörben visszaverődni.

– Don Juan, az emberi lény valójában semmi – mondtam.

– Pontosan tudom, mire gondolsz – mondta don Juan. – Természetesen valamennyien senkik és semmik vagyunk, de éppen ebből áll a végső próbatétel; hogy mi, akik semmik és senkik vagyunk, képesek leszünk-e szembenézni az örökkévalóság magányával.

...Semmik vagyunk, s minden leszünk!

Ez a harc lesz a végső...

(Internacionálé)

Nagyon "kicsik vagyunk"

* * * 

Hártyavékony falak

Micheal Moorcock - Corum kardjai

- Ne aggódj, új képességeid legalább ilyen jók - paskolta meg Shool Corum idegen kezét.
A kéz úgy viselkedett, mintha közönséges végtag lenne. Corum próbaképpen felemelte a szemét fedő pántot, de elakadt lélegzettel gyorsan vissza is tette.
- Mit láttál? - kérdezte Shool.
- Egy földet.
- Ennyi az egész?
- Egy földet, ami felett fekete nap ragyogott. Fény fakadt a talajból, ám a nap sugarai elhomályosították. Négy alak állt előttem. Megpillantottam az arcukat, és... - Corum megnedvesítette ajkait. - Nem bírtam tovább nézni.
- Oly sok síkot érzékelünk felületesen... - tűnődött Shool. - Létező borzalmaikat elvétve, talán csak álmainkban látjuk meg. Mégis meg kell tanulnod, hogy szembenézz azokkal az arcokkal, és minden mással is, amit új szemeddel csak felfedezel. Erődet csak így használhatod ki teljesen.
- Shool, engem zavar a tudat, hogy léteznek azok a sötét, gonosz síkok, és hatalmas bestiák ólálkodnak körülöttem. Csupán valami vékony, asztrális fal választ el tőlük.
- Én már megtanultam együttélni ezzel, és fel is használom őket. Az eltelt évezredek alatt sok mindent megszoktam.


Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz


Az első vigyázó figyelem

Don Juan elmagyarázta, hogy az emberben az első vigyázó figyelem az állati tudomás, amely a tapasztalat során a mindennapi világ megszámlálhatatlanul sok vonatkozását követni képes, összefonódott, finom és végtelenül törékeny képességgé fejlődik. Más szóval, mindaz, amit csak képes elgondolni az ember, az első vigyázó figyelem része.

– Az első vigyázó figyelem mindaz, ami – átlagemberként – mi magunk vagyunk – folytatta don Juan. – Mivel az első vigyázó figyelem ilyen abszolút mértékben uralkodik az életünk felett, az átlagembernek nincs értékesebb tulajdona. Talán ez az egyetlen, ami a miénk.

...

Abbahagyta a beszédet. Nekem se volt több kérdésem, de az is lehet, hogy fáradt voltam ahhoz, hogy bármit kérdezzek. Hangos dörömbölés hallatszott, mire felugrottam. Kivágódott az ajtó, és Genaro rontott be a szobába. Teljesen ki volt fulladva, lezuttyant a matracra. A szó szoros értelmében szakadt róla a veríték.
– Épp az első vigyázó figyelemről magyaráztam neki – mondta don Juan.
– Az első vigyázó figyelem csak az ismert esetében működik – mondta Genaro. – Az ismeretlen tartományában két lyukas garast sem ér.
– Ez nem egészen igaz – vágott vissza don Juan. – Az első vigyázó figyelem az ismeretlen esetében is jól működik. Annyira kizárja, annyira hevesen tagadja a létét, hogy végül az első vigyázó figyelem számára az ismeretlen valóban megszűnik létezni.
– A számvetés elkészítése sebezhetetlenné tesz bennünket. Pontosan emiatt keletkezett a számvetés.
– Miről beszéltek? – kérdeztem.
Don Juan nem válaszolt. Genaróra nézett, mintha tőle várna választ.
– De ha kinyitom az ajtót – mondta Genaro –, vajon képes lesz-e az első vigyázó figyelem elbánni mindazzal, ami bejön?
– Az enyém és a tiéd nem, de az övé igen – mondta don Juan rám mutatva. – Próbáljuk ki!
– Akkor is, ha nincs az emelkedett tudomás állapotában? – kérdezte Genaro don Juantól.
– Ez esetben mindegy – felelte don Juan.
Genaro felállt, odament az ajtóhoz, és felrántotta. Abban a szempillantásban hátraugrott. Hideg szélroham söpört végig a házon. Don Juan mellém lépett, és ugyanúgy tett Genaro is. Mindketten csodálkozva néztek rám.
Be akartam csukni az ajtót. Kezdtem kellemetlennek érezni a hideget. De ahogy elindultam az ajtó felé, don Juan és Genaro elém ugrottak, és testükkel védelmező pajzsot formáltak elém.
– Nem veszel észre semmit a szobában? – kérdezte Genaro.
– Nem én! – mondtam, és valóban úgy is gondoltam. A nyitott ajtón át befújó hideg szél kivételével semmit nem lehetett észrevenni.
– Hátborzongatóan különös teremtmények jöttek be, amikor kinyitottam az ajtót – mondta Genaro. – Nem veszel észre semmit?
Volt valami a hangjában, ami arról árulkodott, hogy most az egyszer nem tréfál.
Védelmezően maguk közé fogtak, és mind a hárman kimentünk a házból. Don Juan tartotta a petróleumlámpást, miközben Genaro bezárta az ajtót. Az utasülés oldaláról szálltunk be az autóba. Először engem löktek be. Aztán elhajtottunk, és meg sem álltunk a másik városig, ahol don Juan háza volt.

Az érzékelés béklyója

* * *

Az ősi önhittség pusztulása valami primitív által...

Micheal Moorcock - Corum Kardjai

Első könyv - melyben Corum herceg megtanul valamit, de elveszti a kezét

Bevezetés

Valaha léteztek még a fény óceánjai, az égbenyúló paloták, a bronzszínű, repülő bestiák.
Egykor még a kastélyoknál is hatalmasabb, karmazsinvörös, üvöltő állatok éltek itt, és erőszakos, fürge lények népesítették be a folyókat Az istenek kora volt ez, akik akkor még teljes valójukban megmutatták magukat a világnak; a vizén járó óriások kora; a tudat nélküli szellemeké, az alaktalan teremtményeké, melyeket egyetlen beteges gondolat meg tudott idézni, de csak félelmetes, fájdalmas áldozatok árán lehetett megszabadulni tőlük. A varázslatok ideje, a rémképeké, a változó természeté, az elképzelhetetlen dolgoké. Az őrült ellentmondások kora, mikor az álmok valóra váltak és eltorzultak; mikor a lidércnyomás elfojtotta a valóságot. Gazdag, de sötét kor….

A Kardok Urainak ideje, mikor a Vadhagh és a Nhadragh fajok, egymás ősi ellenségei már kipusztulófélben voltak. Mikor az Ember, a félelem rabszolgája felbukkant, nem is sejtve, hogy a rengeteg borzalom amit lát, csak saját létének következménye. Az Embernek (aki akkoriban még „Mabden”-nek nevezte saját fajtáját) nem ez volt az egyetlen bűne.

Bár a Mabdenek élete kurta volt, mégis bámulatra méltóan elszaporodtak. Néhány évszázad alatt uralmuk alá hajtották a nyugati földrészt, melyen először kifejlődtek. Csak babonaságuk tartotta vissza őket attól, hogy hajóhadukat a Vadhagh és a Nhadragh partok ellen irányítsák. Egy-két évszázad elteltével azonban, látva, hogy semmiféle ellenállásba sem ütköznek, mégis összeszedték bátorságukat. Féltékenyek voltak az ősi fajokra, és egyre rosszindulatúbbakká váltak velük szemben.

A Vadhagh-ok és a Nhadragh-ok azonban nem vettek erről tudomást, hiszen legalább már egy millió éve ők népesítették be ezt a síkot, mely már a megállapodottság jeleit mutatta. Ismerték ugyan a Mabdeneket, de nem sokkal tartották többre őket, mint a többi állatfajt Továbbra is belemerültek ősi, egymás iránt érzett gyűlölködésükbe. A Vadhagh-ok és a Nhadragh-ok hosszú-hosszú időt töltöttek az absztrakt tudományok és a művészetek tanulmányozásával. Kifinomult értelmükkel képtelenek voltak hinni az elkövetkezendő változásokban. Ahogy ez mindig is lenni szokott, ők sem sokat törődtek az egyre szaporodó figyelmeztetőjelekkel. A két ősi ellenség nem érintkezett egymással.
Legutolsó csatájukat is évszázadokkal ezelőtt megvívták már. A Vadhagh-ok családi közösségekben éltek szétszórt, egymástól elszigetelt kastélyokban az általuk Bro-an-Vadhaghnak nevezett földrészen. A családok sem tartották egymással a kapcsolatot, hiszen a Vadhagh nép már rég nem érzett vágyat az utazás iránt A Nhadragh-ok a Bro-an-Vadhagh-tól északnyugatra fekvő szigeteken épült városaikban laktak. Ők is csak gyenge kapcsolatban álltak még legszorosabb rokonaikkal is.

Mindkét nép sérthetetlennek tartotta magát De tévedtek. A felkapaszkodott Ember dögvészként terjeszkedett és sokasodott a világban. Ez a járvány ahol csak érintkezésbe került velük – megsemmisítette az ősi fájókat De az Ember nemcsak a halált hordozta magával, hanem a borzalmat is. Miközben a régi világot tudatosan felégette, akaratlanul is olyan fizikai és természetfölötti szakadásokat okozott, melyeket még az İsi Nagy Istenek sem voltak képesek felfogni. Maguk az Istenek is kezdtek megismerkedni a félelemmel.

Az Ember pedig, aki a félelem rabszolgája volt, tudatlanságában botladozó léptekkel egyre tovább haladt megkezdett útján. Vak volt, nem is látta meg a hatalmas mérető összeomlást, melyet látszólag jelentéktelen törtetése okozott Tompa érzékeivel nem fogta fel a többi dimenziót, mely kitöltötte a mindenséget. Nem láthatta, ahogy mindegyik sík kapcsolatban áll a többivel, miképp a Vadhagh-ok és Nhadragh-ok sem, pedig ők ismerték a módját, hogyan kell áthaladni az általuk Öt Síknak nevezett dimenziók között. Ők már megpillantották és megértették a síkok természetét, talán még többet is, mint az az öt, melyen át a Föld mozgott. Szörnyű igazságtalanságnak tűnt, hogy ezek a bölcs, ősi népek eltűnnek, mégpedig olyan teremtmények keze által, melyek még alig emelkedtek ki az állati sorból. Olyan volt ez, mintha keselyűk tombolnának egy fiatal költő megbénult teste felett, aki semmit sem tehet ellenük, csak rémült szemekkel bámulja, ahogy megfosztják lététől, nem is érzékelve, mit tesznek ezzel. „Ha értékelik, amit elrabolnak, ha tudják mit rombolnak le – állítja egy Vadhagh ős az Egyetlen őszi Virág című történetben –, akkor megvigasztalódtam….”

De nem így volt Az ember megalkotásával a mindenség árulást követett el a régi népekkel szemben. Az örökké létező, ismerős igazságtalanság…. Az érzékeny lélek megérti és szereti a mindenséget, de az univerzum nem viszonozhatja ezt, hiszen csak saját alkotórészeinek tekinti a teremtmények tömegét. Mindegyikük egyenlő. Egyik sem kevesebb a másiknál. A mindenség csak a teremtéshez szükséges anyaggal és erővel van ellátva, és egyre csak alkot: egyszer ezt, másszor azt. Nem képes iránytani mit teremt, és saját kreációi sem tudják megszabni útját. (Bár néhányan talán megtéveszthetik.)

Akik a mindenséget átkozzák, csak süket fülekbe kiabálnak. Akik rátámadnak, sérthetetlen dologgal küzdenek. Akik öklüket rázzák felé, csak a sötét csillagokra integetnek. De ez nem azt jelenti, hogy senki sem próbál harcolni, és megsemmisíteni a legyőzhetetlent. Mindig lesznek olyanok – olykor hatalmas bölcsességgel rendelkező egyedek –, akik képtelenek elviselni a vak végzetbe vetett hitet. Corum Jhaelen Irsei herceg is közülük való volt. Úgy ismerték őt, mint az utolsó Vadhagh, vagy mint a Vörös Palástos herceg. Róla szól ez a krónika. Corum könyve

1 - Erorn kastélyában

Erorn kastélyában élt a Vadhagh herceg, Khlonskey családja. Már évszázadok óta ők népesítették be ezt a helyet. A család rajongó szeretetet érzett az Erorn északi falait ostromló szeszélyes tenger, és a déli szárnyig előretörő erdőség iránt. Erorn kastélya olyan ősi volt, hogy szinte már eggyé vált a tengerből kiemelkedő hatalmas sziklával.

Kívülről csak a ragyogó, időnyűtte, sólepte tornyocskák látszottak; a belsejében azonban mozgó falai voltak, melyek az elemek szeszélyeinek megfelelően változtatták formájukat, és a szél irányától függően színüket A szobákban kristályból készült tárgyak, és a család élő vagy holt tagjai által komponált fúgákat játszó szökőkutak voltak. Egész galériák teltek meg a bársonyra festett képekkel, márvány és üveg dísztárgyakkal: mind-mind Khlonskey herceg művészi hajlammal áldott őseinek alkotásai. A könyvtárakban a Vadhagh és a Nhadragh fajok kéziratait lehetett fellelni. A palotában voltak szoborcsarnokok és állatkertek, éppúgy, mint obszervatóriumok, laboratóriumok, gyermekszobák, kertek, meditációs kamrák, orvosi szobák, edzőtermek, fegyverszobák, konyhák, csillagvizsgálók, múzeumok, és más, kevésbé meghatározható rendeltetésű termek. Természetesen helyet kaptak a család tagjainak lakosztályai is.

Már csak egy tucatnyian éltek a kastélyban, bár valaha több mint ötszázan népesítették be. Ők tizenketten: maga a már nagyon öreg Khlonskey herceg; a felesége, Colatalarna, aki megjelenésében jóval fiatalabbnak tűnt férjénél; Ilastru és Pholhina, ikerleányaik; Rhanan herceg, Khlonskey fivére, Sertreda, az unokahúga, és Corum, a fia. A további öt lakó a herceg távoli rokonai és csatlósai voltak. Mindegyikük magán viselte a jellegzetes Vadhagh-vonásokat keskeny, hosszúkás koponyájuk, szinte cimpa nélküli fülük, és vékony szálú hajuk volt, amit egy szellő is képes felhőként az arcukba borzolni. Hatalmas, mandula alakú, sárga pupillájú, bíborszín szemeik, széles, vastag ajkaik és arányló, rózsaszín bőrük éppúgy jellemző népükre, mint a vékony, magas testalkat Arányos végtagjaikkal olyan könnyed méltósággal mozogtak, hogy egy ember lépései mellettük egy nyomorék majom rángatózásának hatottak volna. Jórészt magányt igénylő, intellektuális elfoglaltságokkal töltötték idejüket. Khlonskey hercegnek és családjának már vagy kétszáz esztendeje nem volt semmiféle kapcsolata a Vadhagh nép más képviselőivel, és úgy háromszáz éve színét sem látták egyetlen Nhadraghnak sem.

Egy évszázada a külvilágból semmiféle hír sem jutott el hozzájuk. Egyszer láttak ugyan egy Madbent, mikor Opash herceg, a természettudós, Khlonskey unokatestvére Erorn falai közé hozott egy mintapéldányt. A Mabdent – egy nőstény egyedet – az állatseregletben tartották, s bár jól viselték gondját, alig több mint ötven év elteltével elpusztult. Soha nem pótolták.

Azóta a Mabdenek természetesen elszaporodtak, és mintha már Bro-an-Vadhagh hatalmas területét is benépesítették volna. Még olyan híresztelések is szárnyra kaptak, hogy néhány kastélyt a birtokukba kerítettek és megsemmisítették lakóikat. Khlonskey herceg ezt nem tartotta hihetőnek. Különben sem őt, sem családját nem nagyon érdekelte az egész. Annyi mindenről lehetett vitatkozni, oly sok érdekes téma, százféle kellemesebb feladat volt, mint ez.


Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz

Az új látók

Útban a dél-mexikói hegyek felé, ahová azért indultam, hogy megkeressem don Juant, megszálltam Oaxacában. Korán reggel, mielőtt elhagytam volna a várost, valami azt súgta, hogy a főtér mellett hajtsak el. Don Juan ott ült a kedvenc padján, mintha csak rám várna.
Leültem mellé. Azt mondta, azért van itt, mert dolga van a városban: egy panzióban lakik, ahol én is nyugodtan megszállhatok, mert még legalább két napig úgyis itt kell maradnia. Egy ideig az én dolgaimról beszélgettünk; említettem neki, miféle gondjaim vannak a tudományos életben.
Hirtelen hátba vágott – szokás szerint éppen abban a pillanatban, amikor a legkevésbé számítottam rá –, s az ütéstől az emelkedett tudomás révedt állapotába kerültem.
Nagyon hosszú ideig néma csendben ültünk egymás mellett. Bár nyugtalanul és szorongva vártam, hogy mondjon valamit, mégis meglepetésszerűen ért, mikor megszólalt.
– Réges-régen, sokkal régebben annál, hogy a spanyolok Mexikóba jöttek volna, nem közönséges tolték látó emberek éltek itt, akik ésszel felfoghatatlan dolgokra voltak képesek. Ők alkották az utolsó láncszemet a tudás évezredeket átfogó láncolatában.
A tolték látók félelmetes varázslók, embertelen, megszállott, zordon lények voltak, nem közönséges halandók. Fölfedték a misztériumok titkát, s a birtokukban lévő titkos tudást arra használták, hogy uralmuk alá vessék és áldozatukká tegyék az embereket, mégpedig úgy, hogy áldozataik tudatát kényükre-kedvükre választott dolgokhoz kötötték.
Don Juan elhallgatott, és elszántan nézett rám. Éreztem, arra vár, hogy kérdezzek valamit, de nem tudtam, mit kellene mondanom.
– Hangsúlyoznom kell valamit, ami fontos – folytatta. – Ezek a varázslók tudták, hogyan kell megkötni áldozatuk tudatát. Nem csaptál le rá azonnal, amikor megemlítettem, mert neked ez nem jelent semmit. Nem meglepő! Mert éppen ez az egyik legnehezebb dolog a világon, hogy tudomásul vegyük: a tudat, avagy a tudomás irányítható és befolyásolható.
Meg voltam zavarodva. Tudtam, hogy rá akar vezetni valamire. Baljós előérzetem támadt, mint mindig, amikor don Juan tanításai újabb fordulójába kezdett.
Közöltem vele, hogy mit érzek, mire halványan elmosolyodott. Máskor csak úgy áradt a jókedv a mosolyából, most azonban szemlátomást máshol jártak a gondolatai. Mintha egy pillanatra fontolóra vette volna, folytassa-e egyáltalán, amit elkezdett. Újra átható pillantást vetett rám, tekintetét lassan, tetőtől talpig végigjáratta testemen, aztán elégedetten bólintott, és azt mondta, készen állok az utolsó gyakorlatra, amelyet minden harcosnak el kell végeznie, mielőtt alkalmassá válna arra, hogy egyedül járja az útját. Olyan rejtélyesnek látszott ez az egész, mint még soha.
– A tudatról fogunk beszélgetni – folytatta don Juan. – A tolték látók ismerték a tudat kezelésének művészetét. Náluk nagyobb mesterei soha nem voltak ennek a művészetnek. Amikor azt mondom, tudták, hogyan kell rögzíteni áldozatuk tudatát, ezen azt értem, hogy titkos tudásuk és titkos praktikáik segítségével képesek voltak szétfeszegetni a tudatnál levés, vagyis a tudomás misztériumát. Praktikáik közül nem egy mind a mai napig fennmaradt, de szerencsére módosított alakban. Azért szerencsére, mert – ahogyan majd elmagyarázom – ezek a foglalatosságok az ősi tolték látók esetében nem a szabadsághoz, hanem a kárhozathoz vezettek.
– Te is ismered ezeket a praktikákat? – kérdeztem.
– Természetesen – felelte don Juan. – Nem lehet nem ismernünk őket, ami persze nem jelenti, hogy élünk is velük. Nekünk más nézeteink vannak. Mi új körhöz tartozunk.
– Don Juan, te ugye nem tartod magad varázslónak? – kérdeztem.
– Nem – mondta. – Én harcos vagyok, aki lát. Mi valamennyien új látók vagyunk – los nuevos videntes. A régi látó emberek viszont valóban varázslók voltak.
– Az átlagember szemében – folytatta – a varázslás gyanús ugyan, de azért lebilincselően érdekes. Ezért próbáltam elhitetni veled normál tudatállapotodban, hogy varázslók vagyunk. Ez így tanácsos; így lehet felkelteni az érdeklődést! De számunkra zsákutca lenne, ha varázslók lennénk.
Szerettem volna tudni, mit ért ez alatt, de nem volt hajlandó beszélni róla. Azt mondta, majd akkor fejti ki ezt a témát, ha a tudomás értelmezése során eljutunk erre a pontra. A következő kérdésem a toltékok tudásának az eredetére vonatkozott.
– A toltékok először úgy tévedtek a tudás ösvényére, hogy varázserővel bíró növényeket ettek – felelte don Juan a kérdésemre. – Hogy a kíváncsiság, az éhség vagy valami tévedés vezette-e őket erre, az mellékes; mindenesetre ettek ezekből a növényekből. Ettől kezdve már csak idő kérdése volt, hogy egyesek közülük elemezni kezdjék az élményeiket. Véleményem szerint az első emberek, akik elindultak a tudás ösvényén, nagyon bátrak voltak ugyan, de nagyon nagyot tévedtek.
– Don Juan, nem sejtés ez csupán?
– Nem, nem sejtés. Látó ember vagyok, és ha a látásom arra az időre összpontosítom, mindent tudok, ami akkor történt.
– Részletesen látod az elmúlt dolgokat? – kérdeztem.
– A látás a tudás egyik sajátos érzete – válaszolta don Juan –, amelyhez egy szikrányi kétség sem fér. Ez esetben azonban nemcsak onnan tudom, hogy mit csináltak ezek az emberek, hogy látom, hanem onnan is, hogy szorosan kötődünk egymáshoz.
Elmagyarázta, hogy a 'tolték' szó az ő szóhasználatában nem azt jelenti, amit én értek alatta. Nekem ez a szó egy kultúrát, a Tolték Birodalmat jelenti, neki 'tudós embert'.
Azt mondta, abban az időben, amelyikről beszél, vagyis évszázadokkal, sőt talán ezer évvel is a spanyol hódítás előtt, ezek a tudós emberek a mexikói völgytől északra és délre, óriási területen szétszóródva éltek, és különféle dolgokkal: gyógyítással, ráolvasással, regéléssel, mesemondással, tánccal és táltossággal, varázseledelek és bájitalok készítésével foglalkoztak. E foglalatosságok során bölcsességre tettek szert, amely különbbé tette őket az átlagembereknél. Ezek a toltékok ráadásul ugyanúgy beilleszkedtek a mindennapi élet építményébe, ahogyan a mai orvosok, művészek, tanítók, papok és kereskedők is részei a mai világ rendjének. Szervezett testvéri szövetségek szigorú felügyelete mellett gyakorolták hivatásukat, és olyan hozzáértésre és befolyásra tettek szert, hogy uralmuk a tolték területeken túl élő népcsoportokra is kiterjedt.
Miután ezek az emberek évszázadokig foglalkoztak varázsfüvekkel, néhányan közülük végül megtanultak látni, s a legvállalkozóbb szelleműek más tudós embereket is elkezdtek megtanítani arra, hogyan kell űzni a látás művészetét. Ám éppen ez volt számukra a vég kezdete! Az idő múlásával a látók száma egyre nőtt, és oly mértékben rabjává váltak annak, amit láttak, s ami tisztelettel vegyes borzadállyal töltötte el őket, hogy megszűntek tudós emberek lenni. Különleges hozzáértésre tettek szert ugyan a látás területén, szinte tetszésük szerint váltogatták azokat a furcsa világokat, amelyek feltárultak előttük, de hiábavaló volt az egész. A látás aláásta erejüket, és nem tudtak szabadulni többé annak igézetétől, amit láttak.
– Voltak azért olyan látók is, akik megmenekültek ettől a végzettől – folytatta don Juan a történetet. – Olyan nagy emberek, akik, bár maguk is láttak, egy pillanatra sem szűntek meg tudós emberek lenni. Közülük egyesek arra törekedtek, hogy a látást jóra használják, és megtanítsák embertársaiknak. Meggyőződésem, hogy az ő irányításukkal egész városok mentek át más világokba, ahonnan soha nem tértek vissza.
A csak látni tudó látók viszont fiaskónak bizonyultak, és amikor egy hódító nép megtámadta az országot, ahol a toltékok éltek, a látók éppen olyan védtelennek bizonyultak, mint bárki más.
– Ezek a hódítók – folytatta don Juan – uralmuk alá hajtották a tolték világot; mindent kisajátítottak maguknak, de látni soha nem tanultak meg.
– Mit gondolsz, mért nem? – kérdeztem.
– Azért, mert a toltékok belső tudása nélkül csak másolták a tolték látók eljárásait. Ezeknek a hódítóknak a leszármazottai közül még ma is több tucat varázsló él Mexikó-szerte; a toltékok módszereit követik, de nem tudják, mit csinálnak vagy miről beszélnek, mert nem látók.
– Kik voltak ezek a hódítók, don Juan?
– Más indiánok – felelte. – Mikor a spanyolok jöttek, a régi látóknak már századok óta nyoma veszett, de a látók új iskolája éppen akkor kezdett helyet biztosítani magának az új ciklusban.
– Mit értesz a látók új iskoláján?
– Amikor a toltékok ősi világát elpusztították, az életben maradt látók visszavonultak, és komoly vizsgálat alá vetették praktikáikat. Először is azt sikerült megállapítaniuk, hogy három kulcsfontosságú eljárás létezik, a rejtőzés, az álmodás és a szántszándék, a varázsfüvek használatának viszont semmi jelentősége nincs. Ebből talán arra is következtethetünk, hogy mi is történhetett velük a varázsfüvek használata során.
– Az új ciklus látói épp hogy csak megpróbáltak a régiek helyébe lépni, amikor a spanyol hódítók végigsöpörtek az országon. Az új látók szerencsére addigra már alaposan felkészültek arra, hogy szembenézzenek ezzel a veszéllyel: tökéletesen tudták gyakorolni a rejtőzés művészetét.
Don Juan szerint a leigázottság századai eszményi körülményeket teremtettek az új látóknak ahhoz, hogy tökéletesítsék képességeiket. Bármily furcsa, mégis épp a kor kérlelhetetlen szigora és az erőszak uralma adott nekik lendületet ahhoz, hogy finomabban kidolgozzák új eszméiket. Mivel senkinek nem fecsegtek ki semmit, békén hagyták őket – nyugodtan fel tudták térképezni az újonnan felfedezett tartományokat.
– Sok új látó élt a hódítás idején? – kérdeztem.
– Eleinte igen, de a végére már csak egy maroknyi maradt. A többieket megsemmisítették.
– Ma mi a helyzet, don Juan? – kérdeztem.
– Van egy-kettő. Szét vannak szóródva. Érted, ugye?
– Ismered őket?
– Az ilyen egyszerű kérdésre a legnehezebb válaszolni. Vannak, akiket nagyon jól ismerünk közülük. Ők azonban nem olyanok, mint mi, mert a tudás más vetületeire, a táncra, a gyógyításra, a ráolvasásra, a beszélésre, vagyis nem arra összpontosították a figyelmüket, amit az új látók ajánlanak: a rejtőzés, az álmodás és a szántszándék művelésére. Azok viszont, akik olyanok, mint mi, nem keresztezik az utunkat. A hódítás idején élt látók rendezték így a dolgot, nehogy a spanyolokkal való összeütközés során kiirtsák őket. Minden egyes látótól elindult egy-egy leszármazási ág, de nem minden ágnak voltak leszármazottai. Szóval ma már kevés ág létezik.

A leigázó leigázása
(Film: Apocalypto)

... vagy

(Film: A forrás)

Aztec Challenge C64 és remixek

* * *