. . .
Két nappal később a fúró jeget ért, de a nagy “szélviharból” mindössze egy kis sistergés lett. A táborban széltében-hosszában rebesgették, hogy az egész művelet időpocsékolás volt. A nyílás néhány órán át fagyos leheletet fújt, és a fúrómunkások csapata körültolongta, hogy megmárthassa benne az arcát, és nagy kortyokban nyelhesse a hélium és oxigén keverékét. De aztán a légáramlás elapadt, és a nyíláson csupán vékony gázcsóva szivárgott. A technikusok hangérzékeny “kamerát” bocsátottak le a jégrétegbe. Egy hétig föld alatti hangimpulzusokat fogtak föl, és a jégsüveg kiterjedését bejelölték a térképükre. Jégmintákat vettek, és elemezték. A mérnökök késő éjszakáig dolgoztak.
Aztán véget ért a vizsgálódás. A mérnökök befejezték a bizalmas megbeszéléseket, és magukhoz rendelték a munkacsapatok vezetőit. Körbevezették őket a terepen, ide mutattak, oda böktek, krétavázlatokat rajzoltak az alapra, és ünnepélyes hangon magyaráztak. Nemsokára már a munkavezetők üvöltöztek a brigádjaiknak.
- Fúrótornyot leszerelni!
- Keverőgépet beindítani!
- Ide rakjátok le a beton vasat!
- Tekerjétek le azt a szintmérőt!
- Mozgás! Lapátoljátok el a törmeléket!
Pattanásig feszülő izmok, zúgó és csörömpölő gépek. Morgolódó, föl-fölcsattanó hangok. A munka ismét beindult. Manue, anélkül hogy ismerte volna munkája célját, törmeléket lapátolt, szintmérőt feszített ki, és öntötte a betont egy hatalmas, száz yard oldalú betonlaphoz, amelyet csupán a középpontjából kitüremkedő csőköpenyvégződés tört meg, vékony gázcsóvát bocsátva ki magából. A fúrótorony legénysége fél mérföldnyi távolságra, a geológusok által kijelölt pontra költöztette át a felszerelést, és hozzálátott az újabb fúráshoz. A statikusok nyögve fohászkodtak, hogy ne kelljen “még egy ilyet” csinálniuk. A felügyelő testület megnyugtatta őket: “Ne aggódjatok, nem kell.”
Sok találgatás folyt a munkálatok céljáról, és az emberek zokon vették a terv körüli titkolózást. Úgy érezték, hogy békeidőben ilyen titkolódzásra nincs szükség. Bizonyos fokú önkényesség volt benne, és úgy hatott az egész, mintha a bizottság gyermekeknek, ellenségnek vagy szolgáknak tekintené az alkalmazottjait. De a felügyelő testület minden kérdést ezzel hárított el: “Tudják, hogy itt alattunk tritiumjég található. Tudják azt is, hogy ezt keressük. Hogy miért? Nos, nem mindegy az maguknak? Ezernyi felhasználási módja van. Lehet, hogy erre használjuk föl, lehet, hogy arra. Ki tudhatja?”
Ilyen válasz kielégítő lehetett egy vasércbányában, olaj lelőhelyen vagy kőbányában, de a tritiumról mindenki a magfúzióra gondolt. Továbbá semmiféle szállító alkalmatosságot – sem távvezetéket, sem vasúti pályát, sem légikikötőt – nem építettek a nyersanyag elfuvarozására.
Manue abbahagyta a töprengést. Lassacskán bősz cinizmust fejlesztett ki magában napjainak unalmával, a kimerítő munkával szemben. Egyik napról a másikra élt, mint egy állat, és szakadatlanul arról álmodott, hogy amikor szerződése lejár, visszatér a Földre. De mert a visszatérés még távoli volt, az álom félelemmel telítődött, és átitatódott a Mars közelségével: a sorvadás fenyegető rémével, ami összefüggött a folyamatos lélegzés kínjával, a lidércnyomásokkal, az emberek durvaságával, a munka nehézségeivel, a céltalanság érzetével.
A meleg, napsütötte Föld még négyesztendőnyi távolságra volt, és holnap újra kizsigerelő, fullasztó, szívet szorongató, mellet szaggató nap következik. Ugyan mivel szerezhetett magának egy kis örömet az ember? Végül is olyan egyszerű volt éjszakára magasra csavarni a légzőkészüléket, és békés álomba szenderedni. Az álom, a csöndesen elringató álom volt az egyetlen menekvés a kínzó valóságból és félelemből – föltéve, hogy az ember már föladta a harcot, és mit sem törődik a tüdejével.
Manue úgy vélte, hogy nem árthat a tüdejének azzal, ha hetente két teljesen nyugodt éjszakával ajándékozza meg magát.
A hatalmas négyzetet bebetonozták, és felületesen lesimították. Vitorlázó repülőgépeken hatalmas ládákban számos gépet hoztak a Maré Erythraeumból; szállítottak ide falhúzásra való sziklalapokat, új kiszolgálószemélyzetet, továbbá az itt valóban ritkaságnak számító rönkfát, amit az első, Földről hozott és a Marson fölnevelt fákból termeltek ki. A nagy betonnégyzet fölé épületet húztak. A szerkezeti elemek könnyűek voltak a Marson, hiszen a kisebb tömegvonzás a nyomóerő csökkenésével járt. Ennélfogva a munka gyorsan haladt, és amint a lapos tetejű épület készen állt, a technikusok hozzákezdtek az új gépek kicsomagolásához és beszereléséhez. Manue megfigyelte, hogy a gépegységek jó része számítógép. Volt közöttük egy kis turbógenerátor is, amit egy atomfűtésű kazán tartott üzemben.
Múltak a hónapok. Az épület összefüggő energiaszolgáltató és ellenőrző rendszerré alakult. A technikusok az aknából nem szivattyúztak ki semmit, sőt inkább úgy látszott, hogy valamit bele akarnak süllyeszteni. Egy bomba alakú hengert függesztettek az üreg fölé. A hengert bevezették a csőköpeny nyílásába, majd vastag kábelen lebocsátották a mélybe. A henger vastagabbik végén egy sokcsatlakozású konnektorfoglalat volt, amely egy százlábú elektroncső aljzatához hasonlított. Múltak az órák, és a henger egyre mélyebbre és mélyebbre merült a Mars kérgében. Amikor leért, a technikusok kihúzták a kábelt, és helyette merevített vezetéknyalábot bocsátottak le, amelynek az egyik végén konnektoraljzat, a másikon kapcsolódugasz volt, úgyhogy amikor minden drót a helyére került, egész nyaláb vezeték biztosította a “bomba” és a felszín közötti kapcsolatot. Néhány hét múlt el az áramkörök összekapcsolásával, a számítógépek fölszerelésével és a gondos próbamérésekkel. A fúrómunkások befejezték az elsőtől úgy fél mérföldnyire levő második aknát, és Manue megfigyelte, hogy amíg a próbamérések folytak, a mérnökök időről időre fölkapaszkodtak az épület tetejére, és aggodalmasan meresztették a szemüket a távoli acélváz felé.
Egyszer a próbamérések alatt a második akna gázcsóvát lövellt a ritka levegőbe, és őrjöngő hang harsant a tetőről.
- Lezárni! Lezárni! Vészcsengőket bekapcsolni!
A gázcsóva mély hangú, sikoltó jajongást hallatott a marsbéli pusztaságban. A hang elkeveredett a sziréna emelkedő-süllyedő “ooooouuuuu”-jával. De amint az ellenőrző állomás emberei leállították a gépeket, a gázcsóva hangja fokozatosan elült. A személyzet káromkodva bújt elő az óvóhelyekről, és a mérnökök Geiger-számlálókészülékekkel odaóvakodtak a frissen fúrt aknához. Arcukon elégedett vigyorral tértek vissza. A munkálatok lassan befejeződtek. A munkások hozzáfogtak, hogy ládákba csomagolják a földgépeket, a fúróberendezést és a szerszámokat. Az ellenőrző állomás vezérlése teljes egészében automatizálva volt, a tábort tehát, mire az állomás működésbe kezd, kiürítik. Az emberek elégedetlenek voltak. Egy évet kemény munkával töltöttek, amelynek célja – mint hitték – a tritiumlelőhely föltárása volt, de most, hogy ez megvalósult, nem hoztak ide semmiféle berendezést, amellyel a nyersanyagot kitermelhették vagy elszállíthatták volna. Sót, a második aknán keresztül különböző oldatokat nyomtak a földbe; az ellenőrző állomásnál lévő aknát pedig csővezetékekkel szerelték föl, melyek ólommal bélelt tartályokból a talaj mélyébe vezettek.
Manue abbahagyta már azt a szokását, hogy éjszakára alacsony szinten tartsa az oxigént. Bizonyos szintre állítva olyan volt, mint holmi kábítószer – kellemes alvást biztosított -, és Manue, a kábítószeresekhez vagy alkoholistákhoz hasonlóan, képtelen volt meglenni nélküle. Az álom túlságosan értékes volt: az egyetlen menedéke. Minden reggel, amikor nyugodt, mozdulatlan mellkassal ébredt, ijesztő lelkiismeret-furdalása lett amiatt, hogy túl hosszú ideig tétlenkedett, és kapkodva, zajosan szürcsölni kezdte a ritka levegőt. Néha heves köhögési roham tört rá, és vért köpött. Aztán egy-két éjszakára alacsonyra állította be a légzőkészüléket, csakhogy ilyenkor sipítva, fulladozva ébredt. Úgy érezte, hogy gúnyos vigyorral illan el a remény.
Megkereste Sam Donnellt, elmagyarázta neki a helyzetet, és kérte a roskadt mellűt, adjon tanácsot. De a gépész nem segített, nem vigasztalta meg, még csak tréfára sem vette a dolgot. Beharapta az ajkát, valamit mormogott, és ürügyet keresett, hogy odébbálljon. Manue már tudta, hogy minden reménye a semmibe foszlott. A sejtszövetei pusztulófélben vannak, kialakulóban a gümőkór, a légcsövek elzáródnak. Kétségbeesetten térdelt le a priccse mellé, arcát kezébe temette, és halkan káromkodott, hiszen ez volt az egyetlen módja annak, hogy reménytelen fohászát kifejezhesse. Északról vitorlázórepülők érkeztek, hogy elszállítsák az összevissza hányt eszközöket. Az emberek a barakkok körül lődörögtek, vagy a marsbéli pusztaságban bóklásztak, különleges szikladarabokat és kövületeket gyűjtöttek, és hasztalanul kutattak a nap bágyadt sugaraiban megcsillanó fémdarab vagy kristály után. A zuzmók barnát és sárgát öltöttek, és a táj – ha másban nem is – színeiben a földi őszre emlékeztetett. Valamiféle várakozás tartotta feszültségben a tábort. Érezni lehetett az ideges nevetésekből és abból a fesztelenségből, amellyel az emberek hirtelen a Földről, a régi barátokról, egy farm konyhájának ételszagáról, a félig elfelejtett, rég vágyott ízekről-zamatokról kezdtek beszélni: a serpenyőben kisütött sonkaszeletről, egy pohár forralt almaborról, amit párolgó kannából töltenek ki, mézzel ízesített, citrommal díszített, jégbe hűtött dinnyéről, hagymamártásos házikenyérről. De valaki mindig megjegyezte:
- Mi ütött belétek, fiúk? Még nem megyünk haza. Még jó ideig nem. Egy ugyanilyen helyre fogunk menni. És a társaság szétszéledt, az emberek eloldalogtak. A tekintetek elborultak, emlékek kísértettek a szemekben.
- Mire várunk még? – törtek rá az emberek a vezetőségre. Hozzanak ide valami tragacsot! Szedjük a sátorfánkat!
Az emberek az eget bámulták, nem érkeznek-e siklók vagy lökhajtásos tehergépek, de az ég üresen tátongott, és a vezetőségből egy szót sem lehetett kihúzni. Aztán porfelhő magasodott föl az északi láthatáron, és egy nappal később terepjáró teherautók döcögtek a táborba.
- Gyerünk, emberek, berakodni! – reccsent a parancs. Mogorva hangok hallatszottak.
- Ez azt jelenti, hogy nem repülővel megyünk? Ezekre a krumplikapálókra szálljunk föl? Egy hétig is eltart, amíg a Maré Erybe érünk! A szerződésünk értelmében…
- Berakodni! Most még nem a Maré Erybe megyünk.
Zúgolódva dobálták fel csomagjaikat a teherautókra, a motorok feldübörögtek, és a kocsisor a hegyek felé gördülve átcsörömpölt a sivatagon. A menet három napon át poroszkált a hegyek felé. Éjszaka megálltak, és tábort ütöttek. Napkeltével ismét útra kerekedtek. Amint elérték a hegység első nyúlványait, a menet ismét megállt. A sivatagi táborhelyet százötven mérfölddel hagyták maguk mögött. Nehéz volt előrehaladni az úttalan pusztaságon.
- Leszállni! – üvöltötte a vezetői kocsiról szalasztott küldönc. Lefelé! Gyülekezés a hegy lábánál. Zsörtölődő hangok hallatszottak mindenfelől, az emberek kis csoportokban leszálltak a kocsikról, és beszállingóztak egy sekély medencébe, amely mellett alacsony kőszirt és egy domb emelkedett. Manue látta, hogy a vezetőség kiszáll egy csukott kocsiból, és lassan fölballag a sziklára. Hordozható hangszórót cipeltek magukkal.
- Szentbeszéd lesz – vicsorgott valaki.
- Üljenek le, kérem! – recsegte a hangszóró. – Kérem, üljenek le! Csendet kérek, csendet!
A gyülekezet kihívóan elcsendesedett. Will Kinley végignézett rajtuk, szeme idegesen vibrált, egészen a szájához tartotta a mikrofont, úgyhogy az emberek hallhatták elhaló, elsatnyult hangját.
- Ha van valami kérdésük – mondta-, most válaszolok rá. Bizonyára tudni akarják, min dolgoztak az elmúlt évben.
A gyülekezet helyeslőén fölmorajlott.
- Önök segítettek abban, hogy a Marsnak belélegezhető légköre legyen. – Sebtiben az órájára pillantott, majd ismét a hallgatóságra nézett. – Ötven perc múlva irányított láncreakció indul meg a tritiumjégben. Hélium és oxigén tör föl a második aknából.
A hallgatóságból hitetlenkedő zúgás szállott föl. Valaki ezt kiáltotta: – Hogyan képzelik, hogy egyetlen aknából levegővel áraszthatják el a bolygót?!
- Egyetlen aknából? – kérdezte éles hangon Kinley. – Egy tucat ehhez hasonló indul be. Háromszázat vettünk tervbe, és már meg is határoztuk a tritiumjég-tartalék helyét. Háromszáz levegőforrás nyolcszáz év alatt képes elvégezni ezt a munkát.
- Nyolc évszázad! Mi hasznunk…
- Várjanak! – kiáltotta Kinley. – Időközben normális légnyomást biztosító városokat építünk a légforrások mellé. Ha minden rendben megy, telepeseket hozunk ide, és fokozatosan hozzászoktatjuk őket, hogy hét- vagy nyolcszázalékos páratartalmú levegőben éljenek – ez a legtöbb, amit remélhetünk. Az Andok hegységéből vagy a Himalájából idekerülő telepeseknek nem lesz szükségük a hosszas szoktatásra.
- És mi lesz velünk?
Hosszú és gyászos csönd következett. Kinley szomorúan fürkészte a csapatot, majd a tekintete a horizont felé kalandozott. A látóhatár aranybarna színt öltött a késő délutánban.
- Velünk… semmi – mormogta halkan.
- Miért kellett ide kijönnünk?
- Azért, mert fennáll az a veszély, hogy a magreakció irányíthatatlanná válik. Eddig nem szólhattunk senkinek, pánikot idéztünk volna elő. – Komoran nézett a gyülekezetre. – Azért mondtam most el maguknak, mert úgysem tehetnek semmit. Harminc perc múlva…
Haragos zúgolódás indult meg a tömegben.
- Ezek szerint lehet, hogy robbanás következik be?
- Elszigetelt robbanás valóban lesz. És ez nagyon csekély veszéllyel jár. A legnagyobb veszély, ha rémhírek kelnek szárnyra a táborokban. Valamelyik hülye meghall valamit, és kiszámítja, mi történik a Marssal, ha öt köbmérföldnyi tritiumjég a másodperc töredéke alatt fölrobban. Valószínűleg kitörne a pánik. Hát ezért tartottuk az egészet titokban.
Mint fölbolydult méhkas, zúgott a tömeg. Manue Nanti a hangzavar középpontjában ült, nem szólt semmit, arca kábult és elcsigázott volt, gondolatai összekuszálódtak, lelkéből minden érzés elillant. Azért kellett az embereknek tönkretenniök a tüdejüket, hogy nyolc évszázad múltán mások úgy lélegezhessék be a Mars levegőjét, mint a Földét? A többiek panaszos mormogás közepette visszhangozták a gondolatait. Egy olyan világ felépítésében segédkeztek, amelyben sohasem fognak élni. Dühödt hang harsant föl, nem messze, onnan, ahol Manue ült:
- Föl fognak robbantani bennünket! Levegőbe akarják röpíteni a Marsot!
- Ne legyen örült! – csattant föl Kinley.
- Őrültnek nevez bennünket! Valóban őrültek vagyunk! Azért, mert egyáltalán idejöttünk! Rászedtek minket! Nézzetek rám! – A sápadt, sötét hajú férfi vadul fölugrott, és végigtapogatta a mellkasát. – Ide nézzetek! Elrohadt a tüdőm! Valamennyiünknek elrohadt a tüdeje! És most megpróbálnak eltenni minket láb alól!
- Beleértve önmagunkat is – jegyezte meg hűvösen Kinley.
- Le kell számolnunk velük! Meg kell ölnünk mindenkit, aki tudott a dologról, és Kinley épp jó lesz kezdetnek!
A hangzavar magasabbra csapott, helyeslések és ellenérvek csattantak. A vezetőségből többen idegesen pillantgattak a kocsik felé. Valamennyien fegyvertelenek voltak.
- Üljenek le, emberek! – kiáltotta Kinley.
Lázadó tekintetek szegeződtek a felügyelőre. Néhány ember, aki talpra szökött, ismét visszazöttyent a hátsó felére. Kinley a sápadt lázadóra nézett, aki a skalpját követelte.
- Üljön le, Handell!
Handell hátat fordított a felügyelőnek, és a többieket uszította. – Gyáva csürhe! Hagyjátok, hogy megfélemlítsen benneteket!
- Hé, ti ott, Handell mellett! Ültessétek le!
Senki sem mozdult. Az emberek, köztük Manue is, komoran nézték a vad tekintetű Handellt, de nem moccantak, hogy lecsillapítsák. Két tagbaszakadt munkavezető elindult a tömegen keresztül.
- Megállj! – parancsolta Kinley. – Turpin, Schulz, vissza! Hadd intézzék el az emberek maguk között. Vagy egy fél tucat munkás csatlakozott a lázadó Handellhez. Fojtott hangon suttogtak egymás között.
- Utoljára mondom, emberek! Leülni!
A csoport megfordult, és elszántan indult a sziklaszirt felé. Manue, maga sem értette, miért, csöndesen föltápászkodott, amikor Handell melléje ért.
- Gyerünk, pajtás, csípjük el a fickót! – súgta a vezér.
A perui előbb rövid ütést mért Handell állkapcsára, és a csapás tompán visszhangzott a szabad térségben. A férfi összecsuklott, és Manue fújó párducként vetette rá magát.
- Vissza! – förmedt rá a többiekre. – Vagy kitépem a légvezetékét! Egyikük szidalmazni kezdte.
- Verekedni akarsz, pajtás?! – lihegte a perui. – Kitépek néhány légvezetéket, mielőtt legyűrtök! A lázadók kis ideig idegesen toporogtak.
- Bepörgött a fickó! – vélte az egyik fennhangon. – Vissza, vagy megölöm Handellt!
Az emberek elsompolyogtak, céltalanul lődörögtek a tömegben, majd leültek, hogy eltereljék magukról a figyelmet. Manue az összeroskadt ember mellett ült, és a halványan mosolygó Kinleyre nézett.
- Köszönöm, fiam. Minden tömegben akad egy őrült. – Ismét az órájára nézett. – Még néhány perc, emberek. Földrengést és robbanást éreznek majd, aztán… szélfúvást. Büszkék lehetnek erre a szélre, emberek. Ez a Mars új levegője, és maguk teremtették.
- Csakhogy mi nem vehetünk belőle lélegzetet – sziszegte egy roskadt mellű.
Kinley hosszú ideig hallgatott, mintha a távolba figyelt volna.
- Az ember – mondta halkan -, úgysem üdvözülhet.
Kikapcsolta a hangszóró erősítőjét, leballagott a dombról, és beült egy kocsi fülkéjébe. Várakozott.
. . .
* * *
