Múltújítás

George Orwell - 1984 (részlet):

Körülbelül azóta szüntelenül háború volt, ámbár nem mindig ugyanaz a háború. Winston gyermekkorában néhány hónapig zavaros utcai harcok folytak magában Londonban, egyes részleteire még élénken emlékezett. Teljes lehetetlenség volt azonban feltérképezni az egész időszak hiánytalan történetét, megállapítani, hogy egy adott pillanatban ki ki ellen harcolt, mert sem írott szövegekben, sem élőszóban soha nem történt említés másról, mint mindig csak az éppen folyó háborúról. Jelenleg például, 1984-ben (ha csakugyan 1984 volt) Óceánia Eurázsiával háborúzott, és Keletázsiával volt szövetségben. Sem hivatalos, sem magán megnyilatkozásokban nem vallották be soha, hogy a három hatalom időnként másképpen is csoportosult. Pedig - ebben Winston egészen bizonyos volt - Óceánia négy évvel ezelőtt még Keletázsiával állt háborúban s Eurázsiával szövetségben. Ez azonban csak egy rejtett tudásdarabka volt, amelynek csupán azért lehetett birtokában, mert emlékezete még nem került megfelelőmértékű ellenőrzés alá. A hivatalos álláspont szerint partnercsere sohasem történt. Óceánia Eurázsiával folytat háborút: tehát Óceánia mindig is Eurázsiával folytatott háborút. A pillanatnyi ellenséget mindig ördöginek kellett tekinteni, ebből pedig az következett, hogy sem a múltban nem lehetett, sem a jövőben nem lehet szövetségre lépni vele.

A legszörnyűbb, gondolta talán tízezredszer, miközben kínlódva feszítette hátrafelé vállát (csípőre tett kézzel csavargatta derékból a testét, mert ez a gyakorlat állítólag jót tesz a hátizmoknak), a legszörnyűbb az, hogy mindez igaz is lehet. Az, hogy a Párt belenyúlhat a múltba, és azt mondhatja erről vagy arról az eseményről, hogy sohasem történt meg- ez feltétlenül borzasztóbb, mint akármilyen kínzás vagy maga a halál.

A Párt azt állította, hogy Óceánia sohasem volt szövetségben Eurázsiával. Ő, Winston Smith, tudta, hogy Óceánia igenis szövetségben volt Eurázsiával, méghozzá nem is olyan régen: négy évvel ezelőtt. De hol létezett ez a tudás? Csak az ő agyában, az pedig szükség esetén könnyen megsemmisíthető. S ha mindenki elhitte a hazugságot, amelyet a Párt állított - ha minden írott emlék ugyanazt a mesét tartalmazta -, akkor a hazugság bevonult a történelembe, és igazsággá vált. „Aki, uralja a múltat - hirdette a Párt jelmondata -, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.” Ám a múlt, változtatható jellege ellenére, sohasem változott. Ami igaz most, az igaz örökkön-örökké. Nagyon egyszerű az egész. Semmi másra nincs szükség, csak arra, hogy szünet nélkül újra meg újra legyőzze az ember az emlékezetét. „Valóságszabályozásnak” nevezték ezt a módszert, újbeszélül: „duplagondol”-nak.

...

Winston - azzal a mély, öntudatlan sóhajjal, amelytől még a telekép közelsége sem tudta visszatartani, mikor megkezdte napi munkáját - magához húzta a beszélírt, lefújta a port a mikrofonról, és feltette szemüvegét. Aztán kibontott és összecsíptetett négy kis papírhengert, amely az íróasztala jobb felén lévő csőpostakészülékből hullott ki.

A rekesz falain három nyílás volt. A beszélírtól jobbra egy kisebb csőpostanyílás az írott üzenetek számára; balra egy nagyobb az újságok számára; s az oldalfalon, ahol Winstonnak keze ügyébe esett, egy téglalap alakú, dróthálóval védett nagy nyílás. Ez az utóbbi a papírhulladék megsemmisítésére szolgált. Ilyen nyílások ezrével és tízezrével voltak mindenfelé az épületben, nemcsak a szobákban, hanem valamennyi folyosón is, egymástól néhány lépésnyi távolságban. Ki tudja, miért, emlékezetlyukaknak becézték őket. Ha valakinek meg kellett semmisítenie valamilyen dokumentumot, vagy egy papírdarabkát látott heverni valahol, gépies mozdulattal felemelte, a legközelebbi emlékezetlyukhoz vitte, és beledobta; onnan aztán meleg légáram sodorta le az épület mélyében elrejtett óriási kemencékbe.

Winston megvizsgálta a négy kigöngyölített papírdarabkát. Mindegyik csak egy-két soros üzenetet tartalmazott, azon a rövidítésekből álló tolvajnyelven, amely nem volt egészen újbeszél, de bőségesen tartalmazott újbeszél szavakat, s minisztériumi belsőhasználatra szolgált.

Ez állt rajtuk:
times 84. 3. 17. nt beszéd afrika tévid helyesbíts
times 83. 12. 19. háromévterv 83 negyedik negyedre nyomdahibás előrejel visszamenőleg helyesbíts
times 84. 2.14. minibőcsokoládéadag tévid helyesbíts
times 83. 12. 3. nt napiparancs közlemény duplaplusznemjó nemszemélyek eml átír felülben utánikt

Winston bizonyos elégedettséggel tette félre a negyedik üzenetet. Bonyolult és felelősségteljes feladat volt, s a legjobbnak látszott utolsónak foglalkozni vele. A másik három megszokott anyag volt, bár a második valószínűleg unalmas számlista-bogarászást fog igényelni.

Winston a „régi számok”-at tárcsázta a teleképen, és kérte a Times megjelölt számait. Ezek néhány perc múlva ki is pottyantak a csőpostából. A kapott utasítások olyan cikkekre vagy hírrészletekre vonatkoztak, amelyeket valamilyen okból szükségesnek tartottak megváltoztatni, vagy, ahogy hivatalosan kifejezték, helyesbíteni. A Times március 17-i számából például kitűnt, hogy Nagy Testvér előzőnapi beszédében azt jósolta: a dél-indiai front nyugodt marad, de rövidesen eurázsiai előnyomulás indul meg Észak-Afrikában. Ehelyett az történt, hogy az eurázsiai főparancsnokság Dél-Indiában indította meg offenzíváját, Észak-Afrikában pedig minden maradt a régiben. Ezért aztán úgy kellett átírni Nagy Testvér beszédében egy szakaszt, mintha azt jósolta volna meg, ami történt. Vagy: a Times december 19-i számában hivatalos becslések jelentek meg a fogyasztási javak különbözőkategóriáinak várható termelési eredményeiről 1983 negyedik negyedében, amely egyúttal a Kilencedik Hároméves Terv hatodik negyedéve volt. A mai számban viszont jelentést tettek közzé a tényleges termelésről, s ebből kiderült, hogy a becslések minden téren tévesek voltak. Winston feladata az volt, hogy a decemberi adatokat a későbbi adatoknak megfelelően helyesbítse. Ami a harmadik üzenetet illeti, az egy nagyon egyszerű tévedésre vonatkozott, amelyet néhány perc alatt helyre lehetett igazítani. Nemrég, februárban a Bőség-minisztérium szavatolta („kategorikus ígéret” volt rá a hivatalos kifejezés), hogy 1984 folyamán nem fogják csökkenteni a csokoládéadagot. Ám a csokoládéadagot, miként Winston már értesült róla, a hét végén harminc grammról húsz grammra csökkentik. Csak arra volt szükség, hogy az eredeti ígéretet egy figyelmeztetéssel helyettesítse, amely szerint április körül valószínűleg szükségessé válik az adag csökkentése.

Miután Winston az első három üzenettel végzett, a beszélírral készült javításokat hozzáfűzte a Times megfelelő példányaihoz, s az újságokat belökte a csőpostába. Aztán, csaknem öntudatlan mozdulattal, összegyűrte az eredeti üzeneteket s a néhány jegyzetet, amelyet munka közben készített, és beejtette őket az emlékezetlyukba, hogy megsemmisüljenek a lángokban. Azt, hogy mi történik a láthatatlan labirintusban, ahová a csőposták vezetnek, pontosan nem tudta, de általánosságban volt róla fogalma. Mihelyt a Times-ban a szükségessé vált valamennyi javítást végrehajtották és ellenőrizték, a szóban forgó számot újranyomtatták, az eredeti példányt megsemmisítették, és a javított példányt tették a helyére. Ezt az állandó változtatási eljárást alkalmazták nemcsak az újságokban, hanem a könyvekben, folyóiratokban, pamfletekben, plakátokon, röpiratokban, filmeken, hanglemezeken, karikatúrákon és fényképeken is -azaz minden olyan irodalmi vagy dokumentációs anyag esetében, amelynek politikai vagy ideológiai szempontból jelentősége lehetett. A múltat napról napra, sőt szinte percről percre a jelenhez igazították. Ily módon minden olyan jóslatnak a helyességét, amelyet a Párt kinyilatkoztatott, bizonyítékok támasztották alá; nem tűrték, hogy egyetlen olyan hírnek vagy kinyilatkoztatásnak nyoma maradjon, amely ellentétben volt a pillanatnyi követelményekkel. Az egész történelem palimpszeszt volt, amelyet annyiszor vakartak tisztára és írtak újra tele, ahányszor csak szükségessé vált: Ha egyszer már megtörtént, soha többé nem lehetett bebizonyítani, hogy hamisítottak. Az irattári osztály legnagyobb részlege - sokkal nagyobb, mint amelyikben Winston dolgozott - csak olyan alkalmazottakból állt, akiknek az volt a dolguk, hogy bevonják és összegyűjtsék azokat a könyv- és újságpéldányokat, valamint egyéb dokumentumokat, amelyeket hatályon kívül helyeztek és megsemmisítésre ítéltek. A Times egy-egy számát - a politikai vonalvezetés változása vagy Nagy Testvér rosszul sikerült jóslatai miatt akár tucatszor is újraírták, s mégis az eredeti keltezés volt rajta; egyetlen olyan példány sem maradt belőle, amely ellentmondhatott volna az újraírt példánynak. A könyveket is újra meg újra bevonták, átírták, s megint kiadták anélkül, hogy utaltak volna rá, hogy valamilyen változtatás történt. Még azok az írott utasítások, amelyeket Winston kapott s végrehajtásuk után mindig megsemmisített, sem állították soha, hogy hamisítani kell, ilyesmit még beléjük magyarázni sem lehetett; mindig csak tévedésekre, elírásokra, nyomdahibákra vagy téves idézésekre hivatkoztak, amelyeket a pontosság érdekében kell helyesbíteni.

De hisz csakugyan szó sincs hamisításról, gondolta Winston, miközben a Bőség-minisztérium számadatait igazította helyre. Pusztán az egyik képtelenséget helyettesítik a másikkal. Annak az anyagnak a legnagyobb része, amellyel foglalkoznia kellett, semmilyen összefüggésben sem volt a valósággal, még olyan összefüggésfélében sem, amilyet egy hazugság jelent. Az eredeti statisztikák éppúgy a fantázia szüleményei voltak, mint a helyreigazítottak. Az ember gyakran saját maga volt kénytelen kitalálni őket. A Bőség-minisztérium jelentése például a szóban forgó negyedévben száznegyvenötmillió párra becsülte a cipőtermelést. A tényleges termelést viszont most hatvanhétmillió párban jelölték meg. Winston, miközben átírta a jelentést, még ezt a számot is lecsökkentette ötvenhétmillióra, hogy lehetővé váljék a megszokott propaganda: az irányzatot túlteljesítették. Kétségtelen, hogy a hatvanhétmillió sem állt közelebb az igazsághoz, mint az ötvenhétmillió vagy a száznegyvenötmillió. Lehetséges, hogy egyáltalán nem is gyártottak cipőt. Még valószínűbb, hogy senki sem tudta, mennyit gyártanak, mert nem is érdekelt senkit a dolog. Köztudomású volt, hogy minden negyedévben csak csillagászati számokban kifejezhető mennyiségű cipőt gyártottak - papíron, s közben Óceánia lakosságának mintegy a fele mezítláb járt. S így volt ez minden feljegyzett ténnyel, akár nagy dologról volt szó, akár kicsiről. Minden beleveszett valami árnyékvilágba, amelyben végül még az évszámok is bizonytalanná váltak.

...


Carlos Castaneda - Ixtláni utazás (részlet):

- El kell tüntetned a múltadat.
- Hogyan? - kérdeztem.
- Kezdd egyszerű dolgokkal, például ne áruld el, hogy valójában mit csinálsz! Aztán el kell távolodnod mindenkitől, aki jól ismer. Így ködöt teremthetsz magad körül.
- De hát ez képtelenség! - tiltakoztam. - Miért ne tudják meg az emberek, hogy ki vagyok? Mi abban a rossz?
- Az benne a rossz, hogy amint megismernek, a szokásos tulajdonságaidat várják el tőled, és attól kezdve nem tudsz szabadulni gondolataik szorításától. Ami engem illet, én az ismeretlenség teljes szabadságát szeretem. Senki, de senki nem ismer olyan tökéletes bizonyossággal, amilyennel például téged.
- De ez hazugság volna.
- Engem nem foglalkoztat, hogy mi hazugság, és mi igazság - válaszolta szigorúan. . A hazugság csak akkor hazugság, ha van múltunk.

Manapság elég, ha annyi információval közölsz,
hogy elvesszen benne a lényeg
és ne lehessen átélni, feldolgozni...
Popper Péter - Mit tehetünk magunkért?

* * *