Első könyv - melyben Corum herceg megtanul valamit, de elveszti a kezét
Bevezetés
Valaha léteztek még a fény óceánjai, az égbenyúló paloták, a bronzszínű, repülő bestiák.
Egykor még a kastélyoknál is hatalmasabb, karmazsinvörös, üvöltő állatok éltek itt, és erőszakos, fürge lények népesítették be a folyókat Az istenek kora volt ez, akik akkor még teljes valójukban megmutatták magukat a világnak; a vizén járó óriások kora; a tudat nélküli szellemeké, az alaktalan teremtményeké, melyeket egyetlen beteges gondolat meg tudott idézni, de csak félelmetes, fájdalmas áldozatok árán lehetett megszabadulni tőlük. A varázslatok ideje, a rémképeké, a változó természeté, az elképzelhetetlen dolgoké. Az őrült ellentmondások kora, mikor az álmok valóra váltak és eltorzultak; mikor a lidércnyomás elfojtotta a valóságot. Gazdag, de sötét kor….
A Kardok Urainak ideje, mikor a Vadhagh és a Nhadragh fajok, egymás ősi ellenségei már kipusztulófélben voltak. Mikor az Ember, a félelem rabszolgája felbukkant, nem is sejtve, hogy a rengeteg borzalom amit lát, csak saját létének következménye. Az Embernek (aki akkoriban még „Mabden”-nek nevezte saját fajtáját) nem ez volt az egyetlen bűne.
Bár a Mabdenek élete kurta volt, mégis bámulatra méltóan elszaporodtak. Néhány évszázad alatt uralmuk alá hajtották a nyugati földrészt, melyen először kifejlődtek. Csak babonaságuk tartotta vissza őket attól, hogy hajóhadukat a Vadhagh és a Nhadragh partok ellen irányítsák. Egy-két évszázad elteltével azonban, látva, hogy semmiféle ellenállásba sem ütköznek, mégis összeszedték bátorságukat. Féltékenyek voltak az ősi fajokra, és egyre rosszindulatúbbakká váltak velük szemben.
A Vadhagh-ok és a Nhadragh-ok azonban nem vettek erről tudomást, hiszen legalább már egy millió éve ők népesítették be ezt a síkot, mely már a megállapodottság jeleit mutatta. Ismerték ugyan a Mabdeneket, de nem sokkal tartották többre őket, mint a többi állatfajt Továbbra is belemerültek ősi, egymás iránt érzett gyűlölködésükbe. A Vadhagh-ok és a Nhadragh-ok hosszú-hosszú időt töltöttek az absztrakt tudományok és a művészetek tanulmányozásával. Kifinomult értelmükkel képtelenek voltak hinni az elkövetkezendő változásokban. Ahogy ez mindig is lenni szokott, ők sem sokat törődtek az egyre szaporodó figyelmeztetőjelekkel. A két ősi ellenség nem érintkezett egymással.
Legutolsó csatájukat is évszázadokkal ezelőtt megvívták már. A Vadhagh-ok családi közösségekben éltek szétszórt, egymástól elszigetelt kastélyokban az általuk Bro-an-Vadhaghnak nevezett földrészen. A családok sem tartották egymással a kapcsolatot, hiszen a Vadhagh nép már rég nem érzett vágyat az utazás iránt A Nhadragh-ok a Bro-an-Vadhagh-tól északnyugatra fekvő szigeteken épült városaikban laktak. Ők is csak gyenge kapcsolatban álltak még legszorosabb rokonaikkal is.
Mindkét nép sérthetetlennek tartotta magát De tévedtek. A felkapaszkodott Ember dögvészként terjeszkedett és sokasodott a világban. Ez a járvány ahol csak érintkezésbe került velük – megsemmisítette az ősi fájókat De az Ember nemcsak a halált hordozta magával, hanem a borzalmat is. Miközben a régi világot tudatosan felégette, akaratlanul is olyan fizikai és természetfölötti szakadásokat okozott, melyeket még az İsi Nagy Istenek sem voltak képesek felfogni. Maguk az Istenek is kezdtek megismerkedni a félelemmel.
Az Ember pedig, aki a félelem rabszolgája volt, tudatlanságában botladozó léptekkel egyre tovább haladt megkezdett útján. Vak volt, nem is látta meg a hatalmas mérető összeomlást, melyet látszólag jelentéktelen törtetése okozott Tompa érzékeivel nem fogta fel a többi dimenziót, mely kitöltötte a mindenséget. Nem láthatta, ahogy mindegyik sík kapcsolatban áll a többivel, miképp a Vadhagh-ok és Nhadragh-ok sem, pedig ők ismerték a módját, hogyan kell áthaladni az általuk Öt Síknak nevezett dimenziók között. Ők már megpillantották és megértették a síkok természetét, talán még többet is, mint az az öt, melyen át a Föld mozgott. Szörnyű igazságtalanságnak tűnt, hogy ezek a bölcs, ősi népek eltűnnek, mégpedig olyan teremtmények keze által, melyek még alig emelkedtek ki az állati sorból. Olyan volt ez, mintha keselyűk tombolnának egy fiatal költő megbénult teste felett, aki semmit sem tehet ellenük, csak rémült szemekkel bámulja, ahogy megfosztják lététől, nem is érzékelve, mit tesznek ezzel. „Ha értékelik, amit elrabolnak, ha tudják mit rombolnak le – állítja egy Vadhagh ős az Egyetlen őszi Virág című történetben –, akkor megvigasztalódtam….”
De nem így volt Az ember megalkotásával a mindenség árulást követett el a régi népekkel szemben. Az örökké létező, ismerős igazságtalanság…. Az érzékeny lélek megérti és szereti a mindenséget, de az univerzum nem viszonozhatja ezt, hiszen csak saját alkotórészeinek tekinti a teremtmények tömegét. Mindegyikük egyenlő. Egyik sem kevesebb a másiknál. A mindenség csak a teremtéshez szükséges anyaggal és erővel van ellátva, és egyre csak alkot: egyszer ezt, másszor azt. Nem képes iránytani mit teremt, és saját kreációi sem tudják megszabni útját. (Bár néhányan talán megtéveszthetik.)
Akik a mindenséget átkozzák, csak süket fülekbe kiabálnak. Akik rátámadnak, sérthetetlen dologgal küzdenek. Akik öklüket rázzák felé, csak a sötét csillagokra integetnek. De ez nem azt jelenti, hogy senki sem próbál harcolni, és megsemmisíteni a legyőzhetetlent. Mindig lesznek olyanok – olykor hatalmas bölcsességgel rendelkező egyedek –, akik képtelenek elviselni a vak végzetbe vetett hitet. Corum Jhaelen Irsei herceg is közülük való volt. Úgy ismerték őt, mint az utolsó Vadhagh, vagy mint a Vörös Palástos herceg. Róla szól ez a krónika. Corum könyve
1 - Erorn kastélyában
Erorn kastélyában élt a Vadhagh herceg, Khlonskey családja. Már évszázadok óta ők népesítették be ezt a helyet. A család rajongó szeretetet érzett az Erorn északi falait ostromló szeszélyes tenger, és a déli szárnyig előretörő erdőség iránt. Erorn kastélya olyan ősi volt, hogy szinte már eggyé vált a tengerből kiemelkedő hatalmas sziklával.
Kívülről csak a ragyogó, időnyűtte, sólepte tornyocskák látszottak; a belsejében azonban mozgó falai voltak, melyek az elemek szeszélyeinek megfelelően változtatták formájukat, és a szél irányától függően színüket A szobákban kristályból készült tárgyak, és a család élő vagy holt tagjai által komponált fúgákat játszó szökőkutak voltak. Egész galériák teltek meg a bársonyra festett képekkel, márvány és üveg dísztárgyakkal: mind-mind Khlonskey herceg művészi hajlammal áldott őseinek alkotásai. A könyvtárakban a Vadhagh és a Nhadragh fajok kéziratait lehetett fellelni. A palotában voltak szoborcsarnokok és állatkertek, éppúgy, mint obszervatóriumok, laboratóriumok, gyermekszobák, kertek, meditációs kamrák, orvosi szobák, edzőtermek, fegyverszobák, konyhák, csillagvizsgálók, múzeumok, és más, kevésbé meghatározható rendeltetésű termek. Természetesen helyet kaptak a család tagjainak lakosztályai is.
Már csak egy tucatnyian éltek a kastélyban, bár valaha több mint ötszázan népesítették be. Ők tizenketten: maga a már nagyon öreg Khlonskey herceg; a felesége, Colatalarna, aki megjelenésében jóval fiatalabbnak tűnt férjénél; Ilastru és Pholhina, ikerleányaik; Rhanan herceg, Khlonskey fivére, Sertreda, az unokahúga, és Corum, a fia. A további öt lakó a herceg távoli rokonai és csatlósai voltak. Mindegyikük magán viselte a jellegzetes Vadhagh-vonásokat keskeny, hosszúkás koponyájuk, szinte cimpa nélküli fülük, és vékony szálú hajuk volt, amit egy szellő is képes felhőként az arcukba borzolni. Hatalmas, mandula alakú, sárga pupillájú, bíborszín szemeik, széles, vastag ajkaik és arányló, rózsaszín bőrük éppúgy jellemző népükre, mint a vékony, magas testalkat Arányos végtagjaikkal olyan könnyed méltósággal mozogtak, hogy egy ember lépései mellettük egy nyomorék majom rángatózásának hatottak volna. Jórészt magányt igénylő, intellektuális elfoglaltságokkal töltötték idejüket. Khlonskey hercegnek és családjának már vagy kétszáz esztendeje nem volt semmiféle kapcsolata a Vadhagh nép más képviselőivel, és úgy háromszáz éve színét sem látták egyetlen Nhadraghnak sem.
Egy évszázada a külvilágból semmiféle hír sem jutott el hozzájuk. Egyszer láttak ugyan egy Madbent, mikor Opash herceg, a természettudós, Khlonskey unokatestvére Erorn falai közé hozott egy mintapéldányt. A Mabdent – egy nőstény egyedet – az állatseregletben tartották, s bár jól viselték gondját, alig több mint ötven év elteltével elpusztult. Soha nem pótolták.
Azóta a Mabdenek természetesen elszaporodtak, és mintha már Bro-an-Vadhagh hatalmas területét is benépesítették volna. Még olyan híresztelések is szárnyra kaptak, hogy néhány kastélyt a birtokukba kerítettek és megsemmisítették lakóikat. Khlonskey herceg ezt nem tartotta hihetőnek. Különben sem őt, sem családját nem nagyon érdekelte az egész. Annyi mindenről lehetett vitatkozni, oly sok érdekes téma, százféle kellemesebb feladat volt, mint ez.
Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz
Az új látók
Útban a dél-mexikói hegyek felé, ahová azért indultam, hogy megkeressem don Juant, megszálltam Oaxacában. Korán reggel, mielőtt elhagytam volna a várost, valami azt súgta, hogy a főtér mellett hajtsak el. Don Juan ott ült a kedvenc padján, mintha csak rám várna.
Leültem mellé. Azt mondta, azért van itt, mert dolga van a városban: egy panzióban lakik, ahol én is nyugodtan megszállhatok, mert még legalább két napig úgyis itt kell maradnia. Egy ideig az én dolgaimról beszélgettünk; említettem neki, miféle gondjaim vannak a tudományos életben.
Hirtelen hátba vágott – szokás szerint éppen abban a pillanatban, amikor a legkevésbé számítottam rá –, s az ütéstől az emelkedett tudomás révedt állapotába kerültem.
Nagyon hosszú ideig néma csendben ültünk egymás mellett. Bár nyugtalanul és szorongva vártam, hogy mondjon valamit, mégis meglepetésszerűen ért, mikor megszólalt.
– Réges-régen, sokkal régebben annál, hogy a spanyolok Mexikóba jöttek volna, nem közönséges tolték látó emberek éltek itt, akik ésszel felfoghatatlan dolgokra voltak képesek. Ők alkották az utolsó láncszemet a tudás évezredeket átfogó láncolatában.
A tolték látók félelmetes varázslók, embertelen, megszállott, zordon lények voltak, nem közönséges halandók. Fölfedték a misztériumok titkát, s a birtokukban lévő titkos tudást arra használták, hogy uralmuk alá vessék és áldozatukká tegyék az embereket, mégpedig úgy, hogy áldozataik tudatát kényükre-kedvükre választott dolgokhoz kötötték.
Don Juan elhallgatott, és elszántan nézett rám. Éreztem, arra vár, hogy kérdezzek valamit, de nem tudtam, mit kellene mondanom.
– Hangsúlyoznom kell valamit, ami fontos – folytatta. – Ezek a varázslók tudták, hogyan kell megkötni áldozatuk tudatát. Nem csaptál le rá azonnal, amikor megemlítettem, mert neked ez nem jelent semmit. Nem meglepő! Mert éppen ez az egyik legnehezebb dolog a világon, hogy tudomásul vegyük: a tudat, avagy a tudomás irányítható és befolyásolható.
Meg voltam zavarodva. Tudtam, hogy rá akar vezetni valamire. Baljós előérzetem támadt, mint mindig, amikor don Juan tanításai újabb fordulójába kezdett.
Közöltem vele, hogy mit érzek, mire halványan elmosolyodott. Máskor csak úgy áradt a jókedv a mosolyából, most azonban szemlátomást máshol jártak a gondolatai. Mintha egy pillanatra fontolóra vette volna, folytassa-e egyáltalán, amit elkezdett. Újra átható pillantást vetett rám, tekintetét lassan, tetőtől talpig végigjáratta testemen, aztán elégedetten bólintott, és azt mondta, készen állok az utolsó gyakorlatra, amelyet minden harcosnak el kell végeznie, mielőtt alkalmassá válna arra, hogy egyedül járja az útját. Olyan rejtélyesnek látszott ez az egész, mint még soha.
– A tudatról fogunk beszélgetni – folytatta don Juan. – A tolték látók ismerték a tudat kezelésének művészetét. Náluk nagyobb mesterei soha nem voltak ennek a művészetnek. Amikor azt mondom, tudták, hogyan kell rögzíteni áldozatuk tudatát, ezen azt értem, hogy titkos tudásuk és titkos praktikáik segítségével képesek voltak szétfeszegetni a tudatnál levés, vagyis a tudomás misztériumát. Praktikáik közül nem egy mind a mai napig fennmaradt, de szerencsére módosított alakban. Azért szerencsére, mert – ahogyan majd elmagyarázom – ezek a foglalatosságok az ősi tolték látók esetében nem a szabadsághoz, hanem a kárhozathoz vezettek.
– Te is ismered ezeket a praktikákat? – kérdeztem.
– Természetesen – felelte don Juan. – Nem lehet nem ismernünk őket, ami persze nem jelenti, hogy élünk is velük. Nekünk más nézeteink vannak. Mi új körhöz tartozunk.
– Don Juan, te ugye nem tartod magad varázslónak? – kérdeztem.
– Nem – mondta. – Én harcos vagyok, aki lát. Mi valamennyien új látók vagyunk – los nuevos videntes. A régi látó emberek viszont valóban varázslók voltak.
– Az átlagember szemében – folytatta – a varázslás gyanús ugyan, de azért lebilincselően érdekes. Ezért próbáltam elhitetni veled normál tudatállapotodban, hogy varázslók vagyunk. Ez így tanácsos; így lehet felkelteni az érdeklődést! De számunkra zsákutca lenne, ha varázslók lennénk.
Szerettem volna tudni, mit ért ez alatt, de nem volt hajlandó beszélni róla. Azt mondta, majd akkor fejti ki ezt a témát, ha a tudomás értelmezése során eljutunk erre a pontra. A következő kérdésem a toltékok tudásának az eredetére vonatkozott.
– A toltékok először úgy tévedtek a tudás ösvényére, hogy varázserővel bíró növényeket ettek – felelte don Juan a kérdésemre. – Hogy a kíváncsiság, az éhség vagy valami tévedés vezette-e őket erre, az mellékes; mindenesetre ettek ezekből a növényekből. Ettől kezdve már csak idő kérdése volt, hogy egyesek közülük elemezni kezdjék az élményeiket. Véleményem szerint az első emberek, akik elindultak a tudás ösvényén, nagyon bátrak voltak ugyan, de nagyon nagyot tévedtek.
– Don Juan, nem sejtés ez csupán?
– Nem, nem sejtés. Látó ember vagyok, és ha a látásom arra az időre összpontosítom, mindent tudok, ami akkor történt.
– Részletesen látod az elmúlt dolgokat? – kérdeztem.
– A látás a tudás egyik sajátos érzete – válaszolta don Juan –, amelyhez egy szikrányi kétség sem fér. Ez esetben azonban nemcsak onnan tudom, hogy mit csináltak ezek az emberek, hogy látom, hanem onnan is, hogy szorosan kötődünk egymáshoz.
Elmagyarázta, hogy a 'tolték' szó az ő szóhasználatában nem azt jelenti, amit én értek alatta. Nekem ez a szó egy kultúrát, a Tolték Birodalmat jelenti, neki 'tudós embert'.
Azt mondta, abban az időben, amelyikről beszél, vagyis évszázadokkal, sőt talán ezer évvel is a spanyol hódítás előtt, ezek a tudós emberek a mexikói völgytől északra és délre, óriási területen szétszóródva éltek, és különféle dolgokkal: gyógyítással, ráolvasással, regéléssel, mesemondással, tánccal és táltossággal, varázseledelek és bájitalok készítésével foglalkoztak. E foglalatosságok során bölcsességre tettek szert, amely különbbé tette őket az átlagembereknél. Ezek a toltékok ráadásul ugyanúgy beilleszkedtek a mindennapi élet építményébe, ahogyan a mai orvosok, művészek, tanítók, papok és kereskedők is részei a mai világ rendjének. Szervezett testvéri szövetségek szigorú felügyelete mellett gyakorolták hivatásukat, és olyan hozzáértésre és befolyásra tettek szert, hogy uralmuk a tolték területeken túl élő népcsoportokra is kiterjedt.
Miután ezek az emberek évszázadokig foglalkoztak varázsfüvekkel, néhányan közülük végül megtanultak látni, s a legvállalkozóbb szelleműek más tudós embereket is elkezdtek megtanítani arra, hogyan kell űzni a látás művészetét. Ám éppen ez volt számukra a vég kezdete! Az idő múlásával a látók száma egyre nőtt, és oly mértékben rabjává váltak annak, amit láttak, s ami tisztelettel vegyes borzadállyal töltötte el őket, hogy megszűntek tudós emberek lenni. Különleges hozzáértésre tettek szert ugyan a látás területén, szinte tetszésük szerint váltogatták azokat a furcsa világokat, amelyek feltárultak előttük, de hiábavaló volt az egész. A látás aláásta erejüket, és nem tudtak szabadulni többé annak igézetétől, amit láttak.
– Voltak azért olyan látók is, akik megmenekültek ettől a végzettől – folytatta don Juan a történetet. – Olyan nagy emberek, akik, bár maguk is láttak, egy pillanatra sem szűntek meg tudós emberek lenni. Közülük egyesek arra törekedtek, hogy a látást jóra használják, és megtanítsák embertársaiknak. Meggyőződésem, hogy az ő irányításukkal egész városok mentek át más világokba, ahonnan soha nem tértek vissza.
A csak látni tudó látók viszont fiaskónak bizonyultak, és amikor egy hódító nép megtámadta az országot, ahol a toltékok éltek, a látók éppen olyan védtelennek bizonyultak, mint bárki más.
– Ezek a hódítók – folytatta don Juan – uralmuk alá hajtották a tolték világot; mindent kisajátítottak maguknak, de látni soha nem tanultak meg.
– Mit gondolsz, mért nem? – kérdeztem.
– Azért, mert a toltékok belső tudása nélkül csak másolták a tolték látók eljárásait. Ezeknek a hódítóknak a leszármazottai közül még ma is több tucat varázsló él Mexikó-szerte; a toltékok módszereit követik, de nem tudják, mit csinálnak vagy miről beszélnek, mert nem látók.
– Kik voltak ezek a hódítók, don Juan?
– Más indiánok – felelte. – Mikor a spanyolok jöttek, a régi látóknak már századok óta nyoma veszett, de a látók új iskolája éppen akkor kezdett helyet biztosítani magának az új ciklusban.
– Mit értesz a látók új iskoláján?
– Amikor a toltékok ősi világát elpusztították, az életben maradt látók visszavonultak, és komoly vizsgálat alá vetették praktikáikat. Először is azt sikerült megállapítaniuk, hogy három kulcsfontosságú eljárás létezik, a rejtőzés, az álmodás és a szántszándék, a varázsfüvek használatának viszont semmi jelentősége nincs. Ebből talán arra is következtethetünk, hogy mi is történhetett velük a varázsfüvek használata során.
– Az új ciklus látói épp hogy csak megpróbáltak a régiek helyébe lépni, amikor a spanyol hódítók végigsöpörtek az országon. Az új látók szerencsére addigra már alaposan felkészültek arra, hogy szembenézzenek ezzel a veszéllyel: tökéletesen tudták gyakorolni a rejtőzés művészetét.
Don Juan szerint a leigázottság századai eszményi körülményeket teremtettek az új látóknak ahhoz, hogy tökéletesítsék képességeiket. Bármily furcsa, mégis épp a kor kérlelhetetlen szigora és az erőszak uralma adott nekik lendületet ahhoz, hogy finomabban kidolgozzák új eszméiket. Mivel senkinek nem fecsegtek ki semmit, békén hagyták őket – nyugodtan fel tudták térképezni az újonnan felfedezett tartományokat.
– Sok új látó élt a hódítás idején? – kérdeztem.
– Eleinte igen, de a végére már csak egy maroknyi maradt. A többieket megsemmisítették.
– Ma mi a helyzet, don Juan? – kérdeztem.
– Van egy-kettő. Szét vannak szóródva. Érted, ugye?
– Ismered őket?
– Az ilyen egyszerű kérdésre a legnehezebb válaszolni. Vannak, akiket nagyon jól ismerünk közülük. Ők azonban nem olyanok, mint mi, mert a tudás más vetületeire, a táncra, a gyógyításra, a ráolvasásra, a beszélésre, vagyis nem arra összpontosították a figyelmüket, amit az új látók ajánlanak: a rejtőzés, az álmodás és a szántszándék művelésére. Azok viszont, akik olyanok, mint mi, nem keresztezik az utunkat. A hódítás idején élt látók rendezték így a dolgot, nehogy a spanyolokkal való összeütközés során kiirtsák őket. Minden egyes látótól elindult egy-egy leszármazási ág, de nem minden ágnak voltak leszármazottai. Szóval ma már kevés ág létezik.
A leigázó leigázása
(Film: Apocalypto)
(Film: Apocalypto)
... vagy
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése