Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz
Életemben nem tört még rám ekkora melankólia. Búskomorságomnak nem volt semmi különös alapja; a mélységek emlékének tulajdonítottam, amelyeket a tükörben láttam. Maga az érzés a mélységek iránti tiszta vágyódás és a mélységek dermesztő magányától való abszolút félelem keverékéből tevődött össze.
Don Juan megjegyezte, hogy a harcosok életében végtelenül természetes, hogy valaki minden külső ok nélkül szomorú legyen. A látók azt szokták mondani erre, hogy valahányszor széttörnek az ismert határai, a fényes tojás energiamezőként megérzi végső rendeltetését. Elég, ha az ember egyetlenegy pillantást vet a fényszövedéken kívüli örökkévalóságra, hogy számba vett világunk lakályossága menten darabokra hulljon. Az ebből eredő melankólia akár halált is okozhat.
Don Juan szerint az a legjobb módja a melankóliától való szabadulásnak, ha az ember csúfot űz belőle. Gúnyolódó hangnemben hozzátette, hogy első vigyázó figyelmem eszeveszetten megpróbálja helyreállítani azt a rendet, amelyet a szövetségessel való kapcsolat darabjaira tört. Mivel racionálisan képtelenség helyreállítani a rendet, első vigyázó figyelmem úgy próbál rendet tenni a maga tartományában, hogy minden erejével a mélabú hatalmába kerít.
Közöltem don Juannal, hogy ettől még valódi a mélabú. A benne való mértéktelen tobzódás, a búsulás és a búskomorság más, mint a magánynak az az érzete, amelyet a mélységekre való visszaemlékezés vált ki belőlem.
– Végre kezd neked valami derengeni – mondta don Juan. – Semmi sem olyan magányos érzés, mint az örökkévalóság. Viszont semmi nem olyan lakályos érzés, mint embernek lenni. Ez újabb ellentmondás: hogyan lehet képes az ember megtartani emberségének kötelékeit, s mégis örömmel és céltudatosan nekivágni az örökkévalóság tökéletes magányának? Hogy mikor leszel képes megoldani ezt a találós kérdést, nem tudom, csak azt, hogy ha egyszer megoldod, készen állsz majd a végső utazásra.
Hirtelen teljes bizonyossággal tudtam, mi az oka a szomorúságomnak. Vissza-visszatért ez az érzés, de mindig elfelejtettem, mindaddig, amíg újra nem éreztem ugyanazt: hogy milyen parányi az emberiség az önmagában való mérhetetlenségéhez képest, amelyet láttam a tükörben visszaverődni.
– Don Juan, az emberi lény valójában semmi – mondtam.
– Pontosan tudom, mire gondolsz – mondta don Juan. – Természetesen valamennyien senkik és semmik vagyunk, de éppen ebből áll a végső próbatétel; hogy mi, akik semmik és senkik vagyunk, képesek leszünk-e szembenézni az örökkévalóság magányával.
...Semmik vagyunk, s minden leszünk!
Ez a harc lesz a végső...
* * *
