Feladattalan emberek?

MARION ZIMMER BRADLEY - A VILÁGOK HÁZA (részlet):

Pentarn nem törődött a közbeszólással.
 - A középvilágbeli emberek mind ostobák! Elég gyakran jártam náluk, tehát tudom!
 - Miért? - kérdezte Fenton.
 - Mert az a Középvilág, vagyis a forgó rész az én világom és Alfar között - magyarázta Pentarn mint magától értetődő tényt, mintha egy gyengeelméjűvel lett volna dolga. –

És mivel azon kell átjárnom, foglalkoztam vele, hogy megismerjem egy kicsit. De térjünk vissza az üzletre! Jól jönne nekem egy dublőr, és be tudnálak juttatni a Világházba.

Ez jó élet - mondta, és egy intéssel körbemutatott a Hadi Palotán. - Férfiaknak való! A te világodból szinte kiveszett már ez az életforma, ezért a tieitek úgy kiéheztek a cselekvésre meg a hadviselésre, hogy bonyolult játékokat dolgoznak ki helyette.

Vagy talán nem hemzsegnek Berkeley utcáin anakronisták karddal a kezükben, nem mímelik a hadakozást?

És mindezt azért, mert a ti világotokban nincs nekik való feladat!

Az emberi természetet nem változtathatod meg egy csomó szentimentális ostobasággal, a békéről szóló süket dumával! Mikor azt látod, hogy az oroszlán a bárány mellett fekszik, anélkül hogy evésen járna az esze, talán lesz valami értelme a szentimentalizmusnak.
De addig a férfi dolga a háború, és én a valóságnak neveltem a fiamat! Az alfariak meg átnevelték!

* * *

A Föld felszabadítása

A FÖLD FELSZABADÍTÁSA - WILLIAM TENN (PHILIP KLASS)

(Future Science Fiction, május)

Íme Philip Klass, a Pennsylvaniai Állami Egyetem angol professzora baljóslatú humora teljében.
A Föld felszabadítása azon furcsa, látnoki erejű történetek egyike, melyek akár másfél évtizeddel később is megjelenhettek volna, olyan emberek tollából, mint Rusell Baker vagy Art Buchwald.
A jó professzor két másik kitűnő történetet is publikált 1953-ban, a Custodiant a „Words of If”-ben, és a Desertert Fred Pohl „Star Science Fiction Stories”-ában. A „Future Science Fiction”-nek rendkívül viszontagságos története van, huszonegy év alatt HÉT különböző címmel jelent meg.  Ezek sorrendben (azt hiszem) a következőek: „Future Fiction”, „Future Combined With Science Fiction”, „Future Fantasy and Science Fiction”, „Science Fiction Stories”, „Future Combined With Science Fiction Stories”, „Future Science Fiction Stories” és végül „Future Science Fiction”. Szép, nem?
– MHG

Van valami oximoronikus Marty ama kifejezésében, hogy „baljóslatú humor”. Sokféleképpen ki lehet még fejezni, de mindegyik önellentmondónak tűnik: „Fekete humor”, „akasztófahumor”. A legrosszabb esetben „szarkazmussá” degradálódik, ami maga egy görög szóból származik, jelentése: „húst marcangolni”. A hétköznapi humor lehet élvezetes, de majdnem mindig semmitmondó. Sokkal inkább arra szolgál, hogy szórakoztasson, mintsem kifejezzen valamit. De tegyük csak kissé komorabbá, kegyetlenebbé, és rögtön mélyre hatol. A szórakoztatás ugyan kérdésessé válik, de a hatás tartós lesz. Marty azt írta, a történet „furcsa, látnoki erejű”.
Én ugyan nem kérdeztem tőle, mit ért ezen, de íme, a furcsa jóslat, ahogy én látom. Másfél évtizeddel később amerikai csapatok harcoltak Vietnamban. Egy amerikai tiszt a következőket mondta, miközben éppen egy kis falu nyomorúságos kunyhóinak a szalmafedelét gyújtotta fel (az öngyújtója segítségével): „Néha le kell rombolnunk egy falut ahhoz, hogy megmentsük.” Azt hiszem, komolyan gondolta, talán hitt is benne (végül is nem az ő faluja volt), de véleményem szerint ez a megjegyzés – melyet széles körben publikáltak – fontos szerepet játszott abban, hogy az amerikai közvélemény a háború ellen fordult.
– IA

Halljátok hát felszabadulásunk történetét!
Lélegezzetek mélyeket, és kapaszkodjatok meg! Figyeljetek csak, kezdődik a mese!
„Augusztus” hónapban történt, egy „keddi” napon. Akkorát fejlődtünk azóta, hogy ezek a szavak már elvesztették jelentésüket. A mi felsőbbrendű értelmünknek már felfoghatatlan sok minden, amit primitív elődeink, elmaradott ősapáink még értettek és fontosnak hittek.
Mégis, a mesét tovább kell adni, az összes valószínűtlen helységnévvel és a nekünk már semmit sem jelentő utalásokkal egyetemben. Hogy miért?
Hát van jobb ötletetek? Hiszen a gyönyörök posványában heverészünk. Eleget vedeltünk, eleget legeltünk, így hát pihenjetek, lazítsatok, és figyeljetek rám! És lélegezzetek mélyeket!
Azon az augusztusi kedden egy hajó jelent meg az égen Franciaország fölött, a világ azon részén, amit akkoriban Európának hívtak.
Öt mérföld hosszú volt, és a szájhagyomány szerint úgy festett, mint egy hatalmas ezüstszivar. Leírhatatlan, milyen pánikot és megdöbbenést keltett ősapáink között, amikor váratlanul megjelent a vakító nyári égen. Hogy szaladtak, hogy kiáltoztak, hogy mutogattak! Izgatottan értesítették az Egyesült Nemzetek Szövetségét, egyik legfőbb szervezetüket, hogy elképesztő mérető, furcsa fémherkentyű jelent meg fölöttük.
Menten utasították a harci repülőgépeket, hogy vegyék körül az úrhajót, mégpedig teljes fegyverzetben, a sietve összegyűjtött tudósokat meg, hogy barátságos szándékaikat jelezve, közelítsék meg. Azok, akiknek fényképezőgépük volt, sürgősen kattintgatták a nagy hajó hasa alatt, akiknek írógépük volt, már kattogtatták is a történeteket a jövevényről, akiknek meg engedélyük, már árulták is a hajó modelljeit. Bizony mondom néktek, ezeket cselekedték rabságban és tudatlanságban sínylődő őseink!
Aztán egy hatalmas nyílás tárult fel a hajó közepén, és kilépett az első idegen, a háromlábúakra jellemző bonyolult járással, ami hamarosan oly ismertté és kedveltté vált az emberek között. Zárt fémruhát viselt, hogy védje magát atmoszféránk káros hatásaitól, azt az átlátszatlan, lazán redőzött változatot, melyet első felszabadítóink földi tartózkodásuk során viseltek. Teljesen ismeretlen nyelven szólalt meg, és pontosan egy órán keresztül beszélt. Szavai fülrepesztő hangerővel dübörögtek elő ötméteres teste közepén lévő hatalmas szájából. Miután befejezte, udvariasan várt a válaszra, s mikor nem kapott, visszatért a hajóra.
Az az éjszaka… felszabadulásunk első éjszakája! Vagy inkább első felszabadításunk első éjszakájának kellene neveznem?
Akárhogy is, az az éjszaka! Képzeljétek magatok elé ősapáinkat, amint éppen szokott haszontalanságaikkal foglalatoskodnak: jégkorongoznak, tévét néznek, atomokat hasogatnak, kommunistákat üldöznek, infantilis vetélkedőket vezetnek, és váltókat írnak alá. Mindazokkal a hiábavalóságokkal, amelyek – összehasonlítva mai életünk lélegzetelállító, fenséges egyszerűségével – világukat az aprólékos részletek ijesztő halmazává tették.
A nagy kérdés persze az volt, vajon mit mondott az idegen. Megadásra szólította fel az emberiséget? Vagy arról értesített, hogy békés kereskedelmi küldetésben érkezett, és miután szerinte elfogadható árajánlatot tett (mondjuk az Északi-sark jégsapkájára), udvariasan visszavonult, hogy a feltételeket viszonylag zavartalanul beszélhessük meg magunk között? Vagy egyszerűen azt közölte, hogy egy barátságos és intelligens faj újonnan kinevezett földi nagykövete, és kérte, hogy irányítsuk a megfelelő személyhez, akinek átnyújthatná megbízólevelét? Őrjítő volt a bizonytalanság.
Késő éjszakába nyúló vita után, mivel a döntés a diplomaták kezében volt, a harmadik feltevést találták a legvalószínűbbnek, és ezért másnap kora reggel egy ENSZ-delegáció jelent meg a mozdulatlan úrhajó hasa alatt. A küldöttség azt a feladatot kapta, hogy minden nyelvi képességét latba vetve kísérelje meg üdvözölni az idegeneket.
Az emberiség jóindulatának további jeleként az űrhajó körül járőröző harci repülőgépeket utasították, hogy érjék be egyetlen atombomba szállítmánnyal, az ENSZ-lobogó és nemzeti felségjelük mellé pedig még egy kis fehér zászlót is tűzzenek ki. Így néztek szembe atyáink a történelem eme végső kihívásával.
Mikor az idegen néhány óra múlva megjelent, a delegáció előrelépett, meghajolt, és az ENSZ három hivatalos nyelvén (angolul, franciául és oroszul) felkérte, hogy tekintse a Földet otthonának. A jövevény ünnepélyes arccal végighallgatta őket, majd újra belekezdett előző napi beszédébe. Csupa tűz volt, neki szemmel láthatólag legalább annyira fontos volt ez a szónoklat, mint amennyire érthetetlen a világ kormányainak képviselői számára.
Szerencsére a titkárság egyik fiatal, művelt indiai tagja gyanús hasonlóságot vélt felfedezni az idegen beszéde és egy kihalt bengáli dialektus között, melynek furcsaságai valaha sok fejtörést okoztak neki.
Ennek oka, mint ma már tudjuk, az volt, hogy a földöntúliak legutóbbi látogatásukkor a legfejlettebb emberi kultúrát Bengália egyik nedves völgyében találták, s az ott beszélt nyelvről alapos szótárakat készítettek, hogy a Föld-lakókkal való kommunikáció ne okozhasson gondot a következő expedícióknál.

Ám kissé előreszaladtam a mesében, mint az az ínyenc, aki azonnal a nedvdús, zsenge hajtásokat kezdi majszolni, és a rágósabb gyökereket a végére hagyja.
De hadd szusszanjak egy kicsit és lélegezzek mélyeket! Hej, micsoda tapasztalatok voltak ezek fajunk számára!
Ön, uram, üljön csak vissza, és figyeljen!
Maga hol van még a Mesemondó Kortól! Emlékszem, igen, igen, tisztán emlékszem, hogyan adta tovább nagyapám, majd apám a mesét. Várjon a sorára, mint én, hallgasson, amíg ki nem hullok a sorból az egyik életadó dágványból a másikba vezető hosszú menetelés során.
Akkor majd a helyembe léphet! Letelepednek a legzamatosabb legelőre, és két rohanás között méltóságteljesen elregélheti felszabadulásunk hősi eposzát a gondtalanul hancúrozó ifjaknak.
A fiatal hindu tanácsát követve, lóhalálában szalajtottak a világ egyetlen olyan összehasonlító-nyelvészet professzoráért, aki értette és beszélte a kihalt bengáli dialektus eme változatát, és ekkor éppen tizennyolc éves kutatómunkájának eredményeit ismertette egy New York-i akadémiai kongresszuson: „Bevezető tanulmány néhány ősi szanszkrit múlt idejű melléknévi igenév és ugyanennyi modern szecsuani főnév nyilvánvaló kapcsolatáról” címmel.
Bizony, bizony!
Őseink gyermeteg tudatlanságukban ilyen dolgokat eszeltek ki (és még mennyi minden mást)! Hát nem joggal vagyunk büszkék szabadságunkra?
A magából kikelt tudóst, aki, mint azt minduntalan keserűen felhánytorgatta, legalapvetőbb szószedeteit volt kénytelen nélkülözni, a legsebesebb lökhajtású géppel vitték arra a Nancytól délre fekvő területre, amely azokban a távoli napokban a földöntúli úrhajó hatalmas, fekete árnyékában feküdt.
Itt aztán az ENSZ-küldöttek, akiknek nyugtalanságát csak fokozta egy új, meghökkentő fejlemény, tudatták vele feladatát. A hajóból ugyanis újabb idegenek bukkantak elő, hatalmas, halványan derengő fémdarabokat cipelve. Ezekből összeszereltek valamit, ami nyilvánvalóan egy gép volt, habár magassága meghaladta minden emberkéz által épített felhőkarcolóét, és úgy motyogott magában, mint egy beszédes, érző lény.
Az első jövevény még mindig udvariasan álldogált az erősen verejtékező diplomaták közelében, és időről időre rázendített kis tirádájára egy olyan nyelven, ami az alexandriai könyvtár alapkő-letételekor is jóformán elfeledettnek számított már. Az ENSZ képviselői pedig abban a kétségbeesett reményben válaszoltak neki, hogy gesztikulációval és grimaszokkal áthidalhatják a nyelvi szakadékot.
Egy zseniális antropológusokból és pszichológusokból álló bizottság csak jóval később mutatott rá a metakommunikáció korlátaira olyan esetben, amikor a partnerlények öt manuális nyúlvánnyal és egyetlen, nem pislogó, a rovarok összetett szeméhez hasonló látószervvel rendelkeznek, akárcsak ezek az idegenek. A professzor az idegenek nyomában loholva kénytelen volt keresztül-kasul bejárni a Földet, s közben igyekezett nyelvüket elsajátítani. Szabályait csak azon jövevény korlátozott számú példáiból következtethette ki, akinek kiejtése enyhén szólva a legidegenszerűbb volt.
De még az ő nehézségei és megpróbáltatásai is jelentéktelenek voltak ahhoz a nyugtalansághoz képest, melyet a világ kormányainak képviselői éltek át. Végig kellett nézniük, amint a földöntúli látogatók nap mint nap más és más helyre költöznek, és újabb és újabb gigantikus, sejtelmesen sugárzó fémszerkentyűket szerelnek össze, melyek nosztalgikusan motyognak magukban, mintha csak életben akarnák tartani azon távoli gyárak emlékét, ahol megszülettek.
Igaz ugyan, hogy az első idegen mindig hajlandónak mutatkozott rá, hogy felfüggessze nyilvánvalóan pusztán ellenőrző jellegű tevékenységét, és felmondja mondókáját, ám még kitűnő modora, amelyről tanúbizonyságot tett, amikor végighallgatta a több mint ötvenhat nyelven elhangzó válaszokat, sem tudta eloszlatni a pánikot, amelyet azoknak a tudósoknak eltűnése keltett, akik a tompa fényű masina körül téblábolva megérintették valamely kiálló részét.
Ez, bár nem volt gyakori eset, éppen elég sűrűn fordult elő ahhoz, hogy a tisztviselők között krónikus emésztési zavarokat és álmatlanságot okozzon. Végül, idegsejtjeit a végsőkig felemésztve, a professzornak sikerült a nyelvet annyira elsajátítania, hogy a kommunikáció lehetővé vált. Így ő, és rajta keresztül a világ, a következőket tudta meg: Az idegenek egy olyan - magasan fejlett - civilizáció képviselői, amely kultúráját az egész Galaxisra kiterjesztette.
Felismerve az első expedíció idején még fejletlen, később a Földön uralkodóvá váló állatfaj korlátalt, jóindulatúan mintegy kiközösítettek bennünket. Szigorú egyezmény tiltotta meg magányunk és tudatlanságunk bármely megsértését mindaddig, amíg vagy mi, vagy intézményeink nem fejlődnek arra a szintre, amely legalább feltételes tagságra jogosít a Galaktikus Szövetségben. (Az első néhány évezredben természetesen a Szövetség valamely tapasztaltabb, elterjedtebb és fontosabb tagjának védnöksége alatt.)
Ez alól kivétel csak néhány tudományos expedíció volt, amelyet a legnagyobb titokban tartottak. Mindazokat, akik a tilalmat megszegték – fajunk szellemi fejlődésének kárára, uralkodó vallásainknak hatalmas előnyére –, olyan gyorsan és példásan megbüntették, hogy jó ideig nem fordult elő újabb szabálysértés. Fejlődési görbénk az utóbbi időben már olyan reményeket keltett, hogy csupán további harminc-negyven évszázadnak kell eltelnie ahhoz, hogy jelentkezhessünk a Szövetségbe.
Sajnálatos módon azonban csillagközösségünkben sokféle nép élt, amelyek mind etikai szemléletükben, mind biológiai összetételükben alapvetően különböztek egymástól. Igen sok faj társadalmilag jóval fejletlenebb volt, mint a böhönök – ahogy látogatóink magukat nevezték.
Ezek egyike, a ferrgek néven ismert, undorító féregszerű organizmusok, melyek technológiailag éppolyan élenjárók voltak, mint amennyire visszamaradottak erkölcsi tekintetben, váratlanul a Galaxis kizárólagos és teljhatalmú urának szerepére törtek. Hatalmukba kerítettek számos kulcsfontosságú napot – kiegészítő bolygórendszereikkel együtt-, s az uralmuk alá került fajokat könyörtelenül megtizedelték. Teljes megsemmisítéssel fenyegették azokat a népeket, amelyek eme elrettentő példákból sem látták be a feltétel nélküli megadás szükségességét.
A Galaktikus Szövetség ebben a kétségbeejtő helyzetben a böhönöket, az űrcivilizáció egyik legősibb, legönzetlenebb, mégis legerősebb faját bízta meg azzal, hogy a Szövetség fegyveres képviselőiként derítsék fel a ferrgek bázisait, csapjanak le rájuk mindenütt, ahol törvénytelenül hatalomra jutottak, és végérvényesen számolják fel harci potenciáljukat. Ez a határozat az utolsó pillanatban született. A ferrgek már mindenütt olyan előnyös helyzetbe kerültek, hogy a böhönök csak a legnagyobb áldozatok árán tudták feltartóztatni előrenyomulásukat.
Évszázadokon keresztül a harc ide-oda hullámzott a világegyetemben. Ennek során sűrűn lakott bolygók semmisültek meg, napok robbantak fel és váltak nóvákká, és egész csillaghalmazok hullottak szét örvénylő kozmikus porrá. Rövid idővel ezelőtt átmenetileg holtpontra jutott a küzdelem. Mindkét fél kábultan és kimerülten arra próbálta felhasználni a pillanatnyi szünetet, hogy megerősítse külső hadövezetének gyenge pontjait.
A ferrgek ekkor szállták meg az űrnek azt a mindeddig érintetlenül maradt részét, ahol a mi naprendszerünk is található. Teljesen figyelmen kívül hagyták apró bolygónkat és szűkös erőforrásait, mint ahogy olyan égi szomszédaink, mint a Mars vagy a Jupiter sem keltették fel érdeklődésüket.
Főhadiszállásukat a hozzánk legközelebb eső nap, a Proxima Centauri egyik bolygóján ütötték fel, és hozzáláttak, hogy megerősítsék támadó és védelmi vonalaikat a Rigel és az Aldebaran között. A magyarázat ezen pontján a böhönök kijelentették, hogy ettől kezdve a bolygóközi stratégia olyan bonyolulttá válik, hogy csak háromdimenziós térképeken követhető.
Ezért azt javasolták, egyszerűen fogadjuk el azon állításukat, miszerint létfontosságú lett egy bázis kiépítése a ferrgek hadtápvonalain belül, hogy ezzel a Proxima Centaurin a ferrgek helyzetét tarthatatlanná tegyék. A bázis létrehozására a legkézenfekvőbb hely a Föld volt.
A böhönök hosszasan mentegetőztek, amiért megzavarták fejlődésünket, hiszen ebben a kritikus fejlődési szakaszban egy ilyen beavatkozás hatalmas károkat okozhat. Csakhogy – magyarázták kifogástalan prebengálisággal –, megérkezésük előtt mi már, tudtunkon kívül, a szörnyűséges ferrgek uszályába kerültünk.
Így most felszabadítottaknak tekinthetjük magunkat. Nagyon szépen megköszöntük nekik.
Mindamellett, mutatott rá vezetőjük öntudatosan, ők a civilizáció megvédéséért fogtak fegyvert egy olyan ellenséggel szemben, amelynek természete annyira visszataszító, és üzelmeik annyira becstelenek, hogy meg sem érdemlik az intelligens jelzőt.
Nemcsak magukért harcolnak, hanem a Galaktikus Szövetség minden hű tagjáért, minden apró és védtelen népért, minden alacsonyrendű fajért, amelyik túl gyenge ahhoz, hogy megvédje magát a kegyetlen hódítókkal szemben. Vajon az emberiség közömbös marad ebben a küzdelemben? Az információ közzétételét árnyalatnyi habozás követte.
És aztán: "Nem!" - dörögte vissza az emberiség olyan tömegkommunikációs eszközökön keresztül, mint a televízió, az újságok, az őserdőkben egymásnak felelgető dobok és a vadonok öszvérfogatos hírvivői. "Nem maradunk közömbösek! Segítünk elpusztítani a civilizáció ezen rákfenéjét! Csak mondjátok meg, mit tegyünk!"
Nos, semmi különöset – válaszolták az idegenek némiképp zavarban. Talán egy idő múlva akadhat valami, sőt több apróság, ami igazán hasznos lehet, de jelenleg… nos, igazán hálára köteleznénk őket, ha nem lennénk útjukban, amikor ágyúállásaik karbantartását végzik…
Ez a válasz nagy elbizonytalanodást okozott a Föld kétmilliárd lakója körében. Utána az emberek hosszú ideig – mint a ránk maradt legenda is tanúsítja – világszerte mindenütt kerülték egymás tekintetét. De aztán ezt a büszkeségükre mért súlyos csapást is kiheverték. Mégiscsak hasznára lesznek annak a népnek (hacsak elenyésző mértékben is), amely megszabadította őket a visszataszító ferrgek fenyegető uralmától.
Emlékezzünk hálával őseinkre! Magasztaljuk tudatlan, ámde őszinte erőfeszítéseiket!

Az összes reguláris hadsereget, minden légi és tengeri flottát a böhön fegyverek körüli őrséggé szervezték át: a jövevények engedélye nélkül egyetlen emberi lény sem léphette át a mormogó gép köré vont két mérföld sugarú kör határát. Mivel egész földi tartózkodásuk alatt egyetlen engedélyt sem írtak alá, ez a lehetőség kihasználatlan maradt: a földöntúli fegyverek közvetlen környezete kétlábú lényektől mentes övezetté vált.
A felszabadítókkal való együttműködés elsőbbséget kapott minden más tevékenységgel szemben. Napiparanccsá az a jelszó vált, amelyet először „Az emberiség helye a túlcivilizált világegyetemben” című, keserű hangú rádiós kerekasztal-beszélgetés során fogalmazott meg a Harvard Egyetem igazgatótanácsának egyik tagja.
"Feledkezzünk meg individualista egoizmusunkról és kollektív beképzeltségünkről! kiáltott fel a professzor. – Rendeljünk alá mindent a nagy célnak: általánosságban a Naprendszert, különösképpen pedig a Földet védelmezzük meg!" Ez a jelszó dagályos stílusa ellenére is mindenütt visszhangra talált.
Mégis néha nehéz volt eldönteni, mit is akarnak valójában a böhönök. Ez részben a különböző szuverén államok vezetőinek rendelkezésére álló tolmácsok korlátozott számával, részben az idegenek vezetőjének azon szokásával magyarázható, hogy homályos és kétértelmű kijelentései után fogta magát, és eltűnt a hajójában.
Így történt ez azon a júliusi napon is, amikor azt a kurta utasítást adta, hogy „Ürítsék ki Washingtont!” Az amerikai elnök és külügyminisztere öt órán keresztül várakozott szorongva a hatalmas hajó alatt – teljes pompában: sötét zsakett, keménygallér és cilinder, ahogy azt a más nemzetek képviselőivel találkozó politikai vezetők számára ebben a barbár korban előírták.
Türelmesen és verejtékezve álldogáltak, és várták, hogy a böhön vezér előbukkanjon a hajóból – amelybe az egyetemi tanárok és aeronautikai tervezők szűnni nem akaró, sóvárgó célozgatásai ellenére sem engedtek be földi lényt-, és tudassa velük, vajon Washington államra, avagy Washington városára gondolt-e.
Ezzel a történet dicsőséges lapjaihoz érkeztünk. A Capitolium épületének néhány nap alatti szétszedése és a Sziklás-hegység lábainál szinte tökéletes épségben való újrafelépítése; az Állami Levéltár anyagának eltűnése és később az Iowa állambeli Duluth nyilvános könyvtárának gyermekmegőrzőjében történő felbukkanása; a Potomac folyó palackozott vizének nyugatra szállítása és ünnepélyes külsőségek közepette való kiöntése az elnök rezidenciája köré épített kör alakú betonmedencébe (amelyből sajnos egy héten belül elpárolgott a vidék alacsony páratartalma miatt) – fajunk galaktikus történetének ezen büszke pillanatait tántoríthatatlan együttműködésünk és készséges önfeláldozásunk dicsfénye aranyozza be.
Ennek ragyogását még az a felismerés sem tudta elhomályosítani, hogy a böhönök nem ágyúállást kívántak építeni a kiürített területen, még csak nem is lőszerraktárat, hanem csupán szabadidőközpontot a csapataik számára.
Nem tagadható azonban, hogy fajunk önbecsülése igen mélyre süllyedt, amikor egy rutininterjú során kiderült, hogy az idegenek mindössze egy rajnyi erőt képviselnek, és a parancsnokuk nem kiváló tudós vagy kulcsstratéga – mint a Galaktikus Szövetségtől joggal elvárhattuk volna –, hanem rangja csupán a szakaszvezető csillagközi megfelelője.
Már azt is nehéz volt megemészteni, hogy egy, utolsó tisztes ilyen vérlázító módon megvárakoztathatta az Egyesült Államok elnökét, aki egy személyben a Hadsereg és a Flotta Főparancsnokának tisztét is betölti.
Ám annak tudata, hogy a küszöbön álló Földi Csata alig több, mint egy járőrakció, még ennél is sokkal megalázóbb volt.
És aztán ott volt még a „motyi”-ügy is. Az idegenek az egész Földet átfogó fegyveres rendszerük telepítése és karbantartása közben néha félredobták a beszélő fém egy-egy nyilvánvalóan használhatatlan darabját. A szerkezettől elválasztva, az anyag mintha elvesztette volna az emberiségre veszélyes tulajdonságait, viszont megőrizte a hasznosak egy részét. Például, ha a furcsa anyag egy darabját valami földi fémmel hozták érintkezésbe, és gondosan elszigetelték minden más anyagtól, néhány órán belül tökéletesen azonosult az illető fémmel, akár cink, akár arany vagy vegytiszta uránium volt.
A „motyi” iránt – melynek nevét az emberek a böhönöktől vették át – hamarosan elképesztő kereslet mutatkozott, mert a gazdaságot megbénította, hogy állandóan újabb és újabb ipari központokat kellett váratlanul kiüríteni. Ha a földöntúliak elhagyták állásaikat, toprongyos emberhordák gyűltek köréjük – persze csak a két mérföldes határon kívül –, és szüntelenül azt kántálták: „Nincs motyid, böhön?”
A rend őrei minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, hogy véget vessenek ennek a szégyentelen, tömeges koldulásnak, különösen, hogy maguk a böhönök is valami megmagyarázhatatlan örömet leltek abban, hogy apró motyidarabkákat szórjanak a tülekedő sokaság közé. Mikor a rendőrök és a katonák és csatlakozni kezdtek a mezőkön elhullajtott, metamorf és szószátyár fémért egymást tipró és gyilkoló emberek tömegéhez, a kormányok beletörődtek a megváltoztathatatlanba.
Az emberiség szinte várta már a támadást, csak hogy megszabaduljon saját alsóbbrendűségének egyre erősödő érzésétől. Néhány megátalkodottan konzervatív ősünk talán már felszabadításunkat is bánni kezdte! Úgy bizony, gyerekek, úgy bizony!
Reméljük, hogy ezek a kőkorszakba visszavágyók az elsők közt váltak cseppfolyóssá és olvadtak szét a vörös lánggolyók hatására! Az ember végül is nem forgathatja vissza a történelem kerekét!
Két nappal szeptember hónap vége előtt az idegenek közölték, hogy a Szaturnusz holdjain mozgást észleltek. Nyilvánvalóan a ferrgek lopakodtak előre a Naprendszerben. Álnok és elvetemült hajlamaik ismeretében a féregszerű szörnyetegek támadása minden pillanatban várható – figyelmeztettek a böhönök. Kevés emberi lény hajtotta álomra fejét, amikor délkörüket elérte, majd beborította az éjszaka. Szinte minden tekintet a tiszta égboltra szegeződött: a körültekintő böhönök megtisztították a felhőktől. Bolygónk egyes részein az olcsó teleszkópok és kormozott üvegdarabok forgalma lendült fel elképesztő mértékben, míg másutt a mindenre kiterjedő, univerzális varázsigék és rontásűző mondókák iránt nőtt meg ugrásszerűen a kereslet.
A ferrgek egyszerre három henger alakú, fekete úrhajóval támadtak, eggyel a déli, kettővel az északi féltekén. Parányi gépeikből hatalmas, zöld lángcsóvák lövelltek elő, melyek mindent, ami az útjukba került, áttetsző, üvegszerű homokká változtattak. Viszont a böhönöknek nem ártottak, válaszképpen szüntelenül tüzelő ágyúikból bíborszínű felhőket lőttek ki, melyek kitartóan üldözték a ferrgeket, amíg csak erejüket vesztve vissza nem hullottak a Földre. Ott aztán sajnálatos utóhatásuk mutatkozott. Minden lakott terület, amelyet ezek a halvány rózsaszín felhőcskék betakartak, gyorsan temetővé alakult át. Ha a szájhagyomány pontosan őrizte meg az igazságot, olyan temetővé, amely inkább konyhára, mint sírra jellemző szagot árasztott. Ezen területek balszerencsés lakói ugyanis hatalmas hőmérséklet-emelkedésnek voltak kitéve. Bőrük kivörösödött, majd megfeketedett, hajuk és körmük összeszáradt, húsuk elfolyósodott és lefőtt csontjaikról. Egyszóval kínos halált halt az emberiség egytizede.
Csak az nyújtott némi vigaszt, hogy egy vörös felhőnek sikerült foglyul ejtenie az egyik fekete hengert. Mikor izzó-fehérré változott, és mint fémzivatar zúdult a Földre, az északi féltekét támadó két hajó sürgősen visszavonult az aszteroidákra. Üldözésüket a böhönök, rendkívül korlátozott számukra hivatkozva, visszautasították. A következő huszonnégy órában az idegenek – mondjuk így: a bolygónkon állomásozó idegenek – sajtótájékoztatókat tartottak, rendbe hozták fegyvereiket, és részvétükről biztosítottak bennünket.
Az emberiség eltemette halottait. Ez ősapáink egyik legfigyelemreméltóbb szokása volt, ma már teljesen ismeretlen. Mikor a ferrgek újra támadtak, az emberek már felkészülten várták őket. Sajnálatos módon nem tehették azt, amit a legjobban szerettek volna – fegyverben állni –, de amit lehetett, azt megtették: a távcsövek mellett álltak, és spiritiszta szeánszokon vettek részt.
A kis vörös felhők ismét pajkosan röppentek fel a felső sztratoszférába; a zöld lángcsóvák ismét feldübörögtek, és újfent megtörtek a cserfes motyi-konstrukciók tekervényein; az emberek ismét ezrével haltak meg az ütközet utóhatásaitól.
De ezúttal kissé más kimenetelő lett az összecsapás: a ferrgek zöld lángcsóvái a harc harmadik órájában váratlanul sötétebbre, kékebbre változtak. S alighogy ez történt, egyik böhön a másik után esett össze őrhelyén, és halt meg görcsökben fetrengve.
A böhönök rögtön visszavonulót fúvattak. A túlélők visszaküzdötték magukat a hatalmas hajóhoz, amellyel jöttek. A hátsó fúvókákból kilövellő izzó-vörös lángcsóva végigsöpört Dél-Franciaországon, és Marseille-t a Földközi-tengerbe süllyesztette; a hajó dübörögve felemelkedett és gyáván elmenekült.
Az emberiség pedig megacélozta lelkét, hogy szembe tudjon nézni a ferrgek rettentő uralmával.

Valóban kifejezetten féregszerű lények voltak.
A két éjfekete henger alig ért földet, környékén máris nyüzsögtek a parányi szelvényes testek, amelyeket hosszú, vékony fémlábakból álló bonyolult berendezés tartott a talaj felett. Mindkét hajójuk köré – az egyik Ausztráliában, a másik Ukrajnában landolt – kupolaszerű erődöt emeltek; foglyul ejtették azt a néhány vakmerő embert, akik a leszállóhelyei közelébe merészkedtek, majd kapálózó áldozataikkal eltűntek hajójuk sötét belsejében.
Míg az emberiség egy része idegesen gyakorolta az ősi harci alakzatokat, mások a böhönök látogatásával foglalkozó tudományos művek és feljegyzések fölé görnyedtek abban a kétségbeesett reményben, hogy sikerül valamilyen módot találniuk a Föld területi integritásának megőrzésére a csillagokkal zsúfolt Galaxis eme vérszomjas hódítójával szemben. Közben a mesterségesen elsötétített űrhajó belsejében a ferrgek (ugyanis, szemük nem lévén, nemcsak hogy semmi hasznát nem vették a fénynek, de kevésbé mozgásigényes egyedeik érzékeny, pigment nélküli bőrükkel egyenesen kibírhatatlannak találták az effajta sugárzást) az elfogott embereket nem információkért vallatták, még csak nem is boncolták fel őket élve, attól a vágytól sarkallva, hogy tudományos ismereteiket némileg magasabb szintre emeljék – hanem tanították őket.
Tanították – mégpedig a ferrg nyelvre.
Igaz, sokan teljesen alkalmatlannak bizonyultak a ferrgek által megszabott feladatra, és átmenetileg a sikeresebb tanulók szolgái lettek. Egy másik, bár kisebb csoportjuk a frusztrációs hisztéria legkülönfélébb tüneteit mutatta, az enyhe boldogtalanságtól a teljes izommotoros lebénulásig terjedő széles skála minden fokozatát kimerítve.
A ferrg nyelvnek ugyanis minden igéje rendhagyó volt, és számtalan elöljáró szava az előző mondat alanyából képzett névszó-melléknév kombinációból állt. Tizenegy embert engedtek végül okleveles tolmácsként szabadon. Erősen hunyorogtak, amikor ismét meglátták a napvilágot. Ezek a felszabadítóink, úgy látszik, nem látogattak a Földre az évezredek homályába vesző bengáli civilizáció fénykorában.
Igen, ezek a FELSZABADÍTÓK!
Minthogy a ferrgek az ősi, szinte mitikus csengésű „október” hónap hatodik napján érkeztek bolygónkra, október hatodika természetesen Második Felszabadulásunk Szent Napja. Emlékezzünk és hajtsunk fejet! (Bárcsak tudnánk, az új kalendárium melyik napja is lehet ez!)
Amikor az emberek meghallgatták a tolmácsok szájából a történetet, szégyenkezve lehorgasztották fejüket, és fogukat csikorgatták. Hogyan is engedhették, hogy a böhönök oly rútul megtévesszék őket! Mert a böhönöket valóban a Galaktikus Szövetség bízta meg a ferrgek felkutatásával és megsemmisítésével, de csak azért, mert ők maguk voltak a Galaktikus Szövetség. Mint a csillagközi tér első intelligens fajainak egyike, a hatalmas termetű lények kiterjedt rendőri erőt hoztak létre, hogy megvédelmezze őket s hatalmukat, és megakadályozza, hogy a jövőben lázadások törjenek ki.
Ez a rendőri testület a látszat szerint a Galaxis összes intelligens fajának közös szervezete volt, valójában csupán féken tartásuk hatékony eszköze. Az eddig felfedezett élőlények nagy része engedelmes és könnyen kezelhető volt: "A böhönök időtlen idők óta uralkodnak – mondták –, nos hát, akkor hadd uralkodjanak továbbra is. Ugyan mit számít?" De a századok során egyre nőtt az ellenzék is, melynek magja a protoplazma-alapú élet volt.
Az a szervezet, melyet később Protoplazmatikus Liga néven ismert meg a világ. Habár számuk kicsiny volt, a protoplazma kémiai és fizikai sajátságain alapuló életciklusaikkal, méret, összetétel és fejlettség tekintetében e lények nagy változatosságot mutattak.
Azt a Galaktikus Közösséget, amelynek gerincét alkották, nem statikus, hanem dinamikus jellegűvé akarták fejleszteni, ezért ösztönözték a galaxisközi expedíciókat, ellentétben a böhönökkel, akik – félve a fejlettebb civilizációkkal való találkozás hatásaitól – tiltották az utazást. E lények arra törekedtek, hogy igazi biológiai köztársaságot hozzanak létre, olyan demokráciát a fajok számára, ahol minden megfelelő intelligenciájú és kulturális fejlettségű lény saját maga tartja majd kézben a jövőjét, amit jelenleg kizárólag a szilikonalapú böhönök uralnak.
Ezért kérte a Protoplazmatikus Liga egy kisebb tagja a ferrgeket, hogy mentsék meg őket, mert a böhönök a Galaxis határain kívüli felfedezőexpedíciójuk megtorlásaként elpusztításukkal fenyegetőztek. A ferrgek voltak ugyanis az egyetlen jelentékenyebb faj, amely következetesen visszautasította a Szövetség követelését, hogy teljesen oszlassák fel fegyveres erőiket.
A ferrgek határozott szándéka, hogy megvédelmezzék azonos szerves kémiai felépítésű testvéreiket, valamint a bolygóközi népek legalább kétharmadában hirtelen feltámadt ellenséges érzés láttán a böhönök sietve összehívták a Galaktikus Biztonsági Tanács Csonka Ülését. Közölték, hogy lázadás tört ki, és korrupt uralmukat világok tucatjainak kiszipolyozott életerejével erősítették meg.
A ferrgek a kétségbeejtő túlerővel és a jobban felszerelt csapatokkal szemben csak azért voltak képesek folytatni a küzdelmet, mert a Protoplazmatikus Liga leleményes és önzetlen tagjai még a kihalást is kockáztatva ellátták őket az újonnan kifejlesztett titkos fegyverekkel. Hát nem ütközött ki a vadállat természete azokból a hatalmas elővigyázatossági intézkedésekből, amelyekkel megakadályozták, hogy testük bármely része érintkezhessen a Föld számukra rendkívül roncsoló hatású atmoszférájával?! – kérdezték a ferrgek. Hiszen a varratmentes, teljesen átlátszatlan öltözék, amit első látogatóink itt tartózkodásuk minden pillanatában viseltek, mindenképpen fel kellett volna, hogy keltse bennünk a gyanút, hogy szerves összetételük nem szén-, hanem szilikonalapú! Az emberiség lehorgasztotta kollektív fejét, és beismerte, hogy eszébe sem jutott.
Spongyát rá - felelték a ferrgek nagyvonalúan -, hiszen kétségkívül gyakorlatlanok és talán kissé hiszékenyek is voltunk. Naivitásunk, bármilyen veszteségeket okozott is nekik – a felszabadítóinknak –, nem lehet ok arra, hogy megfosszanak a minden korlátozástól mentes állampolgárságtól, hiszen ez mindenkinek veleszületett joga. Ami azonban vezetőinket, ezeket a valószínűleg velejéig romlott és kétségkívül felelőtlen személyeket illeti…
Az ENSZ-hivatalnokokat, államfőket és prebengáli tolmácsokat a Föld történetének egyik leghosszabb és szinte kétségkívül legigazságosabb perében ítélték halálra, mint a „Protoplazma Árulói”-t. Első csoportjukat egy héttel azután végezték ki, hogy az emberiség káprázatos ünnepségek közepette csatlakozott először a Protoplazmatikus Ligához, majd a Fajok és Alfajok Új Demokratikus Galaktikus Szövetségéhez.
És ez még nem minden!
Míg a böhönök megvetően mellőztek minket, amikor abban mesterkedtek, hogy bolygónkat biztosítsák a zsarnokság számára, és fegyvereikbe olyan különleges berendezéseket építettek, hogy érintésük számunkra halálossá vált, a ferrgek azzal az igaz barátsággal, ami nevüket a demokrácia és becsületesség szimbólumává tette mindenütt, ahol csak élő teremtmények élnek a csillagok alatt –, második felszabadítóink, ahogy mi csodálattal neveztük őket, épp ellenkezőleg, gyakorlatilag FELKÉRTEK, hogy segítsük őket a bolygóvédelem sokirányú, megfeszített munkájában. Így aztán emberek belei fordultak ki azon láthatatlan erők hatására, melyeket az új, rendkívül összetett fegyverek összeszerelésénél használtak; emberek tömegei betegedtek és haltak meg a bányákban, melyeket a ferrgek minden addiginál mélyebbre ástak; emberi testek szakadtak és robbantak szét a tenger alatti olajfúró tornyok munkálatainál, melyeket a ferrgek létfontosságúaknak ítéltek.
A gyerekek iskolai idejét is igénybe vették olyan gyűjtőkampányokban, mint a „Maradék Platiniumot a Procyonnak” és a „Radioaktív hulladékot a Deneb számára!”. A háziasszonyokat megkérték, hogy amennyire csak lehetséges, takarékoskodjanak a sóval, mert ezt az anyagot a ferrgek szó szerint tucatnyi, számunkra érthetetlen módon tudták hasznosítani. Színes poszterek hívták fel a figyelmet: „Ne sózz – cukrozz!”
És persze mindenekfelett bölcs vezéreink voltak: oly előzékenyen gondoskodtak rólunk, mint egy intelligens szülő. Fémlépegetőiken rótták ellenőrző sétáikat, miközben halvány színű parányi testük összegömbölyödve hevert a két fényes fémláb között himbálózó nyugágyban.
A gazdasági élet teljesen megbénult, minden termelőkapacitást a földöntúli fegyverkezés szolgálatába állítottak. Milliók szenvedtek olyan ipari ártalmaktól, melyeknek kezelésére orvostudományunk egyáltalán nem volt felkészülve.
De még az észbontó szervezetlenség közepette is szívderítő volt a gondolat, hogy végre elfoglaltuk a minket megillető helyet a Galaxis eljövendő kormányában, és segítünk megerősíteni a demokráciát a világegyetemben.

Ám a böhönök visszatértek, hogy szétzúzzák ezt az idillt. Hatalmas ezüst úrhajóik oly váratlanul jelentek meg, hogy a ferrgek csak az utolsó pillanatban rendezhették soraikat és viszonozhatták a csapásokat. Az ukrajnai hajó még így is szinte azonnal arra kényszerült, hogy a távoli ferrg úrbázisra meneküljön.
Három nap múlva már csak az Ausztráliában lévő űrhajót védő maroknyi ferrg osztag legelszántabb tagjai maradtak a Földön. Három hónap telt el, vagy talán még több is, mire kiderült, hogy legalább olyan nehéz őket bolygónk felszínéről eltávolítani, mint a földrészt magát. Már-már közelharc alakult ki – a böhönökkel a bolygó egyik, a ferrgekkel a másik felén.
A küzdelem ijesztő méreteket öltött. Forrtak a tengerek, egész sztyeppék perzselődtek fel, maga az éghajlat is állandóan változott a világégés rettentő ereje miatt.
Mire a böhönök megtalálták a megoldást, a Vénusz egy bonyolult harcmozdulat következtében eltűnt az égről, és a helyén keletkezett úr miatt a Föld ide-oda imbolygott pályáján. A megoldás egyszerű volt: mivel a ferrgek olyan szilárdan megvetették lábukat a kis kontinensen, a létszámfölényben lévő böhönök akkora tűzerőt összpontosítottak Ausztráliára, hogy a Csendes-óceánt iszapként ellepő hamuvá lőtték.
Ez június huszonnegyedikén történt, Első Újrafelszabadulásunk Szent Napján. De ez az ünnep arra is alkalom, hogy számba vegyük, mi maradt az emberi fajból.
Hogyan lehettünk olyan naivak – kérdezték a böhönök –, hogy bedőltünk a soviniszta protoplazmatikus propagandának? Hiszen, ha a fizikai tulajdonságokra alapozzuk is faji rokonszenvünket, akkor sem lett volna szabad pusztán a kémiai összetételből kiindulnunk. Mert igaz ugyan, hogy a böhönök plazmája nem szén-, hanem szilikonbázisú, de mi ez a kis biokémiai eltérés ahhoz képest, ami a gerincesek (sőt, végtagokkal rendelkező gerincesek – mint mi és a böhönök) és az ilyen nyálkán csúszó-mászó, kéz és láb nélküli férgek között van?! Még akkor is, ha szerves összetételük (meglehetősen véletlenszerűen) a miénkkel megegyező…
Ami pedig azt a fantasztikus képet illeti, amit a galaxisbeli életről festettek… nos! A böhönök megvonták mind az öt vállukat, és bolygónk felszínén felállították zajos fegyvereiket. Hát láttuk mi akár egyetlen képviselőjét is azoknak a protoplazmatikus fajoknak, melyeket állítólag a ferrgek védelmeztek? Nem, és nem is fogjuk soha! Ugyanis, amint bármely állat-, növény- vagy ásványfaj olyan szintre fejlődött, hogy ezekre a csúszó-mászó agresszorokra akárcsak potenciális veszélyt is jelenthetett volna, az éber ferrgek módszeres alapossággal rombolták le civilizációjukat.
Mi a fejlődés olyan alacsony fokán álltunk, hogy nem tartották kockázatosnak, ha azt a tévhitet keltik bennünk, hogy egyenrangú társaik vagyunk. És vajon mondhatjuk-e, hogy mindazon munkák során, melyeket gépeiken végeztünk, és mindazon áldozatok árán, amiket hoztunk, akárcsak egyetlen hasznos értesülést is szereztünk a ferrgek technológiájáról? Természetesen nem! Mi csupán segédkezet nyújtottunk távoli fajok rabigába hajtásához, melyek mit sem ártottak nekünk. Minden okunk megvan rá, hogy bűnösnek érezzük magunkat, mondták komoran a böhönök, mihelyt a néhány túlélő prebengáli tolmács előmászott rejtekhelyéről.
De kollektív felelősségünk semmi azokhoz a „féreg-kollaboránsokhoz”, azokhoz az árulókhoz képest, akik mártírsorsra jutott korábbi vezetőink helyére ültek. Nem is szólva azokról az emberi nevet bemocskoló tolmácsokról, akik nyelvi kontaktust teremtettek a kétmillió éves galaktikus békét leromboló ferrgekkel. Hiszen még a halál is túl enyhe büntetés a számukra dohogtak a böhönök, miközben kivégezték őket. Amikor tizennyolc hónappal később a ferrgek ismét hatalmukba kerítették a Földet, és elhozták nekünk a Második Újrafelszabadítás édes gyümölcseit – a böhönök teljes és meggyőző cáfolatával együtt –, már csak igen kevés olyan jelentkezőt találtak, aki igaz lelkesedéssel vállalta a kormányzat, tudomány és nyelv területén újonnan létrehozott és jól fizetett állásokat.
Persze azért is akadt kevés vállalkozó, mert a ferrgek a Föld újrafelszabadítása érdekében szükségesnek találtak az északi féltekéből kilőni egy hatalmas darabot. De még ezek többsége is inkább az öngyilkosságot választotta az ENSZ-főtitkári tisztség helyett, amikor rövid idővel később a böhönök visszatértek a Föld dicsőséges Újra-Újrafelszabadítására. Ennek során tűnt el a Föld körül vastag gyűrűt alkotó törmelék, és vált bolygónk olyan alakúvá, hogy ősapáink körtének kezdték nevezni.
Valószínűleg ez alkalommal vagy talán egy-két felszabadítással később jöttek rá a böhönök és a ferrgek, hogy a Föld pályája túlságosan kiszámíthatatlanná vált ahhoz, hogy a harci övezetek minimális biztonsági előírásainak megfeleljen. Így aztán az öldöklő harc szikrázó cikcakk csóvát húzva, elvonult az Aldebaran irányába.
Mindez kilenc generációval ezelőtt történt, azóta a történet szinte változatlanul száll apáról fiúra. Majdnem ugyanazokkal a szavakkal halljátok most tőlem, mint én hallottam. Apám mesélte, miközben az égetően forró sárga homokban rohantunk, hogy a kiszáradt dagonya helyett újat keressünk.
Anyámtól hallottam, amikor mélyeket lélegezve, kétségbeesetten kapaszkodtunk a zöld dudva vastag szárába, miközben a bolygó meg-megremegett alattunk, vagy egy geológiai katasztrófa előjeleként, ami a Föld kiégett testébe temethet minket, vagy egy kozmikus örvény hatására, amely azzal fenyegetett, hogy kirepülünk az űrbe.
Igen, már akkor is úgy éltünk, mint ma: ugyanezt a mesét hallgattuk, ugyanígy mérföldeken keresztül futottunk versenyt a kibírhatatlan hőségben vízért és élelemért, ugyanígy elkeseredett csatákat vívtunk az óriás nyulakkal egymás teteméért.
És mindig mélyen beszívtuk az életadó levegőt, amely minden újabb, váratlan pályamódosításkor egyre nagyobb mennyiségben hagyja el Földünket. Meztelenül, éhesen és szomjasan jövünk a világra, meztelenül, éhesen és szomjasan éljük le életünket a hatalmas és sosem változó Nap alatt. De akárhány nemzedék hagyományozta is tovább a mesét, végső kicsengése ugyanaz marad.
Lélegezzetek mélyeket, kapaszkodjatok a dudvaszárakba, és halljátok történelmünk végső, szent tanulságát: „Végignézve magunkon, megbocsátható büszkeséggel mondhatjuk: annyira felszabadultak vagyunk, amennyire csak egy bolygó és egy faj lehet!”

Vége

Novák Gábor fordítása

(Blogtér eredeti)

Végülis (nem egészen)
hétköznapi emberekről van szó
mindkét oldalon?
(Pink Floyd: Us and them)

Barátok és szövetségesek - vagy megszállók?
(Magyarország német megszállása)
Megjegyzés:
Mi is alsóbbrendű faj voltunk a szemükben -
legfeljebb a koncért...
Kárpátia - Székely himnusz
...bizonyíthattuk hasznosságunkat:
A Don kanyar "hadművelet"
Utánuk meg jöttek a Vörös Testvérek...
(Szabad erőszak Budapesten)
...járhattuk a táncot az ő szájuk íze szerint:
(Leningrad Cowboys: Kalinka)
Vajon mindenki "Testvér", aki akar tőlünk valamit?
(Sziámi: Belépek egy helyre)
E hazának kijutott mindenfajta
az utóbbi időszakban
(Beatrice: XX. század)

És ne feledkezzünk meg őróluk sem,
ha már Holokausztról susog a szél minden nap:

Anonyma: Egy nő Berlinben
Szőnyegbombázások Németországban
Caen bombázása
Kellett a japán tűzvész?
Bizony piszok nagy dicsőség volt felgyújtani a papírvárost!
Kulálok, kozákok
és mindenki, aki útban volt
vagy csak éppen javította
a statisztikát
És vajon ez mikor történt?
És ki emlékezik meg róla?
(Ruanda, 1994 - Népirtás)
És az hogy van, hogy a
béketüntetések során
olyan sokan megsérülnek
(mindkét oldalon!)
Büszkeség, önvédelem, avagy vonzás?
Miért van, hogy ami közben
keressük a múltbeli háborús (jugoszláv, náci, stb.) bűnösöket,
közben engedjük az újabbakat MOST, A JELENBEN?
A MÁV helyett inkább a MÁval,
a jelenlegi háborúkkal, vérengzésekkel
kéne törődni, nem?
Irak, Afganisztán, Vietnam, Korea - A Nagy Honvédő Háborúk
(Angelic Upstarts: Last night another soldier)
Irak-Irán
(Persepolis)
Délszlavónia
Gáza - vajon megoldás-e a vendetta?
Hány nemzedék fog még a "jogos bosszú"
szavaival a száján harcba indulni a másik ellen?!
Chrudinák Alajos és a Véres Szenteletlen Föld
Idézet a TV-ből egy palesztin lánnyal:
"New Yorkban barátok lehetünk. Itt Gázában sosem."
Néha egyetlen ember is tehet:
Kína - a Tankok megállítása
(de volt, hogy szovjetek nem álltak meg:
keresztülhajtottak a frontkatonákon...)

Pár név, akik a békéért haltak meg:
(John Lennon - Give peace a chance)
Gandhi
Nelson Mandela
és minden kisember,
aki a Nagy Többség és a Hatalom
ellenére
ÉLETE kockáztatásával
vállalta emberségét

Nem-e az együttműködésre nevelés
lenne a célravezetőbb, mint a háborúellenesség
és a terrorizmus hizlalása?
Mindig a civilek halnak meg a legtöbben -
akik nem is akarják ezt az egészet.
Ideológiák fogságában
és ideologista emberekében
Ha viszont a múltat akarjuk felelősségre vonni, akkor meddig menjünk?

Eddig? A keresztig?
(Jesus Christ Superstar: Crucifixion)
Vagy mindjárt menjünk vissza
a Nagy Bummhoz, a Teremtéshez,
és Őt vonjuk felelősségre?



* * *

Az ősi önhittség pusztulása valami primitív által...

Micheal Moorcock - Corum Kardjai

Első könyv - melyben Corum herceg megtanul valamit, de elveszti a kezét

Bevezetés

Valaha léteztek még a fény óceánjai, az égbenyúló paloták, a bronzszínű, repülő bestiák.
Egykor még a kastélyoknál is hatalmasabb, karmazsinvörös, üvöltő állatok éltek itt, és erőszakos, fürge lények népesítették be a folyókat Az istenek kora volt ez, akik akkor még teljes valójukban megmutatták magukat a világnak; a vizén járó óriások kora; a tudat nélküli szellemeké, az alaktalan teremtményeké, melyeket egyetlen beteges gondolat meg tudott idézni, de csak félelmetes, fájdalmas áldozatok árán lehetett megszabadulni tőlük. A varázslatok ideje, a rémképeké, a változó természeté, az elképzelhetetlen dolgoké. Az őrült ellentmondások kora, mikor az álmok valóra váltak és eltorzultak; mikor a lidércnyomás elfojtotta a valóságot. Gazdag, de sötét kor….

A Kardok Urainak ideje, mikor a Vadhagh és a Nhadragh fajok, egymás ősi ellenségei már kipusztulófélben voltak. Mikor az Ember, a félelem rabszolgája felbukkant, nem is sejtve, hogy a rengeteg borzalom amit lát, csak saját létének következménye. Az Embernek (aki akkoriban még „Mabden”-nek nevezte saját fajtáját) nem ez volt az egyetlen bűne.

Bár a Mabdenek élete kurta volt, mégis bámulatra méltóan elszaporodtak. Néhány évszázad alatt uralmuk alá hajtották a nyugati földrészt, melyen először kifejlődtek. Csak babonaságuk tartotta vissza őket attól, hogy hajóhadukat a Vadhagh és a Nhadragh partok ellen irányítsák. Egy-két évszázad elteltével azonban, látva, hogy semmiféle ellenállásba sem ütköznek, mégis összeszedték bátorságukat. Féltékenyek voltak az ősi fajokra, és egyre rosszindulatúbbakká váltak velük szemben.

A Vadhagh-ok és a Nhadragh-ok azonban nem vettek erről tudomást, hiszen legalább már egy millió éve ők népesítették be ezt a síkot, mely már a megállapodottság jeleit mutatta. Ismerték ugyan a Mabdeneket, de nem sokkal tartották többre őket, mint a többi állatfajt Továbbra is belemerültek ősi, egymás iránt érzett gyűlölködésükbe. A Vadhagh-ok és a Nhadragh-ok hosszú-hosszú időt töltöttek az absztrakt tudományok és a művészetek tanulmányozásával. Kifinomult értelmükkel képtelenek voltak hinni az elkövetkezendő változásokban. Ahogy ez mindig is lenni szokott, ők sem sokat törődtek az egyre szaporodó figyelmeztetőjelekkel. A két ősi ellenség nem érintkezett egymással.
Legutolsó csatájukat is évszázadokkal ezelőtt megvívták már. A Vadhagh-ok családi közösségekben éltek szétszórt, egymástól elszigetelt kastélyokban az általuk Bro-an-Vadhaghnak nevezett földrészen. A családok sem tartották egymással a kapcsolatot, hiszen a Vadhagh nép már rég nem érzett vágyat az utazás iránt A Nhadragh-ok a Bro-an-Vadhagh-tól északnyugatra fekvő szigeteken épült városaikban laktak. Ők is csak gyenge kapcsolatban álltak még legszorosabb rokonaikkal is.

Mindkét nép sérthetetlennek tartotta magát De tévedtek. A felkapaszkodott Ember dögvészként terjeszkedett és sokasodott a világban. Ez a járvány ahol csak érintkezésbe került velük – megsemmisítette az ősi fájókat De az Ember nemcsak a halált hordozta magával, hanem a borzalmat is. Miközben a régi világot tudatosan felégette, akaratlanul is olyan fizikai és természetfölötti szakadásokat okozott, melyeket még az İsi Nagy Istenek sem voltak képesek felfogni. Maguk az Istenek is kezdtek megismerkedni a félelemmel.

Az Ember pedig, aki a félelem rabszolgája volt, tudatlanságában botladozó léptekkel egyre tovább haladt megkezdett útján. Vak volt, nem is látta meg a hatalmas mérető összeomlást, melyet látszólag jelentéktelen törtetése okozott Tompa érzékeivel nem fogta fel a többi dimenziót, mely kitöltötte a mindenséget. Nem láthatta, ahogy mindegyik sík kapcsolatban áll a többivel, miképp a Vadhagh-ok és Nhadragh-ok sem, pedig ők ismerték a módját, hogyan kell áthaladni az általuk Öt Síknak nevezett dimenziók között. Ők már megpillantották és megértették a síkok természetét, talán még többet is, mint az az öt, melyen át a Föld mozgott. Szörnyű igazságtalanságnak tűnt, hogy ezek a bölcs, ősi népek eltűnnek, mégpedig olyan teremtmények keze által, melyek még alig emelkedtek ki az állati sorból. Olyan volt ez, mintha keselyűk tombolnának egy fiatal költő megbénult teste felett, aki semmit sem tehet ellenük, csak rémült szemekkel bámulja, ahogy megfosztják lététől, nem is érzékelve, mit tesznek ezzel. „Ha értékelik, amit elrabolnak, ha tudják mit rombolnak le – állítja egy Vadhagh ős az Egyetlen őszi Virág című történetben –, akkor megvigasztalódtam….”

De nem így volt Az ember megalkotásával a mindenség árulást követett el a régi népekkel szemben. Az örökké létező, ismerős igazságtalanság…. Az érzékeny lélek megérti és szereti a mindenséget, de az univerzum nem viszonozhatja ezt, hiszen csak saját alkotórészeinek tekinti a teremtmények tömegét. Mindegyikük egyenlő. Egyik sem kevesebb a másiknál. A mindenség csak a teremtéshez szükséges anyaggal és erővel van ellátva, és egyre csak alkot: egyszer ezt, másszor azt. Nem képes iránytani mit teremt, és saját kreációi sem tudják megszabni útját. (Bár néhányan talán megtéveszthetik.)

Akik a mindenséget átkozzák, csak süket fülekbe kiabálnak. Akik rátámadnak, sérthetetlen dologgal küzdenek. Akik öklüket rázzák felé, csak a sötét csillagokra integetnek. De ez nem azt jelenti, hogy senki sem próbál harcolni, és megsemmisíteni a legyőzhetetlent. Mindig lesznek olyanok – olykor hatalmas bölcsességgel rendelkező egyedek –, akik képtelenek elviselni a vak végzetbe vetett hitet. Corum Jhaelen Irsei herceg is közülük való volt. Úgy ismerték őt, mint az utolsó Vadhagh, vagy mint a Vörös Palástos herceg. Róla szól ez a krónika. Corum könyve

1 - Erorn kastélyában

Erorn kastélyában élt a Vadhagh herceg, Khlonskey családja. Már évszázadok óta ők népesítették be ezt a helyet. A család rajongó szeretetet érzett az Erorn északi falait ostromló szeszélyes tenger, és a déli szárnyig előretörő erdőség iránt. Erorn kastélya olyan ősi volt, hogy szinte már eggyé vált a tengerből kiemelkedő hatalmas sziklával.

Kívülről csak a ragyogó, időnyűtte, sólepte tornyocskák látszottak; a belsejében azonban mozgó falai voltak, melyek az elemek szeszélyeinek megfelelően változtatták formájukat, és a szél irányától függően színüket A szobákban kristályból készült tárgyak, és a család élő vagy holt tagjai által komponált fúgákat játszó szökőkutak voltak. Egész galériák teltek meg a bársonyra festett képekkel, márvány és üveg dísztárgyakkal: mind-mind Khlonskey herceg művészi hajlammal áldott őseinek alkotásai. A könyvtárakban a Vadhagh és a Nhadragh fajok kéziratait lehetett fellelni. A palotában voltak szoborcsarnokok és állatkertek, éppúgy, mint obszervatóriumok, laboratóriumok, gyermekszobák, kertek, meditációs kamrák, orvosi szobák, edzőtermek, fegyverszobák, konyhák, csillagvizsgálók, múzeumok, és más, kevésbé meghatározható rendeltetésű termek. Természetesen helyet kaptak a család tagjainak lakosztályai is.

Már csak egy tucatnyian éltek a kastélyban, bár valaha több mint ötszázan népesítették be. Ők tizenketten: maga a már nagyon öreg Khlonskey herceg; a felesége, Colatalarna, aki megjelenésében jóval fiatalabbnak tűnt férjénél; Ilastru és Pholhina, ikerleányaik; Rhanan herceg, Khlonskey fivére, Sertreda, az unokahúga, és Corum, a fia. A további öt lakó a herceg távoli rokonai és csatlósai voltak. Mindegyikük magán viselte a jellegzetes Vadhagh-vonásokat keskeny, hosszúkás koponyájuk, szinte cimpa nélküli fülük, és vékony szálú hajuk volt, amit egy szellő is képes felhőként az arcukba borzolni. Hatalmas, mandula alakú, sárga pupillájú, bíborszín szemeik, széles, vastag ajkaik és arányló, rózsaszín bőrük éppúgy jellemző népükre, mint a vékony, magas testalkat Arányos végtagjaikkal olyan könnyed méltósággal mozogtak, hogy egy ember lépései mellettük egy nyomorék majom rángatózásának hatottak volna. Jórészt magányt igénylő, intellektuális elfoglaltságokkal töltötték idejüket. Khlonskey hercegnek és családjának már vagy kétszáz esztendeje nem volt semmiféle kapcsolata a Vadhagh nép más képviselőivel, és úgy háromszáz éve színét sem látták egyetlen Nhadraghnak sem.

Egy évszázada a külvilágból semmiféle hír sem jutott el hozzájuk. Egyszer láttak ugyan egy Madbent, mikor Opash herceg, a természettudós, Khlonskey unokatestvére Erorn falai közé hozott egy mintapéldányt. A Mabdent – egy nőstény egyedet – az állatseregletben tartották, s bár jól viselték gondját, alig több mint ötven év elteltével elpusztult. Soha nem pótolták.

Azóta a Mabdenek természetesen elszaporodtak, és mintha már Bro-an-Vadhagh hatalmas területét is benépesítették volna. Még olyan híresztelések is szárnyra kaptak, hogy néhány kastélyt a birtokukba kerítettek és megsemmisítették lakóikat. Khlonskey herceg ezt nem tartotta hihetőnek. Különben sem őt, sem családját nem nagyon érdekelte az egész. Annyi mindenről lehetett vitatkozni, oly sok érdekes téma, százféle kellemesebb feladat volt, mint ez.


Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz

Az új látók

Útban a dél-mexikói hegyek felé, ahová azért indultam, hogy megkeressem don Juant, megszálltam Oaxacában. Korán reggel, mielőtt elhagytam volna a várost, valami azt súgta, hogy a főtér mellett hajtsak el. Don Juan ott ült a kedvenc padján, mintha csak rám várna.
Leültem mellé. Azt mondta, azért van itt, mert dolga van a városban: egy panzióban lakik, ahol én is nyugodtan megszállhatok, mert még legalább két napig úgyis itt kell maradnia. Egy ideig az én dolgaimról beszélgettünk; említettem neki, miféle gondjaim vannak a tudományos életben.
Hirtelen hátba vágott – szokás szerint éppen abban a pillanatban, amikor a legkevésbé számítottam rá –, s az ütéstől az emelkedett tudomás révedt állapotába kerültem.
Nagyon hosszú ideig néma csendben ültünk egymás mellett. Bár nyugtalanul és szorongva vártam, hogy mondjon valamit, mégis meglepetésszerűen ért, mikor megszólalt.
– Réges-régen, sokkal régebben annál, hogy a spanyolok Mexikóba jöttek volna, nem közönséges tolték látó emberek éltek itt, akik ésszel felfoghatatlan dolgokra voltak képesek. Ők alkották az utolsó láncszemet a tudás évezredeket átfogó láncolatában.
A tolték látók félelmetes varázslók, embertelen, megszállott, zordon lények voltak, nem közönséges halandók. Fölfedték a misztériumok titkát, s a birtokukban lévő titkos tudást arra használták, hogy uralmuk alá vessék és áldozatukká tegyék az embereket, mégpedig úgy, hogy áldozataik tudatát kényükre-kedvükre választott dolgokhoz kötötték.
Don Juan elhallgatott, és elszántan nézett rám. Éreztem, arra vár, hogy kérdezzek valamit, de nem tudtam, mit kellene mondanom.
– Hangsúlyoznom kell valamit, ami fontos – folytatta. – Ezek a varázslók tudták, hogyan kell megkötni áldozatuk tudatát. Nem csaptál le rá azonnal, amikor megemlítettem, mert neked ez nem jelent semmit. Nem meglepő! Mert éppen ez az egyik legnehezebb dolog a világon, hogy tudomásul vegyük: a tudat, avagy a tudomás irányítható és befolyásolható.
Meg voltam zavarodva. Tudtam, hogy rá akar vezetni valamire. Baljós előérzetem támadt, mint mindig, amikor don Juan tanításai újabb fordulójába kezdett.
Közöltem vele, hogy mit érzek, mire halványan elmosolyodott. Máskor csak úgy áradt a jókedv a mosolyából, most azonban szemlátomást máshol jártak a gondolatai. Mintha egy pillanatra fontolóra vette volna, folytassa-e egyáltalán, amit elkezdett. Újra átható pillantást vetett rám, tekintetét lassan, tetőtől talpig végigjáratta testemen, aztán elégedetten bólintott, és azt mondta, készen állok az utolsó gyakorlatra, amelyet minden harcosnak el kell végeznie, mielőtt alkalmassá válna arra, hogy egyedül járja az útját. Olyan rejtélyesnek látszott ez az egész, mint még soha.
– A tudatról fogunk beszélgetni – folytatta don Juan. – A tolték látók ismerték a tudat kezelésének művészetét. Náluk nagyobb mesterei soha nem voltak ennek a művészetnek. Amikor azt mondom, tudták, hogyan kell rögzíteni áldozatuk tudatát, ezen azt értem, hogy titkos tudásuk és titkos praktikáik segítségével képesek voltak szétfeszegetni a tudatnál levés, vagyis a tudomás misztériumát. Praktikáik közül nem egy mind a mai napig fennmaradt, de szerencsére módosított alakban. Azért szerencsére, mert – ahogyan majd elmagyarázom – ezek a foglalatosságok az ősi tolték látók esetében nem a szabadsághoz, hanem a kárhozathoz vezettek.
– Te is ismered ezeket a praktikákat? – kérdeztem.
– Természetesen – felelte don Juan. – Nem lehet nem ismernünk őket, ami persze nem jelenti, hogy élünk is velük. Nekünk más nézeteink vannak. Mi új körhöz tartozunk.
– Don Juan, te ugye nem tartod magad varázslónak? – kérdeztem.
– Nem – mondta. – Én harcos vagyok, aki lát. Mi valamennyien új látók vagyunk – los nuevos videntes. A régi látó emberek viszont valóban varázslók voltak.
– Az átlagember szemében – folytatta – a varázslás gyanús ugyan, de azért lebilincselően érdekes. Ezért próbáltam elhitetni veled normál tudatállapotodban, hogy varázslók vagyunk. Ez így tanácsos; így lehet felkelteni az érdeklődést! De számunkra zsákutca lenne, ha varázslók lennénk.
Szerettem volna tudni, mit ért ez alatt, de nem volt hajlandó beszélni róla. Azt mondta, majd akkor fejti ki ezt a témát, ha a tudomás értelmezése során eljutunk erre a pontra. A következő kérdésem a toltékok tudásának az eredetére vonatkozott.
– A toltékok először úgy tévedtek a tudás ösvényére, hogy varázserővel bíró növényeket ettek – felelte don Juan a kérdésemre. – Hogy a kíváncsiság, az éhség vagy valami tévedés vezette-e őket erre, az mellékes; mindenesetre ettek ezekből a növényekből. Ettől kezdve már csak idő kérdése volt, hogy egyesek közülük elemezni kezdjék az élményeiket. Véleményem szerint az első emberek, akik elindultak a tudás ösvényén, nagyon bátrak voltak ugyan, de nagyon nagyot tévedtek.
– Don Juan, nem sejtés ez csupán?
– Nem, nem sejtés. Látó ember vagyok, és ha a látásom arra az időre összpontosítom, mindent tudok, ami akkor történt.
– Részletesen látod az elmúlt dolgokat? – kérdeztem.
– A látás a tudás egyik sajátos érzete – válaszolta don Juan –, amelyhez egy szikrányi kétség sem fér. Ez esetben azonban nemcsak onnan tudom, hogy mit csináltak ezek az emberek, hogy látom, hanem onnan is, hogy szorosan kötődünk egymáshoz.
Elmagyarázta, hogy a 'tolték' szó az ő szóhasználatában nem azt jelenti, amit én értek alatta. Nekem ez a szó egy kultúrát, a Tolték Birodalmat jelenti, neki 'tudós embert'.
Azt mondta, abban az időben, amelyikről beszél, vagyis évszázadokkal, sőt talán ezer évvel is a spanyol hódítás előtt, ezek a tudós emberek a mexikói völgytől északra és délre, óriási területen szétszóródva éltek, és különféle dolgokkal: gyógyítással, ráolvasással, regéléssel, mesemondással, tánccal és táltossággal, varázseledelek és bájitalok készítésével foglalkoztak. E foglalatosságok során bölcsességre tettek szert, amely különbbé tette őket az átlagembereknél. Ezek a toltékok ráadásul ugyanúgy beilleszkedtek a mindennapi élet építményébe, ahogyan a mai orvosok, művészek, tanítók, papok és kereskedők is részei a mai világ rendjének. Szervezett testvéri szövetségek szigorú felügyelete mellett gyakorolták hivatásukat, és olyan hozzáértésre és befolyásra tettek szert, hogy uralmuk a tolték területeken túl élő népcsoportokra is kiterjedt.
Miután ezek az emberek évszázadokig foglalkoztak varázsfüvekkel, néhányan közülük végül megtanultak látni, s a legvállalkozóbb szelleműek más tudós embereket is elkezdtek megtanítani arra, hogyan kell űzni a látás művészetét. Ám éppen ez volt számukra a vég kezdete! Az idő múlásával a látók száma egyre nőtt, és oly mértékben rabjává váltak annak, amit láttak, s ami tisztelettel vegyes borzadállyal töltötte el őket, hogy megszűntek tudós emberek lenni. Különleges hozzáértésre tettek szert ugyan a látás területén, szinte tetszésük szerint váltogatták azokat a furcsa világokat, amelyek feltárultak előttük, de hiábavaló volt az egész. A látás aláásta erejüket, és nem tudtak szabadulni többé annak igézetétől, amit láttak.
– Voltak azért olyan látók is, akik megmenekültek ettől a végzettől – folytatta don Juan a történetet. – Olyan nagy emberek, akik, bár maguk is láttak, egy pillanatra sem szűntek meg tudós emberek lenni. Közülük egyesek arra törekedtek, hogy a látást jóra használják, és megtanítsák embertársaiknak. Meggyőződésem, hogy az ő irányításukkal egész városok mentek át más világokba, ahonnan soha nem tértek vissza.
A csak látni tudó látók viszont fiaskónak bizonyultak, és amikor egy hódító nép megtámadta az országot, ahol a toltékok éltek, a látók éppen olyan védtelennek bizonyultak, mint bárki más.
– Ezek a hódítók – folytatta don Juan – uralmuk alá hajtották a tolték világot; mindent kisajátítottak maguknak, de látni soha nem tanultak meg.
– Mit gondolsz, mért nem? – kérdeztem.
– Azért, mert a toltékok belső tudása nélkül csak másolták a tolték látók eljárásait. Ezeknek a hódítóknak a leszármazottai közül még ma is több tucat varázsló él Mexikó-szerte; a toltékok módszereit követik, de nem tudják, mit csinálnak vagy miről beszélnek, mert nem látók.
– Kik voltak ezek a hódítók, don Juan?
– Más indiánok – felelte. – Mikor a spanyolok jöttek, a régi látóknak már századok óta nyoma veszett, de a látók új iskolája éppen akkor kezdett helyet biztosítani magának az új ciklusban.
– Mit értesz a látók új iskoláján?
– Amikor a toltékok ősi világát elpusztították, az életben maradt látók visszavonultak, és komoly vizsgálat alá vetették praktikáikat. Először is azt sikerült megállapítaniuk, hogy három kulcsfontosságú eljárás létezik, a rejtőzés, az álmodás és a szántszándék, a varázsfüvek használatának viszont semmi jelentősége nincs. Ebből talán arra is következtethetünk, hogy mi is történhetett velük a varázsfüvek használata során.
– Az új ciklus látói épp hogy csak megpróbáltak a régiek helyébe lépni, amikor a spanyol hódítók végigsöpörtek az országon. Az új látók szerencsére addigra már alaposan felkészültek arra, hogy szembenézzenek ezzel a veszéllyel: tökéletesen tudták gyakorolni a rejtőzés művészetét.
Don Juan szerint a leigázottság századai eszményi körülményeket teremtettek az új látóknak ahhoz, hogy tökéletesítsék képességeiket. Bármily furcsa, mégis épp a kor kérlelhetetlen szigora és az erőszak uralma adott nekik lendületet ahhoz, hogy finomabban kidolgozzák új eszméiket. Mivel senkinek nem fecsegtek ki semmit, békén hagyták őket – nyugodtan fel tudták térképezni az újonnan felfedezett tartományokat.
– Sok új látó élt a hódítás idején? – kérdeztem.
– Eleinte igen, de a végére már csak egy maroknyi maradt. A többieket megsemmisítették.
– Ma mi a helyzet, don Juan? – kérdeztem.
– Van egy-kettő. Szét vannak szóródva. Érted, ugye?
– Ismered őket?
– Az ilyen egyszerű kérdésre a legnehezebb válaszolni. Vannak, akiket nagyon jól ismerünk közülük. Ők azonban nem olyanok, mint mi, mert a tudás más vetületeire, a táncra, a gyógyításra, a ráolvasásra, a beszélésre, vagyis nem arra összpontosították a figyelmüket, amit az új látók ajánlanak: a rejtőzés, az álmodás és a szántszándék művelésére. Azok viszont, akik olyanok, mint mi, nem keresztezik az utunkat. A hódítás idején élt látók rendezték így a dolgot, nehogy a spanyolokkal való összeütközés során kiirtsák őket. Minden egyes látótól elindult egy-egy leszármazási ág, de nem minden ágnak voltak leszármazottai. Szóval ma már kevés ág létezik.

A leigázó leigázása
(Film: Apocalypto)

... vagy

(Film: A forrás)

Aztec Challenge C64 és remixek

* * *

Hogy szolgálhattam ezt a bajuszos törpe bohócot?!

Földi Pál - Wittmann Tigrisei

Elkeseredett harcok után az SS-csapatok feladják Veszprémet.
Ez Balck páncélos tábornokot annyira felháborítja, hogy pongyolasággal vádolja meg az SS-csapatokat, Dietrichet és Gillét...

Ő volt azt is, aki teljesen alaptalanul a szovjetekhez való átállással vádolta meg a magyar Szent László-hadosztályt.

Az intrika elérte célját, Hitler feldühödve kiadta a parancsot, hogy ... azonnal vegyék le karjelzésüket, amelyen az ő neve szerepel.

Itt adjuk át a szót Meyernek:

"Mikor Sepp Dietrich belépett a szobába és én átadtam neki a táviratot, elolvasta, majd lassan elfordult, mindkét kezével rátámaszkodott a térképekkel borított asztalra. Az arcát nem láthattam, egy kis ideig mozdulatlanul állt, amíg összeszedte magát, aztán szokatlanul halk hangon, amelyből a legmélyebb elkeseredés szólt, mondta:
- Ez a hála mindenért, amit tettünk...
Aztán megfordult, láttam, hogy könnyesek a szemei és a karjelzőre mutatva közölte:
- Ez itt marad!

Aztán megkérdezte tőlem, hogy mi a véleményem?

Azt válaszoltam, hogy kérdezzük meg a Führert és a Birodalmi SS-vezetőt, hogy az Oroszországban és Normandiában hősi halált halt és eltemetet bajtársaink zubbonyáról is szedjük le a karjelzéseket?"

Sepp Dietrich végül úgy döntött, hogy a parancsot nem hajtja végre.

A feldühödött Peiper azonban tovább ment, összehívatta a tisztjeit, és kezdeményezte, hogy egy éjjeliedénybe dobják bele a kitüntetéseiket, kössék át Götz von Berlichingen SS-páncélgránátos-hadosztály karszalagjaival és küldjék el Himmlernek. Mert ez a középkori zsoldosvezér volt az, aki Goethenek a róla írt dármájában azt közölte a bambergi püskpökkel, hogy "nyald ki seggem!".

Hol van már ez a lelkesedés...

(Panzerlied)

és ez?

(Adolf Hitler 1933-as beszéde)

... és a későbbi titkos angol száműzetés

(Monty Python: Mr. Hilter)

Hitler mint kábítószer...

... és drogbáró, mint Hitler

(Faith No More: Crack Hitler)

Bűnbánat

(Dire Straits: Man's too strong)

Aztán majd halászhatjátok

a kitüntetéseket a vízből

(Rammstein: Reise reise)

Vagy a partról...

Sok ember áldozata egy emberért?!

(Ryan közlegény megmentése)

AntiDiktátor

(Charlie Chaplin: The Great Dictator)

A megváltó

(Carnivore: Jesus Hitler)

És még hány "effélét" szolgálunk?
(Sztálin beszéde)

És minek is???
(Tizedes meg a többiek)
["A fiacskád is közöttük van, bajtárs?"]

* * *

Hit, vallás, igazság, ideológia = háború?

Anthony de Mello

A Mester allergiás volt az ideológiákra.
- Az ideák háborújában - mondta - az emberek az áldozatok.
Később még kiegészítette:
- Az emberek pénzért és hatalomért is ölnek. De a legkegyetlenebb gyilkosok mégis azok, akik a saját gondolataikért ölnek.

A háborús zenekar-mestert ki vezényli?
(Sepultura: Territory)

Összevissza lövöldözünk a világba...
...azt sem tudván kit vagy mit találunk

(Deep Purple: Child in time)

Anthony de Mello

A tanítványok legnagyobb szégyenkezésére azt mondta egyszer a Mester egy püspöknek, hogy a vallásos emberekben van valami természetes hajlam a durvaságra.
- Miért? - sürgették a tanítványok, miután a püspök eltávozott.
- Mert nagyon is könnyedén feláldozzák a személyeket valamely cél érdekében - mondta a Mester.

Anthony de Mello

Valaki azt kérdezte, hogy a Mester miért volt annyira bizalmatlan a vallással szemben.
Hát nem a vallás a legnagyszerűbb dolog, ami az emberiség birtokában van? A Mester válasza titokzatos volt:
- A legnagyszerűbb és a legrosszabb. Ilyen a vallás természete.
- Hogyhogy a legrosszabb?
- Mert az emberek többsége csak annyi vallásossággal bír, hogy gyűlöljön, de ahhoz nem, hogy szeressen.

A hazádnak szüksége van rád!
Előre az (hazafias) igazságért!

... vagy inkább pár fanatista-ideológistának???!!!
És elég volna, ha ők birkóznának meg,
ahelyett, hogy milliókat küldenek pusztulásba
pár betűért, szóért, bármiért -
végső soron pedig önös érdekükért???!!!

"Mit teszel a hazádért?" a szlogen. És a haza mit tesz érted?
(Megadeth: Take no prisoners)

Mi vár minket abban a távoli kibaszott országban?
(Hair: Let the sunshine in)

Mi a francot keresünk mi itt???
(Jimi Hendrix: All along the watchtower)

Vajon ki köszönti a hősöket itthon...?

...És mi lesz a soruk idehaza?
(Paul Hardcastle: Nineteen)

...Fel tudják-e valaha dolgozni, ami velük történt?
Hasznos tagjai lesznek-e a társadalomnak?

...vagy kiveti őket a közösség?

A Szent Igazság Szent Háborúért kiált!
Isten nevében! De melyikében???!

(Megadeth: Holy wars)

Mindenkinek halnia kell a dicsőségért?
"Ki kardot fog, kard által pusztul."
(Jesus Christ Superstart: Poor Jerusalem)

És ez folytatódik máig...

Menetelünk, fanatikus-agyatlanul, előre...
(Cranberries: Zombie)

...csak lépdelünk, balt a jobb után...
(Dire Straits: Ride across the river)

És nem kérdezzük, hogy helyes-e, amit mondanak!
(Megadeth: Symphony of destruction)

És megéri? Mit kapunk érte?

Egy kitüntetés az élet...? ...vagy két nap?

...vagy egy fehér kődarab rajta nevünkkel?

(Bodycount: Shallow grave)

Megéri a Nagy Igazságért Áldozni?!

(Metallica: One)

Nem lehetne békét kötni?

Legalább egy kis ideig?

(Joyeux Noël)

Legalább karácsonykor, amíg szólnak dudák?

(Paul McCartney: Pipes of peace)

Csak egy Nap van és egy Föld!

(Dire Straits: Brothers in Arms)

És miért ne lehetne a népek gyűjtőhelye

egy újfajta béke bölcsője?

(Solyma: Jerusalem)

Így legyen!

(John Lennon: Imagine)

* * *