Agop Melkoljan - Mortilia 8

. . .

Persze, mindent elhallgathattam volna, Főtitkár Úr. Végső soron mit érdekel engem az emberiség jövője? Ki vagyok én, hogy magamra vállaljam a felelősséget, az erőn felüli Megváltó szerepét! És lehetséges-e, hogy egyetlenegy ember elbírja magában az emberiség eljövendő drámáját?!
 
Meg aztán, érdemel-e MÁST ez az emberiség? Méltó-e ez a metabolizáló, önmagát reprodukáló tömeg valami másra? Vádolom ezt a tömeget, következésképpen el is ítélhetem, ugye?
 
Én nem vagyok hős, Főtitkár Úr. Egyszerűen nem születtem hősnek. A hősöknek joguk van gesztusokhoz; a hősöknek joguk van a nagy szavakhoz és a szép halálhoz. Én Alfred Meduhov vagyok, első osztályú pilóta. 

Ez minden. Még AZOK is megértették, Főtitkár Uram, hogy én egy SEMMI vagyok.
 
De úgy adódott, hogy én álltam a ravasz előtt.
 
Fogott Ön egeret gyermekkorában? Egérfogóval megfog egy egeret, belemártja a méregbe, és visszaengedi az egérlyukba: a többiről az egér maga gondoskodik. AZOK is így tettek velem. És így tehetnék én is mindnyájukkal.
 
Láthatatlanul éltem, láthatatlanul akartam élni, de az események hőst csináltak belőlem. Ez a rettenetes: az események rám erőszakolják, hogy hatalmas legyek! Fortuna azt akarja, hogy én legyek a Messiás! Isten keresztre akar feszíteni, hogy az idegen bűnöket megváltsam! Ez alkalommal még a hatalmas természet is csak rám számíthat! Azaz - rám, Alfred Meduhovra. Mit tegyek? Adjon tanácsot, Főtitkár Úr.
 
Újból megismételem - nem vádolok senkit sem. Egyszerűen így adódott, de ezek a dolgok FELETTÜNK állnak, függetlenek tőlünk. Olyanok, mint az Idő és a Világmindenség. Lehet, hogy nekünk nem tetszenek, de kötelességünk elfogadni őket, hatalmukon KÍVÜL állnak.
 
Ezt szerettem volna elmondani, Főtitkár Úr: az emberiségnek be kell látnia, hogy léteznek olyan dolgok, amelyek FELETTE állnak.
 
Aligha fogják Önt Alfred Meduhov problémái foglalkoztatni. Nincs is értelme.
 
Tisztelettel: 
    A.M.

Kalászba szökkentél, Mortilia, és már erősödsz, hogy beérleld magodat. Haroldod idegesen járkál, folyton a hasadat tapogatja... Ez egy csoda, Mortilia, amit a föld egyetlen férfia sem ért meg. Először csak a has nő.

Aztán...

Cinegém, a rettenetes éjszakákon, a hosszú és nyugtalan éjszakákon én melletted vagyok. Boldogan alszol, a takaró középen enyhén kidomborodik, alatta... Nyugodtan, egyenletesen lélegzel, így is kell, annak ott bent álomra és levegőre van szüksége, nyugodt álomra és állandó levegőre. Te csak aludj, Mortilia, ő még nem álmodik. Istenem, micsoda butaságokat beszélek! Már hogyan is álmodhatna, hiszen még nincsenek emlékei, nincsenek képei.

Ki alszik benned, Mortilia?

A vágás, cinegém, a vágás! Teljesen nyugodtan repültem a négyes szaturnuszi bázisra, úgy, ahogy te minden hétfőn beutazol a városba. Százszor is túljutottam az aszteroidagyűrűn, nem féltem. És akkor megéreztem valakinek a jelenlétét. Te még nem tapasztaltad, hogy az ember mindig észreveszi valakinek a jelenlétét? Aztán - láthatatlan ringás a levegőben, vékony hősugallat az arcomon. És az egyetlen hideg szem. Megbénított lassú ringatózásával, aztán undorító, nyálas csókkal érintette az arcomat. Megcsókolt, Mortilia!

És amikor elsüllyedtem az emlékezetnélküliségbe, ő fölém hajolt, és vékony tapogatóival figyelmesen felvágta ágyékom szövetét, mint egy tökéletes sebész, úgy mártotta rugalmas végtagjait szervezetemnek abba a teljesen személyes területébe, ahol száz és száz nemzedék nyomait hordozom, ahol az én meduhovi génjeim vannak elrejtve.

És aztán? Aztán nem tudom, Mortilia. Gének, kromoszómák - nem értem ezeket a dolgokat. Csak azt tudom, hogy minden fejjel lefelé fordult. Úgy vagyunk felépítve, cinegém, hogy mindenki megszüli a következőt, és annak tökéletesebbnek kell lennie. De az én földön kívüli Júliámnak ez nem tetszett, eljött a szerelmi találkára, hogy megcsókoljon, hogy megtapogasson, és amint elalszom, megfordítsa az én meduhovi magom rendjét, hogy az utolsót tegye az első helyre, az elsőt az utolsóra, hogy pontosan fordítva rendezze el őket, úgy, hogy anyám legyen a lányom helyén, a lányom pedig megszülje...

Ki alszik a szíved alatt, Mortilia?

Miért történt ez így, miért kellett pontosan velem megtörténnie? Én szelíd ember vagyok, nem haragítottam magamra a sorsot. Igazságos-e az, Mortilia, hogy a sors bezárjon ebbe a kilátástalanságba?

Úgy lesz, ahogy megindult. Te megszülöd az én nagyanyámat vagy nagyapámat, azok megszülik saját szüleiket, és azok is a sajátjukat, így fokozatosan elszaporodunk. Mint a láncreakció, Mortilia, fordított nyilainkat egyre több emberre visszük át: tíz, száz, ezer ember fogja a fényképeken felismerni az ismerős arcokat, úgy, ahogy én néztem az elsárgult greenfieldi képet. Mindenki egy újszülött mama vagy papa lesz, és maga fogja világra hozni saját szüleit; kezdetben félelemmel fogja gyanítani, majd meggyőződik róla, hogy

MÁR mindenki a múltját hozza a világra, hogy nem létezik a jövő, és elindultunk visszafelé - a múltba, kezdetben kevesen, aztán egyre többen.

Azt fogjuk mondani: Stop! Elég az evolúcióból, a szőrös népségből a fán! Mindnyájan, mindnyájan megfizetitek Alfred Meduhov első osztályú pilóta csókját, utálatos Júliájával! Örök időkig hordozni fogjátok ágyékotokon a vágást, mert így akarta az, aki a negyedik szaturnuszi bázis felé röpültében váratlanul meglátogatta a pilótát.

Lehet, hogy csak képzelődöm, Mortilia? Mondd, hogy igen, 136 kérlek! Mondd azt, hogy mindez csak egy félkegyelmű lehetetlen képzelődése! Mert lehet, hogy én valóban félkegyelmű vagyok, cinegém.
Néha arra gondolok, nem kellene-e kivárnom, hogy megszülj, hogy meggyőződjek róla, vágás van-e azon is. Nem szabad várnom, Mortilia. Az már a tied lesz, és nekem nem lesz felette semmilyen hatalmam. Ha megvárom, késő lesz, már hárman leszünk!

Látod, Mortilia, mit hordasz a szíved alatt? Halált, cinegém. A rettenetes éjszakákon melletted ülök, szorítom az ágy hideg végét. És te alszol, és egyenletesen lélegzel, a takaró középen kidomborodik, bent pedig... Miért éppen velem történt meg? Pedig mennyire szeretlek, cinegém... Jövök, hogy megcsókoljalak, és aztán... De kit fogok megölni? Az anyámat! A lányomat! Önmagamat! De annak ott bent nincs joga az élethez, mert vágás van az ágyékán... Jövök már! És szeretlek...

Botos Éva fordítása

* * *

Akarunk változni?

Popper Péter - Félelem, hit, gyógyulás

Az a probléma, hogy az érzelmek nem állnak akaratlagos szabályozás alatt. Sajnos...

Tehát én nem tudom elhatározni akaratlagosan, hogy keddtől szeretni fogom azt, akit hétfőn utáltam.

Nem tudom elhatározni, hogy csütörtökön erotikusan vonzónak fogom érezni azt, aki szerdán undorított.

Ilyen elhatározások nincsenek. Nincs ilyen lehetőség - az akaratlagosságnak, a tudatosságnak,  az érzelmek tudatos befolyásolásának... Én úgy tudom a lélektanból, hogy nincs ilyen lehetőség.

Tudomásul lehet venni. Sőt, továbbmegyek...

Még a szimpátiáknak és az antipátiáknak sincs ilyen lehetőségük. Bemegyek egy terembe, körülnézhetek, látok rokonszenves arcokat, közömbös arcokat, számomra kellemetlen arcokat - de hogy miért?

Tudom én azt?


A. D. Mello - Hagyni magától

- Mit kell tennem a megvilágosodásért?
- Semmit.
- Hogyhogy semmit?
- Semmit, mert a megvilágosodás nem a cselekvésből jön. Az történik.
- Tehát sohasem lehet elérni?
- Ó, de még mennyire, hogy lehet!
- Hogyan? Könnyedség - Úgy hogy nem teszed.
- És mit teszek azért, hogy ezt elérjem?
Egy embernek, aki tétovázott elkezdeni a lelki életet a lemondásoktól és az erőfeszítésektől való félelme miatt, azt mondta a Mester:
- Mennyi erőfeszítésbe és önmegtagadásba kerül kinyitni a szemet és látni?
- Mit tesz valaki azért, hogy elaludjon, vagy hogy felébredjen?



A. D. Mello - Szárnyalás

- Mami, kistestvérkét akarok!
- De hiszen most kaptál egyet.
- Akarok egy másikat is.
- Az nem megy olyan gyorsan. Ahhoz idő kell, hogy kistestvéred szülessen.
- Miért nem csinálod azt, amit a papa tesz a gyárban?
- Ő mit csinál?
- Több embert állít munkába.

A. D. Mello - Akarat

Az élet legszebb dolgait nem hozhatod létre az akaratoddal.

Akarhatod, hogy élelmet tegyél a szádba, de nem fogja étvágyadat meghozni. 

Akarhatod, hogy ágyban feküdj, de az alvást nem hozhatod létre akarással. 

Akarhatod, hogy valakit megdicsérj, de csodálatot nem válthatsz ki magadban akarással. 

Akarhatod, hogy elmondjanak neked egy titkod, de bizalmat nem válthatsz ki másokban akarással.

Akarhatod, hogy mások szolgáljanak neked, de azt, hogy szeressenek, akarattal nem érheted el.

* * * 

Gép új világ

A gépek szolgái

Technikai szinten a kényelem/energia elve azt jelenti, hogy mivel a találmányok kifejlesztése sok időbe kerül, ezért a meglévő, bevált módszereket használjuk előszeretettel, mivel ezekben tudunk kellően hatékonyak lenni.

Az új ismeretek megszerzését általában olyan személyek végzik, akiknek túlélését a társadalom, vagy közösség valamilyen elismertség, rang, foglalkozási előjog alapján biztosítja - kvázi eltartja egy jobb technológia megismerése és hasznosítása érdekében.

Ugyanakkor a technikai versengés már túlhaladt egy szinten és így a középpontból kikerült az ember, az egyed, ezzel pedig nem a humánumot, hanem inkább a gépeket szolgáljuk...

Külön tolmács kasztok foglalkoznak azzal, hogy az emberi tudást és kívánságokat lefordítsák a gépek nyelvére (darukezelők, sofőrök, informatikusok, stb.), majd a gépek nyelvéről visszafordítsák azt az emberekére (banki szakemberek, matematikusok, és így tovább).

És ím eljött az az idő, amikor fény derült rá, hogy leghibásabb alkatrész az egész rendszerben maga az ember (lásd a vírusok terjedésének okait pl.).

Persze azért hasznot lehet húzni az emberből

(Mátrix)

Ébresztő, emberek!

(RATM: Wake up)

Egy életszerűbb mátrixvilág

(Shadowrun)

Jaj, túlcsordul az agyam!
(Johnny Mnemonic) 

Elsőbbség

A Mester örült a technika fejlődésének, de nagyon is tudatában volt a korlátjainak. Amikor egy gyáros megkérdezte tőle, hogy mi a foglalkozása, így válaszolt:
- Az emberiparban dolgozom.
- Az meg, könyörgöm, ugyan micsoda? - kérdezte a gyáros.
- Gondolj magadra - mondta a Mester. - A te erőfeszítéseid jobb eszközöket produkálnak, az enyémek jobb embereket.
Később a tanítványainak még hozzátette:
- Az élet célja a személyek kibontakoztatása. Manapság, úgy tűnik, az embereket jobban foglalkoztatja a dolgok tökéletesítése.

Ugyanakkor a haladást ellenállással nem lehet megakadályozni

De a vaskalaposok és tiltakozók mellett mindig ott lesznek a lázadók és az úttörők.

(Megadeth: Anarchy in USA)

(Sex Pistols: Anarchy in UK)

(The Exploited: I believe in anarchy)

És akik új utat akarnak járni:

Kulturális kreatívok

Vagy akik megcsömörlöttek és új módon használják a régit:

Krisna-völgy 

Visnyeszéplak

Galgahévíz

A gépek szolgálnak minket, vagy csak mi imádjuk őket?

(Csúfak és gonoszak: Vásárolj! Gépesítsd a háztartásod!)

Megszédít ez a kurva tudomány
(Thomas Dolby: She's blinded with me science)

* * *

Az Elveszett Paradicsom nyomában...

Müller Péter - A mesék valósága

Lássunk hát egy ilyen boldog macskaálmot.

A szerelemről beszéltünk.

Lehet élni nélküle? Érdemes egyáltalán?

De hiszen úgy élünk, szinte mindig.

Néhányszor ugyan lángra kap a lelkünk, és életünk szürke filmje hirtelen színessé válik, érezzük, hogy ebben a közönyösen zakatoló világban végre valami megrendítő dolog történik velünk – de aztán vége.
Ünnepek helyett jönnek a hétköznapok. Hideg lesz. Életfilmünk visszaszürkül, és számolni kezdjük újra a napokat. Visszaálltunk a „normális” üzemmenetre.

Mesétlenné vált a világ.

És mégis vannak, akik nem tudnak visszaállni.
Képtelenek rá.
A spanyolok úgy hívják az ilyent: l'hombre inamorato.

Kell nekik a szerelem. Egyszerűen nem tudnak nélküle élni. Nem bírják a hétköznapot.
Csakis csodák között tudnak élni – csodátlan világban képtelenek rá.

Gyerekkorunkban valamennyien ilyenek vagyunk. Nem vesszük észre, mert a mai, hitetlen világ igyekszik leleplezni a csodát, kitörölni a gyerekek tágra meredt szeméből a rajongást, és mesétlenné tenni az életüket. Mi már elfelejtettük, hogy a lelkünk valahonnan jött, egy olyan világból, ahol a mese valóság.

Ahol mindaz, amiben hiszünk valóban él, és amit elképzelünk, az tényleg van. Bennünket száraz, racionális elvek irányítanak, és úgy nézzük a gyermekeinket, hogy azok fejletlen, primitív törpék, akiknek minél hamarabb föl kell nőni, és bele kell tanulni abba a szürke, boldogtalan valóságba, amit „realitásnak” nevezünk.

Hajlamosak vagyunk őseinkben is saját lényünknek valami-féle primitív előzményét látni. Föl sem merül bennünk, hogy ők olyan magasrendű szellemi képességekkel rendelkeztek, olyan különös érzékekkel, melyeket mi régen elvesztettünk már, s éppen mi vagyunk azok, akik primitívek lettünk, és elszegényedtünk.

Majmok lettünk az őshagyomány géniuszaihoz képest.

Őseink látták a mítoszokat, társalogtak az angyalokkal, az istenekkel, a szellemvilág lényeivel – mi pedig, mivel régóta nem érzékeljük már, szellemhazánkat nem létezőnek tartjuk. Lelkileg megvakultunk, és világtalan eszünk tapogatását tartjuk az egyet-len realitásnak. Ráadásul ezt a lélekvesztést, a kozmikus tudatnak és idealátásnak az elvesztését „fejlődésnek” nevezzük.

Azt mondani valamire, csupán azért, mert időben későbbi, hogy fejlettebb is, épp olyan, mintha valaki fejlettebbnek tartaná a szenilis aggkorát az ifjúságánál, vagy a haldokló vénségét a virágzó férfikoránál.
Megöregedtünk, ez az igazság.

Elvesztettük az istenlátás magasrendű képességét, és vele a legfőbb emberi képességünket: a másokkal való egység élményét. Nem tudunk szeretni.
Sem embert, sem növényt, sem állatot.

Hódítás, pusztítás és rablás lett az ego-ember jellemzője. Ahol csak megjelent, vagy kiirtotta, vagy rabszíjra fűzte azokat a népeket, akiknek magasrendű szellemi életét nem értette, és primitívnek tartotta.

Régóta az ego világában élünk.
A gyerekeinket azért nem értjük, amiért a Bibliát sem értjük igazán; számunkra már nem léteznek angyalok, látomások, csodák. Mesének tartjuk, hogy van bennünk valaki, aki a halállal nem hal meg, s hogy egy Tökéletes Intelligencia gyermekei vagyunk. Azt hisszük, hogy a mi realitásunk a mítoszok világánál sokkal magasabb rendű, s hogy minden vallás és hit pusztán a primitív képzelet műve.

Az, hogy az „én országom nem e világból való” kijelentés, a mai ember számára hihetetlen mesének tűnik, azért van, mert semmilyen tapasztalati élménye nem fűződik hozzá. Amit nem tud megfogni, és nem tud kísérletileg igazolni, amit csak lelkében kéne látnia: az nincs. Mert oda nem lát. Pontosabban szólva: a
lelkét nem tartja realitásnak.

Maga a „mese” szó is azt jelenti számunkra, hogy „nem igaz”. Holott nem ismerek olyan filozófust, aki népmeséinknél mélyebbet és igazabbat tudott volna mondani. Aki megérti a Tórát, többet ért meg a zsidóság kollektív pszichéjéből, mintha elolvassa mindazokat a könyveket, melyek több ezer esztendeje
erről a témáról értekeztek. Aki megérti a Csodaszarvas regéjét, többet tud meg a magyarság szelleméről, mint száz történelemkönyvből együttvéve.
Jelenleg az a helyzet, hogy a kipusztított ősmagyarság végtelenül gazdag tudáskincsét, hitét és metafizikáját a nyelvünkön kívül a népmeséink őrizték meg. A „tiszta forrás”, amiről Bartók Béla beszélt, ott van az eredetnél, ahol ő is keresett.

A kisgyermek megértése egyet jelent az ősi szellemiségnek, sőt magának a rég elfelejtett szakrális világnak a megértésével is. Még él benne szellemhazájának halványuló emléke. Nézz rá a kisbabádra vagy a kétéves unokádra: és egy villanásnyi ideig megérted az őshagyomány sok-sok titkát.
Azt, hogy az ember ilyenkor a legszebb (mosolyogó kis Buddha, minden csecsemő!), már nem is említem.
Csak azért ilyen rövid ideig, mert sajnos a gyermeklélek – akár az emberiség valaha – hamarosan megfeledkezik angyaltermészetéről. Elveszti látását, szellemhazája emlékét, és belejózanodik a mesétlen, lélektelen és halandó emberi világba.
A nevelés manapság azt jelenti, hogy a gyermekünket könyörtelenül megfosztjuk angyaltermészetétől, letépjük a szárnyait, hogy egy boldogtalan, rossz valóságban való létezés számára minél előbb alkalmassá tegyük.

Nincs szülő, aki ne érezné, hogy amikor gyermeke kinő az angyalkorából, egy kicsit megcsúnyul. Valami báj eltűnik róla.
A teste megnyúlik, az arca megkeményedik, térde csontos lesz. Tekintetében elhalványul az eredendő tisztaság. A leglátványosabb öregedés, amikor babánkból kisiskolás lesz. Amikor először óvodába visszük, átsuhan bennünk egy rossz érzés: rab lett szegénykém. Kár érte, gondoljuk. Kezdődik szegénykémnek a beteg társadalmi lét. A mamák pedig szívesen szülnének újra és újra, hogy átéljék azt a három-négy csodálatos esztendőt, amikor egy angyallal éltek együtt – még akkor is, ha ez az angyal gyakran bepisilt.

***

A csend a jobb kapcsolat titka?

A. D. Mello - A Csend szava

Egy farmer rászánta magát, hogy megnősüljön, ezért aztán felnyergelte öszvérét, és elindult a városba, hogy találjon magának egy asszonyt. Idővel talált is magának egy nőt, akiről azt gondolta, hol jó feleség lenne belőle. Megházasodtak.
A szertartás után mindketten felültek az öszvérre, és visszaindultak a farmra. Egy idő után azonban az öszvér megállt, és mozdulni sem volt hajlandó. Erre a férfi leszállt, és egy hatalmas bottal ütni kezdte a jószágot, míg az ismét el nem indult.
- Ez volt az első - szólt a farmer.
Néhány mérföld után az öszvér újból megállt, farmer pedig leszállt, és ismét addig ütötte az állatot, amíg az el nem indult.
- Ez volt a második - szólt a farmer.
Néhány mérföld múlva az öszvér harmadszor megállt. Ekkor a farmer leszállt, levette a feleségét is, elővette a pisztolyát, és úgy fejbe lőtte az öszvért, hogy az egy pillanat alatt elpusztult.
- Hogy te milyen ütődött vagy! - kiáltott fel felesége. - Ez egy j6 és erős állat volt, aminek na hasznát vehettük volna a farmon, de te hirtelen indulatodban elpusztítottad. Ha tudtam volna, hogy milyen keményszívű vagy, nem mentem volna hozzád feleségül ...
És csak mondta, mondta, még vagy alább percig. A farmer kivárta, hogy az asszony megálljon egy pillanatra levegőt venni. Akkor azonban így szólt:
- Ez volt az első.
A történet szerint azután boldogan éltek.

Psssszt!

(Black Eyed Peas: Shut up!)

Vicc (email):

Jön egy nő a dokihoz, kékre-zöldre verve, mire a doki felkiált:
- Istenem, mi történt magával?
A nő sírva mondja:
- Akárhányszor jön haza az uram részegen, mindannyiszor megver...
- Hmm, - mondja az orvos - tudok erre egy teljesen biztos és hatásos szert! Mikor az ura hazaért, vegyen egy csésze kamillateát és öblítse vele a torkát, alaposon öblögessen!
Két hét múlva jön ugyanez a nő a dokihoz; virágzóan néz ki és mondja:
- Doktor úr, ez csodálatos, amit javasolt! Képzelje, jön az uram holt részegen én meg csak öblögetem, öblögetem a torkom, ő meg nem bánt engem ...
- No látja! - mondja a doki szerényen - egyszerűen csak kussolni kell...

Az erőszak része a rendszernek...
(Monty Python: Holy Grail)

Sokszor a verbális agresszió  mélyén gyerekes gyengeség áll...
Az engedés hátterében pedig ott rejtőzhet a csendes erő.

Hangok a csend mélyén
(Simon & Garfunkel: Sound of silence)

Néha ki kell adni, ami feszít

 (Aha: Crying in the rain)

A nyers erő álcázza a gyengeséget, belső félelmet,
a bizonytalanságot és a zavarodottságot
(Sepultura: Refuse/Resist)

A fű csendben nő:
Csak törekszik felfelé.
Hangját nem hallatja,
Magát nem hirdeti.

A csoda:
(Szegény embert Amish húzza: "Ez szinte hihetetlen.")

* * *

(Tavaszi?) fáradtság

Dino Buzatti - Képes poéma

Máris kezdődik a történet...

Egy este, hogy fáradt volt; egy este hogy a város is fáradt volt,

a telefonok is, a tévéantennák is; tán a Föld is fáradt volt,

petyhüdten, lomhán tespedt Isten térdén.

Most elfáradt?

(Rollins Band: Tired)

Vagy csak egyszerűen kiégett?
(Green Day: Burn out)

Kiégés - Burnout

Lelki egészségünk, mentális jólétünk a mindennapi sikeres munka elengedhetetlen feltétele.

 Mesélhetsz-e Mennyekről a Pokolban?
(Pink Floyd: Wish you were here)

Különösen igaz ez abban az esetben, ha vezető beosztásban dolgozó, vagy önálló vállalkozást vezető emberekről beszélünk.

Sokan küszködünk nap, mint nap, hogy eleget tegyünk az elvárásoknak. Legyünk bármilyen jó szervezők is, néha patthelyzetbe kerülünk. A patthelyzet abból fakad, hogy túl sok a dolgunk, és többfélét akarunk egyszerre tenni. Ez megy is egy darabig, de végül azt eredményezi, hogy több dolog félben marad.

Kezdődik az elégedetlenség önmagunkkal, úgy érezzük, képesnek kellene lennünk a feladatainkra, meg kell oldani egyszerre az összes problémát, hiszen bizonyos szempontból minden fontos.

Az ember teljesítőképessége azonban véges. Amikor túl gyakran kerülünk szembe azzal a ténnyel, hogy nem tudjuk maradéktalanul elvégezni a feladatainkat, állandósul a stresszes állapot.

Egy nem hétköznapi kiégés:

Úgy érzem: megéget engem!
Megváltoztam:
Már nem vagyok olyan bizonyos, mint kezdetekben.
Akkor még megihletett valék,
Ám most csak keserű és fáradt.

(Ian Gillan: Gethsemane "I only want to say")

Talán ki kéne törni ebből a körből!
(Helloween: I want out!)

* * *

Miért eszegetünk-élegetünk-ésatöbbi?

Szendi Gábor - Paleolit táplálkozás

Jól ismert dolog, hogy a szénhidrátfüggés, a nassolgatás nem csupán rossz táplálkozási szokást jelent, hanem önvigasztalást az élet sivárságával és reménytelenségével szemben.
A fogyasztói társadalom fogyasztókat akar, nem pedig értelmes életet élő embereket.
A nyugati világban az étel jutalom, megerősítő.

Az emberek evéssel ünnepelnek.

Ha jól akarják érezni magukat, esznek.

Ha bánatuk van, esznek.

Ha unatkoznak, esznek.

Ha feszültek, esznek.

Meg akkor is, ha félnek, lásd elhízás

Ha nem esznek, akkor egy idő után eszükbe jut, hogy ehetnének már valamit.

Ixtlánban órára jár a gyomor

A nyugati életmód lényege, hogy dolgozd le a napi 8-10 órát, és utána kötetlenül üsd agyon az időd valahogy.

Hol van ehhez képest a paraszti élet?

Az emberek élete nem valahonnan valahova tart, hanem pusztán kitöltik a szabad idejüket.

Hiába van kevés, ha néha mégis túl sok

Nincs az életet szervező cél, eszme, "ügy", hanem csak az üresség elöli elfoglaltságokba menekülés.

(Békés Harcos: "Minden olyan üres")

Nem kell világmegváltó dolgokra gondolni.

Vagy másokat megváltóakra?

Az életet szerves folyamattá teszi bármi, ami belső elhatározásunkból születő, az időszigeteket folyamattá összekötő tevékenység, amelyben képességeink kibontakoznak.

Tömegesen, futószalagon, népoktatással nem lehet individuumokat termelni.

Lehet-e őszinte egy tömegvallás?

Ezt a probléma sajnos mindenkinek magának kell megoldania, ebben kevés segítségre számíthat.

Miután egy szent használt egy létrát, 

azt eldobják, 

hogy soha többé ne használják mások.

(A. D. Mello)

* * *