A következő címkéjű bejegyzések mutatása: üres. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: üres. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. június 8., kedd

Az Elveszett Paradicsom nyomában...

Müller Péter - A mesék valósága

Lássunk hát egy ilyen boldog macskaálmot.

A szerelemről beszéltünk.

Lehet élni nélküle? Érdemes egyáltalán?

De hiszen úgy élünk, szinte mindig.

Néhányszor ugyan lángra kap a lelkünk, és életünk szürke filmje hirtelen színessé válik, érezzük, hogy ebben a közönyösen zakatoló világban végre valami megrendítő dolog történik velünk – de aztán vége.
Ünnepek helyett jönnek a hétköznapok. Hideg lesz. Életfilmünk visszaszürkül, és számolni kezdjük újra a napokat. Visszaálltunk a „normális” üzemmenetre.

Mesétlenné vált a világ.

És mégis vannak, akik nem tudnak visszaállni.
Képtelenek rá.
A spanyolok úgy hívják az ilyent: l'hombre inamorato.

Kell nekik a szerelem. Egyszerűen nem tudnak nélküle élni. Nem bírják a hétköznapot.
Csakis csodák között tudnak élni – csodátlan világban képtelenek rá.

Gyerekkorunkban valamennyien ilyenek vagyunk. Nem vesszük észre, mert a mai, hitetlen világ igyekszik leleplezni a csodát, kitörölni a gyerekek tágra meredt szeméből a rajongást, és mesétlenné tenni az életüket. Mi már elfelejtettük, hogy a lelkünk valahonnan jött, egy olyan világból, ahol a mese valóság.

Ahol mindaz, amiben hiszünk valóban él, és amit elképzelünk, az tényleg van. Bennünket száraz, racionális elvek irányítanak, és úgy nézzük a gyermekeinket, hogy azok fejletlen, primitív törpék, akiknek minél hamarabb föl kell nőni, és bele kell tanulni abba a szürke, boldogtalan valóságba, amit „realitásnak” nevezünk.

Hajlamosak vagyunk őseinkben is saját lényünknek valami-féle primitív előzményét látni. Föl sem merül bennünk, hogy ők olyan magasrendű szellemi képességekkel rendelkeztek, olyan különös érzékekkel, melyeket mi régen elvesztettünk már, s éppen mi vagyunk azok, akik primitívek lettünk, és elszegényedtünk.

Majmok lettünk az őshagyomány géniuszaihoz képest.

Őseink látták a mítoszokat, társalogtak az angyalokkal, az istenekkel, a szellemvilág lényeivel – mi pedig, mivel régóta nem érzékeljük már, szellemhazánkat nem létezőnek tartjuk. Lelkileg megvakultunk, és világtalan eszünk tapogatását tartjuk az egyet-len realitásnak. Ráadásul ezt a lélekvesztést, a kozmikus tudatnak és idealátásnak az elvesztését „fejlődésnek” nevezzük.

Azt mondani valamire, csupán azért, mert időben későbbi, hogy fejlettebb is, épp olyan, mintha valaki fejlettebbnek tartaná a szenilis aggkorát az ifjúságánál, vagy a haldokló vénségét a virágzó férfikoránál.
Megöregedtünk, ez az igazság.

Elvesztettük az istenlátás magasrendű képességét, és vele a legfőbb emberi képességünket: a másokkal való egység élményét. Nem tudunk szeretni.
Sem embert, sem növényt, sem állatot.

Hódítás, pusztítás és rablás lett az ego-ember jellemzője. Ahol csak megjelent, vagy kiirtotta, vagy rabszíjra fűzte azokat a népeket, akiknek magasrendű szellemi életét nem értette, és primitívnek tartotta.

Régóta az ego világában élünk.
A gyerekeinket azért nem értjük, amiért a Bibliát sem értjük igazán; számunkra már nem léteznek angyalok, látomások, csodák. Mesének tartjuk, hogy van bennünk valaki, aki a halállal nem hal meg, s hogy egy Tökéletes Intelligencia gyermekei vagyunk. Azt hisszük, hogy a mi realitásunk a mítoszok világánál sokkal magasabb rendű, s hogy minden vallás és hit pusztán a primitív képzelet műve.

Az, hogy az „én országom nem e világból való” kijelentés, a mai ember számára hihetetlen mesének tűnik, azért van, mert semmilyen tapasztalati élménye nem fűződik hozzá. Amit nem tud megfogni, és nem tud kísérletileg igazolni, amit csak lelkében kéne látnia: az nincs. Mert oda nem lát. Pontosabban szólva: a
lelkét nem tartja realitásnak.

Maga a „mese” szó is azt jelenti számunkra, hogy „nem igaz”. Holott nem ismerek olyan filozófust, aki népmeséinknél mélyebbet és igazabbat tudott volna mondani. Aki megérti a Tórát, többet ért meg a zsidóság kollektív pszichéjéből, mintha elolvassa mindazokat a könyveket, melyek több ezer esztendeje
erről a témáról értekeztek. Aki megérti a Csodaszarvas regéjét, többet tud meg a magyarság szelleméről, mint száz történelemkönyvből együttvéve.
Jelenleg az a helyzet, hogy a kipusztított ősmagyarság végtelenül gazdag tudáskincsét, hitét és metafizikáját a nyelvünkön kívül a népmeséink őrizték meg. A „tiszta forrás”, amiről Bartók Béla beszélt, ott van az eredetnél, ahol ő is keresett.

A kisgyermek megértése egyet jelent az ősi szellemiségnek, sőt magának a rég elfelejtett szakrális világnak a megértésével is. Még él benne szellemhazájának halványuló emléke. Nézz rá a kisbabádra vagy a kétéves unokádra: és egy villanásnyi ideig megérted az őshagyomány sok-sok titkát.
Azt, hogy az ember ilyenkor a legszebb (mosolyogó kis Buddha, minden csecsemő!), már nem is említem.
Csak azért ilyen rövid ideig, mert sajnos a gyermeklélek – akár az emberiség valaha – hamarosan megfeledkezik angyaltermészetéről. Elveszti látását, szellemhazája emlékét, és belejózanodik a mesétlen, lélektelen és halandó emberi világba.
A nevelés manapság azt jelenti, hogy a gyermekünket könyörtelenül megfosztjuk angyaltermészetétől, letépjük a szárnyait, hogy egy boldogtalan, rossz valóságban való létezés számára minél előbb alkalmassá tegyük.

Nincs szülő, aki ne érezné, hogy amikor gyermeke kinő az angyalkorából, egy kicsit megcsúnyul. Valami báj eltűnik róla.
A teste megnyúlik, az arca megkeményedik, térde csontos lesz. Tekintetében elhalványul az eredendő tisztaság. A leglátványosabb öregedés, amikor babánkból kisiskolás lesz. Amikor először óvodába visszük, átsuhan bennünk egy rossz érzés: rab lett szegénykém. Kár érte, gondoljuk. Kezdődik szegénykémnek a beteg társadalmi lét. A mamák pedig szívesen szülnének újra és újra, hogy átéljék azt a három-négy csodálatos esztendőt, amikor egy angyallal éltek együtt – még akkor is, ha ez az angyal gyakran bepisilt.

***

2010. március 7., vasárnap

Mások gondolatai nem zavarnak?

A. D. Mello

Egy filozófus, akinek csak egy pár cipője volt, megkérdezte a susztert, hogy megvárhatná-e helyben, amíg az megjavítja a cipőit.

- Sajnos, éppen záróra - válaszolta a suszter -, vagyis nem tudom azonnal megjavítani őket.

- De miért nem jön vissza értük holnap?

- Csak ez az egy pár cipőm van, és nem járhatok cipő nélkül.

- Rendben van, kölcsön adok egy pár használt cipőt holnapig.

- Micsoda? Hogy másvalakinek a cipőjét viseljem? Minek néz maga engem?

- Ugyan miért tiltakozik az ellen, hogy más cipőjét hordja a lábán, amikor a feje tele van mások gondolataival?




* * *

2009. december 16., szerda

A szokások energetikai oldala...

Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz

Don Juan magyarázata szerint az emberi lények két okból szokták mindig ugyanazokat az emanációkat választani. Egyrészt azért – és a kettő közül ez a fontosabbik ok –, mert azt tanították nekünk, hogy ezek az észlelhető emanációk, másrészt viszont azért, mert gyűjtőpontunk eleve ezeket az emanációkat választja ki nekünk, és készíti elő felhasználásra.
– Minden élőlénynek van gyűjtőpontja – folytatta –, amely kiválasztja a kitüntetendő emanációkat. A látók abból látják, hogy bizonyos érzékeny lények a világnak ugyanazt a nézetét osztják-e, hogy látják, ugyanazon emanációkat választja-e ki gyűjtőpontjuk.
Don Juan szerint az új látók számára a nagy áttörés akkor következett be, amikor rájöttek, a gyűjtőpont helye az élőlények fényszövedékén nem állandó sajátosság, hanem megszokás által rögzül. Ezért fektetnek oly nagy hangsúlyt arra, hogy dolgaikban és szertartásaikban mindig legyen valami új. Szörnyen szeretnék, ha sikerülne új szokásokat felölteniük.
– A nagual-vágás azért olyan fontos – folytatta –, mert kimozdítja helyéből a gyűjtőpontot, megváltoztatja helyzetét. Időnként még maradandó hasadékot is hagy a helyén, amitől a gyűjtőpont végképp elmozdul a helyéről, és drámailag megváltozik a tudomás. Ennél is fontosabb azonban az, hogy helyesen értsük a tudomásra vonatkozó igazságokat, s ezáltal ráébredjünk, hogy a gyűjtőpont belülről is mozgatható. Az a sajnálatos igazság, hogy az emberi lények mindig a konokságuk miatt veszítenek. Egyszerűen nem vesznek tudomást a bennük rejlő lehetőségekről.
– Hogy tudja valaki belülről előidézni ezt a változást? – kérdeztem.
– Az új látók azt szokták mondani, hogy a dolog fortélya a felismerésben rejlő megvalósulás – mondta don Juan. – Azt mondják, az embernek először tudomást kell vennie arról, hogy az észlelt világot a fényszövedék meghatározott pontján elhelyezkedő gyűjtőpont hozza létre. Ha ezt egyszer megérti valaki, attól fogva a gyűjtőpont az új szokások folytán szinte tetszés szerint elmozdítható.
Nem egészen értettem, mit ért szokáson, ezért kértem, hogy tegye számomra világosabbá ezt a fogalmat.
– Az ember gyűjtőpontja a Sas parancsolata szerint a fényszövedék egy meghatározott területén jelenik meg – mondta don Juan. – A pontos helyét azonban a megszokás, a folytonos ismétlés alakítja ki. Először megtanuljuk, hogy a gyűjtőpont arra a bizonyos pontra tehető, aztán már mi magunk parancsoljuk magunknak, hogy ott legyen, ahol van. A mi parancsunkból lesz a Sas parancsolata, hogy a pontnak ezen a helyen kell rögzülnie. Ezt nagyon alaposan gondold át! A mi parancsunkból lesz a Sas parancsolata!

Carlos Castaneda - Ixtláni utazás

Nevetett, és mutatta, hogy üljek le mellé. Titokzatos módon ismét átalakult az egész helyzet. Mihelyt beszélni kezdett, ijedtségem eltűnt.
– Mik a szokásaim? – kérdeztem.
– Mindent megszokásból csinálsz.
– De hát nem mindenki ilyen?
– Nem mindenki. Én nem megszokásból csinálom, amit csinálok.
– Mi váltotta ki ezt az egészet, don Juan? Mit tettem vagy mondtam, amitől ezt csináltad?
– Aggódtál az ebéd miatt.
– Nem szóltam semmit; honnan tudod, hogy aggódtam?
– Minden délben aggódsz az evés miatt, minden este hat körül és minden reggel nyolc óra tájékán – mondta gonosz vigyorral. – Akkor is aggódsz ezekben az időpontokban, ha nem vagy éhes. Pusztán meg kellett fújnom a sípomat, hogy megmutassam a szokásokhoz ragaszkodó szellemedet. Szellemedet külső jelekhez idomították.

Paulo Coelho: A portobellói boszorkány

... a változások csak akkor következnek be, amikor valami olyat teszünk, ami abszolút nem illik bele az általunk megszokott világba.

...de vajon ez igazi változás?

Anthony de Mello - Ébredj tudatára

Csupán egyetlen kivezető út van, éspedig az, ha megszabadulsz a beléd ültetett programtól. Hogy valósítható ez meg? Úgy, hogy tudatára ébredsz programozott voltodnak. Nem változhatsz meg a változásra törekvés szándékával {!!}; nem változhatsz meg eszmék által; nem változhatsz meg új szokások felvételével. A viselkedésed talán változik, de te nem. Te csak a tudatára ébredés révén {változhatsz és} változol, és a megértés által. Amikor kőnek látod a követ, és papírdarabnak a papírdarabot, akkor többé nem hiszed, hogy a kő értékes gyémánt, nem hiszed, hogy a darab papír egy milliárd dollárra szóló csekk. Amikor látod ezt, megváltozol. Többé nincs erőszak ama próbálkozásaidban, hogy megváltoztasd magad. Máskülönben az, amit változtatásnak nevezel, egyszerűen annyi, mintha más helyre tolnád a szobádban a bútorokat. A viselkedésed megváltozott, de te nem.
...
Az egyetlen mód a változásra az, hogy változtatsz a felfogásodon. De mit is jelent a felfogás?

Netcikk 1

A klasszikus kondicionálás szerint ha egy semleges inger egy biológiailag releváns, feltétlen ingerrel párosul, akkor maga is olyan hatást vált ki, mint a feltétlen inger.

Netcikk 2

Megszokás: a legalapvetőbb viselkedési forma.
Habituáció: amire nem kell figyelni. A tanulás legegyszerűbb formája. Ennek során megtanuljuk azoknak az ingereknek a figyelmen kívül hagyását, melyek ismerősek és nincs komoly következményük.
Klasszikus kondicionálás: passzív folyamat. Iván Pavlov orosz fiziológus figyelte meg azt a jelenséget, melynek lényege, hogy egymástól független ingerek képesek ugyanazt a választ kiváltani, ha időben (rövid időn belül és megbízhatóan) követik egymást.

Szendi Gábor - Pánik

Az elmúlt száz évben a viselkedések kioltásának sok törvényszerűségét feltárták. A legegyszerűbbek közé tartozik az, amikor a jutalmazott viselkedés a jutalom elmaradása után megszűnik.
Erről szól az anekdota, amikor a juhász hajnalonként furulyázva ment el egy ember ablaka alatt. Az egy nap megelégelte, hogy minden hajnalban felkeltik, s következő nap nyájasan kitárta ablakát, és így szólt:
"Ej, be szépen muzsikál kend, megkínálhatom egy kupicával?".
A juhász elfogadta, és ez így ment egy héten át. Gazduram tehát pálinkát kondicionált a furulyázáshoz. Ám egy hét múlva többé nem nyitott ablakot. A juhász először nem értette a dolgot, de aztán úgy megsértődött, hogy többe annál a háznál direkt nem furulyált. Gazduram sikeresen kioltotta a furulyázási viselkedést.

Itt az ideje

Viselkedj már!


* * *

2009. november 27., péntek

Tele van a fejed!!!

Zen történet

Egy tudós egyszer meglátogatott egy japán mestert, hogy a Zen-filozófiát tanulmányozza.

A mester meghívta, hogy teázzon együtt vele.

Amikor vendégének kitöltötte a teát, a színültig telt csésze ellenére, a legnagyobb nyugalommal tovább öntötte az italt.

A tudós gondolataiba mélyedve szemlélte a terített asztalt, amikor hirtelen észrevette a történteket, és felkiáltott:

- Kérem, hagyja abba! Nem látja, hogy már tele van?!

A mester ekkor így szólt:
- Amennyire tele van ez a csésze, úgy vagytok ti is színültig véleményeitekkel és spekulációitokkal. Hogyan is taníthatnálak meg benneteket a Zen-re, ha először nem ürítitek ki a fejeteket?

Telefej

Vagy orr?

Kurt Tepperwein - A lélek nyelve a betegség

Minden megfázás ezt a jelenséget mutatja: amint az embernek átvitt értelemben véve (ahogy a német mondja) tele van az orra (azaz elege van mindenből), és lelkileg bezárkózik, a lelkét helyettesítendő a teste nyílik meg a megfelelő kórokozók előtt, és az orra igazából is eldugul.


Persze más dolog is tele lehet...

...sőt, elég is lehet belőle

* * *

2009. július 2., csütörtök

Vak szülők?

História a láthatatlan ajándékról

A történet régen esett meg.

Egy férfi megbüntette az ötéves lányát, mert az elveszített egy értékes tárgyat. Akkoriban ugyanis kevés pénzük volt.

Karácsony volt és a másnap a kislány egy ajándékot adott át az apjának ezekkel a szavakkal:

- Ez a tiéd. -

Az apa először nagyon zavarba jött, aztán mérgelődött, mikor meglátta, hogy semmi nincs a csomagban.

Kemény hangon megkérdezte:

- Nem tudod, hogy ha ajándékot készítesz, valaminek lennie kell a csomagban? -

A kislány könnyes szemmel nézett rá és ezt mondta:

- Nem üres!!! Tele van a puszijaimmal! -



Csak hát nem látjuk, ami az orrunk előtt van...

Leánka gyöngy fülbevaló nélkül

* * *