A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angyal. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angyal. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. június 8., kedd

Az Elveszett Paradicsom nyomában...

Müller Péter - A mesék valósága

Lássunk hát egy ilyen boldog macskaálmot.

A szerelemről beszéltünk.

Lehet élni nélküle? Érdemes egyáltalán?

De hiszen úgy élünk, szinte mindig.

Néhányszor ugyan lángra kap a lelkünk, és életünk szürke filmje hirtelen színessé válik, érezzük, hogy ebben a közönyösen zakatoló világban végre valami megrendítő dolog történik velünk – de aztán vége.
Ünnepek helyett jönnek a hétköznapok. Hideg lesz. Életfilmünk visszaszürkül, és számolni kezdjük újra a napokat. Visszaálltunk a „normális” üzemmenetre.

Mesétlenné vált a világ.

És mégis vannak, akik nem tudnak visszaállni.
Képtelenek rá.
A spanyolok úgy hívják az ilyent: l'hombre inamorato.

Kell nekik a szerelem. Egyszerűen nem tudnak nélküle élni. Nem bírják a hétköznapot.
Csakis csodák között tudnak élni – csodátlan világban képtelenek rá.

Gyerekkorunkban valamennyien ilyenek vagyunk. Nem vesszük észre, mert a mai, hitetlen világ igyekszik leleplezni a csodát, kitörölni a gyerekek tágra meredt szeméből a rajongást, és mesétlenné tenni az életüket. Mi már elfelejtettük, hogy a lelkünk valahonnan jött, egy olyan világból, ahol a mese valóság.

Ahol mindaz, amiben hiszünk valóban él, és amit elképzelünk, az tényleg van. Bennünket száraz, racionális elvek irányítanak, és úgy nézzük a gyermekeinket, hogy azok fejletlen, primitív törpék, akiknek minél hamarabb föl kell nőni, és bele kell tanulni abba a szürke, boldogtalan valóságba, amit „realitásnak” nevezünk.

Hajlamosak vagyunk őseinkben is saját lényünknek valami-féle primitív előzményét látni. Föl sem merül bennünk, hogy ők olyan magasrendű szellemi képességekkel rendelkeztek, olyan különös érzékekkel, melyeket mi régen elvesztettünk már, s éppen mi vagyunk azok, akik primitívek lettünk, és elszegényedtünk.

Majmok lettünk az őshagyomány géniuszaihoz képest.

Őseink látták a mítoszokat, társalogtak az angyalokkal, az istenekkel, a szellemvilág lényeivel – mi pedig, mivel régóta nem érzékeljük már, szellemhazánkat nem létezőnek tartjuk. Lelkileg megvakultunk, és világtalan eszünk tapogatását tartjuk az egyet-len realitásnak. Ráadásul ezt a lélekvesztést, a kozmikus tudatnak és idealátásnak az elvesztését „fejlődésnek” nevezzük.

Azt mondani valamire, csupán azért, mert időben későbbi, hogy fejlettebb is, épp olyan, mintha valaki fejlettebbnek tartaná a szenilis aggkorát az ifjúságánál, vagy a haldokló vénségét a virágzó férfikoránál.
Megöregedtünk, ez az igazság.

Elvesztettük az istenlátás magasrendű képességét, és vele a legfőbb emberi képességünket: a másokkal való egység élményét. Nem tudunk szeretni.
Sem embert, sem növényt, sem állatot.

Hódítás, pusztítás és rablás lett az ego-ember jellemzője. Ahol csak megjelent, vagy kiirtotta, vagy rabszíjra fűzte azokat a népeket, akiknek magasrendű szellemi életét nem értette, és primitívnek tartotta.

Régóta az ego világában élünk.
A gyerekeinket azért nem értjük, amiért a Bibliát sem értjük igazán; számunkra már nem léteznek angyalok, látomások, csodák. Mesének tartjuk, hogy van bennünk valaki, aki a halállal nem hal meg, s hogy egy Tökéletes Intelligencia gyermekei vagyunk. Azt hisszük, hogy a mi realitásunk a mítoszok világánál sokkal magasabb rendű, s hogy minden vallás és hit pusztán a primitív képzelet műve.

Az, hogy az „én országom nem e világból való” kijelentés, a mai ember számára hihetetlen mesének tűnik, azért van, mert semmilyen tapasztalati élménye nem fűződik hozzá. Amit nem tud megfogni, és nem tud kísérletileg igazolni, amit csak lelkében kéne látnia: az nincs. Mert oda nem lát. Pontosabban szólva: a
lelkét nem tartja realitásnak.

Maga a „mese” szó is azt jelenti számunkra, hogy „nem igaz”. Holott nem ismerek olyan filozófust, aki népmeséinknél mélyebbet és igazabbat tudott volna mondani. Aki megérti a Tórát, többet ért meg a zsidóság kollektív pszichéjéből, mintha elolvassa mindazokat a könyveket, melyek több ezer esztendeje
erről a témáról értekeztek. Aki megérti a Csodaszarvas regéjét, többet tud meg a magyarság szelleméről, mint száz történelemkönyvből együttvéve.
Jelenleg az a helyzet, hogy a kipusztított ősmagyarság végtelenül gazdag tudáskincsét, hitét és metafizikáját a nyelvünkön kívül a népmeséink őrizték meg. A „tiszta forrás”, amiről Bartók Béla beszélt, ott van az eredetnél, ahol ő is keresett.

A kisgyermek megértése egyet jelent az ősi szellemiségnek, sőt magának a rég elfelejtett szakrális világnak a megértésével is. Még él benne szellemhazájának halványuló emléke. Nézz rá a kisbabádra vagy a kétéves unokádra: és egy villanásnyi ideig megérted az őshagyomány sok-sok titkát.
Azt, hogy az ember ilyenkor a legszebb (mosolyogó kis Buddha, minden csecsemő!), már nem is említem.
Csak azért ilyen rövid ideig, mert sajnos a gyermeklélek – akár az emberiség valaha – hamarosan megfeledkezik angyaltermészetéről. Elveszti látását, szellemhazája emlékét, és belejózanodik a mesétlen, lélektelen és halandó emberi világba.
A nevelés manapság azt jelenti, hogy a gyermekünket könyörtelenül megfosztjuk angyaltermészetétől, letépjük a szárnyait, hogy egy boldogtalan, rossz valóságban való létezés számára minél előbb alkalmassá tegyük.

Nincs szülő, aki ne érezné, hogy amikor gyermeke kinő az angyalkorából, egy kicsit megcsúnyul. Valami báj eltűnik róla.
A teste megnyúlik, az arca megkeményedik, térde csontos lesz. Tekintetében elhalványul az eredendő tisztaság. A leglátványosabb öregedés, amikor babánkból kisiskolás lesz. Amikor először óvodába visszük, átsuhan bennünk egy rossz érzés: rab lett szegénykém. Kár érte, gondoljuk. Kezdődik szegénykémnek a beteg társadalmi lét. A mamák pedig szívesen szülnének újra és újra, hogy átéljék azt a három-négy csodálatos esztendőt, amikor egy angyallal éltek együtt – még akkor is, ha ez az angyal gyakran bepisilt.

***

2009. december 13., vasárnap

Késő bánat - eladtam (vagy eb-adtam?) az életem...

A. D. Mello - A szív ébredése

Egy fösvény összegyűjtött fél millió dénárt, és örömmel tervezgette, hogy egy évig milyen kényelemben fog élni, mielőtt újból befektetné pénzét. Ám ekkor megjelent a Halál Angyala, hogy elvegye az életét.
Az ember könyörgött, és kérlelte az angyalt, felhozott ezer érvet, csakhogy élhessen még egy kicsit, de az angyal kérlelhetetlen maradt.
- Adj még három napot, és vagyonom felét neked adom! - kérlelte az ember.
Az angyal azonban még csak oda sem hallgatott, és elkezdte húzni az embert.
- Csak még egy napot adj, könyörgöm, és tiéd lehet mindenem, amit oly sok fáradtsággal és izzadsággal gyűjtöttem össze!
Az angyal azonban hajthatatlan volt.
Annyit azért mégis csak sikerült elérnie az embernek, hogy néhány pillanatot kapjon, és papírra vethesse az alábbi üzenetet:
"Bárki vagy is, aki megtalálod ezt az üzenetet, ha van annyid, hogy meg tudsz belőle élni, ne vesztegesd idődet a vagyongyűjtésre. Élj! Az én fél millió dénárom egy órával sem tudta meghosszabbítani az életemet."



Már hiába a dühöngés, mert kopogtatnak vala...
... és mi tudjuk, hogy nem a Dühöngő Ifjúság az!

A nagy hajszolásban
megvakult emberként
mi marad nekünk?

Maradék lehetőségek:





* * *