Persze, mindent elhallgathattam volna, Főtitkár Úr. Végső soron mit érdekel engem az emberiség jövője? Ki vagyok én, hogy magamra vállaljam a felelősséget, az erőn felüli Megváltó szerepét! És lehetséges-e, hogy egyetlenegy ember elbírja magában az emberiség eljövendő drámáját?!
Meg aztán, érdemel-e MÁST ez az emberiség? Méltó-e ez a metabolizáló, önmagát reprodukáló tömeg valami másra? Vádolom ezt a tömeget, következésképpen el is ítélhetem, ugye?
Én nem vagyok hős, Főtitkár Úr. Egyszerűen nem születtem hősnek. A hősöknek joguk van gesztusokhoz; a hősöknek joguk van a nagy szavakhoz és a szép halálhoz. Én Alfred Meduhov vagyok, első osztályú pilóta.
Ez minden. Még AZOK is megértették, Főtitkár Uram, hogy én egy SEMMI vagyok.
De úgy adódott, hogy én álltam a ravasz előtt.
Fogott Ön egeret gyermekkorában? Egérfogóval megfog egy egeret, belemártja a méregbe, és visszaengedi az egérlyukba: a többiről az egér maga gondoskodik. AZOK is így tettek velem. És így tehetnék én is mindnyájukkal.
Láthatatlanul éltem, láthatatlanul akartam élni, de az események hőst csináltak belőlem. Ez a rettenetes: az események rám erőszakolják, hogy hatalmas legyek! Fortuna azt akarja, hogy én legyek a Messiás! Isten keresztre akar feszíteni, hogy az idegen bűnöket megváltsam! Ez alkalommal még a hatalmas természet is csak rám számíthat! Azaz - rám, Alfred Meduhovra. Mit tegyek? Adjon tanácsot, Főtitkár Úr.
Újból megismételem - nem vádolok senkit sem. Egyszerűen így adódott, de ezek a dolgok FELETTÜNK állnak, függetlenek tőlünk. Olyanok, mint az Idő és a Világmindenség. Lehet, hogy nekünk nem tetszenek, de kötelességünk elfogadni őket, hatalmukon KÍVÜL állnak.
Ezt szerettem volna elmondani, Főtitkár Úr: az emberiségnek be kell látnia, hogy léteznek olyan dolgok, amelyek FELETTE állnak.
Aligha fogják Önt Alfred Meduhov problémái foglalkoztatni. Nincs is értelme.
Tisztelettel:
A.M.
Kalászba szökkentél, Mortilia, és már erősödsz, hogy beérleld magodat. Haroldod idegesen járkál, folyton a hasadat tapogatja... Ez egy csoda, Mortilia, amit a föld egyetlen férfia sem ért meg. Először csak a has nő.
Aztán...
Cinegém, a rettenetes éjszakákon, a hosszú és nyugtalan éjszakákon én melletted vagyok. Boldogan alszol, a takaró középen enyhén kidomborodik, alatta... Nyugodtan, egyenletesen lélegzel, így is kell, annak ott bent álomra és levegőre van szüksége, nyugodt álomra és állandó levegőre. Te csak aludj, Mortilia, ő még nem álmodik. Istenem, micsoda butaságokat beszélek! Már hogyan is álmodhatna, hiszen még nincsenek emlékei, nincsenek képei.
Ki alszik benned, Mortilia?
A vágás, cinegém, a vágás! Teljesen nyugodtan repültem a négyes szaturnuszi bázisra, úgy, ahogy te minden hétfőn beutazol a városba. Százszor is túljutottam az aszteroidagyűrűn, nem féltem. És akkor megéreztem valakinek a jelenlétét. Te még nem tapasztaltad, hogy az ember mindig észreveszi valakinek a jelenlétét? Aztán - láthatatlan ringás a levegőben, vékony hősugallat az arcomon. És az egyetlen hideg szem. Megbénított lassú ringatózásával, aztán undorító, nyálas csókkal érintette az arcomat. Megcsókolt, Mortilia!
És amikor elsüllyedtem az emlékezetnélküliségbe, ő fölém hajolt, és vékony tapogatóival figyelmesen felvágta ágyékom szövetét, mint egy tökéletes sebész, úgy mártotta rugalmas végtagjait szervezetemnek abba a teljesen személyes területébe, ahol száz és száz nemzedék nyomait hordozom, ahol az én meduhovi génjeim vannak elrejtve.
És aztán? Aztán nem tudom, Mortilia. Gének, kromoszómák - nem értem ezeket a dolgokat. Csak azt tudom, hogy minden fejjel lefelé fordult. Úgy vagyunk felépítve, cinegém, hogy mindenki megszüli a következőt, és annak tökéletesebbnek kell lennie. De az én földön kívüli Júliámnak ez nem tetszett, eljött a szerelmi találkára, hogy megcsókoljon, hogy megtapogasson, és amint elalszom, megfordítsa az én meduhovi magom rendjét, hogy az utolsót tegye az első helyre, az elsőt az utolsóra, hogy pontosan fordítva rendezze el őket, úgy, hogy anyám legyen a lányom helyén, a lányom pedig megszülje...
Ki alszik a szíved alatt, Mortilia?
Miért történt ez így, miért kellett pontosan velem megtörténnie? Én szelíd ember vagyok, nem haragítottam magamra a sorsot. Igazságos-e az, Mortilia, hogy a sors bezárjon ebbe a kilátástalanságba?
Úgy lesz, ahogy megindult. Te megszülöd az én nagyanyámat vagy nagyapámat, azok megszülik saját szüleiket, és azok is a sajátjukat, így fokozatosan elszaporodunk. Mint a láncreakció, Mortilia, fordított nyilainkat egyre több emberre visszük át: tíz, száz, ezer ember fogja a fényképeken felismerni az ismerős arcokat, úgy, ahogy én néztem az elsárgult greenfieldi képet. Mindenki egy újszülött mama vagy papa lesz, és maga fogja világra hozni saját szüleit; kezdetben félelemmel fogja gyanítani, majd meggyőződik róla, hogy
MÁR mindenki a múltját hozza a világra, hogy nem létezik a jövő, és elindultunk visszafelé - a múltba, kezdetben kevesen, aztán egyre többen.
Azt fogjuk mondani: Stop! Elég az evolúcióból, a szőrös népségből a fán! Mindnyájan, mindnyájan megfizetitek Alfred Meduhov első osztályú pilóta csókját, utálatos Júliájával! Örök időkig hordozni fogjátok ágyékotokon a vágást, mert így akarta az, aki a negyedik szaturnuszi bázis felé röpültében váratlanul meglátogatta a pilótát.
Lehet, hogy csak képzelődöm, Mortilia? Mondd, hogy igen, 136 kérlek! Mondd azt, hogy mindez csak egy félkegyelmű lehetetlen képzelődése! Mert lehet, hogy én valóban félkegyelmű vagyok, cinegém.
Néha arra gondolok, nem kellene-e kivárnom, hogy megszülj, hogy meggyőződjek róla, vágás van-e azon is. Nem szabad várnom, Mortilia. Az már a tied lesz, és nekem nem lesz felette semmilyen hatalmam. Ha megvárom, késő lesz, már hárman leszünk!
Látod, Mortilia, mit hordasz a szíved alatt? Halált, cinegém. A rettenetes éjszakákon melletted ülök, szorítom az ágy hideg végét. És te alszol, és egyenletesen lélegzel, a takaró középen kidomborodik, bent pedig... Miért éppen velem történt meg? Pedig mennyire szeretlek, cinegém... Jövök, hogy megcsókoljalak, és aztán... De kit fogok megölni? Az anyámat! A lányomat! Önmagamat! De annak ott bent nincs joga az élethez, mert vágás van az ágyékán... Jövök már! És szeretlek...
Botos Éva fordítása
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése