Agop Melkoljan - Mortilia 1

Agop Melkoljan - Mortilia

Az Egyesült Nemzetek Főtitkárának

Főtitkár Úr!

Bátorkodom Önnek írni, annak ellenére, hogy tudom: ez az üzenet sohasem fog eljutni Önhöz. Valószínűleg eltűnik valamelyik titkárának a fiókjában, és Ön soha nem fogja megtudni, hogy én, Alfred Meduhov, a Space Research Alapítvány első osztályú pilótája vádolom Önt és az Önhöz hasonlókat, az egész emberiséget, de mindenekelőtt magamat, mert bűnösök vagyunk civilizációnk közelgő pusztulásában.
Valószínűleg Ön sohasem fogja megtudni, hogy a Föld felett átok lebeg, s ez alkalommal nem pestisnek hívják, nem atombombának, ráknak vagy energiaválságnak. Ez alkalommal a Halál neve Alfred Meduhov...


Sem a világossárga, délre nyíló széles ablakú, tágas ház, sem az elszórt vakondtúrásokkal tarkított, rövidre nyírt füves rét, sem az úszómedence - semmi sem volt ezen a területen az övé.
Az Alapítvány döntése kategorikusan hangzott: "Használatba adatik Alfred Meduhov első osztályú pilótának, haláláig!". De melyik tárgy maradhat a mienk a haláluk után? - mondta az ünnepélyes átadás után Fang Dzsao, egy keleti bölcs önelégültségével.

Alfred Meduhov már akkor megértette, hogy ez a ház nem a gondoskodást és a hálát jelenti, hanem tapintatosan átadott életfogytiglani börtönt, ezért is él az ezerötszáz négyzetméteren egy elítélt tudatával. A külvilágot meg nem ismeri, és fél is tőle. Néha megengedheti magának, hogy egy-egy tárgyat arrébb tegyen, azt is inkább a mozgásigény, mintsem a kényelemszeretet miatt, de Antonia figyelő szeme minden változást észrevesz, egy áthelyezett tárgyat, egy zsírfoltot, még egy görbén nőtt rózsát is.

Ilyenkor elhúzza a száját, néhány napig idegesen járkál, végül a rendtől való önkényes eltérés miatt az Alfreddal folytatott néma harcban női pedantériája győzedelmeskedik. Aztán minden folytatódik úgy, mint tegnap meg tegnapelőtt, mert Antonia nem kedveli az idő múlását, és hogy Alfredet is elszigetelje tőle, az összes órát kidobta a házból.

Szerdán, pontban délben, a nyárfák közötti úton Rozalina kis furgonjának sárgás teteje úgy virít, mint egy bogár a hajladozó fűszálak között - néhány alumíniumkonténerben ő hozza az Alapítvány gondoskodását bizonyító dobozokat. Rozalina maga szed ki mindent, átadja a költségek részletes számláját, közvetlenül mosolyog, aztán formás kis fenekét riszálva visszaül a kocsiba, mulatságos sapkájával visszainteget ("Csaó, Alfred, a jövő szerdán, ugyanebben az időben!"), s újra eltűnik a nyárfák között.

Csaó, Rozalina! Furcsa vagy, az ördög vigyen el, s honnan veszed, te kis szicíliai bogár, ezt az életerőt? Ezután Antóniával ketten gondosan kiveszik a húscsomagokat, borosüvegeket, konzerveket és kávét, a csomagok között keresnek valamilyen, akár érdekből, akár figyelmességből írt borítékot, de leveleket csak az ünnepeken kapnak, amely napokon az űrkikötői régi barátok kötelezik titkárnőiket, hogy nagy halom üdvözlő kártyát töltsenek ki a nagylelkű "Kellemes ünnepeket!" felirattal.

Rozalina sárga furgonja után következik a hosszú és fárasztó trópusi eső, úgy ömlik, mint valami átok. Kettesben ülnek a vendégszoba nagy ablaka előtt, Antonia felszolgálja az illatos kávét, az új küldeményből, meg a meleg szendvicseket. Nézik a szürke esőcsíkokat a sétányon, a piszkos kendőként elterülő pocsolyákat, úgy, mint Greenfieldben, valamikor, amikor a víz elvitte Jack ólját; a kutya hosszan vonított, tanácstalanul emelgette a mancsát, aztán az örvény hirtelen elborította pofácskáját, az üvegesen kimeredt szemeket, a fülek hegyét. És vége lett. A víz elnyelte Jack meleg, rozsdaszínű testét, majd elégedetten püffesztve a hasát, felböffentett néhány buborékot - és a kutyának vége lett. Az oszló tetemet a folyóparton találták meg, a kisfiú megásta a sírt, zokogott, nem ment haza egy hétig, nem akart senkit sem látni, de később megszokta, mert az ember megszokja a veszteséget, megássa a sírt, zokog, de végül hozzá kell szoknia.

Alfred most nézi az esőt, a fényszórók sárga szablyavágásait az országút oszlopain, és kortyolja az illatos kávét. Kevéssel sötétedés előtt Antonia begyújtja a kandallót, és csak akkor törik meg a csend:
- Mesélj valamit, Alfred.
Ilyenkor a házban minden élő és élettelen tárgy tudja, hogy szerda van, esik, és ezen az égövön az összes óra hetet mutat.
Ott nem esik, miért vannak ilyen képzettársításaid?
Antonia a tűzre mered, tágra nyitott szemmel előrehajlik, lebontja a haját, és azt mondja:
- Csak úgy eszembe jutott. Te semmit sem mesélsz ARRÓL...
"Tudom, tudom, Alfred, a csillagok farkasa nehezen él a kandalló mellett, és nem illik a kezébe a sövényvágó olló, de te elvégezted a feladatodat, eleget tettél az Alapítványnak, és az most meghálálja neked" - így szólt régen Fang Dzsao, és a szeme egészen keskeny réssé szűkült.
Tudod, Antonia, hogy nem vagyok jó mesélő. Velünk volt René, a navigátor, nagyszerű fiú, verseket írt. Ő jobban tudott...

"Na, tűnj el! - így kiáltott Fang Dzsao. - És köszönd meg, hogy munkahelyi balesetnek minősítettük, különben egy fityinget se kapnál! Nem vagyunk kötelesek a lökötteket eltartani, világos?!"

- Ez a René még repül?
- Igen, nemrég olvastam a nevét az újságban.
Az ég szét fog szakadni, teljesen széthasad a villámoktól, a dörgés olyan, mintha egy óriás verné dobjának fekete, megfeszített bőrét. Ha kimegy az ember, az esőcseppek elbódíthatják, a víz elnyelheti, úgy, ahogy régen elnyelte Jacket - orrocskáját, ijedt szemét, a füle hegyét is és vége lett. A szél szemtelenül betolakodik minden üregbe, és úgy süvít, mintha egy óriás kürtként fújná a házat.

Az ember csodálhatja, hogy tud ez a törékeny Rozalina és sárga furgonja annyi vizet, szelet és kürtfúvó óriást magával hozni. És miért éppen őt küldik? Különben rendes nő, az ördög vigye el, életerős, olyan a lába, mint a tücsöké, mosolya, mint az égbolt, mintha a föld összes férfia őt szeretné és gyengéd szavakat suttogna a fülébe. Kezdetben titokban csókolóztak, a lány akarta, a bokrok mögé hívta, kigombolta a dzsekijét, hogy érezze a férfi érintését, és úgy csókolt, mintha az lenne az utolsó csók - nyíltan, megfontolatlanul, sőt tudatosan hanyatt dőlt, amíg egyszer Antonia meglátta őket, és hisztériásán összehordott millió zagyvaságot, de ez már régi történet, miért is kell most rágondolni.

Alfred ma már csak messziről integet Rozalinának, jelentéktelen mozdulatok a levegőben, kód nélküli életjelek. "Csaó, Alfred, a jövő szerdán, ugyanebben az időben..."

Élnek, és a vágyaik is feszítik őket. De szerdán délben Antonia mindig a vendégszoba nagy ablakának függönye mögött leskelődik. Antonia nem szereti a fegyelmezetlenséget, ő maga a megtestesült szigorúság. "Csaó, Alfred, a jövő szerdán, ugyanebben az időben" - és az élet tücsöklábakon elsuhan, hogy a Föld minden férfia szerethesse és gyengéd szavakat suttoghasson a fülébe.

...

* * *

Agop Melkoljan - Mortilia 2

...

Főtitkár Úr!

Ez az állítás túlzásnak tűnhet Önnek. Főleg akkor, ha veszi a fáradságot, és elolvassa munkahelyi jellemzésemet és a személyi dossziémat. Abban az áll, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok: "erős agyregresszióban szenvedek". Csakhogy én pontosan annyira vagyok beteg, mint Ön és az elhízott emberiség többi példánya. A mi betegségünket önteltségnek és csömörnek hívják.

Mi ma az emberiség, Főtitkár Uram? Egy szuperbaktériumokból álló hatalmas gyarmat, amelynek egyetlen rendeltetése van - a metabolizmus. Fogyaszt, feldolgoz és eltávolít Az emberiség eszik, iszik, őröl és kiválaszt, bekapcsolva a biotömeg körforgásába, mint egy feldolgozógép, aminek hasznos tevékenysége alacsony koefficiensű, és jutalmul bőrréteg alatti zsírpárnákat kap.

Ennek a tömegnek másik kötelessége, hogy szaporodjon s létrehozza HASONMÁSÁT. Ön valószínűleg ismeri a biológiai telítettség törvényét: ahol egy ökológiai kamra túlnépesedik, ott az egyéneknek nincs lehetőségük szabad fejlődésre. És akkor bekövetkezhet a fatális esemény. Már be is következett, tisztelt Uram.

Biztosan azzal vádol, hogy általánosítok, mert sok olyan ország van, ahol nem így
állnak a dolgok. De az én Amerikámban így van, és Ön Amerikáért is felelős, ugyebár?


Húsz évvel ezelőtt anyaszült meztelenül állt az orvosnő előtt, kezét szégyenlősen maga elé tette, egyik lábáról a másikra állt, a- mikor a doktornő levette a szemüvegét, és közölte:
- Semmilyen fiziológiai elváltozást nem lehet észlelni.
- Akkor repülni akarok!
- Az Alapítvány úgy véli, hogy a stressz után az ön pszichológiai állóképessége meggyengült.
- De nekem még öt évre szól a szerződésem!
- Busás összegű nyugdíjat folyósítunk önnek.
- Ez a legkényelmesebb módja annak, hogy eltávolítsanak?
- Hallgasson meg, Meduhov! Én orvos vagyok, és nem veszek részt az Alapítvány játékaiban. De meddig akar még itt pucéran álldogálni?

Felöltözve persze egészen más. Az ember magabiztossá válik, rágyújthat egy cigarettára (a doktornő nem meri megtiltani, mert a páciens nem teljesen normális), a vér visszatér az arcába. Vakmerővé válik, az asztalra csap, a nő meg csak ismételgeti, hogy különben jól van, nagyszerű a vérképe, a vizelete majdnem olyan, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, csak az agya sokkolódott; lehetséges, hogy néha kaotikusan át fog kapcsolni, de az idő múlásával lecsillapodik, orvosi szaknyelven - elcsitul.
De nem tudom, Meduhov, hogy mennyi idő múlva, érti ugye, az agy rejtély, ez magától is függ: kevesebb alkohol, több sport és séta... És egy kérés: ne gondoljon arra... hogy is mondta... a szörnyre. Én hiszek magának, kérem, én nem vagyok Fang Dzsao, teljesen lehetséges, hogy látta... És egész idő alatt az a gunyorosan sajnálkozó pillantás.

A doktornő hideg logikájától már akkor megijedt, amikor testének minden négyzetcentiméterét orvosszakértőre jellemző alapossággal tanulmányozta, amikor egy masszőr ügyességével minden izmát végigtapogatta, a fehér köpeny alatt szabadon ringó telt mellével egészen közel hajolt hozzá (emlékszik, hogyan harcolt a vággyal, hogy bepillantson az elképesztően fehér és mosószerillatú köpeny kivágásába, végül a vágy győzött), és a vizsgálat befejeztével az egyetlen elismerő mondta, amit a nő közölt: "Irigylésre méltó kondíció." Semmi több.

Az orvosnőt Őr-kobrának nevezték, mert minden részét ismerte a pilóták testének, fejből tudta a különböző táblázatokat: a pH-t, a cisztolt és diasztolt, a plazma ozmózisnyomását, az adrenalint, a prosztatakiválasztási százalékot és még egy millió badarságot, ezek mögött azonban a repüléshez való jog rejtőzött. Minden földi visszatérés alkalmából koktélt rendeztek, ünnepi beszédet mondtak, könnyes szemmel mesélték emlékeiket, csak az Őr- kobra húzódott félre, ügyetlen kísérletet téve arra, hogy felvegye a beszélgetés fonalát, vagy mosolyogjon (a mosoly nem állt neki jól, el kell ismerni), mutatóujjával mulatságosan feltolta a szemüvegét, aztán hátulról becserkészett valakit, és annyit mondott:
- Jöjjön el holnap, Meduhov, megnézem az albuminját. Az albumin persze csak ürügy volt, hogy újra kezdődjön a pH, a cisztol és diasztol és így tovább, hogy elérkezzen a rettenetes "fordítson hátat és hajoljon előre"-ig, addig a férfiatlan beállásig, ami után a pilóták legalább két napig öntudatlanra itták magukat az undortól.

...

* * *

Agop Melkoljan - Mortilia 3

...

A legfurcsább az, Főtitkár Úr, hogy ez az emberiség értelmesnek nevezi magát. Méghozzá minden belső kételkedés vagy ingadozás nélkül. És csakis azért, mert viszonylag okosabb a többi állatnál, amelyek között él. De ezek az állati közösségek alacsony intelligenciájúak, és nem szolgálhatnak példaként, ugye?
És még valami: ez az emberiség megköveteli, hogy MÁSOK is értelmesnek nevezzék és annak tartsák. Nem tud semmit MÁSOKRÓL, de "értelmes testvéreinek" nevezi őket. Látja - "testvérek"-nek! Képzelje el ezt - az értelem szintjén.
Úgy látszik, hogy mindenki, aki okosabb az ökörnél, a teknős- békánál és a majomnál, az értelmes!
Méghozzá metagalaktikus léptékben.
Én űrrepülő vagyok, és nem tudok másként, mint asztronómiai léptékben gondolkodni. Ez az álláspont szükségszerű, Főtitkár Uram. Én, Alfred Meduhov, teljes felelősségen) tudatában kijelenthetem Önnek, hogy MÁSOK nem számítanak bennünket sem értelmeseknek, sem testvéreiknek.
Egy nagy világossárga ház, száznegyven kilométerre a legközelebbi településtől, úszómedence, teniszpálya, rövidre nyírt fű, elszórt vakondtúrásokkal. Ez szuperluxus, Alfred, nem mondhatsz ellene semmit. Tizenkét pompás szoba, tökéletesen elég ahhoz, hogy megbolondulj.
Tehát életem végéig itt fogok lakni?
Négyszázezer mani. És majdnem palota! - nevetett gonoszul Fang Dzsao.
Kész vagyok magával cserélni.
Miket beszél, Meduhov. Nekünk, keletieknek van egy közmondásunk...
Délután, amikor először hallotta a trópusi eső ütemes kopogását, rögtön levette az ablakok alumínium boltívét, mert ettől a tremolótól majd megőrült - mintha valaki lassú léptekkel járkálna a másik szobában, minden pillanatban ki akarná nyitni az ajtót, de még késlekedik, visszaindul, miért nem jön be, az ördögbe is, miért késlekedik?
Amikor besötétedett, megértette, hogy AZ el fog jönni, most volt a legalkalmasabb pillanat arra, hogy besurranjon, becsússzon és ráemelje egyetlen hideg szemét. Mint akkor a hajóban, amikor teljesen váratlanul rájött, hogy a válla mellett valaki van, megérezte a lélegzéséről, megbénította a lassú jobbra-balra ringatózásával, aztán AZ egy könnyű, undorító csókkal megérintette az arcát. Csak állkapcsának sárgás vonalát sikerült meglátnia: a visszataszító szögletes kapillárisokkal átszőtt, sárgás színű szembogár a homlok közepén állt; a szájat, a rászáradt nyálkával, az
arcon a foltos kitüremlést, ami őt szagolgatta, lassan közelített, már egészen mellé ért, készen rá, hogy harapásszerűen éhes érintésével nyálas foltokat hagyjon az arcán, aztán a kocsonyás has végigcsúszott a nyakán, megérezte a felgyorsult pulzust, a lélegzet lassú lökéseit, a mellén lévő nyálkás pumpácskák közötti vékony kis tapogatókat; amelyek mint az orvosi tűk, úgy nyomultak be nyaki verőerébe, és aztán - csak egy szúrás, valami hűvös és ernyesztő lassú hullám, csak a csodálatos emlékezetnélküliség...

Ma este újból eljön, Alfred, most jött el a legalkalmasabb pillanat, hogy besurranjon. Eljön, hogy megcsókoljon, hogy átengedd magad, és elaludj ölelésében, euforikusan és kielégülten, mint akkor, a földön kívüli szerelem perceiben. Félsz, azért csukod be az ajtót, bútorokat tolsz elé, bekattintod a zárat, és bekapcsolod az elektromos jelzőrendszert, töltött fegyverrel állsz, és így vársz reggelig, mert félsz a csóktól (pedig mennyi gyengédség volt benne!), a nyálkás pumpácskáktól, amik kiszívják az erődet. Amikor elengeded magad, ő átölel, mint egy utcalány, úgy csúsztatja pikkelyeit nyakad köré, és amikor már indulsz a nirvána felé, ő körülfon, elindul a füledhez, és éppen akkor, pontosan abban a pillanatban akar...
Állj! Lövök! Egyszer és mindenkorra szétloccsantom az undok pofádat, palacsintává lapítom, mint amikor apa a garázs előtt szétmázolt egy békát, s a béka kiszáradt: világoszöld, elviselhetetlenül bűzlő, kemény bőrcafattá vált...

El kell, hogy felejtselek! Kihányom a belemet, nem tudom az egész életemet álmatlanul tölteni, nem félek már tőled, már a Földön vagyok, nem tehetsz velem semmi rosszat, egyszerűen undorodom tőled, undorítasz! Nő vagy? És miért csókoltál meg? Istenem, hát létezik olyan költő, aki szonettben megénekelhetné ezt az undort? Nő vagy? Megértelek, hosszan repültél, sokáig voltál egyedül, szerettél volna valakit megcsókolni, szükséged volt rá, aztán megláttad az én hajómat, besurrantál a fülkébe, és ott találtad a mit sem sejtő hímnemű Alfred Meduhovot. Eldöntötted, hogy meglepsz, kis undokom, hogy csöndben és titokban csinálod, mert szégyenlős vagy, először csókolsz földi embert, és nem tudod csak úgy, egyenesen... Nem köszöntél, nem vallottál szerelmet, csak az állkapcsodra száradt nyálkát láttam, a foltokat. Undorító, földön kívüli Júliám!
Kevesebb alkohol, több sport és séta - mondta az Őr-kobra. Fokozatosan helyrejövök. Kezdetben rettenetes volt, minden este vártalak, töltött fegyverrel szunyókáltam, hogy egyszer és mindenkorra szétloccsantsam az undorító képedet, bár nincs abban semmi rossz, hogy megcsókolsz valakit - ez a szerelem módja nálatok is. Szerelmet mondtam? Szerelem veled? Nő vagy?

De már megszoktam, sőt néha még alszom is; rendbe fogok jönni, ismét a régi Alfred Meduhov leszek, az űrfarkas, acélidegekkel, aki soha nem izzad meg, kilencszeres terhelést is kibír, és a legtemperamentumosabb nőben is kisebbségi érzést tud kelteni. Ez volt Meduhov addig a pillanatig, amíg földönkívüli Júliája furcsa szerelme jeléül meg nem csókolta. Ezután elrontotta a küldetést, majd alkalmatlan bolondnak nyilvánították, aztán Veszelova doktornő beszélt neki az agy kattogásáról, aztán az Alapítvány ebbe a tizenkét szörnyű szobába internálta, aztán az lett belőle, ami most - nem teljesen normális férfi, élete második felében, szórakozott nézéssel, szeszélyes húgyhólyaggal, periodikus tachikardiával, arra ítélve, hogy egyedül és nyomorúságosan élje le élete fennmaradó részét.

...

* * *

Agop Melkoljan - Mortilia 4

...

És ezt nyugodtan állíthatom, mert én vagyok az egyetlen földi lakos, aki látta ŐKET. És ne gondolja, Uram, hogy ez valamilyen találkozás vagy kapcsolatfelvétel volt. A mi tudományunk semmit sem tud róluk, ugyanakkor bölcs fogalmakkal dobálózik, ami csak elmélyíti tévedéseink vermét.
 
Én láttam ŐKET. Meggyőződésem, hogy ez a találkozás véletlen volt, mint ahogy a vadász is véletlenül találkozik áldozatával az erdőben. Nem törekszik felé, de amikor találkozik vele, mint tényt fogadja el (szerencsét), és a feltételeknek megfelelően cselekszik.
 
Miért gondolkozom így? Ők nem törekednek felénk, Uram, egyszerűen azért nem, mert nem értenek bennünket. Ők NEM AKARJÁK megtudni, mik vagyunk mi. Számukra mi csak véletlenszerű tény vagyunk, kevéssé valószínű, de mégis lehetséges esemény. Ők a SAJÁT értelmük szerinti testvéreiket keresik, ugyanúgy, mint mi.
 
Mi véletlenül találkoztunk. De vajon az ember megérti-e, hogy talált valamit, amit nem KERESETT? Minden értelmes tevékenység azzal kezdődik, hogy: Mi ez? Tehát először meg kell fogalmazni a kérdést, s csak azután válaszolni rá. De ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: "Mi ez", a kérdéses "ez"-nek fel kell hívnia magára a figyelmet. Mi NEM keltjük fel a figyelmüket, Uram. Rólunk egyáltalán nem tesznek fel kérdéseket.'
 
Megtaláltak engem anélkül, hogy kerestek volna. Amikor rátalálunk valamire anélkül, hogy keresnénk, nem tudjuk, mit kell vele TENNI, nem én voltam a céljuk, s nem volt velem kapcsolatban kidolgozott STRATÉGIÁJUK. Ők sohasem sejtették, hogy én VALAMI vagyok, amivel részt lehet venni a játékban. Ők egyáltalán nem feltételezték, hogy én vagyok AZ A VALAMI, amiről biztosan régen elmélkednek és írnak. Az ő kritériumuk a VALAMIRŐL szemmel láthatóan teljesen más, mi nem felelünk meg elképzelésüknek.
 
Amikor az ember talál valamit, amit nem keresett, és nem tudja, mi az, amit talált; s végül - amikor nem fogja fel, hogy ez egy bizonyos valami, mi történik akkor, Főtitkár Uram? Akkor mindig valami ÉRTELMETLENSÉGET csinál, ugye?
Aztán egy napon a folyóparton találkozott a doktornővel, amikor az csípőjét a finom műanyag székre eresztve az úszót figyelte. Alfred óvatosan odalopódzott, a nő nem hallotta, így hosszan figyelhette, örült válla lágy hajlatának, az alkony ellenfényében égő hajának.
- Jó fogást, Veszelova doktornő!
A horgászó nő kicsit megriadt, mintha nem várta volna, de elmosolyodott (nem állt neki jól, ezt el kell ismerni), és bőbeszédűen elkezdte magyarázni, milyen tapasztalt horgász, hogy amióta az eszét tudja, mindig horgászott, és büszkén mutatott néhány oxigénért tátogó pisztrángot. Nem tudtam, hogy a közelben lakik, Meduhov, sohasem gondoltam, becsszó, én teljesen véletlenül... Ezután elindultak a folyóparton, sok mindenről beszéltek, de mindenekelőtt az egészségi állapotról, azokról az utálatos cisztolokról és diasztolokról, a kattogásról és még minden másról. Egymás mellett lépdeltek - egy férfi és egy nő, nő és nem egyszemű, pikkelyes Júlia; a nő, aki mindenben bővelkedik, de legjobban abban a vágyban, hogy mindazt fel is kínálja.

Már nem emlékszik rá, pontosan hol történt, hogyan magyarázta el a doktornőnek magányos férfi vágyát, arra sem emlékszik, milyen választ kapott (valamit a hímek fajtisztaságáról), és mivel kapcsolatban tette véletlenül kezét a nő derekára; biztosan akaratán kívül megérezte a napsütötte hát vonzását, felébredt benne valami, és teljes erővel elöntötte, elhatalmasodott rajta, s aztán minden forogni kezdett körülötte. Először a tölgyfa ágait látta, aztán - egészen közelről - a füvet, Veszelova doktornő szemét, ami már nem volt annyira szigorú és hideg, orra alatt az apró pihéket, megérezte szájának keserűfűízét, és amikor éppen megért benne a remegés, úgy, mint a start előtt, a nő eltolta magától, felpattant, tenyerével lesimította a szoknyáját, és pontosan úgy, ahogy-az orvos beszél a beteghez, megszólalt:
- Uralkodjék magán, Alfred. Maga nem férfi.
- Nem vagyok férfi?!
- Igen, Alfred. Én az orvosa vagyok, és tökéletesen ismerem magát.

Ekkor beszélt neki a vágásról, arról a vékony forradásról, a szinte láthatatlan hegről az ágyékán. Teljesen véletlenül vette észre, még az egyik vizsgálaton, amelyik megerősítette, hogy ott valóban sebészeti beavatkozás történt, valószínűleg valamelyik androgénhormon-termelőn.
- Ezért hittem a szörnyben, Alfred, ezért voltam benne biztos, hogy ez nem kitalálás - szólt Veszelova.
Mert láttam ezt a műtéti heget, amit földi ember nem okozhatott.

Alfred hallgatott Rágyújtott egy cigarettára, így indultak vissza némán a folyó mentén, addig a helyig, ahol a doktornő kocsija állt. Egész úton hallgattak. A nő csak egyszer próbálta megfogni a kezét, de Alfred energikusan ellépett tőle, így továbbra is komoran mentek a kocsiig, ahol a doktornő futólag megcsókolta, beindította a kocsit, s mielőtt sebességbe kapcsolt volna, különösebb hangsúly nélkül szinte odavetette:
- Három nem múlva visszajövök. Örökre.

Emlékszik rá: rohant, dühödten rugdosta mind a kilenc ajtót, amíg elért a fürdőszoba tükréig, hogy megnézze azt a vágást az ágyékán - vékony, behegedt, szinte láthatatlan metszés, és ezt az ő földön kívüli Júliája hagyta rajta, mint örök szerelme jelét és szimbólumát, mint a hűség fogadalmát, akkor, amikor ő boldog emlékezetnélküliségben lebegett.
Három nap múlva megérkezett Veszelova doktornő, és Antonia lett belőle.

...

* * *

Agop Melkoljan - Mortilia 5

...


Nem mesélem el a találkozást; viselkedésük módját és annak következményét.
Mindez le van írva a Space Research Alapítvány évkönyvében és megjelölve becses személyem ágyékán. Fontosabb az alábbi kérdés: jogom van-e hozzá, hogy vádoljam őket? Nincs, Uram. 

Nincs jogom, és nem is vádolok. Ahhoz, hogy értékeljem magatartásukat; nekem az Ő LOGIKÁJUKAT kellene használnom. Ahhoz, hogy megértsem, mit akartak csinálni, úgy kell gondolkodnom, ahogy ők. Nem lehet bűnről beszélni, amikor nem tudjuk, MIT tettünk és KIVEL, és nem FOGJUK FEL, hogy MIÉRT.
 
Természetesen lehet feltételezésem, mint ahogy a fának is lehet, amikor belevágják a fűrészt. De van-e ezeknek a feltevéseknek valamilyen értékük? A fa arra számít, hogy szobor, de legalábbis papír lesz belőle. Meg tudja-e érteni, hogy egyszerűen NINCS RÁ SZÜKSÉG? Csak SZÁMUNKRA nincs.

Vékony hangú, cinegenyakú Mortiliám! Aranylabdám! Aki a napot szeretné elérni, de megbotlik a fűben. Ne menj arra, csivitelőm, beleesel a medencébe. Fogd meg az ujjam, menjünk egymás mellett, így ni - mint apa és lánya. Melletted egészen más leszek, kihúzom magam, mintha a VILÁG kapaszkodna a mutató- ujjamba, mintha a jövőt vinném magammal, és áldom az Alapítványt, amiért kidobott, mert különben te nem lennél nekem.

Minden az övék, amit itt látsz, csak te vagy az enyém, Mortilia. Ne sírj a mama után, most dolga van. Nem tudlak megetetni, ügyetlen vagyok, de elképzelhetetlenül szeretlek! Ej, kis butám, te nem érted még ezeket a dolgokat.

Nem voltam férfi, Mortilia, én nem voltam férfi? Ne érintsen engem, Alfred Meduhov, maga nem férfi - mondta akkor anyád. Az ágyékán vágás van a szörnytől, vékony vágás, ami végzett magával egyszer és mindenkorra, és ezért ne is próbálkozzon, nem lesz belőle semmi. Bevallom, ezzel a meggyőződéssel feküdt mellém, még undorodott is, félrefordította a fejét, és... Istenem, milyen butaságokat beszélek a lányom előtt!

Később tudtam meg, hogy az Alapítványtól és a Jövőkutató Intézettől küldték, készakarva. Szép kis kutatás, ugye, Mortilia! Ide- küldenek nekem egy jó nőt, hogy ellenőrizzék, férfi vagyok-e a szörny műtétje után is. Kiderült, hogy férfi vagyok, méghozzá nem is rossz. Egy idő múlva szalad felém az anyád, sír szegény, vörös még az orra is. Átölel, majd szétrobban az örömtől. Terhes vagyok, Alfred, tényleg terhes vagyok!
Te még nem érted ezeket a dolgokat, kis butám.

Ezután a has elkezd növekedni. Nő a has, és mit gondolsz, miért? Mert te voltál benne, Mortilia. Az ördögbe is, ezt a csodát a világ egyetlen férfia sem érti. Először a has növekszik. Aztán, ha odateszem a fülem, bent valami mozog. Az életke mozog! Később, amikor odateszem a kezem, valami rugdos. Na, találd ki, ki rugdosott? Te, Mortilia! Finoman és óvatosan odateszem a kezem, és te azt gondolod, hogy kis fészkedben, amit rugdosol, valaki meg akarja zavarni a nyugalmadat. Ilyen dolgok ezek.

Aztán megszülettél - picikén, vörösen és ráncosán. Éhesen és pisisen. Hej, micsoda primadonna vagy, igenis pisis vagy! Az a fontos, hogy te létezel, hogy a szörny nem tette meg a legborzalmasabbat. A földön kívüli Júliáról beszélek. Furcsa volt a szerelme, egy csókért annyi rettegés...

...

* * *

Agop Melkoljan - Mortilia 6

...

Megérthet-e bennünket a fa, Főtitkár Úr? Nem. és mi megérthetjük-e a fát? Nem. Ahhoz, hogy létrejöjjön a megértés, ahhoz egy színvonalon kell lennünk, egy lépcsőfokon. Általánosan elfogadott tény, hogy az értelem az utolsó lépcsőfok, a csúcs, ahonnan le lehet nézni a közeli és távoli környezetre. De ez sem igaz. A megelőző lépcsőfokok elég messze vannak, mi pedig nem a MEGÉRTÉS, csak a TANULMÁNYOZÁS céljával figyeljük őket.

És még valami: hogy melyik lépcsőfok az utolsó, az a létra magasságától függ, és MINDEN bolygó MAGA készíti el létráját; úgy alkotja meg, ahogy akarja és olyan magasra, amilyenre akarja. A mi természetünk ilyen magasra tudta, de egy idegen természet lehet, hogy még magasabbra képes építeni - ez lehetőségeiktől és ambíciójuktól is függ. Lehet, hogy ők a mi modellünket nem tartják sokra, vagy semmibe veszik, elvetik és továbblépnek.

Egyszóval, Főtitkár Uram: minden bolygónak olyan civilizációja és olyan értelme van, amilyet KIÉRDEMEL!

A délutáni kávé remek. Az ember ül a vendégszoba nagy ablaka előtt, nézi a szürke esőcsíkokat az úton, a pocsolyák piszkos kendőit. A földrajzi öv minden órája ritmikusan ketyeg, de az ó házában nincs óra, ezért nyugodt - az idő itt már régen megállt. Antonia lebontja a haját, most már lehet beszélgetni.

- Pontosan olyan, mint Greenfieldben - kezdi Alfred. - Egyszer rettenetes nagy eső esett, és elvitte Jack házát. Sokat sírtam, Antonia. Szerettem azt a kutyát. Pontosan olyan volt. mint egy ember, csak éppen iskolába nem járt.
- Unom már ezt a történetet Jackkel, minden szerdán elmeséled. Ennyire nem tudsz semmi mást kitalálni?
- Rossz mesélő vagyok. Köztünk volt René, a navigátor, verseket is írt, ő jobban tudott... Meg aztán sok minden kifakult az emlékezetemben. Pedig milyen remek fickó voltam! A legjobb plazmanyomású pilóta, a legmagasabb százalékú...
- Hagyd abba!

Még két nap a boldog péntek estig, amikor a városi kollégiumból Mortilia hazajön. Először kocsijának berregése hallatszik, a- mely feltűnik a nyárfák között az úton, befordul a ház elé vezető betonra, köhent egypárat, és megáll. Aztán Mortilia léptei az előszobában: gyors, nyugtalan, ugyanakkor lágy és már nőies, a lépcsőn ritmikus és tagolt, a folyosón sietős és vidám, aztán felkiált: "Mama, papa, itt vagyok!" Megcsókolja őket, csak úgy sugárzik, nem talál helyet a csomagjának, ezért rendetlenül az ajtó mellett hagyja, és elkezd mesélni - egyik napot a másik után, egyik órát a másik után, szavak zuhataga, ők ketten pedig némán örülnek, boldogok.

A kollégiumban így és így van, az iskolában így és így - vacsoráig mindent el kell mondani, mert amikor Antonia felteszi az asztalra a fehér abroszt, a borospoharakat és a virágot, akkor már csak a családról szabad beszélgetni.
- Hogy van a szíved, apa? Ne igyál annyi kávét, hányszor mondtam már...
- Csak a kávé maradt. És a szív az élvezetekért van, nem?
- Az egyik szív ezt akarja, a másik meg mást.
- A te vérnyomásod, mama? Több mozgásra van szükséged, több mozgásra!
- Én orvos vagyok, Mortilia. Tudom, mikor segít a mozgás és mikor csak egyik orvosi tanács...
- Alfred, ma átnéztem az albumot. Mikor készítetted ezt a képet Mortiliáról?
- Ez nem Mortilia. Ez az én anyám, Antonia.
- Teljesen megöregedtél, fiam. Egyáltalán semmit sem látsz, tisztelt első osztályú pilótám. Felvágsz a prosztatakiválasztásod- dal, az agyad meg teljesen kihagy. A képen Mortilia van, a fejemet teszem rá.
- Tévedsz. Ez a kép negyven év óta megvan, azóta, amikor Mortilia még álmaimban sem szerepelt. Ez mama, Antonia. A kép Greenfieldben készült, a ház udvarán, ahol én születtem. Vasárnap este volt, mama bálba készült, és azt akarta, hogy a legszebb ruhájában fényképezzük le.
- Ah, te, mondtam már: a fejemet teszem rá! Ez Mortilia!

Így kezdődött - egy gyanúval, egy semmit nem érő színes képpel, ami negyven éve készült Greenfieldben, a kis faháznál: az objektív előtt egy fiatal, szép, mosolygós asszony, félig balra fordított fejjel - biztosan a férjére nézett, azért ilyen derűs.

Pénteken hallatszik az autó hangja, köhent néhányat a házhoz vezető betonon, aztán a lány lépései a folyosón. "Mama, papa, itt vagyok!" Megcsókolja őket, és tündöklik, nem talál helyet a csomagjainak. Szavak zuhataga - a kollégiumban így és így, az iskolában így és így, de Alfred hallgat, nézi a lányt, tanulmányozza minden mozdulatát, minden akarattalan rezgését a kéznek, a combnak, a szájnak. Hol látta mindezt?

Íme, ez a mozdulat, a kifordított tenyér, mintha felfedezését tálalná valaki elé. Vagy például ez a nézés - tágra nyitja a szemét, és a fejét jobbra-balra ingatja. Hol látta mindezt? Íme, ez a mozdulat, a kifordított tenyér, mintha felfedezését tálalná valaki elé. Vagy például ez a nézés - tágra nyitja a szemét, és a fejét jobbra-balra ingatja. Hol látta mindezt?

A greenfieldi kis házban eljött a vasárnap. Az áldott vasárnap, tizenegy óra, amikor Natalia mama hazajön a templomból, és hosszasan mesél azokról az emberekről, akikkel ott találkozott.
- Láttam Stewartékat a piros Buickjukkal - nagymenők! - És előrenyújtja kifordított tenyerét. - Ők gazdagok, de James és Patrícia, ők szegények. Ráadásul a gyerekük is sántán született, igen, Harold. - Tágra nyitja a szemét, és a fejét jobbra-balra ingatja.

Harold Meduhov papa, a National Bank harmadrangú tisztviselője, vasárnap reggel gyufaszálakból építi a Notre-Dame-ot - gyufaszál, ragasztó, gyufaszál, ragasztó -, és nem szereti, ha zavarják.
Ott kellett, hogy legyen! A greenfieldi kis házban. De mi köze van mindennek Mortiliához?

- Hogy van a szíved, papa? Ne igyál annyi kávét, hányszor mondtam már... - De Alfred csak hallgat, szeretne rájönni, hol látta ezt a fiatal nőtt.
- Tudod, Natalia, hogy nem szeretem, ha megzavarnak, amikor dolgozom - folytatja Meduhov papa.
- Nekem meg elegem van a váraidból és katedrálisaidból) Templomba sem jársz miattuk Ma este el akarok menni táncolni.
- Jól van, ne, de most hagyj békén.
- Harold, miért nem fényképezel le az új ruhámban? Ott ni, az udvaron.

Mortilia pénteken este érkezik, és a víkendet a tizenkét szobás nagy házban tölti, Alfred pedig figyeli minden mozdulatát, minden lépését - a szobában, az udvaron, a betonsétányon. Hallgat és mogorva. El fog rejtőzni valamelyik bokor mögé. vagy vele sétál, kérdezni fog tőle valamit, hogy lássa a reakcióit, aztán hirtelen rá fog kiáltani:
- Mortilia, miért tettéi így!
- Hogy, papuska?
- Hát így, a kezeddel, előre.
- Ez csak egyszerűen egy mozdulat papuska.

De ez a mozdulat nem az övé, Alfred. És semmi sem az övé. Mortilia pedig csilingelve ki fogja nevetni a buta kérdéseit, nevetése felébreszti a fákat, megremegteti a nyárfák lombját, elindul a sétányon és a greenfieldi kis házig ér, vasárnap, tizenegy óra, Natalia mama most ért vissza a templombot mesél az emberekről, akikkel ott találkozott, illatozik az étel és a vasárnapi tiszta ruha.

Harold papa gyufaszálakból ragasztja a Notre-Dame-ot Hogy lehet az, Alfred, hogy Mortilia nevetése elindul az Alapítvány által halálodig adományozott fényűző kriptából és belép a greenfieldi kis faházba, ahol illatozik az étel és a tiszta ruha?

...

* * *

Agop Melkoljan - Mortilia 7

...

Bárhogy van is, Főtitkár Uram, az emberiség felett komoly veszedelem lebeg, bolygónk történetében a legnagyobb. Természetesen Ön aligha hiszi el ezt egy volt űrhajósnak, aki "súlyos agyregresszióban'' szenved, de annál rosszabb Önnek és az emberiségnek, amelyet Ön szimbolikusan kormányoz.
A veszedelem, most először, nem kívülről jön, hanem BELÜLRŐL, bennünk, a lényünkben van Ez alkalommal nem betegségről vagy háborúról van szó, nem is a sors sötét erejéről, hanem valami sokkal kényesebb és helyrehozhatatlan dologról.

Ezenkívül, Főtitkár Uram, a világpusztulás most először MEGNEVEZETT és egyértelműen LOKALIZÁLT. A civilizáció jövője most először függ EGYETLEN személytől. Eddig soha senkinek nem volt a kezében ennyire végzetesen romboló erő.

A történelem nagyjai, akik a romlás zsenialitását hordták magukban (nagy vonalakban a történelem csak rájuk emlékezik), csak naiv bohócoknak tűnnek e sorok írójával összehasonlítva, mert azok csak regionális (földrajzi) vonatkozásban változtathatták meg a tényeket; és csak az élet behatárolt keretében (időben), amíg én, Alfred Meduhov, egyetlen ütéssel, egyidejűleg a menekülés esélye nélkül képes vagyok a civilizáció és az emberi faj MINDEN bábuját lerombolni; a Természettel folytatott MÁR méltatlan flörtünk összes bábuját.

S ez az isteni hatalom egy félkegyelmű kezében van, Főtitkár Uram.


- Alszol, Antonia?
- Tudod, hogy nehezen alszom el. A vérnyomástól a halántékom egyre csak zúg...
- Biztosan szeretnél beszélgetni!
- Jobban szeretném, ha hallgatnánk, de ha te feltétlen beszélni akarsz...
- Elhatároztam, Antonia. Ez alkalommal elhatároztam, hogy feltétlenül beszélni fogok. Szörnyűséges, hihetetlen dolgokat kell neked elmondanom. Félek belekezdeni. Én állandóan figyelem Mortiliát.
- Észrevettem. Miért, Alfred?
- Figyelem a magatartását, a mozdulatait, mindent. Nagyon szenvedek ettől, Antonia. Tudom, hogy ez nem normális. Az utóbbi időben ő is észrevette, és szemrehányóan néz rám. Mintha azt akarná mondani: hagyj már békén, papus! Én pihenni jövök haza, te meg mint egy detektív, úgy jársz a nyomomban.
- És miért csinálod?
- Ígérd meg, hogy nem fogsz kinevetni. Lehet, hogy csak beteg agyam szüleménye. Miért is ne, tudod, hogy nem vagyok teljesen normális a szörnnyel való eset óta... Hallgass meg, Antonia, én ismerem Mortiliát, még a születése előtti időből!
- Ez hülyeség, Alfred.
- Lehet, hogy hülyeség, de én valóban ismerem Mortiliát, még a születése előtti időből. Tudom, mit fog tenni a következő pillanatban, hogy fogja csinálni, miért csinálja. Ismerem minden szavát, minden mozdulatát. Honnan tudhatom mindezt, Antonia?
- Csak úgy tűnik neked. Mi ezt hallucinációs retroszkópiának nevezzük.
- Nevezzétek, ahogy akarjátok, de számomra Mortilia a múltam egy része. A greenfieldi múltamé. És sok mindent tudok róla, a- mit nem kellene tudnom. Ti titokban leveleztek, ugye, Antonia?
- Nincs abban semmi különös, hogy anya és lánya leveleznek.
- Mortilia az egyik levelében megírta, hogy van egy barátja, ugye, Antonia?
- Igen, Alfred. Itt az ideje. Már tizennyolc éves.
- És ez a barátja banktisztviselő, ugye, Antonia?
- Igen, Alfred. A banktisztviselők megbecsülésnek örvendenek, és jól fizetik őket. Semmi rosszat nem látok ebben.
- És ezt a banktisztviselőt Haroldnak hívják, ugye?
- Igen, igen! De mások levelét elolvasni neveletlenség!
- Az a rettenetes, Antonia, hogy nem olvastam őket... Ennek a banktisztviselőnek egy furcsa hobbija lesz, gyufaszálakból várakat fog építeni, és negyvenéves korában meg fog halni. Korán kopaszodik majd, és cukorbeteg lesz, aztán alkoholistává válik, és negyvenéves korában meghal.
- Ezek teljesen a te koholmányaid!
- Rettenetes, Antonia, de nem azok. Mindez egyszer már megtörtént, ha távol is innen, és egy egészen más korban. Mindez megtörtént, saját szememmel láttam, és most megismétlődik, furcsa módon ismétlődik.
- Mit akarsz mondani?
- Emlékszel, egyszer beszéltünk egy fényképről - hogy vajon mamát vagy Mortiliát ábrázolja-e. Felesleges volt, Antonia. Ez mama is és Mortilia is. Egyszerűen mama és Mortilia ugyanaz a személy. Az a rettenetes, Antonia, hogy teljesen ugyanaz. Mama megszült engemet, aztán fordítva. Érted, én hoztam a világra az anyámat. Legyen ez hallucinációs nem tudom micsoda... Nem érdekel a tudományod. Én hoztam a világra a mamát - ez minden.

...

* * *

Agop Melkoljan - Mortilia 8

. . .

Persze, mindent elhallgathattam volna, Főtitkár Úr. Végső soron mit érdekel engem az emberiség jövője? Ki vagyok én, hogy magamra vállaljam a felelősséget, az erőn felüli Megváltó szerepét! És lehetséges-e, hogy egyetlenegy ember elbírja magában az emberiség eljövendő drámáját?!
 
Meg aztán, érdemel-e MÁST ez az emberiség? Méltó-e ez a metabolizáló, önmagát reprodukáló tömeg valami másra? Vádolom ezt a tömeget, következésképpen el is ítélhetem, ugye?
 
Én nem vagyok hős, Főtitkár Úr. Egyszerűen nem születtem hősnek. A hősöknek joguk van gesztusokhoz; a hősöknek joguk van a nagy szavakhoz és a szép halálhoz. Én Alfred Meduhov vagyok, első osztályú pilóta. 

Ez minden. Még AZOK is megértették, Főtitkár Uram, hogy én egy SEMMI vagyok.
 
De úgy adódott, hogy én álltam a ravasz előtt.
 
Fogott Ön egeret gyermekkorában? Egérfogóval megfog egy egeret, belemártja a méregbe, és visszaengedi az egérlyukba: a többiről az egér maga gondoskodik. AZOK is így tettek velem. És így tehetnék én is mindnyájukkal.
 
Láthatatlanul éltem, láthatatlanul akartam élni, de az események hőst csináltak belőlem. Ez a rettenetes: az események rám erőszakolják, hogy hatalmas legyek! Fortuna azt akarja, hogy én legyek a Messiás! Isten keresztre akar feszíteni, hogy az idegen bűnöket megváltsam! Ez alkalommal még a hatalmas természet is csak rám számíthat! Azaz - rám, Alfred Meduhovra. Mit tegyek? Adjon tanácsot, Főtitkár Úr.
 
Újból megismételem - nem vádolok senkit sem. Egyszerűen így adódott, de ezek a dolgok FELETTÜNK állnak, függetlenek tőlünk. Olyanok, mint az Idő és a Világmindenség. Lehet, hogy nekünk nem tetszenek, de kötelességünk elfogadni őket, hatalmukon KÍVÜL állnak.
 
Ezt szerettem volna elmondani, Főtitkár Úr: az emberiségnek be kell látnia, hogy léteznek olyan dolgok, amelyek FELETTE állnak.
 
Aligha fogják Önt Alfred Meduhov problémái foglalkoztatni. Nincs is értelme.
 
Tisztelettel: 
    A.M.

Kalászba szökkentél, Mortilia, és már erősödsz, hogy beérleld magodat. Haroldod idegesen járkál, folyton a hasadat tapogatja... Ez egy csoda, Mortilia, amit a föld egyetlen férfia sem ért meg. Először csak a has nő.

Aztán...

Cinegém, a rettenetes éjszakákon, a hosszú és nyugtalan éjszakákon én melletted vagyok. Boldogan alszol, a takaró középen enyhén kidomborodik, alatta... Nyugodtan, egyenletesen lélegzel, így is kell, annak ott bent álomra és levegőre van szüksége, nyugodt álomra és állandó levegőre. Te csak aludj, Mortilia, ő még nem álmodik. Istenem, micsoda butaságokat beszélek! Már hogyan is álmodhatna, hiszen még nincsenek emlékei, nincsenek képei.

Ki alszik benned, Mortilia?

A vágás, cinegém, a vágás! Teljesen nyugodtan repültem a négyes szaturnuszi bázisra, úgy, ahogy te minden hétfőn beutazol a városba. Százszor is túljutottam az aszteroidagyűrűn, nem féltem. És akkor megéreztem valakinek a jelenlétét. Te még nem tapasztaltad, hogy az ember mindig észreveszi valakinek a jelenlétét? Aztán - láthatatlan ringás a levegőben, vékony hősugallat az arcomon. És az egyetlen hideg szem. Megbénított lassú ringatózásával, aztán undorító, nyálas csókkal érintette az arcomat. Megcsókolt, Mortilia!

És amikor elsüllyedtem az emlékezetnélküliségbe, ő fölém hajolt, és vékony tapogatóival figyelmesen felvágta ágyékom szövetét, mint egy tökéletes sebész, úgy mártotta rugalmas végtagjait szervezetemnek abba a teljesen személyes területébe, ahol száz és száz nemzedék nyomait hordozom, ahol az én meduhovi génjeim vannak elrejtve.

És aztán? Aztán nem tudom, Mortilia. Gének, kromoszómák - nem értem ezeket a dolgokat. Csak azt tudom, hogy minden fejjel lefelé fordult. Úgy vagyunk felépítve, cinegém, hogy mindenki megszüli a következőt, és annak tökéletesebbnek kell lennie. De az én földön kívüli Júliámnak ez nem tetszett, eljött a szerelmi találkára, hogy megcsókoljon, hogy megtapogasson, és amint elalszom, megfordítsa az én meduhovi magom rendjét, hogy az utolsót tegye az első helyre, az elsőt az utolsóra, hogy pontosan fordítva rendezze el őket, úgy, hogy anyám legyen a lányom helyén, a lányom pedig megszülje...

Ki alszik a szíved alatt, Mortilia?

Miért történt ez így, miért kellett pontosan velem megtörténnie? Én szelíd ember vagyok, nem haragítottam magamra a sorsot. Igazságos-e az, Mortilia, hogy a sors bezárjon ebbe a kilátástalanságba?

Úgy lesz, ahogy megindult. Te megszülöd az én nagyanyámat vagy nagyapámat, azok megszülik saját szüleiket, és azok is a sajátjukat, így fokozatosan elszaporodunk. Mint a láncreakció, Mortilia, fordított nyilainkat egyre több emberre visszük át: tíz, száz, ezer ember fogja a fényképeken felismerni az ismerős arcokat, úgy, ahogy én néztem az elsárgult greenfieldi képet. Mindenki egy újszülött mama vagy papa lesz, és maga fogja világra hozni saját szüleit; kezdetben félelemmel fogja gyanítani, majd meggyőződik róla, hogy

MÁR mindenki a múltját hozza a világra, hogy nem létezik a jövő, és elindultunk visszafelé - a múltba, kezdetben kevesen, aztán egyre többen.

Azt fogjuk mondani: Stop! Elég az evolúcióból, a szőrös népségből a fán! Mindnyájan, mindnyájan megfizetitek Alfred Meduhov első osztályú pilóta csókját, utálatos Júliájával! Örök időkig hordozni fogjátok ágyékotokon a vágást, mert így akarta az, aki a negyedik szaturnuszi bázis felé röpültében váratlanul meglátogatta a pilótát.

Lehet, hogy csak képzelődöm, Mortilia? Mondd, hogy igen, 136 kérlek! Mondd azt, hogy mindez csak egy félkegyelmű lehetetlen képzelődése! Mert lehet, hogy én valóban félkegyelmű vagyok, cinegém.
Néha arra gondolok, nem kellene-e kivárnom, hogy megszülj, hogy meggyőződjek róla, vágás van-e azon is. Nem szabad várnom, Mortilia. Az már a tied lesz, és nekem nem lesz felette semmilyen hatalmam. Ha megvárom, késő lesz, már hárman leszünk!

Látod, Mortilia, mit hordasz a szíved alatt? Halált, cinegém. A rettenetes éjszakákon melletted ülök, szorítom az ágy hideg végét. És te alszol, és egyenletesen lélegzel, a takaró középen kidomborodik, bent pedig... Miért éppen velem történt meg? Pedig mennyire szeretlek, cinegém... Jövök, hogy megcsókoljalak, és aztán... De kit fogok megölni? Az anyámat! A lányomat! Önmagamat! De annak ott bent nincs joga az élethez, mert vágás van az ágyékán... Jövök már! És szeretlek...

Botos Éva fordítása

* * *