Ahogy eltűnődöm keleti módra, hosszú ezer éveken át ezen a világon, úgy látom, hogy a létezés mintha örök lenne.
Így állítják a régi ázsiai bölcseletek. Mindegyik ezt mondja: nincs kezdete és nincs vége.
Nem csak a világ egészének, de a folyamatoknak sem.
A folyamatok változások hosszú-hosszú áramlása, vagy vagy végtelen áramlása.
És hát a változások egyike-másika ennek vagy annak a dolognak a feltűnése, aztán eltűnése.
Ha szorosan magamra veszem ezt a tapasztalatot, akkor azt mondom, hogy az én születésem és halálom.
Akkor a változás kérdése kicsit súlyosabban érint.
De ha ezt a végtelenség folyamában látom, és az eddig tapasztalataim szerint minden, ami létrejön (ugye tudom már, hogy valami helyett jön létre, ezt elég könnyű felismerni - vagyis van, aminek mindig kötelezően pusztulnia kell, ahhoz, hogy valami megjelenjen.
Mindig.
Mindig minden ami feltűnik, születik - valami helyett tűnik fel és születik.
"Tudod, semmi nem pusztul el. Az Univerzumban semmi sem vész kárba - egyszerűen csak átalakul."
(Amikor megállt a Föld)
(Amikor megállt a Föld)
Nos könnyen elképzelhető, ebben az eltűnések és feltűnések hosszú, végtelen áramlásában, hogy én magam is ilyen eltűnő, aztán feltűnő lény vagyok.
És ez máris milyen gyönyörű vigasztalás az elmúlás, a halál ellen.
Már ha efféle csak egyszer is az eszembe jut: egyszer egy domboldalban heverészve, és figyelve a fűszálat, a bogarat, a felhőt, a dombot, szóval a világot, ami mutatja nekem a törvényt.
Ha egyszer is erre a gondolatra, vagy következtetésre is jutok, micsoda vigasztalás ez.
Máris nem vagyok megrémülve a halálomtól.
Másnak a halálától. A szeretteim halálát is talán könnyebb elviselni.
Feltűnünk majd valahol.
Valahol - és lehet, hogy tudunk is egymásról.
Másféle létezési formában.
Nem tudjuk, mik leszünk.
Lehet, hogy ha most nagyon konkrétan a régi ázsiai vallásokat vizsgáljuk, akkor az újraszületés, a reinkarnáció esélyeire gondolunk. A lehetőségeire, vagy a már felismerni vélt és rögzített szabályosságaira.
De ne csak erre gondoljunk. Hát nem úgy van az, hogy csak állat leszek, vagy isten.
Hanem még mi minden van a világon, ami lehetek.
És tulajdonképpen egy ilyen végtelen áramlatban létezem, hol ilyen, hol olyan formában.
Ebben a formában éppen tudok magamról.
Aztán lehet, hogy fűszálként már nem annyira tudok.
De bármi is legyek, vagy leszek - akár mint anyag, de az anyag látszólag valami törvény munkálkodása, valami szabály vagy szabályrendszer munkálkodása folyamán alakul valamilyenné.
Alakul Kováccsá, Kissé, bogárrá, kutyává, felhővé, fává, bármivé alakult.
Valami a munkálkodót, az átalakítót is örökösen mozgatja.
Létezik valamilyen szabály, törvény, Tao, Dharma, Logosz, vagy nevezzük bárminek - de van Valami, ami örökösen mozgatja ezt a világot...
... és akkor örökösen mozgat engem is.
Engem, aki pillanatnyilag éppen EZ vagyok.
Ez tudatosítható.
Az előtte lévő létezéseimre már nemigen emlékszem, tehát nem is nagyon firtatom, hiszen úgyis örökkévalónak látszik mindennek a létezése a világban, akkor valószínűleg az enyém is az, az utánam lévőről sem sokat tudok, már az ez után az anyagi formám utáni létezési esélyeimről, lehetőségeimről, de valamiféle módon lenyűgöz a végtelenség, a végtelenségben működő/történő örökös változások sora.
Én ennek vagyok része.
Ha én ennek vagyok része, akkor én sem múlok el.
EZ valószínűleg elmúlik, és az is valószínű, hogy örökre, de hányféle és lehet, hogy jobb és izgalmasabb és teljesebb formában is létezhet majd valami belőlem.
És ez olyan megnyugtató, ez valami olyan szépen csillapító gondolat a keleti ember számára - volt 5000 évig, hogy igazán nem érezte azt, hogy egyetlen esélye van - most vagy soha, ebben a testben megvalósítani valamit, amitől - amennyi időm még éppen van - egy kicsit jobb lesz az élet.
Egy kicsit kényelmesebb, egy kicsit biztonságosabb, kicsit szebb, kicsit illúziószerűbb akár, de legalábbis ezt a kicsit, amit itt lehetek, ezt a kicsit édesítsük meg gyorsan, tegyük minél tökéletesebbé.
Ne sétáljunk, kár az időért - elveszik, röviden, egyszer élünk, guruljunk, repüljünk.
Nem volt soha ilyen gondolata.
És ez mind azért volt, mert nem félt a haláltól.
Nem félt a végestől.
Nem félt attól, amitől a nyugati ember reszket.
A változásoktól.
És a változásokkal nem is konfliktusosan találkozott.
* * *
