Müller Péter - A mesék valósága
Lássunk hát egy ilyen boldog macskaálmot.
A szerelemről beszéltünk.
Lehet élni nélküle? Érdemes egyáltalán?
De hiszen úgy élünk, szinte mindig.
Néhányszor ugyan lángra kap a lelkünk, és életünk szürke filmje hirtelen színessé válik, érezzük, hogy ebben a közönyösen zakatoló világban végre valami megrendítő dolog történik velünk – de aztán vége.
Ünnepek helyett jönnek a hétköznapok. Hideg lesz. Életfilmünk visszaszürkül, és számolni kezdjük újra a napokat. Visszaálltunk a „normális” üzemmenetre.
Mesétlenné vált a világ.
És mégis vannak, akik nem tudnak visszaállni.
Képtelenek rá.
A spanyolok úgy hívják az ilyent: l'hombre inamorato.
Kell nekik a szerelem. Egyszerűen nem tudnak nélküle élni. Nem bírják a hétköznapot.
Csakis csodák között tudnak élni – csodátlan világban képtelenek rá.
Gyerekkorunkban valamennyien ilyenek vagyunk. Nem vesszük észre, mert a mai, hitetlen világ igyekszik leleplezni a csodát, kitörölni a gyerekek tágra meredt szeméből a rajongást, és mesétlenné tenni az életüket. Mi már elfelejtettük, hogy a lelkünk valahonnan jött, egy olyan világból, ahol a mese valóság.
Ahol mindaz, amiben hiszünk valóban él, és amit elképzelünk, az tényleg van. Bennünket száraz, racionális elvek irányítanak, és úgy nézzük a gyermekeinket, hogy azok fejletlen, primitív törpék, akiknek minél hamarabb föl kell nőni, és bele kell tanulni abba a szürke, boldogtalan valóságba, amit „realitásnak” nevezünk.
Hajlamosak vagyunk őseinkben is saját lényünknek valami-féle primitív előzményét látni. Föl sem merül bennünk, hogy ők olyan magasrendű szellemi képességekkel rendelkeztek, olyan különös érzékekkel, melyeket mi régen elvesztettünk már, s éppen mi vagyunk azok, akik primitívek lettünk, és elszegényedtünk.
Majmok lettünk az őshagyomány géniuszaihoz képest.
Őseink látták a mítoszokat, társalogtak az angyalokkal, az istenekkel, a szellemvilág lényeivel – mi pedig, mivel régóta nem érzékeljük már, szellemhazánkat nem létezőnek tartjuk. Lelkileg megvakultunk, és világtalan eszünk tapogatását tartjuk az egyet-len realitásnak. Ráadásul ezt a lélekvesztést, a kozmikus tudatnak és idealátásnak az elvesztését „fejlődésnek” nevezzük.
Azt mondani valamire, csupán azért, mert időben későbbi, hogy fejlettebb is, épp olyan, mintha valaki fejlettebbnek tartaná a szenilis aggkorát az ifjúságánál, vagy a haldokló vénségét a virágzó férfikoránál.
Megöregedtünk, ez az igazság.
Elvesztettük az istenlátás magasrendű képességét, és vele a legfőbb emberi képességünket: a másokkal való egység élményét. Nem tudunk szeretni.
Sem embert, sem növényt, sem állatot.
Hódítás, pusztítás és rablás lett az ego-ember jellemzője. Ahol csak megjelent, vagy kiirtotta, vagy rabszíjra fűzte azokat a népeket, akiknek magasrendű szellemi életét nem értette, és primitívnek tartotta.
Régóta az ego világában élünk.
A gyerekeinket azért nem értjük, amiért a Bibliát sem értjük igazán; számunkra már nem léteznek angyalok, látomások, csodák. Mesének tartjuk, hogy van bennünk valaki, aki a halállal nem hal meg, s hogy egy Tökéletes Intelligencia gyermekei vagyunk. Azt hisszük, hogy a mi realitásunk a mítoszok világánál sokkal magasabb rendű, s hogy minden vallás és hit pusztán a primitív képzelet műve.
Az, hogy az „én országom nem e világból való” kijelentés, a mai ember számára hihetetlen mesének tűnik, azért van, mert semmilyen tapasztalati élménye nem fűződik hozzá. Amit nem tud megfogni, és nem tud kísérletileg igazolni, amit csak lelkében kéne látnia: az nincs. Mert oda nem lát. Pontosabban szólva: a
lelkét nem tartja realitásnak.
Maga a „mese” szó is azt jelenti számunkra, hogy „nem igaz”. Holott nem ismerek olyan filozófust, aki népmeséinknél mélyebbet és igazabbat tudott volna mondani. Aki megérti a Tórát, többet ért meg a zsidóság kollektív pszichéjéből, mintha elolvassa mindazokat a könyveket, melyek több ezer esztendeje
erről a témáról értekeztek. Aki megérti a Csodaszarvas regéjét, többet tud meg a magyarság szelleméről, mint száz történelemkönyvből együttvéve.
Jelenleg az a helyzet, hogy a kipusztított ősmagyarság végtelenül gazdag tudáskincsét, hitét és metafizikáját a nyelvünkön kívül a népmeséink őrizték meg. A „tiszta forrás”, amiről Bartók Béla beszélt, ott van az eredetnél, ahol ő is keresett.
A kisgyermek megértése egyet jelent az ősi szellemiségnek, sőt magának a rég elfelejtett szakrális világnak a megértésével is. Még él benne szellemhazájának halványuló emléke. Nézz rá a kisbabádra vagy a kétéves unokádra: és egy villanásnyi ideig megérted az őshagyomány sok-sok titkát.
Azt, hogy az ember ilyenkor a legszebb (mosolyogó kis Buddha, minden csecsemő!), már nem is említem.
Csak azért ilyen rövid ideig, mert sajnos a gyermeklélek – akár az emberiség valaha – hamarosan megfeledkezik angyaltermészetéről. Elveszti látását, szellemhazája emlékét, és belejózanodik a mesétlen, lélektelen és halandó emberi világba.
A nevelés manapság azt jelenti, hogy a gyermekünket könyörtelenül megfosztjuk angyaltermészetétől, letépjük a szárnyait, hogy egy boldogtalan, rossz valóságban való létezés számára minél előbb alkalmassá tegyük.
Nincs szülő, aki ne érezné, hogy amikor gyermeke kinő az angyalkorából, egy kicsit megcsúnyul. Valami báj eltűnik róla.
A teste megnyúlik, az arca megkeményedik, térde csontos lesz. Tekintetében elhalványul az eredendő tisztaság. A leglátványosabb öregedés, amikor babánkból kisiskolás lesz. Amikor először óvodába visszük, átsuhan bennünk egy rossz érzés: rab lett szegénykém. Kár érte, gondoljuk. Kezdődik szegénykémnek a beteg társadalmi lét. A mamák pedig szívesen szülnének újra és újra, hogy átéljék azt a három-négy csodálatos esztendőt, amikor egy angyallal éltek együtt – még akkor is, ha ez az angyal gyakran bepisilt.
***
