A következő címkéjű bejegyzések mutatása: közösség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: közösség. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. augusztus 21., szombat

Turkapiszka a piszokban

Taisha Abelar - Absztrakt repülés

– És most – mondta a széket közelebb húzva –, beszéljünk arról amivel a ma reggeli beszélgetésünket elkezdtük: az összegező gyakorlatról.
Borzongás futott át rajtam.
– Bár sejtelmem sincs miről beszélsz – mondtam de tudom, hogy valami jelentős dologról lesz szó és nem vagyok benne biztos, hogy kész vagyok erre.
– Azért idegeskedsz – hangsúlyozta mert egy részed megérezte, hogy az önmegújítás talán legfontosabb technikáját fogom feltárni előtted.
Türelmesen magyarázni kezdte, hogy azt nevezzük összegező gyakorlatnak, amikor a múltban lejátszódó eseményekből visszahívjuk az energiánkat. Az összegező gyakorlat abból áll, hogy felidézünk mindenkit, akivel valaha is találkoztunk, az összes helyet, amit láttunk és minden érzésünket, amit életünkben éreztünk, a jelennel elkezdve, egészen visszamegyünk a legkorábbi emlékekig, aztán tisztára söpörjük egyiket a másik után a söprő légzéssel.

Kíváncsian figyeltem, de nem tehettem róla, úgy éreztem, képtelenség amit mond. Mielőtt bármilyen megjegyzést tehettem volna, határozott mozdulattal megfogta az államat és utasított, hogy lélegezzek be az orromon keresztül, mialatt a fejemet a bal oldalra fordította és aztán, miközben a fejemet jobbra fordította, lélegezzek ki. Majd egyetlen mozdulattal balra majd jobbra fordította, légzés nélkül. Ez a titokzatos lélegzésmód az összegező gyakorlat kulcsa, mivel a belégzés lehetővé teszi visszahozni az elvesztett energiánkat, míg a kilégzéssel kifújjuk az idegen, nem kívánt energiákat, melyek összegyűltek bennünk az embertársainkkal való kapcsolataink folyamán.

– Ahhoz, hogy élhessünk és kapcsolatot teremthessünk, energiára van szükségünk – folytatta Clara. – Általában az az energia, amit az életünk fenntartására felhasználunk, örökre eltávozik tőlünk. Ha nem lenne az összegező gyakorlat, sohasem lenne lehetőségünk megújítani magunkat. Életünk összegezése és múltunk elsöprése a söprő légzéssel, mint egység működik.

Visszaidézni mindenkit, akit valaha is ismertem és érezni mindent, amit egész életemben éreztem, abszurd és lehetetlen feladatnak látszott.
– Ez örökké eltarthat – mondtam, azt remélve, hogy ez a megjegyzésem megállítja a gondolatmenetét.
– Természetesen – mondta beleegyezően. – De biztosíthatlak róla Taisha, hogy ezt gyakorolva mindent visszaszerzel és semmit sem veszítesz.

Néhány mély lélegzetet vettem, fejemet balról jobbra fordítva megismételtem a légzést, ahogy mutatta, csak azért, hogy kibékítsem és lássa, hogy figyelek.

Merev mosollyal figyelmeztetett, hogy az összegező gyakorlat nem valami önkényes vagy szeszélyes dolog.

– Amikor az összegező gyakorlatot végzed, próbáld érzékelni a hosszú, rugalmas szálakat, melyek a hasi részedből kinyúlnak – magyarázta. – Aztán a fejed forgó mozgását egyeztesd ezeknek a megfoghatatlan szálaknak a mozgásával. Ezek olyanok, mint a vezetékek, amelyek visszahozzák azokat az energiákat, amiket elhagytál.

Ahhoz, hogy visszanyerjük az erőnket és egységünket, fel kell szabadítanunk a világ csapdájába esett energiánkat és visszahúzni magunkhoz. Amikor az összegező gyakorlatot végezzük, ezeket a rugalmas energiaszálakat kinyújtjuk a téren és időn át azokhoz a személyekhez, helyekhez és eseményekhez, amiket éppen vizsgálunk. Ennek eredményeképpen életünk minden mozzanatához vissza tudunk menni úgy, mintha valóban ott lennénk.

Ettől a lehetőségtől kirázott a hideg. Bár elméletileg érdekelt, amit mondott, de nem szándékoztam visszaidézni a kellemetlen múltamat, még akkor sem, ha ez csak az agyamban létezett. Ha másra nem is, de arra legalább büszke voltam, hogy megszöktem egy elviselhetetlen életből.

Nem akartam visszahatolni és szellemileg újra átélni mindazokat a pillanatokat, amiket olyan nagyon el akartam felejteni. Ugyanakkor Clara olyan komolyan és őszintén magyarázta el az összegező gyakorlat technikáját, hogy ellenkezésemet egy pillanatra félretéve a szavaira figyeltem.

Megkérdeztem tőle, számít-e, hogy milyen sorrendben idézem fel a múltat.
– Az a legfontosabb – mondta, hogy újból átéljük az eseményeket és érzéseket, olyan részletesen, ahogy csak lehet, és a söprő légzéssel megérintve ezeket, szabadon engedjük a csapdába ejtett energiát.
– Ez a gyakorlat egy buddhista tradícióhoz tartozik? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta komolyan. – Ez egy másik tradícióhoz tartozik. Egy nap majd megtudod melyik tradíció is ez.


Carlos Castaneda – Mágikus gyakorlatok

Összegezni annyit tesz, mint újraélni minden, vagy majdnem minden tapasztalatot, amelyben részünk volt, és így, az emlékezet segítségével, kisebb vagy nagyobb mértékben áthelyezni a gyűjtőpontot arra a helyre, amelyet az összegzéskor felidézett esemény történtekor foglalt el.

Ez a folyamatos oda-vissza mozgás a múlt és a jelen, azaz a gyűjtőpont korábbi és mostani pozíciója között biztosítja a gyakorló sámánok számára a szükséges fluiditást, hogy vállalhassák a végtelenben tett utazásuk során felmerülő rendkívüli kockázatokat.

A tensegritás gyakorlóinak az összegzés biztosítja azt a szükséges fluiditást, amelynek segítségével elkerülhetik a köznapi tudat világában ismeretlen kockázatokat.

Az ősi időkben az összegzést mint formális eljárást úgy hajtották végre, hogy a
gyakorló visszaemlékezett minden személyre, akit ismert, és felidézett minden tapasztalatot, amelyet együtt élt meg a többiekkel.

Don Juan azt javasolta nekem, a modern ember tipikus megtestesítőjének, hogy az emlékezés megkönnyítése végett újak egy listát mindazokról az emberekről, akikkel valaha is találkoztam. Amint elkészültem a listámmal, elmagyarázta, hogyan használjam. A listáról – amely visszafelé haladt az időben, a jelentől a múltba, életem első tényleges tapasztalatáig – fel kellett idéznem az első személyt és az utolsó alkalmat, amikor találkoztam vagy interakcióba léptem vele. Ezt a műveletet az összegzendő esemény elrendezésének hívják.

Az aprólékos részleteket kimerítő visszaemlékezés, amely az emberi emlékezőképesség élesítésének leghatékonyabb eszköze – alapkövetelmény.

Ez az emlékezés kiterjed az összes almáiig fizikai részlet felidézésére, például a helyszínre, ahol a szóban forgó esemény végbement. Mihelyt az eseményt elrendeztük, beléphetünk oda, ahol a színhely volt, és mintha tényleg ott lennénk, különleges figyelmet szentelhetünk minden fontos részletnek.

Ha például az interakció egy irodában ment végbe, emlékeznünk kellene a padlóra, az ajtóba, a falakra, a képekre, az ablakokra, asztalokra és a rajtuk lévő tárgyakra, tehát gyakorlatilag mindenre, amit az ember egy pillantással megfigyelt, majd elfelejtett.

Az összegzést mint formális eljárást a legközelebbi múltban történt események részletes felidézésével kell kezdeni. Ily módon a tapasztalat elsőbbsége példaértékűvé válik. A legközelebbi múltban történteken olyan eseményeket értünk, amelyekre az ember nagy pontossággal vissza tud emlékezni. amelyekre az ember nagy pontossággal vissza tud emlékezni.

A varázslómesterek mindig számolnak azzal a ténnyel, hogy az emberi lények képesek olyan apró részletek elraktározására, amelyeknek nincsenek a tudatában, és hogy a tudat sötét tengere éppen azt a részletet kívánja tőlük.

Egy múltbeli esemény tényleges összegzése megköveteli, hogy az ember mélyen lélegezzen, és a fejét legyezőszerűen ide-oda mozgassa, lassan és nyugodtan, az egyik oldalról a másikra, tetszőlegesen a jobb vagy a bal oldalon kezdve. Ezt a legyezőszerű mozgást addig kell végezni, amíg fel nem idéztük az összes hozzáférhető részletet. Don Juan szerint, a sámánok elbeszélése alapján ez a tevékenység olyan, mintha az ember belélegezné azokat az érzéseit, amelyek hatalmába kerítették a felidézett alkalommal, é ugyanakkor megszabadulna mindazoktól a kellemetlen, idegen érzésektől, amelyek nyomasztó emlékekként benne rekedtek.

A sámánok hite szerint az összegzés igazi misztériuma a ki- és belégzés aktusában rejlik. Mivel a légzés alapvető életfunkció, a varázslómesterek biztosak abban, hogy segítségével az ember átadhatja élete tapasztalatainak hasonmását a tudat sötét tengerének. Amikor erősködtem, hogy don Juan próbálja meg racionálisan elmagyarázni, mi is az az összegzés, azt felelte, hogy az ilyen dolgokat nem lehet megmagyarázni, csak megtapasztalni.

Hozzátette, hogy az összegzés aktusával az ember felszabadítja önmagát, és hogy mindenféle magyarázat csak meddő erőfeszítés fenne, csak eltékozolnánk vele az energiánkat. A cselekvésre való határozott felhívása tökéletes összhangban volt mindazzal, amit tudott, és arait elmondott.

A nevek listája az összegzésben az emlékezés megkönnyítését szolgálja, és az emlékezetet fantasztikus utazásra sarkallja. A varázslómesterek álláspontja szerint a közelmúltban megtörtént eseményekre való emlékezés lehetővé teszi, hogy később az időben távolabbi eseményekre is ugyanolyan tisztán és pontosan emlékezzünk vissza.

Az emlékezés révén újraélhetjük egykori tapasztalatainkat, és ebből olyan erőt nyerhetünk, amely képes az életerőközpontjainkból szétszóródott energia felkavarására és a központokba való visszavezetésére. A sámánok úgy utalnak az összegzés útján megvalósított energiaátirányításra, mint a fluiditás elérésére azt követően, hogy a tudat sötét tengerének megadták azt, amire szüksége van.

Egy sokkal inkább világi síkon az összegzés képessé teszi a gyakorlókat arra, hogy megvizsgálhassák az életükben előfordult ismétlődéseket. Az összegzés meggyőzheti őket arról, hogy minden kétséget kizáróan mindnyájan olyan erők hatalmában vagyunk, amelyeknek végső soron nincs értelmük, habár első pillantásra ésszerűeknek tűnnek. Ilyen erő például a széptevés, amelynek sokan kiszolgáltatják magukat.

Vannak olyan emberek, akiknek a széptevés egy egész életen át tartó törekvésük.

Személyesen hallottam olyan előrehaladott korú emberekről, akiket egész életükben egyetlen vágy vezérelt: hogy egy tökéletes társat találjanak, és egyetlen, szerelemben eltöltött évnyi boldogsággal is megelégedtek volna.

Don Juan Matus gyakran mondogatta – bármilyen hevesen tiltakoztam is ellene —: az alapvető probléma az, hogy igazából senki sem akar szeretni senkit – mindnyájan azt akarjuk, hogy bennünket szeressenek. Azt mondta, hogy ez a szerelmi megszállottság szó szerint a legtermészetesebb dolog számunkra a világon. Egy hetvenöt éves férfi vagy nő szájából azt hallani, hogy még mindig a tökéletes társat keresi, csak megerősíti hitünket egy olyan eszmében, amelyet hasonlíthatatlanul idealisztikusnak, romantikusnak és gyönyörűnek tartunk.

Ugyanakkor, ha ezt a rögeszmét az életen át tartó ismétlések összefüggésében vizsgáljuk meg, nyilvánvalóvá válik, hogy valójában valami mérhetetlenül groteszk dologról van szó.

Don Juan biztosított róla, hogy csakis az összegzés eredményezhet alapvető változást a viselkedésünkben, mivel ez az egyetlen eszköz a tudat megnövelésére, és képes arra, hogy felszabadítsa az embert a szocializáció ki nem mondott követeléseinek uralma alól, amelyek annyira természetesek és magától értetődőek számunkra, hogy normális körülmények között észre sem vesszük őket, nemhogy elgondolkodnánk róluk.

Az összegzés tényleges aktusa egész életünkön át tartó erőfeszítés. Az emberek teljes listájának elkészítése éveket vesz igénybe, különösen azoknál, akik személyek ezreivel ismerkedtek meg és kerültek kapcsolatba addigi életük során. A listát később ki kell bővíteni a személytelen események emlékeivel, amelyekben személyek ugyan nem szerepebiek, mégis meg kell vizsgálni őket, mert az összegzést végző emberrel valamilyen módon kapcsolatban voltak.

Don Juan azt állította, hogy az ősi mexikói sámánok az összegzésben mindenekelőtt az interakciós tapasztalatok emlékeit igyekeztek felidézni és tudatosítani, mert a szocializáció legmaradandóbb hatásai az interaktív helyzetekben érvényesülnek a legerőteljesebben, ők pedig éppen ezeket a hatásokat igyekeztek minden elérhető eszközzel semlegesíteni.




* * *

2010. június 16., szerda

Közös segélés

Virginia Satir - Mindenkinek van egy álma

Néhány évvel ezelőtt elfogadtam egy megbízást az egyik déli megyétől, hogy foglalkozzak szociális segélyen élőkkel.
Munkám során azt kívántam bizonyítani, hogy mindenkiben megvan az önellátás képessége, csak felszínre kell hozni azt.
Azt kértem tehát, hogy állítsanak össze egy csoportot különféle etnikumú és családi állapotú segélyezettekből, én pedig péntekenként három órát töltök velük.
Kértem továbbá egy kis készpénzkeretet, amit szükség esetén igénybe vehetnék a munkámhoz.

Miután kezet ráztam a csoport tagjaival, először közöltem velük, hogy szeretném megismerni az álmaikat. Úgy néztek rám, mintha megháborodtam volna.
- Az álmainkat? Nincsenek nekünk álmaink!
- Na, és mi volt gyerekkorukban? Nem volt valami, amire vágytak?
- Nem tudom, mit akar az álmainkkal - vont vállat egy asszony. - A patkányok felzabálják a kölykeimet.
- Istenem, de borzasztó. Érthető, hogy nyomasztja ez a patkány-ügy. Nem lehetne tenni valamit?
- Hát, nem ártana egy új szúnyoghálós ajtó, mert a régi már csupa lyuk.
- Nincs itt valaki, aki ért ilyesmihez?
- Régebben csináltam effélét - jelentkezett egy férfi -, bár mostanában kegyetlenül fáj a gerincem. Mindenesetre megpróbálom.
Mondtam neki, hogy állom az költségeket, ha beszerzi a szúnyoghálót, és rendbe hozza azt az ajtót.
- Gondolja, hogy meg tudja javítani?
- Azt hiszem.
A következő héten, miután összegyűlt a csoport, az asszonyhoz fordultam:
- Nos, jó már az ajtó?
- De mennyire?
- Akkor ugye nincs akadálya, hogy álmodozzunk?
Félszeg mosollyal válaszolt.
- Hogy érzi magát? - tudakoltam a hátfájós férfitól.
- Tudja, nagyon érdekes, de kezdek sokkal jobban lenni.

Ez megadta az első lökést. Ilyen látszólag apró sikerek révén értettem meg a csoporttal, hogy az álmodozás nem őrültség.
Ezek a kis lépések ráébresztették az embereket, hogy valami tényleg történhet.
Sorra kérdezgettem őket az álmaikról. Az egyik nő elmondta, hogy mindig is titkárnő szeretett volna lenni.
- Na és, mi az akadálya? (Mindig ez a következő kérdésem.)
- Hat gyerekem van, és nincs, aki vigyázzon rájuk, ha elmegyek otthonról.
- Lássuk csak... Nincs valaki a csoportban, aki hetente egy-két nap gondot viselne a kicsikre, amíg az édesanyjuk elvégzi az önkormányzat szakiskoláját?
- Nekem is vannak gyerekeim, de vállalom - ajánlkozott egy másik anyuka.
- Helyes! - vágtam rá, megbeszéltük a részleteket, és a fiatalasszony beiratkozott az iskolába.

Végül mindenki talált magának valamit.

A szúnyoghálós férfi javító-karbantartó szolgáltatást vállalt. Az alkalmi pótmama kiváltotta az engedélyt, és rendszeres kenyérkeresetként végezte ezt a tevékenységet.

Tizenkét hét alatt a csoport minden tagja kikerült a közellátásból. Azután még sok csoporttal elértem ugyanezt.


A kaláka közösségformáló haszna

Hát nem csoda, hogy betiltották?!


* * *

2010. március 11., csütörtök

Az kapcsolatoknak egyenrangúságáról, s a használásról való szólamok

Popper Péter - Magány, társ, féltékenység

Szóval a kapcsolatteremtés, tehát hogy van egy kontaktusom -  és ehhez már oda kínálkozik rögtön a gyerekkor, mint családi kontaktus - az egy biztonságot ad, védelmet ad.

Annak van egy szorongáscsökkentő lehetősége: hogy valahova tartozom, valaki fontos az én számomra.

Hadd mondjam el, hogy ennek a legprimitívebb formája az infantilis kapcsolódás.

Tehát ha megnézi az ember, hogy miért is házasodnak fiatalon nagyon sokszor a gyerekek, vagy mi miért házasodtunk nagyon fiatalon - jórészt?

Akkor azt fogjuk látni, hogy a szorongások miatt. Szerettünk volna kikerülni az eredeti családból, apánk-anyánk hatalmából, irányítása alól, s nem voltunk elég felnőttek és elég érettek ahhoz, hogy a saját lábunkon megálljunk.

Ez egy nagyon gyakori helyzet és a pszichológia nagyon sokat kínlódik vele, mert ebben a helyzetben az ember hajlamos arra, hogy belekapaszkodjék egy másik emberbe és összekösse vele a sorsát.

Ketten vagyunk most már: két infantilis.

És a két infantilis ember összekapaszkodásából ERŐ lesz.
Erő lesz, ami már segíteni tud abban, hogy meg tudjon állni a lábán - és nélkülözni tudja a szülői család támogatását.

Ez egy érdekes kérdés, én egész másutt láttam erre egy magyarázatot.
Följegyezte a tanítványa da Vincinek, hogy Leonardo egyszer egy építésszel vitatkozott és a boltívnek a lényegét akarta megmagyarázni az építésznek.
De az építész nem akarta megérteni, amit a Leonardo mond, és Leonardo - kicsit elvesztve a türelmét - azt mondta:
- Ej, hogy a csudába nem érti ezt, Messire! - mondta.- A boltív két, egymásnak támaszkodó gyengeség, amiből végtelen erő lesz.

Na most ez gyönyörű!

A két, egymásnak támaszkodó gyengeség a boltív, és tényleg, mindegyik lezuhanna, de egymásnak támaszkodnak, és ebből lesz az egyik legerősebb építészeti elem - a boltív.

És valami ilyen az infantilis emberek házassága is (és a kapcsolata): két, egymásnak támaszkodó gyengeség, amiből egy nagy erő lesz.

Mit tegyek, ha nem vagy velem?
(David Bowie: Without you)

Hú, de vacak, nélküled!
(Billy Idol: It's so cruel)

És tulajdonképpen az infantilis emberek kapcsolata nagyon jól működik, HA (és itt jön a pszichológiai probléma) egyik se nő fel.
Garantálni kell, hogy mind a kettő marad infantilis. Mert ha valamelyik is felnő, vagy elkezd felnőni a két infantilis között - akkor baj lesz.

Akkor a kapcsolat szétmegy, mert már nem lesz szüksége erre az egymásnak támaszkodó gyengeségre.

Ezt pszichoterápiában látja az ember, hogy megjelenik az embernél egy infantilis férj (férfi), vagy nő, hogy ő ez-az-amaz miatt el akar menni terápiába (tehát vállalna egy pszichés érést, egy pszichés felnövekvést), és akkor az ember tudja, hogy erre rá fog menni a házassága, a kapcsolata.

Ezt előre tudja egy értelmes terapeuta - hogy megbontja ezt az egymásra támaszkodó gyengeséget.

Mert az infantilis kapcsolatok hogy néznek ki?

Vagy két infantilis támaszkodik egymásra - ez a klasszikus formája - , vagy egy infantilis ember kapcsolódik egy még nála is infantilisebb emberhez, és ebben az esetben a relációban ő oroszlánná változik, mert van még egy partner, aki nála is gyermekdedebb.
És emellett ő az erős és a felnőtt, és ez fantasztikusan meg is változtatja a reagálását.
Ez a második típus.
És van egy olyan típus, amikor egy infantilis ember keres magának egy ilyen atyai, vagy anyai partnert, aki mellett kellemesen elgyerekesedhet: és a partner ilyen papapótlék, vagy mamapótlék az ő életében.

Nos, akármelyikről is van szó, ha elkerül egy ilyen ember pszichoterápiába, abba belemegy a kapcsolata.
Ha a másik nem tud felnőni, ha bent ragad az infantilis pozíciójában, akkor a dolog tönkremegy.

Érzelmileg gyerek a csapdában
(És a 8. napon: "A barátom elfogad!")

Csernus Imre - A Nő

A kiegyensúlyozott párkapcsolat kialakulásának elején fontos,  hogy a két ember egyforma erővel ássa ki a párkapcsolatának alapjait.
Nyugodtan hasonlíthatjuk egy ház felépítéséhez mindezt.
Mindenkinek meg van szabva a közös alap rá eső részének a megfelelő kiásása.

 
...a férfi-nő párkapcsolatnak mindig van egy olyan formája, amikor a nő anyáskodik a pasija fölött...
Miért jó ez a pasinak? Miért jó ez a nőnek? Mert az biztos, hogy tömegével látni ilyeneket.


* * *

2010. február 27., szombat

Nézz a szemébe!

A. D. Mello - A madár dala

A megszálló csapatok parancsnoka így szólt a hegyi falucska bírájához:
-Tudjuk, hogy árulót rejtegettek a falutokban. Ha nem adjátok elő azt az embert, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megkeserítsem a te életedet és a falu lakóinak az életét.

A falu valóban bújtatott egy embert, aki jónak és ártatlannak tűnt, s akit mindannyian szerettek.
De mit tegyen most a bíró, amikor az egész falu sorsa az ő döntésén múlik. A falu bölcsei napokon keresztül tanácskoztak, de semmire sem jutottak.

A bíró végül is a falu papjához fordult.
Egész éjjel a Bibiláit tanulmányozták, s végre megtaláláták a megoldást.
Az egyik helyen ugyanis az az írás azt mondta, hogy jobb egy embernek meghalni, ha azzal a nemzet megmenekül.

A bíró tehát úgy döntött, hogy átadja az embert a megszálló csapatoknak, és ezért bocsánatáért esedezett.
Az ember azt mondta, hogy nincs miért bocsánatot kérni, mert nem akarja a falut veszélybe sodorni.

A férfit a katonák válogatott kínzásokkal annyira meggyötörték, hogy jajgatását az egész faluban hallották, végül meg is ölték.

Húsz évvel később egy prófáta vetődött arra és egyenesen a bíróhoz ment:
- Mit tettél? Azt az embert Isten arra rendelte, hogy az ország megmentője legyen. Te pedig feladtad őt, hogy megkínozzák és megöljék!
- De hát mit tehettem volna? - kérdezte esdeklően a bíró. - A pappal együtt átnéztük a Szentírást, és aszerint cselekedtünk.
- Átnézted a Szentírást? Az ő szemébe is kellett volna nézned!

Kérdés: mi fontosabb - az egyén vagy a közösség?

Egy ismert fel-áldozás, mosott kezek és feltüzelt tömeg
(Jesus Christ Superstar: Trial before Pilate)

* * *

2010. február 2., kedd

Közösségcentrikum - együttműködés, mint faj?

Közszájon forgó történet

Egyszer egy szent ember megkérdezte az Istent:
- Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol!

Ekkor Isten odavezette őt két ajtóhoz. Kinyitotta az egyiket és megengedte az embernek, hogy betekintsen. Az ember ezt látta:

A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval.

Erre az embernek elkezdett csorogni a nyála.

Az emberek, akik az asztal körül ültek, csontsoványak és halálsápadtak voltak.
Az összes éhezett.

Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez.

Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal.

De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.

A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva.

Isten ekkor azt mondta:
- Amit az imént láttál az a Pokol volt. És most következik a Mennyország.

Majd mindketten a második ajtóhoz léptek.

Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában.

Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála.

Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben.

De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással.

A szent ember ekkor azt mondta Istennek:
- Én ezt nem értem!

- Ó, pedig ez igazán egyszerű - válaszolja Isten - ez igazából csak "képesség" kérdése.

Ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondoltak...

Tudományos cikk

A halálosan beteg hangyák önként hagyják el bolyt, ezen kívül kerülik a többi dolgozóval való érintkezést. Ezzel az önzetlen viselkedéssel a rovarok nyilván azt kívánják megakadályozni, hogy társaikat megfertőzzék, ezáltal veszélyeztetve az egész bolyt - állapították meg német kutatók.

Jürgen Heinze, a regensburgi egyetem professzora és munkatársai a Current Biology című folyóiratban publikálták eredményeiket a Temnothorax unifasciatus nevű hangyafajról. Eddig csak az volt ismert, hogy néhány hangyafaj egyedei kizárják a fészekből beteg fajtársaikat, a tetemeket pedig eltakarítják. Azt azonban még nem figyelte meg senki, hogy önként hagynák el a fészket a beteg egyedek.

A Temnothorax unifasciatus egyedei nem viselkednek agresszíven beteg társaikkal szemben. Még akkor sem dobta ki senki a haldoklókat, ha a kutatók történetesen visszahelyezték azokat a fészekbe. Azonban újfent önként hagyták el otthonukat - közölte Heinze.

Az említett hangyafaj többnyire száraz éghajlatú tűlevelű erdők meleg részein fordul elő. Az állatok viszonylag kis telepeket alkotnak, némelyik egy üreges makk közepén is elfér. Ez az egyik lehetséges oka annak, hogy a beteg állatokat nem hajítják ki a fészekből.

A nagyobb fészket építő fajoknál részben léteznek erre szakosodott állatok, amelyek egyben a tetemeket is eltávolítják. Egy igen kicsi bolyban azonban aligha lehetséges az efféle kifinomult munkamegosztás.

* * *

2009. május 25., hétfő

Közösségi magok

A. D. Mello

Annak a farmernak, aki kukoricájával rendszeresen az első helyezést érte el az állami vetőmag-kiállításon, az volt a szokása, hogy megosztotta szomszédaival a legjobb vetőmagkészletét.

Amikor rákérdeztek, hogy miért teszi ezt, így válaszolt:

- Valójában önző érdekből. A szél ugyanis felkapja a virágport, és tábláról táblára hordja.

Ha tehát a szomszédom hitványabb fajtát termeszt, az ő táblájáról érkező virágpor lerontaná az én állományomat is.

Ezért nagy súlyt fektetek arra, hogy ők is a legjobb fajtát termesszék.



Kukurica Jáncsi

Pusztaföldön akkora forgalom...
Ez nem lopás! Ez szorgalom!

* * *

2009. február 7., szombat

Nem tehetünk róla... Igazán, igazán! Nem tehetünk róla!...

A. D. Mello - A Madár Dala - Miért engedi az Isten?

Az utcán megpillantottam egy kislányt, aki didergett vékonyka ruhájában.




Szemmel láthatóan semmi reménye sem volt arra, hogy tisztességes ételhez jusson.

Dühömben így szóltam Istenhez:
- Miért engedted ezt meg? Miért nem teszel valamit?

Egy darabig Isten semmit sem szólt. De akkor éjjel, egészen váratlanul, Isten válaszolt:
- Én tettem valamit. Megteremtettelek téged.


Ki is a szegényebb valójában?

Nem tehettem róla, Nem tehettem róla,
Igazán, igazán! Nem tehettem róla!...
(LGT: Az utolsó szerelmes dal)

Azért szar ez az egész világ,
MERT TI, EMBEREK SZAROK VAGYTOK!
És én...? Én? Én is egy kicsit...
Sajnálom, én is egy kicsit...
(Beatrice: Én is egy kicsit)

Szegény gyermek szegény étke
(Kiss Manyi: Jaj, de jó a habos sütemény)

József Attilául:

De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni.
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.

Míg a cukrot szopogatnám,
Új ruhámat mutogatnám,
Dicsekednél fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.

 * * *