Jerome Bixby - Élni jó
Amy néni az utcára néző verandán ült, előre-hátra lökte magát a magas támlájú hintaszékben, és legyezgette magát, amikor Bill Soames felkerekezett biciklijén az úton, és megállt a ház előtt.
Izzadtan a délutáni „naptól” Bill kiemelte az első biciklikerék feletti nagy kosárból az élelmiszeres dobozt, és bejött az ösvényen.
A kis Anthony a gyepen ült, és egy patkánnyal játszadozott.
Lent a pincében fogta, elhitette vele, hogy sajtszagot érez, mégpedig a legérettebb, omlós, ízletes sajt szagát, amiről egy patkány valaha is álmodhat, az állat ki is jött a lukból, Anthonynak pedig egy gondolat elég volt, hogy megfogja és mutatványokat végeztessen vele.
Amikor a patkány észrevette a közeledő Bill Soamest, megpróbált elfutni, de Anthony ráirányította a gondolatát, erre az állat visszabukfencezett, és remegve elterült a földön, szeme a rettenettől fekete pontként izzott. Bill Soames elsietett Anthony mellett, és odaért a bejárati lépcsőhöz, s közben motyogott.
Mindig motyogott, ha a Fremont-háznál járt, vagy akár csak eszébe jutott. Mint mindenki.
Ostobaságokra gondoltak, apró, jelentéktelen dolgokra, például, hogy kettő meg kettő az négy és kétszer négy az nyolc és így tovább. Megpróbálták összekuszálni a gondolataikat, egyikről a másikra ugráltak, nehogy Anthony olvasni tudjon bennük. A motyogás segített. Mert ha Anthony bármi fontosat elkapott a gondolataik közt, eszébe juthatott, hogy tesz az ügy érdekében, például gyorsan kigyógyítja az asszonyt borzalmas fejfájásából vagy a gyereket a mumpszából, idejében hazatereli az öreg fejőstehenet, vagy megjavítja a budit.
És ha Anthony nem is akart semmi rosszat, nem lehet tőle elvárni, hogy tudja mi a teendő ilyen esetekben.
Ez volt a helyzet ha szeretett valakit. A maga módján próbált segíteni, ami bizony elég szörnyű tudott lenni.
És ha valakit nem szeretett… nos, az még rosszabb volt.
Bill Soames az élelmiszeres dobozt a veranda korlátjára állította, és éppen csak annyi időre hagyta abba a motyogást, hogy elmondhassa:
–Itt van minden, amit kért, Amy kisasszony.
–Remek, William – mondta Amy Fremont könnyedén. – Istenem, borzasztó meleg van, nem?
Bill Soames szinte összegörnyedt. Szemét könyörögve függesztette Amyre. Hevesen nemet intett a fejével, aztán újra félbeszakította a motyogást, bár nyilvánvalóan nem szívesen.
–Jaj, ne mondj ilyeneket, Amy kisasszony… kellemes, nagyon kellemes, ez egy igazán jó nap!
Amy Fremont felkelt a hintaszékből, és keresztüljött a verandán. Magas, vékony nő volt, szeme vidáman, de üresen csillogott. Úgy egy évvel ezelőtt Anthony megharagudott rá, mert megmondta neki, nem kellett volna a macskából macskaszőnyeget csinálnia, és bár Anthony még mindig jobban hallgatott rá, mint bárki másra, ezúttal rámordult. Gondolatban. És ez lett Amy Fremont ragyogó szemeinek vége, és annak az Amy Fremontnak, akinek mindenki ismerte. És ekkor terjedt el Peaksville-ben (lélekszáma: 46), hogy még Anthony saját családtagjai sincsenek biztonságban. Ezután kétszer olyan óvatos lett mindenki.
Egy nap talán Anthony rendbe hozza azt amit Amy nénivel tett. Anthony mamája és papája ebben reménykedtek. Ha idősebb lesz, és talán megbánja. Mármint ha egyáltalán lehetséges lesz. Mert Amy néni nagyon megváltozott, és Anthony már egyébként se fogad szót senkinek.
– Térjen magához, William!– mondta Amy, néni. –Nem kell ennyire motyognia. Magát nem bántja Anthony. Jaj istenem, Anthony szereti magát! – Felemelte hangját, és odakiáltott Anthonynak, akinek már elege volt a patkányból, és rávette, hogy egye meg magát.
– Igaz-e, drágám, szereted Soames urat, ugye?
Anthony a gyepen ülve ragyogó, nedves, bíbor tekintetével a fűszeresre nézett. Nem szólt. Bill Soames megpróbált rámosolyogni. Anthony már újra a patkányt figyelte. Az már felfalta a farkát, legalábbis lerágta, mert Anthony gyorsabb harapásokra kényszerítette, mint ahogy a patkány nyelni tudott; rózsaszín és piros szőrös darabkák hevertek körülötte a zöld füvön. A patkány most azzal küszködött, elérje a hátsó fertályát.
Bill Soames merev térdekkel lement az ösvényre, csöndesen motyogott, s gondolatait, amennyire csak bírta, elterelte minden fontos dologról. Felszállt a biciklijére, és elpedálozott.
– Este várjuk, William! – kiáltott utána Amy néni.
Miközben a pedált nyomta, Bill Soames a szíve mélyén azt kívánta, bár kétszer ilyen gyorsan tudna tekerni, hogy minél gyorsabban távol kerüljön Anthonytól és Amy nénitől is, aki néha egyszerűen elfelejtette, mennyire óvatosnak kell lenni. Hiba volt erre gondolni. Mert Anthony figyelt. Kitalálta Soames óhaját, aki minél gyorsabban maga mögött akarta hagyni a Fremont-házat, mintha az valami rossz lenne.
Anthony bíbor tekintete megvillant, és egy rövid, dühös gondolatot mordult Bill Soames után, csak egy rövidet, mert jó hangulatban volt, és különben is szerette Bill Soamest, vagy legalábbis nem utálta, legalábbis ma nem. Bill Soames el akart menni, hát tessék, Anthony ingerülten megkönnyítette neki.
Emberfeletti sebességgel pedálozva – pontosabban ez volt a látszat, mert valójában a bicikli pedálozta őt – Bill Soames eltűnt egy porfelhőben, rémült kiáltást hagyva maga mögött a nyárra emlékeztető hőségben.
Anthony a patkányra nézett. Már félig felfalta a hasát, és belehalt a fájdalmaiba. Anthony belegondolta egy sírgödörbe, mélyen le a kukoricaföldbe; az apja tanácsolta neki egyszer mosolyogva, hogy talán ezt kéne tennie azokkal, amiket megöl. Aztán megkerülte a házat, furcsa árnyékot vetve a fentről áradó, forró, rézszínű fényben.
A konyhában Amy néni kirakta az élelmiszereket. A Mason-féle üvegeket a polcra tette, a húst és a tejet a hűtőszekrénybe, a répacukrot és a korpalisztet pedig a mosogató alatt álló nagy bödönökbe. A kartondobozt a sarokba tette, az ajtó mellé, hogy Mr. Soames elvigye, ha legközelebb jön. Pecsétes volt, horpadt és szakadozott és rongyosra használt, de ez volt az egyik utolsó, ami még megmaradt Peaksville-ben. Fakó, piros betűkkel ez állt rajta: Campbell leves. Már réges-rég megették az utolsó leves konzervet, ahogy a többi konzervet is, mindössze egy kevés közös készlet maradt, amihez a falubeliek ünnepi alkalmakkor nyúltak csak hozzá. A doboz azonban megmaradt, akar egy koporsó, és ha majd ez és a többi maradék is tönkremegy, a férfiaknak fából kell készíteniük.
Amy néni kiment a házból, hátra, oda, ahol Anthony mamája, Amy néni testvére, ült az árnyékban és borsót pucolt. A borsószemek, amint anya végigfuttatta ujját a hüvelyeken, az ölében lévő lábosba potyogtak.
– William meghozta az élelmiszereket – mondta Amy néni. Kimerülten rogyott le anya mellé, az egyenes támlájú székre. Nem volt még öreg, de amióta Anthony rámordult gondolatban, valami nem volt rendben sem a testével sem a fejével. Örökké fáradt volt.
– Jaj de jó! – mondta anya. Pitty-potty, estek a kövér borsószemek a lábosba.
Peaksville-ben bármi történik, bármi kerül szóba, lehet az a legnagyobb szerencsétlenség, mindig mindenki azt mondja „de jó”,„remek”, „nahát, ez nagyszerű”. Mindig azt mondják „jó”, mert ha nem próbálják elrejteni valódi érzéseiket, Anthony kilesi gondolataikat, és annak beláthatatlan következményei lehetnek. Itt van például az az eset, amikor Mrs. Kent férje, Sam hazasétált a temetőből. Anthony ugyanis kedvelte Mrs. Kentet, és meghallotta, hogy gyászol.
Pitty-potty.
– Ma televíziós est van – mondta Amy néni. –Örülök. Minden héten annyira várom. Kíváncsi vagyok, ma mi lesz.
– Bill meghozta a húst? – kérdezte anya.
– Igen – legyezte magát Amy néni, felpillantva a rezesen vakító közömbös égre. – Uram-isten, de meleg van! Anthony igazán csinálhatna egy kicsit hűvösebbet.
– Amy! – Anya éles hangja utolérte Bill Soames szenvedő kiáltását. Amy néni egyik vékony kezét túlzott ijedtséggel a szájához kapta.
– Ó! Jaj... bocsáss meg, drágám!
Halványkék szemével jobbra – balra pislogott, hogy Anthony a közelben van-e. Nem mintha nem lett volna mindegy, hogy ott van-e vagy nincs, nem kellett a közelben lennie ahhoz, hogy tudja mit gondolnak. Igaz, hacsak nem figyelt valakire feszülten, általában, csak éppen azt nem lehet biztosan tudni, hogy mire.
– Ez az idő igazán remek – mondta anya.
Pitty-potty.
–Ó, persze – mondta Amy néni. Csodálatos ez a nap. A világért sem szeretném, ha megváltozna.
Pitty-potty.
Pitty-potty.
– Hány óra? – kérdezte anya.
Amy néni úgy ült, hogy a konyhaablakon keresztül látta az ébresztőórát a tűzhely fölötti polcon.
– Fél öt – válaszolta.
Pitty-potty.
– Szeretnem, ha a ma este különleges lenne – mondta anya. – Szép sovány húst hozott Bill?
– Szépet és soványat, drágám. Ma volt a vágás, és a legjobb részt küldték át nekünk.
– Dan Hollis igencsak meg fog lepődni, ha rájön, hogy a mai televíziós est egyúttal az ő születésnapi ünnepsége is!
– Ó, én is azt hiszem. Biztos, hogy senki nem árulta el neki?
– Mindenki megesküdött, hogy hallgat.
– Tényleg nagyon szép lesz – bólintott Amy néni, és a távolba nézett, keresztül a kukoricaföldön. – Egy születésnapi ünnepség.
– No... – Anya maga elé tette a borsóval teli lábost, felállt, és lesimította a kötényét. – Ideje betennem a sütőbe a húst. Aztán lehet teríteni. – Fölemelte a borsót.
Anthony fordult be a ház sarkán. Nem nézett rajuk, hanem folytatta útját keresztül a gondosan ápolt kerten. – Peaksville-ben minden kertet gondosan ápoltak, nagyon gondosan –, aztán elhaladt a rozsdálló, hasznavehetetlen roncs mellett, ami egykor a Fremonték családi autója volt. Könnyedén átlépett a sövényen, ki a kukoricaföldre.
– Hát nem gyönyörű ez a nap! – mondta anya hangosan, miközben a hátsó ajtó felé mentek.
Amy néni legyezte magát.
– Csodálatos nap, drágám. Igazán remek!
Kint a kukoricaföldön Anthony a zöld szárak zizegő sorai között baktatott. Szerette a kukorica illatát. Élő kukoricacsövek a feje fölött, öreg, elszáradt csövek a talpa alatt. Gazdag ohiói termőföld, dúsan benőve gyommal és befedve barna, rothadó kukoricaszemekkel, melyek minden lépésnél a lábujjai közé szorultak. Anthony tegnap éjjel esőt csinált, hogy ma minden növény jól érezze magát, és kellemesen illatozzon.
Egyenesen a kukoricás végébe ment, aztán tovább, oda, ahol zöld fákból álló liget árnyékolta be a hűvös, nedves, sötét talajt, a dús aljnövényzetet, a szerteszét heverő, moha fedte köveket meg a kis forrást, ami egy tiszta és átlátszó vizű tavacskát táplált. Anthony szeretett itt pihenni, és figyelni a madarakat, rovarokat és a kis állatkákat, amint ott surrognak, szökdécselnek és ciripelnek körülötte. Szeretett a hűvös talajon heverészni, átnézni a feje fölött hullámzó zöld függönyön, figyelni a rovarok röpdösését a meleg, homályos napsugarakban, amelyek ferde, izzó cövekként feszültek a földtől a fák csúcsáig. Valamiért jobban szerette ezeknek az itteni, apró lényeknek a gondolatait, mint a többiekét odakint. Az itt elesett gondolatok se túl erősek, se túl világosak nem voltak, Anthony mégis ki tudta belőlük hámozni, mit szeretnének, mit akarnak ezek a kis lények. Rengeteg időt töltött el azzal, hogy a ligetet a kedvükre alakítsa. A forrás sem volt mindig itt, de egyszer szomjúságra bukkant az egyik kis bundás fejben, és a talajvizet a föld felszínére hozta, tiszta és hűvös érként, aztán pislogva nézte, amint az állat iszik, s átérezte az örömét. A tavacskát később csinálta, amikor megérezte, hogy valamelyiknek egy kis úszásra támadna kedve.
Sziklákat, fákat, bokrokat és barlangokat csinált; napfényt varázsolt ide, árnyékot amoda, mert érezte körös-körül a kicsiny fejekben a kívánságot, vagyis az ösztönös vágyat, hogy ilyen pihenőjük, amolyan találkahelyük, ilyen játszóterük, amolyan otthonuk legyen.
És úgy tűnt, a ligetet környező földeken és legelőkön minden lény tudta, hogy ez jó hely,mert egyre többen és többen érkeztek. Anthony akárhányszor kijött, újabb és újabb jövevényeket talált, és egyre több vágyat, kívánságot, melyet teljesítenie kellett. Minden alkalommal találkozott soha nem látott állatkával, belenézett a gondolataiba, kitalálta a kívánságát.
Szeretett segíteni nekik. Jólesett éreznie a hálájukat.
Ma egy vastag szilfa alatt pihent, bíbor tekintetét egy piros – fekete madárra emelte, éppen akkor érkezett a ligetbe. A feje fölött egy ágon csicsergett, előre – hátra szökdécselt, és szőtte kicsiny gondolatait: Anthony egy nagy, puha fészket gondolt neki, amibe a madár hamarosan be is költözött.
Hosszú, barna, fényes szőrű állat ivott a tavacska vizéből. Anthony most az ő gondolataiban olvasott. Az állat egy másik, kisebb lényre gondolt, amelyik a tó túlsó oldalán futkározott, rovarok után turkálva a földben. A kis lény nem is gyanította, hogy veszélyben van. A hosszú barna állat abbahagyta az ivást, lábait ugrásra feszítette, Anthony pedig, belegondolta egy sírgödörbe a kukoricaföldön.
Ezeket a gondolatokat nem szerette. A ligeten túli világra emlékeztették. Egyszer régen néhány ember őrá gondolt így, és egyik éjszaka elrejtőztek, és megvárták, amíg Anthony visszafelé jön a ligetből, Anthony pedig egy gondolattal a kukoricaföldbe tette mindannyiukat. Azóta a többi ember nem gondolt ilyeneket, legalábbis nem nyíltan. Gondolataik mostanában összekeveredtek, és összekuszálódtak, ha Anthonyval vagy vele kapcsolatos dolgokkal foglalkoztak, és Anthony nem is nagyon törődött már velük.
Olykor még segíteni is szeretett nekik, de ez sem volt egyszerű vagy hálás feladat. Ha mégis megtette, akkor sem támadtak boldogabb gondolataik, csak az összevisszaság nőtt. Ezért töltött több időt idekint.
Egy ideig a madarakat, rovarokat és a bundás állatokat figyelte; eljátszadozott egy madárral, felszállásra, alábukásra, őrült szárnyalásra késztette a fák törzsei körül, mígnem véletlenül nekirepült egy sziklának, amikor Anthony figyelmét egy másik madár kötötte le. Anthony a sziklat dühösen egy sírgödörbe gondolta a kukoricaföldbe, de a madárral már nem tudott mit kezdeni. Nem azért, mert megdöglött, bár tényleg ez történt, hanem mert eltört a szárnya. Úgyhogy Anthony inkább visszament a házba. Nem volt kedve végiggyalogolni a kukoricaföldön, ezért egyszerűen visszament a házba, egyenesen le a pincébe.
Kellemes volt idelent. Kellemesen sötét, nyirkos és illatos, mert egyszer anya befőttet készített a hátsó fal mentén lévő padon, de azután nem jött le többet, mert Anthony rákapott, hogy itt időzzön. A befőttek megromlottak, kiszivárogtak és szétfolytak a földön, és Anthony szerette ezt az illatot.
Megfogott egy patkányt – elérte, hogy sajtszagot érezzen –, és miután játszott vele belegondolta egy sírgödörbe, közvetlenül a mellé a hosszú állat mellé, amelyikkel a ligetben végzett. Amy néni utálta a patkányokat, ezért Anthony sokat megölt, hisz legjobban Amy nénit kedvelte, és olykor – olykor megtette ami akart. Az ő gondolatai hasonlítottak leginkább a liget bundás lényeinek gondolataira. Már régóta semmi rosszat nem gondolt Anthonyról.
A patkány után egy nagy, fekete pókkal játszott a sarokban, a lépcső alatt; addig rohangáltatta oda-vissza, míg pókhálója ezüstösen tükröződő vízfelületként ott nem remegett, vibrált a pinceablakon beszűrődő fényben. Azután muslicákat irányított a pókhálóba, amiket a pók eszeveszetten igyekezett behálózni. A pók szerette a muslicákat, a gondolatai is erősebbek voltak, mint amazoké. Valami baj ugyan volt a muslicák iránti szeretetével, nem volt egészen egyértelmű, és különben is Amy néni a muslicákat is utálta.
Anthony lépéseket hallott a feje fölött, anya mászkált a konyhában. Anthony bíbor tekintete megvillant, és majdnem úgy döntött, hogy mozdulatlanná teszi anyát, de helyette inkább felment a padlásszobába. Egy ideig a hosszú, ferde mennyezetű szoba elülső végében lévő ablakból a ház előtti gyepet, a poros utat és Henderson lengőkalászos búzaföldjét bámulta, aztán valószínűtlen pózba gömbölyödött, és félálomba merült.
Nemsokára emberek jönnek televíziózni, leste ki anya gondolatát.
Mélyen aludt. Szerette a televíziós estéket. Amy néni mindig rajongott a televízióért, ezért Anthony egyszer műsort gondolt neki, épp amikor mások is voltak ott, de már menni készültek, és Amy néni csalódott volt. Erre Anthony csinált velük valamit, azóta mindenki eljön televíziózni.
És amikor itt voltak, Anthony élvezte, hogy mindenki őt figyeli.
Anthony apja fél hét felé jött haza, fáradt, piszkos és véres volt. Odaát járt Dunn legelőjén a többi férfival együtt; segítettek kiválasztani az e hónapban levágandó marhát, azután el is végezték a munkát, feldarabolták a húst, és besózva eltették Soames hűtőházába. Nem kedvelte túlzottan az ilyesfajta munkát, de minden férfira sor került. Tegnap az Öreg McIntyre búzáját segített lekaszálni. Holnap megkezdik a cséplést. Kézzel. Peaksville-ben mindent kézzel kellett elvégezni.
Csókot nyomott felesége arcára, és leült a konyhaasztal mellé. Elmosolyodott, és megkérdezte:
– Hol van Anthony?
– Valahol a közelben – válaszolta anya.
Amy néni a tűzhelynél állt, és a nagy lábas borsót keverte. Anya odament a sütőhöz, kinyitotta, és meglocsolta a húst.
– No, ez egy jó nap volt – mondta apa, megszokásból. Majd a tálba pillantott, és a kenyérvágó deszkára az asztalon. Megszagolta a tésztát.
– Hm! – szólt. – Egymagam meg bírnék enni egy egész kenyeret. Olyan éhes vagyok.
– Ugye, senki sem árulta el Dan Hollisnak, hogy születésnapi ünnepség lesz? – kérdezte a felesége.
– Nem. Hallgattunk, mint a sír.
– Olyan kedves meglepetés készítettünk!
– Igen? Mit?
– Hát... tudod, Dan mennyire szereti a zenét. Múlt héten Thelma Dunn egy lemezt talált a padlásán.
– Csak nem!
– De! Ethellel megkérdeztük – tudod, hogyan, igazából nem kérdezte meg –, megvan-e neki. Dan azt mondta, nincs. Hát nem csodálatos meglepetés?
– Persze, hogy az. Egy lemez, gondold csak el! Ilyet aztán jó találni. Milyen lemez?
– Perry Como a Te vagy a napfényt énekli.
– Mi a fene! Mindig szerettem ezt a dalt. – Néhány nyers répa hevert az asztalon. Apa felvette az egyik kis darabot, megdörzsölte a mellén, és beleharapott.
– Hogyan talált rá Thelma?
– Ó, hát tudod, új dolgokat keresett.
– Hm! – rágta apa a répát. – Mond csak kinél van az a kép, amit nemrégiben találtunk! Nekem tetszett, azzal a régi vitorlás hajóval...
Smithéknél. Jövő héten Sipichék kapják meg, és helyébe az öreg McIntyre zenedobozát adják oda Smithéknek, mi pedig Sipichéknek adjuk... – és sorolta, sorolta, hogy az egyes tárgyak terv szerint miként cserélnek majd gazdát az asszonyok között vasárnap a templomban.
Apa bólintott.
– Úgy fest, egy ideig nem kapjuk meg a képet. Figyelj csak, drágám, megpróbálhatnád Reillyéktől visszaszerezni azt a könyvet a detektívtörténetekkel. Azon a héten, amikor nálunk járt, olyan sok dolgom volt, hogy nem tudtam végigolvasni.
– Megpróbálhatom – válaszolta a felesége bizonytalanul. – De úgy hallom, van Husenék egy sztereoszkópot találtak a pincében. – Hangjában enyhe rosszallás bujkált. – Náluk volt két egész hónapig, mielőtt bárkinek szóltak volna róla...
– Ne mond! – szólalt meg apa érdeklődve. – Az is jó lenne. Sok benne a kép?
– Gondolom. Majd megnézem vasárnap. Én is szeretném megkapni, de még mindig tartozunk van Husenéknek a kanárijukért. Nem értem, hogy annak a madárnak miért pont a mi házunkban kellett megdöglenie... beteg volt az már akkor, amikor hozzánk került. Most aztán Betty van Husennek semmi sem elég, már arra célozgatott, hogy a zongoránkat szeretné egy időre!
– Jól van, édesem, akkor próbáld meg a sztereoszkópot vagy valami mást, amiről úgy gondolod, hogy érdekes lehet.
Végre lenyelte a répát. A répa egy kicsit fiatal volt, és kemény. Anthony szeszélyei miatt az emberek soha nem tudták, milyen termésre számíthatnak, vagy milyen formájú lesz az ami egyáltalán kinő. Mindössze annyit tehettek, hogy ültettek, amennyit csak tudtak, és annyi azért minden évszakban termett, amin eléltek. Egyetlenegyszer még fölöslegük is volt gabonából, tonnaszámra kellett kihordani Peaksville határába és kiszórni a semmibe. Máskülönben levegőt se bírtak volna venni, ha elkezd rohadni.
– Tudod – folytatta apa –, jó az, hogy vannak új dolgok körülöttünk. Jólesik arra gondolni, hogy sok minden van, amit még senki nem talált meg a pincékben, padlásokon, csűrökben és más rejtett zugokban. segít valamit. Már amennyire segíteni lehet...
– Pszt! – pislantott anya idegesen körül.
– Ó! – mondta apa, és sietve elmosolyodott. – Minden rendben van. .Jók azok az új dolgok. Jó, ha vannak az ember körül soha nem látott dolgok, és jó tudni, ha odaadod, boldoggá teszel másokat is... ez tényleg jó dolog.
– Jó dolog – visszhangozta a felesége.
– Nemsokára – szólalt meg Amy néni a tűzhely mellől – nem lesznek új dolgok. Ha már megtaláltunk mindent, amit lehetett. Uram-isten, az szörnyű lesz...
– Amy!
– Igen...– Halovány szeme tompa és merev volt, visszatérő gyengeségének jele. – Nagy kár, nem lesz semmi új...
– Ne mondj ilyet! – mondta anya remegve. – Amy, maradj csöndben!
– Nem baj – mondta apa azon az erős, ismerős, hadd-hallják-csak-meg hangon. – jó, hogy ezt mondja, édesem, hát nem látod? Amynek jó, hogy úgy beszél ahogy tetszik neki. Jó neki, hogy rosszul érzi magát. Minden jó. Mindennek jónak kell lennie...
Anthony anyja sápadt volt. És Amy néni is. A pillanatnyi veszély átjárta a gondolataikat körülvevő ködöt. Olykor nehéz volt úgy formálni a szavakat, hogy később ne váljanak végzetessé. Soha nem lehetett tudni. Sok dologról bölcs volt hallgatni, még csak nem is gondolni rá. Azonban tüntetőleg nem beszélni és nem gondolni rá éppoly kevéssé volt szerencsés, ha Anthony meghallotta és elhatározta, hogy tesz valamit. Soha nem lehetett tudni, mit forgat a fejében.
Mindennek jónak kellett lennie. Úgy, ahogy van, még ha nem is igaz. Mert bármilyen változás csak még rosszabbat hozhat. Sokkal, de sokkal rosszabbat.
– Ó, istenem, hát persze, hogy jó! – mondta anya. – Úgy beszélsz, ahogy akarsz, Amy. De azért, ugye, nem felejted el, hogy egyes szavak jobbak, mint mások.
Amy néni megkavarta a borsót, halovány szemében félelem ült.
– Jaj, igen – mondta. – De most nincs is kedvem beszélni. Az... az jó, hogy nincs kedvem beszélni.
Apa szólalt meg fáradtan és mosolyogva:
– Kimegyek egy kicsit.
Nyolc óra körül kezdtek gyülekezni a vendégek. Addigra már anya és Amy néni az ebédlőben megterítette a nagy asztalt és két másikat is mellette. Égtek a gyertyák, a székek elrendezve, és apa jó nagy tüzet rakott a kandallóban.
Elsőnek Sipichék érkeztek, John és Mary. John a legjobb öltönyében jött, kimosakodva és pirospozsgás arccal a McInthyre legelőjén töltött nap után. Öltönye gondosan ki volt vasalva, de a könyöke és a mandzsettája már foszladozott. Az öreg McInthyre egy szövőszéken dolgozott. Iskolakönyvekből szedte össze a tervet, de még elég lassan haladt vele. McInthyre jól tudott fával és szerszámokkal bánni, de egy szövőszék nagy munka, ha nem lehet fémrészeket szerezni hozzá. McInthyre kezdetben rá akarta bírni Anthonyt, hogy csináljon ezt azt, amire a falubelieknek szükségük van. Például ruhát, konzervet, gyógyszert és benzint. Azóta is úgy érzi, hogy ami a Terrance családdal és Joe Kinneyvel történt, az ő hibája, és keményen dolgozott, hogy a többieket kárpótolja. Azóta se próbálja senki rávenni Anthonyt, hogy segítsen.
Mary Sipich alacsony, vidám asszony volt, egyszerű ruhát viselt. Rögtön nekiállt segíteni anyának és Amy néninek, akik az utolsó simításokat végezték a vacsora körül.
Következőnek Smithék és Dunnék állítottak be, egymás tőszomszédságában laktak, lenn az útnál, alig néhány méterre a semmitől. Smithék szekéren jöttek, két öreg lovuk húzta.
Azután Reillyék érkeztek a sötétségbe borult búzaföldön keresztül, és ekkor kezdetét vette az est. Pat Reilly a nagy zongorához ült az első szobában, és az állványon lévő kottából közkedvelt melódiákat kezdett játszani. Lágyan és olyan kifejezően játszott, ahogy csak telt tőle. Senki se énekelt. Anthony nagyon szerette a zongorázást, de az éneklést nem. Gyakran beállított a pincéből, vagy lerobogott a padlásszobából, vagy egyszerűen csak bejött, felült a zongora tetejére, és a fejét ingatta, ahogy Pat a Kedvest, a Széttört álmok útját vagy az Éjszakák és nappalokat zongorázta, Úgy tűnt, jobban kedveli a balladákat, a lágy dallamokat. Ám egyszer, amikor valaki énekelni kezdett, Anthony a zongora tetejéről odanézett, és valami olyat tett, amitől mindenkinek elment a mersze az énekléstől. Később úgy magyarázták, hogy Anthony a zongorát már hallotta, mielőtt bárki énekelni próbált volna, és aztán már semmilyen más hangot nem viselt el, ami elvonta ettől az élvezettől.
Tehát minden televíziós estén Pat zongorázott, és így kezdődött a vendégség. Bárhol volt is Anthony, a zenétől jókedvű lett, és vidám, tudta, hogy televíziózni gyűltek össze, és őt várják.
Fél kilencre mindenki megérkezett, kivéve a tizenkét gyereket és Mrs. Soamest, aki a falu túlsó végén lévő iskolában vigyázott rájuk. Peaksville-ben a gyerekeket soha nem engedték a Fremont-ház közelébe, mióta a kis Fred Smith fogadásból játszani próbált Anthonyval. A kisebbek nem is tudtak Anthonyról, a többiek meg már majdnem megfeledkeztek róla, vagy azt mondták nekik, hogy Anthony egy nagyon aranyos manó, de nem szabad a közelébe menni.
Dan és Ethel Hollis elkéstek, és Dan mit sem sejtve sétált be. Pat Reilly addig zongorázott, míg meg nem fájdult a keze. Aznap kemény munkát végzett. Mindenki Dan Hollis köré sereglett, hogy boldog születésnapot kívánjon neki.
– Hű, ezt nevezem! – vigyorgott Dan. – Fantasztikus! Erre aztán nem számítottam... nahát, ez fantasztikus!
Átadták az ajándékokat. Többnyire maguk készítette dolgokat, de olyan is akadt, amit sajátjukból ajándékoztak. John Sipich egy óraamulettet hozott, hikorifából faragta. Dan órája egy éve megállt, és a faluban senki se tudta, hogyan kell megjavítani. De Dan továbbra is hordta, mert még a nagyapjáé volt; szép, régi, nehéz tárgy aranyból és ezüstből. Dan az amulettet a láncra csatolta, mindenki mosolygott, és megdicsérte John szép faragott munkáját. Mary Sipichtől egy kötött nyakkendőt kapott, amit azonnal fel is tett a régi helyett.
Reillyék egy maguk készítette dobozkát adtak, amiben mindenfélét lehetett tartani. Azt nem árulták el, hogy mit, de Dan azt mondta, hogy az ékszereit fogja beletenni; Reillyék egy szivardobozból készítették. Óvatosan leszedték róla a papírt, és bársonnyal bélelték ki. A külsejét kifényezték, és Pat gonddal, majdhogynem műgonddal kifaragta. Az ő munkáját is megdicsérték. Dan Hollis sok más ajándékot is kapott: pipát, egy pár cipőfűzőt, egy nyakkendőtűt, kötött zoknit, karamellt, egy pár öreg hozentrágerből készített zoknitartót.
Minden egyes ajándékot hatalmas élvezettel bontott ki, és azonnal felvette amit lehetett, még a zoknitartót is. A pipára rágyújtott, és kijelentette, hogy ennél jobbat még nem szívott, ami nem egészen fedte a valóságot, hisz a pipa nem volt még beérlelve, Pete Manners azóta őrizgette, amióta négy évvel ezelőtt ajándékba kapta az egyik távolabb elő rokonától, aki nem tudta, hogy Pete leszokott a dohányzásról.
Dan nagyon óvatosan tömte meg a pipát. A dohány érték. Tiszta szerencse, hogy Pat Reilly még azelőtt elhatározta, megpróbál dohányt termeszteni a hátsó udvarban, mielőtt Peaksville-el az történt, ami történt. A dohány lassan nőtt, aztán még meg is kellett szárítani, összevágni meg minden, tehát igen értékes volt. A faluban mindenki az öreg McInthyre készítette faszipkákat használta, hogy takarékoskodjon a dohánnyal.
Legutoljára Thelma Dunn adta oda Dan Hollisnak a lemezt.
Még mielőtt a csomagot kinyitotta volna, Dan szeme elhomályosult. Tudta, hogy lemez.
– Nahát – mondta halkan. – Melyik? Szinte félek megnézni...
– Nincs meg neked, drágám – mosolygott Ethel Hollis. – Emlékszel, amikor megkérdeztelek, hogy megvan-e neked a Te vagy a napfény?
– Nahát – szólalt meg újra Dan. Óvatosan kibontotta, és csak állt a lemezt simogatva, hatalmas kezét végighúzta a barázdákon, melyeket apró, keresztirányú karcolások tarkítottak. Körülnézett a szobában, szeme ragyogott; mindannyian visszamosolyogtak rá. Tudták, mennyire el van bűvölve.
– Boldog születésnapot, drágám! szólt Ethel. S átölelte és megcsókolta Dant.
Dan két kezével szorította a lemezt, aztán félretartotta, amikor a felesége hozzábújt.
– Hé! – nevetett, és hátrarántotta a fejét. – Csak óvatosan... megfizethetetlen tárgyat tartok a kezemben. – Újra körültekintett a felesége karja fölött. Szeme mohón csillogott.
– Figyelj csak... mit gondolsz, lejátszhatnánk? Istenem, mit nem adnék, ha hallhatnék egy kis új zenét... Csak az első részt, a zenekari részt, mielőtt Como énekelni kezd.
Az arcok kijózanodtak. Egy perc múlva John Sipich szólalt meg:
– Azt hiszem, jobb ha nem, Dan. Végül is nem tudjuk pontosan, hol lép be az énekes; túl nagy kockázat lenne. Jobb, ha megvárod, amíg hazaérsz.
Dan Hollis vonakodva tette le a lemezt z uzsonnaasztalra, a többi ajándék mellé.
– Jó – mondta ösztönösen, de csalódottan –, jó, hogy nem játszhatom itt le.
– Persze – mondta Sipich –, persze hogy jó. –
Hogy Dan csalódott hangját ellensúlyozza újra kijelentette: Ez jó.
Vacsora közben a gyertya fénye megvilágította mosolygó arcukat, megettek mindent az utolsó csepp ízletes mártásig. Dicsértek anyát és Amy nénit a marhasültért, a borsóért, a répáért meg a puha, főtt kukoricáért. A kukorica természetesen nem Fremonték kukoricaföldjéről származott; mindenki tudta, mi folyik ott, és a földet kezdte benőni a gaz.
Aztán az édesség következett: megették az otthon készült fagylaltot, süteményeket. Majd hátradőltek a gyertya szikrázó fényében, csevegtek, és várták a műsort.
Televíziós esteken nem sokat motyogtak. Mindenki eljött, jól megvacsoráztak Fremontéknál, és aztán következett a televízió. Senki se gondolkozott sokat – be kellett érniük ennyivel. Kellemesnek mondható összejövetelek voltak ezek, eltekintve attól, hogy amit mondtak arra ugyanúgy ügyelniük kellett, mint bármikor. Ha valamilyen veszélyes gondolat jutott eszükbe, elkezdtek motyogni, akár mondat közepén is. A többiek mintha észre se vették volna, mígnem az illető helyrejött, és elhallgatott.
Anthony szerette a televíziós esteket. Tavaly egész évben mindössze két vagy három szörnyűséget követett el ilyen esteken.
Anya egy üveg brandyt tett az asztalra, mindenki kapott egy pohárkával. A szesz még a dohánynál is értékesebb volt. A falubeliek tudtak bort készíteni, de a szőlőjük nem volt jó, természetesen az eljárásaik sem, így a boruk sem sikerült. Valódi szeszből csak néhány üveggel maradt a faluban; négy üveg rozspálinka, három skót whisky,kilenc valódi bor és az öreg McInthyre fél üveg Drambui–ja (esküvőre tartogatták). Ha ezeket megisszák, nem lesz több.
Később mindenki azt kívánta, bár ne került volna brandy az asztalra. Mert Dan Hollis többet ivott a kelleténél, sőt házi borral is keverte. Eleinte senki se gondolt rosszra, hisz alig látszott Danen valami, különben is ez az ő születésnapi ünnepsége volt, meg jól is sikerült, és Anthony is szerette ezeket az összejöveteleket. Még ha figyelt, sem találhatott okot arra, hogy valamit elkövessen.
De Dan Hollis kedve magasra csapott, és őrültséget csinált. Ha a többiek látják, mi készül, megsétáltatták volna Dant a ház körül.
Az első, amit észrevettek, hogy Dan hirtelen abbahagyta a nevetést, mikor azt mesélték, hogyan találta meg Thelma Dunn a Perry Como - lemezt, hogyan ejtette le, de az nem tört el, mert Thelma életében még ilyen gyorsan még nem mozgott, és röptében elkapta. Dan újra a lemezt simogatta, vágyakozva nézegetett Fremonték gramofonja felé a sarokban, és hirtelen abbahagyva a nevetést, arca ellazult, aztán eltorzult.
– Ó, Jézusom! – kiáltott föl.
Azonnal csend lett. Akkora csend, hogy a nagyapa órájának kattogó járását is hallani lehetett a hallból. Pat Reilly eddig halkan játszott a zongorán, de most abbahagyta, keze megmerevedett az elsárgult billentyűk felett.
Az ebédlőasztalon álló gyertyák lángja megremegett a beugróban lévő ablak csipkefüggönyein át beáramló, hideg fuvallatban.
– Játssz tovább, Pat! – mondta apa halkan.
Pat újra nekifogott. Az Éjszakák és nappalokat játszotta, ám szeme sarkából egyfolytában Dan Hollist figyelte, és melléütött.
Dan a szoba közepén állt, egyik kezében a lemezzel, másikban egy pohár brandyt szorított olyan erősen, hogy beleremegett a keze.
Mindenki őt nézte.
– Jézusom! – szólalt meg újra, de úgy hangzott, mint egy káromkodás.
Younger tisztelendő atya, aki anyával és Amy nénivel társalgott az ebédlőajtóban, utána mondta, hogy „Jézusom“, de ő imádkozott. Kezeit összekulcsolta, és a szemét behunyta.
John Sipich megmozdult.
– Figyelj, Dan... neked jó, hogy így beszélsz. De nem akarsz túl sokat beszélni, mond? Dan lerázta Sipich kezét a karjáról.
– A saját lemezemet se játszhatom le – mondta hangosan. Lenézett a lemezre, aztán körbetekintett az arcokon. – Ó, Istenem...
A brandyvel teli poharat a falra loccsantotta. Az ital szétfröccsent, és csíkokban folyt le a tapétán. Néhány asszonynak elakadt a lélegzete.
– Dan – suttogta Sipich –, Dan hagyd abba...
Pat Reilly még erősebben játszotta az Éjszakák és nappalokat, hogy elnyomja a beszélgetés zaját. Bár ha Anthony figyel, úgysem ér semmit.
Dan Hollis a zongorához ment, és Pat mögé állt, kissé imbolyogva.
– Pat – mondta. – Ne ezt játszd! Játszd ezt!
És énekelni kezdett. Gyengén, rekedten, keserűen.
– Boldog születésnapot nekem... boldog születésnapot nekem...
– Dan! – sikoltotta Ethel Hollis. Megpróbált odaszaladni hozzá.
Mary Sipich megragadta a karját, és visszatartotta.
– Dan! sikoltotta újra Ethel. – Hallgass...
– Istenem, maradj csöndben! – sziszegte Mary Sipich.
Az egyik férfi Ethel szájára tapasztotta a kezét, és elhallgattatta.
– ...boldog születésnapot, drága Danny – énekelte Dan. – Boldog születésnapot nekem!
Elhallgatott, és lenézett Pat Reillyre. – Játszd, Pat, játszd, hogy tisztán tudjam énekelni...Tudod, hogy egy hangot se találok el, csak ha valaki kísér.
Pat Reilly a billentyűkre tette a kezét, és elkezdte a Kedvest lassú keringőtempóban, ahogyan Anthony szerette. Pat arca falfehér volt, keze alig engedelmeskedett.
Dan Hollis az ebédlőajtó felé nézett, Anthony anyjára és apjára, aki közben a felesége mellé állt.
– A ti gyereketek – szólalt meg. Könnyek csillantak meg az arcán, amint a gyertya fénye megvilágította. Minek kellett a világra hoznotok?
Behunyta a szemét, és könnyei kibuggyantak. Harsányan énekelt:
– Te vagy a napfény... életem napja... szívem vidítod... ha bánatos...
Anthony jött be a szobába.
Pat abbahagyta a zongorázást. Megmerevedett. A szél meglebbentette a függönyöket. Ethel Hollis már sikoltani se próbált, elájult.
– Ne vedd el a napfényt... – Dan hangja elcsuklott. Szeme kitágult, mindkét kezét maga elé tartotta; egyikben az üres pohár, másikban a lemez. Csuklott egyet és megszólalt:
– Ne...
– Rossz ember – mondta Anthony, és egy gondolattal valami olyanná változtatta Dan Hollist, amiről soha senki se hitte, hogy lehetséges, aztán ezt a valamit belegondolta egy sírgödörbe, a kukoricaföld mélyére.
A pohár és a lemez a szőnyegre huppant. Egyik se tört el.
Anthony körbejáratta bíbor tekintetét a szobán.
Néhányan motyogásba kezdtek. Mindenki mosolyogni próbált. A motyogás betöltötte a szobát. Egy-két tiszta hang vált csak ki:
– Ó, ez nagyon jó. – mondta John Sipich.
– Nagyon jó – mondta Anthony apja mosolyogva. Neki nagyobb gyakorlata volt a mosolygásban, mint a legtöbbjüknek. – Csodálatos.
– Nagyszerű... nagyszerű – mondta Pat Reilly, és könny csorgott a szeméből, mégis zongorázni kezdett újra, gyengén, remegő kezekkel tapogatta ki az Éjszakák és nappalok dallamát.
Anthony felmászott a zongora tetejére, és Pat két órán keresztül játszott.
Később a televíziót nézték. Mindannyian bementek az első szobába, csak néhány gyertyát gyújtottak meg, és székeket húztak a tévékészülék köré. Kisképernyős készülék volt, és nem mindenki tudott olyan közel ülni, hogy lásson, de ez mit sem számított. Hiszen be sem kapcsolták a tévét. Egyébként se működött volna, mivelhogy Peaksville-ben nem volt áram.
Csak ültek csendben, és bámulták a képernyőn kígyózó, tekergő figurákat, és hallgatták a hangszóróból kiszűrődő hangokat, és senki se tudta, miről van szó. Soha se tudták. Mindig ugyanarról volt szó.
– Ez igazán szép – szólalt meg egyszer Amy néni, halovány tekintetét a kifejezéstelen villanásokra és árnyékokra függesztve. – De azt egy kicsit jobban szerettem, amikor városok voltak körülöttük, és valódi...
– Na de, Amy! – mondta anya. – Rendben van, hogy ilyeneket mondasz, rendben van. De mégis, hogy gondolod? Ez a műsor sokkal jobb mint bármelyik előző!
– Igen – kapcsolódott be John Sipich. – Remek. A legjobb program, amit valaha láttunk!
A díványon ült két másik férfival Ethel Hollist tartották a párnákra döntve, kezét és lábát leszorították, száját befogták, nehogy sikoltozzon.
– Tényleg jó – ismételte meg.
Anya kinézett az ablakon, keresztül a sötétségbe borult úton, át Henderson sötétségbe borult búzaföldjén, bele a hatalmas, végtelen, szürke semmibe, amiben Peaksville kicsiny faluja lebegett. Éjszaka, amikor Anthony rezesen izzó napja már lenyugodott, még érzékelhetőbb volt az a feneketlen semmi.
Nem tesz jót, ha azon tépelődnek, hol lehet... egyáltalán nem. Peaksville egyszerűen van valahol. Valahol, távol a világtól, éspedig attól a naptól fogva, hogy Anthony három évvel ezelőtt világra jött, és az öreg Dac Bates – Isten nyugosztalja szegényt – felüvöltött, kiejtette a kezéből, és megpróbálta megölni, és Anthony feljajdult, és elkövette azt a tettet. A falut elvitte valahová. Vagy a világot pusztította el, és hagyta meg csak a falut. Senki se tudta.
Nem tesz jót ezen tépelődni. Egyáltalán semmi se tesz jót, kivéve, élni úgy, ahogy élniük kell. Örökkön-örökké élni, feltéve, ha Anthony hagyja.
Veszélyesek az ilyen gondolatok, töprengett anya.
Motyogni kezdett. A többiek is elkezdtek motyogni. Mindannyian gondolkoztak, kétségtelenül.
A férfiak a díványon megállás nélkül suttogtak Ethel Hollis fülébe, és amikor elvették a kezüket, már Ethel is motyogott.
Mialatt Anthony a készülék tetején ült, és a műsort szolgáltatta, ők körben ültek, motyogtak, és nézték az értelmetlen, villódzó figurákat messze kint az éjszakában.
Másnap havazott, és a termés fele elpusztult, de azért jó nap volt.
- Vége -
* * *
