A következő címkéjű bejegyzések mutatása: munka. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: munka. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. június 2., csütörtök

NaAkinekIgazaVagyonKiAzKiAz?

James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén

37.

Óhatatlanul kicsit önelégültnek éreztem magam, mikor kinyomtam a fényes piros gumilabdát a kutya hasán ejtett metszésen át. Elég kisállat-munkánk került Darrowbyban, hogy kellemes változatosságnak tekintsük a farmok körüli normális munkánk közben, de ahhoz nem elég, hogy közönyössé tegyen bennünket. A nagyvárosi praxissal rendelkező orvos bizonyára érdektelen rutinmunkának tekint egy gyomorfelmetszést, de engem, amikor elnéztem az asztalon végigguruló és a rendelő padlóján felpattanó kis piros labdát, a siker melege öntött el.
A nagy, vánszorgó vörös szetterkölyköt aznap délelőtt hozták be; úrnője azt mondta, két napja szenved és időnként hány - éppen mióta a kislányuk labdája titokzatosan eltűnt. Nem volt nehéz a diagnózis.
Visszatűrtem a gyomorseb széleit, s kezdtem lezárni sebvarró fonállal. Kellemes könnyedség fogott el, nem úgy, mint Tristant, aki nem gyújthatott cigarettára a mögötte üvegpalackban bugyborékoló éter miatt, amely a kutya pofája elé tartott altatómaszkba szivárgott; kedvetlenül meredt a betegre, és szabad kezének ujjaival az asztalon dobolt.
De hamarosan átszállt rám a feszültség, mert a műtő ajtaja kivágódott, és bevonult Siegfried. Nem tudom miért, de valahányszor Siegfried figyelt munka közben, mindig szétestem: mintha nagy hullámok gördültek volna ki belőle - türelmetlenség, kétségbeesés, kritika, ingerültség. Máris éreztem, hogy a hullámok lökdösnek, noha munkaadóm arca kifejezéstelen volt; ott állt csendben az asztal végén, de ahogy teltek a percek, egy kitörni kész vulkán érzetét keltette bennem. A kirobbanás akkor következett be, amikor kezdtem a hasizom mély rétegét összevarrni. A bélhúrt húztam ki egy üvegedényből, mikor heves lélegzetvételt hallottam.
- Az istenért, James! - kiáltotta Siegfried. - Ne húzkodd már azt a rohadt bélhúrt! Tudod mibe kerül az félméterenként? Még szerencse, hogy nem tudod, mert elájulnál. És az a drága hintőpor, amit összevissza szórsz - van belőle vagy negyed kiló a kutyában. - Elhallgatott, s néhány pillanatig zihálva lélegzett. - Még valami: ha tamponozni akarsz, elég egy kis vatta - nem kell minden alkalomra egy fél négyzetméter, amennyit te használsz. Add ide azt a tűt. Megmutatom neked.
Sietősen kezet mosott, és átvette a műtétet. Először egy csipetnyi jodoformport vett, és finoman a sebbe szórta, olyanformán, ahogy egy idős hölgy eteti az aranyhalait, aztán levágott egy kis darab bélhúrt, és folyamatosan összevarrta az izmot; alig hagyott eleget kívül, hogy csomót kössön a végére. Bizonytalan is volt, hogy sikerül-e, de végül néhány pillanatig tartó feszült összpontosítás után megkötötte.
A műveletet vagy tízszer megismételte, mikor összezárta a bőr sebét selyem sebvarróval; orra csaknem hozzáért a beteghez, mikor a rövid végekre csipesszel csomót kötött. Mire befejezte, némileg kidülledt a szeme.
- Helyes, állítsd le az étert, Tristan - mondta, s közben két centi vattát tépett, és finomkodva letörölte a sebet.
Felém fordult, és nyájasan mosolygott. Elszorult szívvel láttam, hogy arcát elönti a türelmes kifejezés.
- James, kérlek, ne érts félre. Kitűnő munkát végeztél ezen a kutyán, de ügyelned kell a takarékossági szempontokra is. Tudom, hogy ez most neked semmit sem jelent, de egyszer majd kétségkívül neked is meglesz a saját praxisod, s akkor majd megérted azokat a gondokat, amelyek az én vállamat nyomják. - Megveregette a karomat, és én megacéloztam a lelkem, mikor oldalt hajtotta a fejét, s mosolya egy parányit csibészessé vált. - Végtére is, James, te is egyetértesz azzal, hogy valamennyi nyereségre is szert kell tenni.

Egy hét múlva éppen egy alvó csikó nyakán térdeltem a mező közepén, a nap forrón sütötte a hátamat, s én néztem a békésen lehunyt szemeket, a keskeny pofát, amely eltűnt a kloroformos vászon álarcban. Még néhány csepp altatót cseppentettem a szivacsra, aztán visszacsavartam az üveg tetejét. Eleget kapott.
El sem tudnám mondani, hányszor végigjátszottuk Siegfrieddel ezt a jelenetet: a ló fekszik fűágyában, munkaadóm szabdalja az egyik végét, én meg a fejét figyelem. Siegfriedben egyedülállóan keveredett a született lovas ember és az ügyes sebész, ezzel én nem vetélkedhettem, így hát óhatatlanul altatóorvossá alakultam át. Szerettünk a szabadban operálni; így tisztább volt, s ha a ló megvadult, kevesebb módja nyílott kárt tenni magában. Mindig reménykedtünk a szép időben, s ma szerencsénk volt. A korai párában végigpillantottam a számtalan boglárkán; teli volt velük a mező, mintha egy fénylő sárga tengerben ültem volna. A virágpor beborította a cipőmet s alattam a ló nyakát.
Minden nagyjából úgy történt, ahogy szokott. Bementem a csikóval a bokszba, rácsatoltam az altatókosarat a fejszerszámra, aztán nyugodtan kivezettem a mező egy puha, vízszintes darabjára. Egy emberre rábíztam, hogy tartsa hosszú száron a fejszerszámot, és ráöntöttem az első köbcenti kloroformot a szivacsra. A csikó prüszkölt és fejét rázta az idegen szagtól. Az ember lassan körbevezette, s én folyvást adtam a csikónak még egy kis kloroformot, míg végül tántorogni és imbolyogni nem kezdett; ez az állapot mindig eltartott néhány percig, s én magabiztosan vártam Siegfried kis beszédét, amely ilyenkor volt esedékes. Nem csalódtam.
- Nem fog lefeküdni, James. Nem kellene egyik mellső lábát felkötnünk?
Szokásomhoz híven süketnek tettettem magam, s néhány másodperc múlva a csikó egy utolsót kóválygott, és az oldalára zuhant. Siegfried, megszabadulva kényszerű tétlenségétől, működésbe kezdett.
- Ülj a fejére! - kiáltotta. - Kössenek egy kötelet a felső hátsó lábára, és húzzák előre! Hozzák ide azt a vödör vizet! Gyerünk - mozgás!
Vad változás volt ez. Pillanatokkal előbb még béke és csend, most meg emberek rohannak mindenfelé, s egymásba ütköznek, Siegfried kiáltásaitól ösztökélve.
Harminc év múltán még mindig lovakat altatok Siegfriednek, és ő még most is azt mondja:
- Nem fog lefeküdni, James.
Manapság leginkább intravénás Thiopentone injekciót alkalmazok, s a ló úgy tíz másodperc alatt elalszik tőle. Nem sok időt hagy Siegfriednek, hogy elmondja a mondókáját, de azért rendszerint sikerül neki beszorítania a hetedik és a tizedik másodperc közé.
Aznapi betegünk megsérült. Mégpedig elég súlyosan ahhoz, hogy az altató alkalmazását igazolja. A kitűnő vadászkancától származó csikó körbevágtatott a karámjában, s hirtelen vágyat érzett, hogy meglátogassa a kinti világot. Kiválasztotta az egyetlen hegyes karámoszlopot, s a felett próbált átugrani, s karóba húzta magát a mellső lábai között. Igyekeztében, hogy szabaduljon, sok kárt tett a szügye körül; szinte mészárszéki látvány volt nagy területen felhasogatott bőrével, a kilógó nagy mellizmokkal, amelyeket mintha hentesbárddal vágtak volna át.
- Fordítsák a hátára - mondta Siegfried. - Most jó. - Elővett egy szondát a füvön mellette fekvő tálcáról, és gondosan átvizsgálta a sebet. - Csont nem sérült - dörmögte, még mindig a mélységbe kukucskálva. Aztán elővett egy csipeszt, és kihalászott minden szabad diribdarabot, majd hozzám fordult.
- Jó nagy sebvarró munka az egész. Folytathatod, ha akarod.
Miközben helyet cseréltünk, eszembe jutott, hogy csalódott, amiért nem valami érdekesebb esetet kezelünk. Biztosan nem kérne meg, hogy vegyem át, ha valami rejtetthere-operációról vagy hasonlóról volna szó. Aztán, mikor kézbe vettem a tűt, emlékezetembe beugrott a kutyán végzett gyomoroperáció. Talán próbára tesz pocsékoló szokásaim miatt. Most azonban vigyázni fogok!
Apró darab bélhúrt fűztem a tűbe, beleszúrtam az átmetszett izomba, s némi erőfeszítéssel a helyére varrtam. De vesződséges munka volt csomót kötni a kurta végekre - háromszor annyi időmbe került, mint kellett volna. Mindazonáltal makacsul kitartottam. Figyelmeztettek, s nem akartam újabb kioktatásban részesülni.
Vagy fél tucat varratot raktam be, mikor megéreztem a hullámokat. Munkaadóm a közelemben térdelt a ló nyakán, és a helytelenítés tajtékos habjai közelről vágódtak nekem. Még két varraton át kitartottam, akkor Siegfried vad suttogásban robbant ki:
- Mi a fenét vacakolsz, James?
- Hát varrok. Mi a baj?
- De miért lacafacázol azokkal a kis darab bélhúrokkal? Itt töltjük az egész kurva napot.
Újabb csomókat pisztergáltam az izomba.
- A takarékosság okából - suttogtam vissza öntudatosan.
Siegfried úgy pattant fel a nyakról, mintha megharapta volna a ló.
- Ezt nem bírom tovább! Add ide, majd én csinálom!
Odalépett a tálcához, kiválasztott egy tűt, s megragadta az üvegedényből kinyúló bélhúr szabad végét. Karjának kaszáló mozdulatával hatalmas tekercs húrt húzott ki, az orsó olyan vadul pörgött az edényben, mint egy legyezőorsó, ha nagy lazac van a horgon. Visszatért a lóhoz, kicsit megbotlott, mert a húr a bokájára tekeredett, aztán varrni kezdett. Nem ment könnyen, mert karját teljesen kinyújtva sem volt képes szorosra húzni a sebvarró fonalat, s minduntalan fel kellett állnia és leguggolnia. Mire visszarakta az izmokat eredeti helyükre, zihált, és némi verejtékharmatot láttam a homlokán.
- Valahonnan vér szivárog - motyogta, s megint meglátogatta a tálcát, ahol vadul letépett egy darabot a nagy tekercs vattából. Rendetlen fehér uszályt vontatva maga után a boglárkákon, visszajött, és kitamponozta a sebet a vattatömeg egy sarkával.
Megint vissza a tálcához.
- Egy kis por, mielőtt bevarrnám a bőrt - mondta könnyedén, és megmarkolt egy kilós dobozt. Egy pillanatig célzott a seb felett, aztán csuklója szertelen rándulásaival szórni kezdte a port. Sok került a sebbe, de még sokkal több szállongott a ló más testrészeire, rám, a boglárkákra, s egy különlegesen szeszélyes lökés elhomályosította a lábkötelet tartó ember izzadó arcát. Mikor abbahagyta a köhögést, nagyon hasonlított Cocóra, a bohócra.
Siegfried több méter fonállal összevarrta a bőrt, s amikor hátralépett és szemügyre vette a szép tiszta végeredményt, láttam, hogy nagyszerű kedve van.
- No, hát ez pompás. Az ilyen fiatal ló egykettőre meggyógyul. Nem lepődnék meg, ha nyoma sem maradna.
Miközben a műszereket mostam a vödörben, odajött hozzám, és megszólított:
- Bocsáss meg, James, hogy így kilöktelek, de őszintén szólva nem tudtam, mi ütött beléd - olyan voltál, mint egy öreg tyúk. Tudod, az nem kelt jó benyomást, ha az ember hitvány kis mennyiségű anyaggal dolgozik. Az embernek bizonyos... szóval... nagyvonalúsággal kell operálnia, ha szabad így fogalmaznom, s az nem megy, ha fukarkodsz.
Lemostam, megtörölgettem és rátettem a tálcára a műszereket. Aztán felemeltem a tálcát, és elindultam a mező végében nyíló kapu felé. Siegfried mellettem jött, és vállamra tette a kezét.
- Kérlek, ne gondold, hogy hibáztatlak, James. Talán a skót neveltetésed az oka. És ne felejtsd el, ez a neveltetés annyi, számomra oly rokonszenves tulajdonságot plántált beléd - becsületességet, szorgalmat, hűséget. De biztosra veszem, hogy ti skótok, a te véleményed szerint is - itt megállt és az ujját billegtette felém -, olykor túlontúl spórolósak vagytok. - Aprót nevetett. - Tehát jegyezd meg, James, hogy ne légy túl - hm - takarékos operáció közben.
Végigmértem. Ha gyorsan ledobom a tálcát, akkor biztosan le tudom teríteni egy jobbhoroggal. Siegfried folytatta.
- De tudom, hogy nem kell tovább szövegelnem neked, James. Te mindig odafigyelsz arra, amit mondok.
Hónom alá szorítottam a tálcát, és újra elindultam.
- Igen - mondtam. - Odafigyelek. Minden egyes alkalommal.


* * *

2010. június 16., szerda

Közös segélés

Virginia Satir - Mindenkinek van egy álma

Néhány évvel ezelőtt elfogadtam egy megbízást az egyik déli megyétől, hogy foglalkozzak szociális segélyen élőkkel.
Munkám során azt kívántam bizonyítani, hogy mindenkiben megvan az önellátás képessége, csak felszínre kell hozni azt.
Azt kértem tehát, hogy állítsanak össze egy csoportot különféle etnikumú és családi állapotú segélyezettekből, én pedig péntekenként három órát töltök velük.
Kértem továbbá egy kis készpénzkeretet, amit szükség esetén igénybe vehetnék a munkámhoz.

Miután kezet ráztam a csoport tagjaival, először közöltem velük, hogy szeretném megismerni az álmaikat. Úgy néztek rám, mintha megháborodtam volna.
- Az álmainkat? Nincsenek nekünk álmaink!
- Na, és mi volt gyerekkorukban? Nem volt valami, amire vágytak?
- Nem tudom, mit akar az álmainkkal - vont vállat egy asszony. - A patkányok felzabálják a kölykeimet.
- Istenem, de borzasztó. Érthető, hogy nyomasztja ez a patkány-ügy. Nem lehetne tenni valamit?
- Hát, nem ártana egy új szúnyoghálós ajtó, mert a régi már csupa lyuk.
- Nincs itt valaki, aki ért ilyesmihez?
- Régebben csináltam effélét - jelentkezett egy férfi -, bár mostanában kegyetlenül fáj a gerincem. Mindenesetre megpróbálom.
Mondtam neki, hogy állom az költségeket, ha beszerzi a szúnyoghálót, és rendbe hozza azt az ajtót.
- Gondolja, hogy meg tudja javítani?
- Azt hiszem.
A következő héten, miután összegyűlt a csoport, az asszonyhoz fordultam:
- Nos, jó már az ajtó?
- De mennyire?
- Akkor ugye nincs akadálya, hogy álmodozzunk?
Félszeg mosollyal válaszolt.
- Hogy érzi magát? - tudakoltam a hátfájós férfitól.
- Tudja, nagyon érdekes, de kezdek sokkal jobban lenni.

Ez megadta az első lökést. Ilyen látszólag apró sikerek révén értettem meg a csoporttal, hogy az álmodozás nem őrültség.
Ezek a kis lépések ráébresztették az embereket, hogy valami tényleg történhet.
Sorra kérdezgettem őket az álmaikról. Az egyik nő elmondta, hogy mindig is titkárnő szeretett volna lenni.
- Na és, mi az akadálya? (Mindig ez a következő kérdésem.)
- Hat gyerekem van, és nincs, aki vigyázzon rájuk, ha elmegyek otthonról.
- Lássuk csak... Nincs valaki a csoportban, aki hetente egy-két nap gondot viselne a kicsikre, amíg az édesanyjuk elvégzi az önkormányzat szakiskoláját?
- Nekem is vannak gyerekeim, de vállalom - ajánlkozott egy másik anyuka.
- Helyes! - vágtam rá, megbeszéltük a részleteket, és a fiatalasszony beiratkozott az iskolába.

Végül mindenki talált magának valamit.

A szúnyoghálós férfi javító-karbantartó szolgáltatást vállalt. Az alkalmi pótmama kiváltotta az engedélyt, és rendszeres kenyérkeresetként végezte ezt a tevékenységet.

Tizenkét hét alatt a csoport minden tagja kikerült a közellátásból. Azután még sok csoporttal elértem ugyanezt.


A kaláka közösségformáló haszna

Hát nem csoda, hogy betiltották?!


* * *

2009. július 29., szerda

Baj van, fiatalok...

Batthyány tér, metró

Kortól összetöpörödött öregember apró virágcsokrokat árul:

- Baj van, fiatalok, kérem, nagy baj van...
Kérem, vegyék meg a virágokat...
Baj van... 93 éves nyugdíjas vagyok, nem tudom fizetni a vizet...
Jaj! A feleségem 13 éve meghalt...
Baj van, fiatalok... Kérem, segítsenek!
Nyugdíjas vagyok és nem tudom a vízszámlát kifizetni, jaj, kikapcsolják a vizemet...
Baj van, fiatalok, baj van... -

Nagy Feró - Én is egy kicsit

... Hé mama! Azt ígérted, hogy jobb lesz majd,
ha jól és sokat dolgozunk.
De az idő nem dolgozik nekünk,
csak megöregít.



Vár valamire, keres valamit...

... vagy valakit?

Szegény, őrült világ

Kasztok találkozója a határmezsgyéken
(Pet Shop Boys: West end girls)


Egyéni felelősség és önfejűség
vagy pedig globális probléma?
Hazugság-e a demokrácia, és az emberközpontúnak reklámozott társadalom?
"Nem segítőképes a rendszer. Önző, önhatalmú.
Ha nincs pénzed, meg vagy halva..."
(Sherwood Blues)

* * *

2009. február 6., péntek

Miből van szűk-ség?

A. D. Mello - A Madár Dala - Az Élelem-Isten

Az Isten elhatározta, hogy meglátogatja a földet.
De még látogatása előtt elküldte egy angyalát, hogy nézze meg, mi a helyzet a földön.

Az angyal visszatért és jelentette:
- Az emberek zömének nincs ennivalója, a legtöbbnek munkája sincs.

Erre Isten így szólt:
- Akkor hát ennivalóként jelenek meg az éhezőknek, és munkaként a munkanélkülieknek.

Újtestamentom

Majd fogta a kenyeret, s hálát adván, megtörte és odaadta nékik, ezt mondván: Ez az én testem, amely ti érettetek adatik.


A tudás fájáról?

Szendvics és (jó)munkásemberek
(Men At Work: Land down under)

De ha se munka, se egyéb nincs???
És ha mindhez kell a másik?
(Alice Cooper: Lost in America)

* * *