Néhány évvel ezelőtt elfogadtam egy megbízást az egyik déli megyétől, hogy foglalkozzak szociális segélyen élőkkel.
Munkám során azt kívántam bizonyítani, hogy mindenkiben megvan az önellátás képessége, csak felszínre kell hozni azt.
Azt kértem tehát, hogy állítsanak össze egy csoportot különféle etnikumú és családi állapotú segélyezettekből, én pedig péntekenként három órát töltök velük.
Kértem továbbá egy kis készpénzkeretet, amit szükség esetén igénybe vehetnék a munkámhoz.
Miután kezet ráztam a csoport tagjaival, először közöltem velük, hogy szeretném megismerni az álmaikat. Úgy néztek rám, mintha megháborodtam volna.
- Az álmainkat? Nincsenek nekünk álmaink!
- Na, és mi volt gyerekkorukban? Nem volt valami, amire vágytak?
- Nem tudom, mit akar az álmainkkal - vont vállat egy asszony. - A patkányok felzabálják a kölykeimet.
- Istenem, de borzasztó. Érthető, hogy nyomasztja ez a patkány-ügy. Nem lehetne tenni valamit?
- Hát, nem ártana egy új szúnyoghálós ajtó, mert a régi már csupa lyuk.
- Nincs itt valaki, aki ért ilyesmihez?
- Régebben csináltam effélét - jelentkezett egy férfi -, bár mostanában kegyetlenül fáj a gerincem. Mindenesetre megpróbálom.
Mondtam neki, hogy állom az költségeket, ha beszerzi a szúnyoghálót, és rendbe hozza azt az ajtót.
- Gondolja, hogy meg tudja javítani?
- Azt hiszem.
A következő héten, miután összegyűlt a csoport, az asszonyhoz fordultam:
- Nos, jó már az ajtó?
- De mennyire?
- Akkor ugye nincs akadálya, hogy álmodozzunk?
Félszeg mosollyal válaszolt.
- Hogy érzi magát? - tudakoltam a hátfájós férfitól.
- Tudja, nagyon érdekes, de kezdek sokkal jobban lenni.
Ez megadta az első lökést. Ilyen látszólag apró sikerek révén értettem meg a csoporttal, hogy az álmodozás nem őrültség.
Ezek a kis lépések ráébresztették az embereket, hogy valami tényleg történhet.
Sorra kérdezgettem őket az álmaikról. Az egyik nő elmondta, hogy mindig is titkárnő szeretett volna lenni.
- Na és, mi az akadálya? (Mindig ez a következő kérdésem.)
- Hat gyerekem van, és nincs, aki vigyázzon rájuk, ha elmegyek otthonról.
- Lássuk csak... Nincs valaki a csoportban, aki hetente egy-két nap gondot viselne a kicsikre, amíg az édesanyjuk elvégzi az önkormányzat szakiskoláját?
- Nekem is vannak gyerekeim, de vállalom - ajánlkozott egy másik anyuka.
- Helyes! - vágtam rá, megbeszéltük a részleteket, és a fiatalasszony beiratkozott az iskolába.
Végül mindenki talált magának valamit.
A szúnyoghálós férfi javító-karbantartó szolgáltatást vállalt. Az alkalmi pótmama kiváltotta az engedélyt, és rendszeres kenyérkeresetként végezte ezt a tevékenységet.
Tizenkét hét alatt a csoport minden tagja kikerült a közellátásból. Azután még sok csoporttal elértem ugyanezt.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése