2010. június 12., szombat

Karinthy Ferenc: Halandzsa

Karinthy Ferenc - Halandzsa

Ezt a dolgot a kávéházban észleltem.

Egy úr ült le mellém, jó modorú, szerény fiatalember. Mindenféle dologról beszélgettünk. Néhány percre megakadt a társalgás.
Egyszerre megszólal az én új ismerősöm:
- Bocsánatot kérek - mondja szerényen - önnek is ide a pincérhez kiszera méra nin, hozzám?
- Pardon - mondom, és közelebb hajolok -, nem értem.
Udvariasan megismétli:
- Azt kérdeztem, hogy a pincér önnek is kiszera méra, de mindig.
Elpirulok egy keveset. Ejnye, mi van az én fülemmel, hogy nem hallom, mit mond ez az ember. Pedig nyilván egész értelmesen beszél.
Percnyi szünet után tehát így szólok:
- Bocsásson meg, kérem, olyan szörnyü zaj van ebben a kávéházban. Igazán restellem, de most se értettem, amit mondott.

Ismerősöm zavarba jönni látszik. Kérdőleg néz rám, mintha gyanakodnék, hogy ugratom. Aztán kicsit szégyenkezve ismétli, hangosabban.
- Csak azt akartam tudni, hogy a pincér ebben a kávéházban is kiszera méra bávatag, ha lehet.

Mi történt velem? A füleim zúgnak? Egy pillanatra átcikázik agyamon a rémes gondolat, hogy talán megőrültem. Már régen vettem észre magamon különös jeleket... Tegnap, mikor kifelé mentem a kávéházból, égő cigarettámat bele akartam dobni abba a kis tóba, ami itt a kassza alatt van, és amiben aranyhalak úszkálnak, de hirtelen meggondoltam magam, és melléje dobtam. Később jutott eszembe, hogy ez a mozdulat azért történt, mert megsajnáltam a halakat, hogy valamelyik talán  megégeti magát a cigarettámban.

Most meg a szavak konganak a fülembe, értelmetlen és zagyva betűhalmazban - rettenetes! az apercióm felmondta a szolgálatot! Nem tudom összekötni a fogalmakat! Ismeritek azt a gyötrő és butító
állapotot, amikor az ember kínlódva elismétel magában egy szót, mondjuk, "leves", és a végén már nem tudja, miről van szó, és csak ezt tudja: "leves", és nem lát semmit, és végre már nem biztos abban se, hogy
mondják: "leves" vagy "levés".

A halántékom ijedten zakatol. Ránézek a barátomra. Ő csalódottan és csodálkozva figyel rám, hogy még mindig nem feleltem egy ilyen egyszerű kérdésre.

Kínos, üres szünet. Odakünt csilingelnek a villamosok. Én összeborzongok, és a temető jut eszembe. gy fognak csilingelni a villamosok, és én a temetőben fogok pihenni, por lesz fölöttem és alattam, és szegény meghülyült, paralitikus agyam ott szikkad csontkoponyám rekeszei közt...

- Hogy a pincér?... - kérdem, utolsó reménnyel elgyöngülve.
- Hogy itt a kávéházban nekem is lehet-e kiszera méra bégeva szebékkel visszaadni.
Most már nem mehet ez így.
- Igen - mondom határozottan -, biztosan lehet.
- Hát akkor adja ide, leviszem.
- Mit???
Rám mered, elhűlve.
- Hát az öt koronát!
El van csudálkozva.
- Ja úgy, pardon - hebegem rémülten, és reszkető kézzel nyújtok át öt koronát. Aztán elbúcsúzom, és letámolygok a parterre. Ni, már a lábaim is reszketnek. Vége. Ilyen fiatalon! Istenem! Ilyen fiatalon!

Egy barátom fog meg.
- Mit beszéltél azzal a halandzsa-emberrel?
- Kicsodával? Szent Isten!
- Hát azzal a halandzsa-emberrel! Te is beugrottál?
Rám néz, mindent megért, röhög.
- Na, sejtettem! Hát tudd meg, ez az ember feltalálta a
halandzsa-nyelvet. Értelmetlen szavakat kever bele a mondatba, és amikor az ember félig megőrült, hogy nem érti, öt koronát kér kölcsön.
Hja, vagy úgy.
Kiegyenesedem, a lábaim megfeszülnek. Gúnyosan végigmérem a barátomat.
- Na, hallod! Csak nem képzeled, hogy beugrottam? Rögtön rájöttem a viccre. Olyan embernek ismersz, akit be lehet csapni?


* * *

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése