És ezt nyugodtan állíthatom, mert én vagyok az egyetlen földi lakos, aki látta ŐKET. És ne gondolja, Uram, hogy ez valamilyen találkozás vagy kapcsolatfelvétel volt. A mi tudományunk semmit sem tud róluk, ugyanakkor bölcs fogalmakkal dobálózik, ami csak elmélyíti tévedéseink vermét.
Én láttam ŐKET. Meggyőződésem, hogy ez a találkozás véletlen volt, mint ahogy a vadász is véletlenül találkozik áldozatával az erdőben. Nem törekszik felé, de amikor találkozik vele, mint tényt fogadja el (szerencsét), és a feltételeknek megfelelően cselekszik.
Miért gondolkozom így? Ők nem törekednek felénk, Uram, egyszerűen azért nem, mert nem értenek bennünket. Ők NEM AKARJÁK megtudni, mik vagyunk mi. Számukra mi csak véletlenszerű tény vagyunk, kevéssé valószínű, de mégis lehetséges esemény. Ők a SAJÁT értelmük szerinti testvéreiket keresik, ugyanúgy, mint mi.
Mi véletlenül találkoztunk. De vajon az ember megérti-e, hogy talált valamit, amit nem KERESETT? Minden értelmes tevékenység azzal kezdődik, hogy: Mi ez? Tehát először meg kell fogalmazni a kérdést, s csak azután válaszolni rá. De ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: "Mi ez", a kérdéses "ez"-nek fel kell hívnia magára a figyelmet. Mi NEM keltjük fel a figyelmüket, Uram. Rólunk egyáltalán nem tesznek fel kérdéseket.'
Megtaláltak engem anélkül, hogy kerestek volna. Amikor rátalálunk valamire anélkül, hogy keresnénk, nem tudjuk, mit kell vele TENNI, nem én voltam a céljuk, s nem volt velem kapcsolatban kidolgozott STRATÉGIÁJUK. Ők sohasem sejtették, hogy én VALAMI vagyok, amivel részt lehet venni a játékban. Ők egyáltalán nem feltételezték, hogy én vagyok AZ A VALAMI, amiről biztosan régen elmélkednek és írnak. Az ő kritériumuk a VALAMIRŐL szemmel láthatóan teljesen más, mi nem felelünk meg elképzelésüknek.
Amikor az ember talál valamit, amit nem keresett, és nem tudja, mi az, amit talált; s végül - amikor nem fogja fel, hogy ez egy bizonyos valami, mi történik akkor, Főtitkár Uram? Akkor mindig valami ÉRTELMETLENSÉGET csinál, ugye?
Aztán egy napon a folyóparton találkozott a doktornővel, amikor az csípőjét a finom műanyag székre eresztve az úszót figyelte. Alfred óvatosan odalopódzott, a nő nem hallotta, így hosszan figyelhette, örült válla lágy hajlatának, az alkony ellenfényében égő hajának.
- Jó fogást, Veszelova doktornő!
A horgászó nő kicsit megriadt, mintha nem várta volna, de elmosolyodott (nem állt neki jól, ezt el kell ismerni), és bőbeszédűen elkezdte magyarázni, milyen tapasztalt horgász, hogy amióta az eszét tudja, mindig horgászott, és büszkén mutatott néhány oxigénért tátogó pisztrángot. Nem tudtam, hogy a közelben lakik, Meduhov, sohasem gondoltam, becsszó, én teljesen véletlenül... Ezután elindultak a folyóparton, sok mindenről beszéltek, de mindenekelőtt az egészségi állapotról, azokról az utálatos cisztolokról és diasztolokról, a kattogásról és még minden másról. Egymás mellett lépdeltek - egy férfi és egy nő, nő és nem egyszemű, pikkelyes Júlia; a nő, aki mindenben bővelkedik, de legjobban abban a vágyban, hogy mindazt fel is kínálja.
Már nem emlékszik rá, pontosan hol történt, hogyan magyarázta el a doktornőnek magányos férfi vágyát, arra sem emlékszik, milyen választ kapott (valamit a hímek fajtisztaságáról), és mivel kapcsolatban tette véletlenül kezét a nő derekára; biztosan akaratán kívül megérezte a napsütötte hát vonzását, felébredt benne valami, és teljes erővel elöntötte, elhatalmasodott rajta, s aztán minden forogni kezdett körülötte. Először a tölgyfa ágait látta, aztán - egészen közelről - a füvet, Veszelova doktornő szemét, ami már nem volt annyira szigorú és hideg, orra alatt az apró pihéket, megérezte szájának keserűfűízét, és amikor éppen megért benne a remegés, úgy, mint a start előtt, a nő eltolta magától, felpattant, tenyerével lesimította a szoknyáját, és pontosan úgy, ahogy-az orvos beszél a beteghez, megszólalt:
- Uralkodjék magán, Alfred. Maga nem férfi.
- Nem vagyok férfi?!
- Igen, Alfred. Én az orvosa vagyok, és tökéletesen ismerem magát.
Ekkor beszélt neki a vágásról, arról a vékony forradásról, a szinte láthatatlan hegről az ágyékán. Teljesen véletlenül vette észre, még az egyik vizsgálaton, amelyik megerősítette, hogy ott valóban sebészeti beavatkozás történt, valószínűleg valamelyik androgénhormon-termelőn.
- Ezért hittem a szörnyben, Alfred, ezért voltam benne biztos, hogy ez nem kitalálás - szólt Veszelova.
Mert láttam ezt a műtéti heget, amit földi ember nem okozhatott.
Alfred hallgatott Rágyújtott egy cigarettára, így indultak vissza némán a folyó mentén, addig a helyig, ahol a doktornő kocsija állt. Egész úton hallgattak. A nő csak egyszer próbálta megfogni a kezét, de Alfred energikusan ellépett tőle, így továbbra is komoran mentek a kocsiig, ahol a doktornő futólag megcsókolta, beindította a kocsit, s mielőtt sebességbe kapcsolt volna, különösebb hangsúly nélkül szinte odavetette:
- Három nem múlva visszajövök. Örökre.
Emlékszik rá: rohant, dühödten rugdosta mind a kilenc ajtót, amíg elért a fürdőszoba tükréig, hogy megnézze azt a vágást az ágyékán - vékony, behegedt, szinte láthatatlan metszés, és ezt az ő földön kívüli Júliája hagyta rajta, mint örök szerelme jelét és szimbólumát, mint a hűség fogadalmát, akkor, amikor ő boldog emlékezetnélküliségben lebegett.
Három nap múlva megérkezett Veszelova doktornő, és Antonia lett belőle.
...
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése