Az Egyesült Nemzetek Főtitkárának
Főtitkár Úr!
Bátorkodom Önnek írni, annak ellenére, hogy tudom: ez az üzenet sohasem fog eljutni Önhöz. Valószínűleg eltűnik valamelyik titkárának a fiókjában, és Ön soha nem fogja megtudni, hogy én, Alfred Meduhov, a Space Research Alapítvány első osztályú pilótája vádolom Önt és az Önhöz hasonlókat, az egész emberiséget, de mindenekelőtt magamat, mert bűnösök vagyunk civilizációnk közelgő pusztulásában.
Valószínűleg Ön sohasem fogja megtudni, hogy a Föld felett átok lebeg, s ez alkalommal nem pestisnek hívják, nem atombombának, ráknak vagy energiaválságnak. Ez alkalommal a Halál neve Alfred Meduhov...
Sem a világossárga, délre nyíló széles ablakú, tágas ház, sem az elszórt vakondtúrásokkal tarkított, rövidre nyírt füves rét, sem az úszómedence - semmi sem volt ezen a területen az övé.
Az Alapítvány döntése kategorikusan hangzott: "Használatba adatik Alfred Meduhov első osztályú pilótának, haláláig!". De melyik tárgy maradhat a mienk a haláluk után? - mondta az ünnepélyes átadás után Fang Dzsao, egy keleti bölcs önelégültségével.
Alfred Meduhov már akkor megértette, hogy ez a ház nem a gondoskodást és a hálát jelenti, hanem tapintatosan átadott életfogytiglani börtönt, ezért is él az ezerötszáz négyzetméteren egy elítélt tudatával. A külvilágot meg nem ismeri, és fél is tőle. Néha megengedheti magának, hogy egy-egy tárgyat arrébb tegyen, azt is inkább a mozgásigény, mintsem a kényelemszeretet miatt, de Antonia figyelő szeme minden változást észrevesz, egy áthelyezett tárgyat, egy zsírfoltot, még egy görbén nőtt rózsát is.
Ilyenkor elhúzza a száját, néhány napig idegesen járkál, végül a rendtől való önkényes eltérés miatt az Alfreddal folytatott néma harcban női pedantériája győzedelmeskedik. Aztán minden folytatódik úgy, mint tegnap meg tegnapelőtt, mert Antonia nem kedveli az idő múlását, és hogy Alfredet is elszigetelje tőle, az összes órát kidobta a házból.
Szerdán, pontban délben, a nyárfák közötti úton Rozalina kis furgonjának sárgás teteje úgy virít, mint egy bogár a hajladozó fűszálak között - néhány alumíniumkonténerben ő hozza az Alapítvány gondoskodását bizonyító dobozokat. Rozalina maga szed ki mindent, átadja a költségek részletes számláját, közvetlenül mosolyog, aztán formás kis fenekét riszálva visszaül a kocsiba, mulatságos sapkájával visszainteget ("Csaó, Alfred, a jövő szerdán, ugyanebben az időben!"), s újra eltűnik a nyárfák között.
Csaó, Rozalina! Furcsa vagy, az ördög vigyen el, s honnan veszed, te kis szicíliai bogár, ezt az életerőt? Ezután Antóniával ketten gondosan kiveszik a húscsomagokat, borosüvegeket, konzerveket és kávét, a csomagok között keresnek valamilyen, akár érdekből, akár figyelmességből írt borítékot, de leveleket csak az ünnepeken kapnak, amely napokon az űrkikötői régi barátok kötelezik titkárnőiket, hogy nagy halom üdvözlő kártyát töltsenek ki a nagylelkű "Kellemes ünnepeket!" felirattal.
Rozalina sárga furgonja után következik a hosszú és fárasztó trópusi eső, úgy ömlik, mint valami átok. Kettesben ülnek a vendégszoba nagy ablaka előtt, Antonia felszolgálja az illatos kávét, az új küldeményből, meg a meleg szendvicseket. Nézik a szürke esőcsíkokat a sétányon, a piszkos kendőként elterülő pocsolyákat, úgy, mint Greenfieldben, valamikor, amikor a víz elvitte Jack ólját; a kutya hosszan vonított, tanácstalanul emelgette a mancsát, aztán az örvény hirtelen elborította pofácskáját, az üvegesen kimeredt szemeket, a fülek hegyét. És vége lett. A víz elnyelte Jack meleg, rozsdaszínű testét, majd elégedetten püffesztve a hasát, felböffentett néhány buborékot - és a kutyának vége lett. Az oszló tetemet a folyóparton találták meg, a kisfiú megásta a sírt, zokogott, nem ment haza egy hétig, nem akart senkit sem látni, de később megszokta, mert az ember megszokja a veszteséget, megássa a sírt, zokog, de végül hozzá kell szoknia.
Alfred most nézi az esőt, a fényszórók sárga szablyavágásait az országút oszlopain, és kortyolja az illatos kávét. Kevéssel sötétedés előtt Antonia begyújtja a kandallót, és csak akkor törik meg a csend:
- Mesélj valamit, Alfred.
Ilyenkor a házban minden élő és élettelen tárgy tudja, hogy szerda van, esik, és ezen az égövön az összes óra hetet mutat.
Ott nem esik, miért vannak ilyen képzettársításaid?
Antonia a tűzre mered, tágra nyitott szemmel előrehajlik, lebontja a haját, és azt mondja:
- Csak úgy eszembe jutott. Te semmit sem mesélsz ARRÓL...
"Tudom, tudom, Alfred, a csillagok farkasa nehezen él a kandalló mellett, és nem illik a kezébe a sövényvágó olló, de te elvégezted a feladatodat, eleget tettél az Alapítványnak, és az most meghálálja neked" - így szólt régen Fang Dzsao, és a szeme egészen keskeny réssé szűkült.
Tudod, Antonia, hogy nem vagyok jó mesélő. Velünk volt René, a navigátor, nagyszerű fiú, verseket írt. Ő jobban tudott...
"Na, tűnj el! - így kiáltott Fang Dzsao. - És köszönd meg, hogy munkahelyi balesetnek minősítettük, különben egy fityinget se kapnál! Nem vagyunk kötelesek a lökötteket eltartani, világos?!"
- Ez a René még repül?
- Igen, nemrég olvastam a nevét az újságban.
Az ég szét fog szakadni, teljesen széthasad a villámoktól, a dörgés olyan, mintha egy óriás verné dobjának fekete, megfeszített bőrét. Ha kimegy az ember, az esőcseppek elbódíthatják, a víz elnyelheti, úgy, ahogy régen elnyelte Jacket - orrocskáját, ijedt szemét, a füle hegyét is és vége lett. A szél szemtelenül betolakodik minden üregbe, és úgy süvít, mintha egy óriás kürtként fújná a házat.
Az ember csodálhatja, hogy tud ez a törékeny Rozalina és sárga furgonja annyi vizet, szelet és kürtfúvó óriást magával hozni. És miért éppen őt küldik? Különben rendes nő, az ördög vigye el, életerős, olyan a lába, mint a tücsöké, mosolya, mint az égbolt, mintha a föld összes férfia őt szeretné és gyengéd szavakat suttogna a fülébe. Kezdetben titokban csókolóztak, a lány akarta, a bokrok mögé hívta, kigombolta a dzsekijét, hogy érezze a férfi érintését, és úgy csókolt, mintha az lenne az utolsó csók - nyíltan, megfontolatlanul, sőt tudatosan hanyatt dőlt, amíg egyszer Antonia meglátta őket, és hisztériásán összehordott millió zagyvaságot, de ez már régi történet, miért is kell most rágondolni.
Alfred ma már csak messziről integet Rozalinának, jelentéktelen mozdulatok a levegőben, kód nélküli életjelek. "Csaó, Alfred, a jövő szerdán, ugyanebben az időben..."
Élnek, és a vágyaik is feszítik őket. De szerdán délben Antonia mindig a vendégszoba nagy ablakának függönye mögött leskelődik. Antonia nem szereti a fegyelmezetlenséget, ő maga a megtestesült szigorúság. "Csaó, Alfred, a jövő szerdán, ugyanebben az időben" - és az élet tücsöklábakon elsuhan, hogy a Föld minden férfia szerethesse és gyengéd szavakat suttoghasson a fülébe.
...
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése