A legfurcsább az, Főtitkár Úr, hogy ez az emberiség értelmesnek nevezi magát. Méghozzá minden belső kételkedés vagy ingadozás nélkül. És csakis azért, mert viszonylag okosabb a többi állatnál, amelyek között él. De ezek az állati közösségek alacsony intelligenciájúak, és nem szolgálhatnak példaként, ugye?
És még valami: ez az emberiség megköveteli, hogy MÁSOK is értelmesnek nevezzék és annak tartsák. Nem tud semmit MÁSOKRÓL, de "értelmes testvéreinek" nevezi őket. Látja - "testvérek"-nek! Képzelje el ezt - az értelem szintjén.
Úgy látszik, hogy mindenki, aki okosabb az ökörnél, a teknős- békánál és a majomnál, az értelmes!
Méghozzá metagalaktikus léptékben.
Én űrrepülő vagyok, és nem tudok másként, mint asztronómiai léptékben gondolkodni. Ez az álláspont szükségszerű, Főtitkár Uram. Én, Alfred Meduhov, teljes felelősségen) tudatában kijelenthetem Önnek, hogy MÁSOK nem számítanak bennünket sem értelmeseknek, sem testvéreiknek.
Egy nagy világossárga ház, száznegyven kilométerre a legközelebbi településtől, úszómedence, teniszpálya, rövidre nyírt fű, elszórt vakondtúrásokkal. Ez szuperluxus, Alfred, nem mondhatsz ellene semmit. Tizenkét pompás szoba, tökéletesen elég ahhoz, hogy megbolondulj.
Tehát életem végéig itt fogok lakni?
Négyszázezer mani. És majdnem palota! - nevetett gonoszul Fang Dzsao.
Kész vagyok magával cserélni.
Miket beszél, Meduhov. Nekünk, keletieknek van egy közmondásunk...
Délután, amikor először hallotta a trópusi eső ütemes kopogását, rögtön levette az ablakok alumínium boltívét, mert ettől a tremolótól majd megőrült - mintha valaki lassú léptekkel járkálna a másik szobában, minden pillanatban ki akarná nyitni az ajtót, de még késlekedik, visszaindul, miért nem jön be, az ördögbe is, miért késlekedik?
Amikor besötétedett, megértette, hogy AZ el fog jönni, most volt a legalkalmasabb pillanat arra, hogy besurranjon, becsússzon és ráemelje egyetlen hideg szemét. Mint akkor a hajóban, amikor teljesen váratlanul rájött, hogy a válla mellett valaki van, megérezte a lélegzéséről, megbénította a lassú jobbra-balra ringatózásával, aztán AZ egy könnyű, undorító csókkal megérintette az arcát. Csak állkapcsának sárgás vonalát sikerült meglátnia: a visszataszító szögletes kapillárisokkal átszőtt, sárgás színű szembogár a homlok közepén állt; a szájat, a rászáradt nyálkával, az
arcon a foltos kitüremlést, ami őt szagolgatta, lassan közelített, már egészen mellé ért, készen rá, hogy harapásszerűen éhes érintésével nyálas foltokat hagyjon az arcán, aztán a kocsonyás has végigcsúszott a nyakán, megérezte a felgyorsult pulzust, a lélegzet lassú lökéseit, a mellén lévő nyálkás pumpácskák közötti vékony kis tapogatókat; amelyek mint az orvosi tűk, úgy nyomultak be nyaki verőerébe, és aztán - csak egy szúrás, valami hűvös és ernyesztő lassú hullám, csak a csodálatos emlékezetnélküliség...
Ma este újból eljön, Alfred, most jött el a legalkalmasabb pillanat, hogy besurranjon. Eljön, hogy megcsókoljon, hogy átengedd magad, és elaludj ölelésében, euforikusan és kielégülten, mint akkor, a földön kívüli szerelem perceiben. Félsz, azért csukod be az ajtót, bútorokat tolsz elé, bekattintod a zárat, és bekapcsolod az elektromos jelzőrendszert, töltött fegyverrel állsz, és így vársz reggelig, mert félsz a csóktól (pedig mennyi gyengédség volt benne!), a nyálkás pumpácskáktól, amik kiszívják az erődet. Amikor elengeded magad, ő átölel, mint egy utcalány, úgy csúsztatja pikkelyeit nyakad köré, és amikor már indulsz a nirvána felé, ő körülfon, elindul a füledhez, és éppen akkor, pontosan abban a pillanatban akar...
Állj! Lövök! Egyszer és mindenkorra szétloccsantom az undok pofádat, palacsintává lapítom, mint amikor apa a garázs előtt szétmázolt egy békát, s a béka kiszáradt: világoszöld, elviselhetetlenül bűzlő, kemény bőrcafattá vált...
El kell, hogy felejtselek! Kihányom a belemet, nem tudom az egész életemet álmatlanul tölteni, nem félek már tőled, már a Földön vagyok, nem tehetsz velem semmi rosszat, egyszerűen undorodom tőled, undorítasz! Nő vagy? És miért csókoltál meg? Istenem, hát létezik olyan költő, aki szonettben megénekelhetné ezt az undort? Nő vagy? Megértelek, hosszan repültél, sokáig voltál egyedül, szerettél volna valakit megcsókolni, szükséged volt rá, aztán megláttad az én hajómat, besurrantál a fülkébe, és ott találtad a mit sem sejtő hímnemű Alfred Meduhovot. Eldöntötted, hogy meglepsz, kis undokom, hogy csöndben és titokban csinálod, mert szégyenlős vagy, először csókolsz földi embert, és nem tudod csak úgy, egyenesen... Nem köszöntél, nem vallottál szerelmet, csak az állkapcsodra száradt nyálkát láttam, a foltokat. Undorító, földön kívüli Júliám!
Kevesebb alkohol, több sport és séta - mondta az Őr-kobra. Fokozatosan helyrejövök. Kezdetben rettenetes volt, minden este vártalak, töltött fegyverrel szunyókáltam, hogy egyszer és mindenkorra szétloccsantsam az undorító képedet, bár nincs abban semmi rossz, hogy megcsókolsz valakit - ez a szerelem módja nálatok is. Szerelmet mondtam? Szerelem veled? Nő vagy?
De már megszoktam, sőt néha még alszom is; rendbe fogok jönni, ismét a régi Alfred Meduhov leszek, az űrfarkas, acélidegekkel, aki soha nem izzad meg, kilencszeres terhelést is kibír, és a legtemperamentumosabb nőben is kisebbségi érzést tud kelteni. Ez volt Meduhov addig a pillanatig, amíg földönkívüli Júliája furcsa szerelme jeléül meg nem csókolta. Ezután elrontotta a küldetést, majd alkalmatlan bolondnak nyilvánították, aztán Veszelova doktornő beszélt neki az agy kattogásáról, aztán az Alapítvány ebbe a tizenkét szörnyű szobába internálta, aztán az lett belőle, ami most - nem teljesen normális férfi, élete második felében, szórakozott nézéssel, szeszélyes húgyhólyaggal, periodikus tachikardiával, arra ítélve, hogy egyedül és nyomorúságosan élje le élete fennmaradó részét.
...
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése