Megérthet-e bennünket a fa, Főtitkár Úr? Nem. és mi megérthetjük-e a fát? Nem. Ahhoz, hogy létrejöjjön a megértés, ahhoz egy színvonalon kell lennünk, egy lépcsőfokon. Általánosan elfogadott tény, hogy az értelem az utolsó lépcsőfok, a csúcs, ahonnan le lehet nézni a közeli és távoli környezetre. De ez sem igaz. A megelőző lépcsőfokok elég messze vannak, mi pedig nem a MEGÉRTÉS, csak a TANULMÁNYOZÁS céljával figyeljük őket.
És még valami: hogy melyik lépcsőfok az utolsó, az a létra magasságától függ, és MINDEN bolygó MAGA készíti el létráját; úgy alkotja meg, ahogy akarja és olyan magasra, amilyenre akarja. A mi természetünk ilyen magasra tudta, de egy idegen természet lehet, hogy még magasabbra képes építeni - ez lehetőségeiktől és ambíciójuktól is függ. Lehet, hogy ők a mi modellünket nem tartják sokra, vagy semmibe veszik, elvetik és továbblépnek.
Egyszóval, Főtitkár Uram: minden bolygónak olyan civilizációja és olyan értelme van, amilyet KIÉRDEMEL!
A délutáni kávé remek. Az ember ül a vendégszoba nagy ablaka előtt, nézi a szürke esőcsíkokat az úton, a pocsolyák piszkos kendőit. A földrajzi öv minden órája ritmikusan ketyeg, de az ó házában nincs óra, ezért nyugodt - az idő itt már régen megállt. Antonia lebontja a haját, most már lehet beszélgetni.
- Pontosan olyan, mint Greenfieldben - kezdi Alfred. - Egyszer rettenetes nagy eső esett, és elvitte Jack házát. Sokat sírtam, Antonia. Szerettem azt a kutyát. Pontosan olyan volt. mint egy ember, csak éppen iskolába nem járt.
- Unom már ezt a történetet Jackkel, minden szerdán elmeséled. Ennyire nem tudsz semmi mást kitalálni?
- Rossz mesélő vagyok. Köztünk volt René, a navigátor, verseket is írt, ő jobban tudott... Meg aztán sok minden kifakult az emlékezetemben. Pedig milyen remek fickó voltam! A legjobb plazmanyomású pilóta, a legmagasabb százalékú...
- Hagyd abba!
Még két nap a boldog péntek estig, amikor a városi kollégiumból Mortilia hazajön. Először kocsijának berregése hallatszik, a- mely feltűnik a nyárfák között az úton, befordul a ház elé vezető betonra, köhent egypárat, és megáll. Aztán Mortilia léptei az előszobában: gyors, nyugtalan, ugyanakkor lágy és már nőies, a lépcsőn ritmikus és tagolt, a folyosón sietős és vidám, aztán felkiált: "Mama, papa, itt vagyok!" Megcsókolja őket, csak úgy sugárzik, nem talál helyet a csomagjának, ezért rendetlenül az ajtó mellett hagyja, és elkezd mesélni - egyik napot a másik után, egyik órát a másik után, szavak zuhataga, ők ketten pedig némán örülnek, boldogok.
A kollégiumban így és így van, az iskolában így és így - vacsoráig mindent el kell mondani, mert amikor Antonia felteszi az asztalra a fehér abroszt, a borospoharakat és a virágot, akkor már csak a családról szabad beszélgetni.
- Hogy van a szíved, apa? Ne igyál annyi kávét, hányszor mondtam már...
- Csak a kávé maradt. És a szív az élvezetekért van, nem?
- Az egyik szív ezt akarja, a másik meg mást.
- A te vérnyomásod, mama? Több mozgásra van szükséged, több mozgásra!
- Én orvos vagyok, Mortilia. Tudom, mikor segít a mozgás és mikor csak egyik orvosi tanács...
- Alfred, ma átnéztem az albumot. Mikor készítetted ezt a képet Mortiliáról?
- Ez nem Mortilia. Ez az én anyám, Antonia.
- Teljesen megöregedtél, fiam. Egyáltalán semmit sem látsz, tisztelt első osztályú pilótám. Felvágsz a prosztatakiválasztásod- dal, az agyad meg teljesen kihagy. A képen Mortilia van, a fejemet teszem rá.
- Tévedsz. Ez a kép negyven év óta megvan, azóta, amikor Mortilia még álmaimban sem szerepelt. Ez mama, Antonia. A kép Greenfieldben készült, a ház udvarán, ahol én születtem. Vasárnap este volt, mama bálba készült, és azt akarta, hogy a legszebb ruhájában fényképezzük le.
- Ah, te, mondtam már: a fejemet teszem rá! Ez Mortilia!
Így kezdődött - egy gyanúval, egy semmit nem érő színes képpel, ami negyven éve készült Greenfieldben, a kis faháznál: az objektív előtt egy fiatal, szép, mosolygós asszony, félig balra fordított fejjel - biztosan a férjére nézett, azért ilyen derűs.
Pénteken hallatszik az autó hangja, köhent néhányat a házhoz vezető betonon, aztán a lány lépései a folyosón. "Mama, papa, itt vagyok!" Megcsókolja őket, és tündöklik, nem talál helyet a csomagjainak. Szavak zuhataga - a kollégiumban így és így, az iskolában így és így, de Alfred hallgat, nézi a lányt, tanulmányozza minden mozdulatát, minden akarattalan rezgését a kéznek, a combnak, a szájnak. Hol látta mindezt?
Íme, ez a mozdulat, a kifordított tenyér, mintha felfedezését tálalná valaki elé. Vagy például ez a nézés - tágra nyitja a szemét, és a fejét jobbra-balra ingatja. Hol látta mindezt? Íme, ez a mozdulat, a kifordított tenyér, mintha felfedezését tálalná valaki elé. Vagy például ez a nézés - tágra nyitja a szemét, és a fejét jobbra-balra ingatja. Hol látta mindezt?
A greenfieldi kis házban eljött a vasárnap. Az áldott vasárnap, tizenegy óra, amikor Natalia mama hazajön a templomból, és hosszasan mesél azokról az emberekről, akikkel ott találkozott.
- Láttam Stewartékat a piros Buickjukkal - nagymenők! - És előrenyújtja kifordított tenyerét. - Ők gazdagok, de James és Patrícia, ők szegények. Ráadásul a gyerekük is sántán született, igen, Harold. - Tágra nyitja a szemét, és a fejét jobbra-balra ingatja.
Harold Meduhov papa, a National Bank harmadrangú tisztviselője, vasárnap reggel gyufaszálakból építi a Notre-Dame-ot - gyufaszál, ragasztó, gyufaszál, ragasztó -, és nem szereti, ha zavarják.
Ott kellett, hogy legyen! A greenfieldi kis házban. De mi köze van mindennek Mortiliához?
- Hogy van a szíved, papa? Ne igyál annyi kávét, hányszor mondtam már... - De Alfred csak hallgat, szeretne rájönni, hol látta ezt a fiatal nőtt.
- Tudod, Natalia, hogy nem szeretem, ha megzavarnak, amikor dolgozom - folytatja Meduhov papa.
- Nekem meg elegem van a váraidból és katedrálisaidból) Templomba sem jársz miattuk Ma este el akarok menni táncolni.
- Jól van, ne, de most hagyj békén.
- Harold, miért nem fényképezel le az új ruhámban? Ott ni, az udvaron.
Mortilia pénteken este érkezik, és a víkendet a tizenkét szobás nagy házban tölti, Alfred pedig figyeli minden mozdulatát, minden lépését - a szobában, az udvaron, a betonsétányon. Hallgat és mogorva. El fog rejtőzni valamelyik bokor mögé. vagy vele sétál, kérdezni fog tőle valamit, hogy lássa a reakcióit, aztán hirtelen rá fog kiáltani:
- Mortilia, miért tettéi így!
- Hogy, papuska?
- Hát így, a kezeddel, előre.
- Ez csak egyszerűen egy mozdulat papuska.
De ez a mozdulat nem az övé, Alfred. És semmi sem az övé. Mortilia pedig csilingelve ki fogja nevetni a buta kérdéseit, nevetése felébreszti a fákat, megremegteti a nyárfák lombját, elindul a sétányon és a greenfieldi kis házig ér, vasárnap, tizenegy óra, Natalia mama most ért vissza a templombot mesél az emberekről, akikkel ott találkozott, illatozik az étel és a vasárnapi tiszta ruha.
Harold papa gyufaszálakból ragasztja a Notre-Dame-ot Hogy lehet az, Alfred, hogy Mortilia nevetése elindul az Alapítvány által halálodig adományozott fényűző kriptából és belép a greenfieldi kis faházba, ahol illatozik az étel és a tiszta ruha?
...
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése