És mi a Te Attitűd?

James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén




61. fejezet



A reuma szörnyű betegsége a kutyáknak. Embereknél is fájdalmas, de egy heveny roham rémült, vonító mozdulatlanságba taszít egy másképpen egészséges kutyát.
A nagyon izmos állatok szenvednek tőle leginkább, s én nagyon óvatosan tapogattam az ujjammal a kis staffordshire bullterrier duzzadó tricepszét és farizmát. Rendes körülmények között kemény kis legény volt, bátor és barátságos, és magasra szökellve igyekezett az embereket képen nyalni; de ma mereven, reszketve állt, és szorongva nézett maga elé. Ha valamicskét is elfordította a fejét, kínjában élesen felvonított.

Szerencsére ezen lehetett segíteni, éspedig gyorsan. Felszívtam a Novalgint a fecskendőbe, és gyorsan beadtam. A kis kutya, aki nem törődött semmivel, csak a reuma késéles döféseivel, meg sem mozdult a tűszúrástól. Kiszámoltam néhány szaliciltablettát egy dobozba, fedelére ráírtam az adagolást, és átadtam a dobozt a tulajdonosnak.
- Adjon be neki egyet, mihelyt az injekció könnyített rajta, Mr. Tavener. Aztán ismételje meg négy óra múlva. Biztosra veszem, hogy addigra sokkal jobban lesz.
Mrs. Tavener elkapta a dobozt, miközben férje az utasítást olvasta.
- Hadd látom - kaffantotta. - Mert persze nekem kell majd csinálnom.
Mindig így ment, mióta először léptem be a szép házba, amelynek teraszos kertje leért a folyóig. Az asszony szüntelenül piszkálta férjét, míg az fogta a kutyát. Ha a kutya felvonított, ő kiabálni kezdett:
- Az istenért, Henry, ne markold úgy azt a szegény jószágot, fáj neki! - Hol ezért, hol azért szalajtotta el, s amikor kiment a szobából, azt mondta:
- Tudja, ennek mind a férjem az oka. Hagyja, hogy a kutya ússzon a folyóban. Tudtam, hogy ez lesz a vége.

Feleidőben bejött a lányuk, Julia, és az első pillanattól fogva kitűnt, hogy anyuka mellett áll. Bőséges „Mit csinálsz, apu?” és „Az istenért, apu!” felkiáltással segített be, és általában sikeresen kitöltötte a szüneteket, amikor anyja nem működött teljes hangerővel.
Tavenerék az ötvenes éveikben jártak. A férfi nagydarab, pirospozsgás, jóképű férfi volt, aki milliókat keresett a tyneside-i hajóműhelyekben, mielőtt kivonult volna a füstből erre a szép lakóhelyre. Első pillanattól fogva kedveltem: kemény milliomosra számítottam, s találtam egy melegszívű, barátságos, furcsán sebezhető embert, aki szemlátomást halálra aggódott a kutyájáért.

Mrs. Tavenerrel szemben, még mindig feltűnő szépsége ellenére, fenntartásokkal éltem. Mosolya mesterkélt volt, s a szeme kékjéből túl sok acélosság villant ki. Mintha nem annyira a kutyája érdekelte volna, hanem az, hogy a férjét ostorozza vele.
Julia, anyja méretarányosan csökkentett mása, az elkényeztetett gyerek unalmával kóválygott a szobában; üres tekintettel nézett a kutyára vagy énrám, érdeklődés nélkül kibámult az ablakon a sima pázsitra, a teniszpályára, a folyó sötét csíkjára a fák alatt.
Utoljára még biztatóan megveregettem a terrier fejét, s térdeltemből felálltam. Miközben eltettem a fecskendőt, Tavener elkapta a karomat.
- Köszönjük, Mr. Herriot. Nagyon hálásak vagyunk, hogy eloszlatta aggodalmainkat. Meg kell mondanom, azt hittem, eljött az öreg fiú végórája, mikor vonyítani kezdett. Hadd kínáljam meg egy itallal, mielőtt elmenne.

Keze remegett a karomon, míg ezt mondta. A remegést észrevettem már akkor is, amikor a kutya fejét tartotta, s azon tűnődtem, Parkinson-kór-e, vagy az idegek, vagy az alkohol. Annyi bizonyos, hogy jókora adag whiskyt töltött a poharába, de mikor megbillentette az üveget, kezét még erősebb remegés fogta el, és kilöttyintette a szeszt a fényezett tálalóra.
- Istenem! Istenem! - tört ki Mrs. Tavener. Kiáltásában keserűen felcsendült a „jaj, nem”, a „már megint”, és Julia a homlokára ütött a kezével, és az égre emelte tekintetét. Tavener egy gyors, űzött pillantást vetett a nőkre, aztán a poharat átnyújtva elvigyorodott.
- Üljön le, Mr. Herriot - mondta. - Biztos megengedhet magának pár perc pihenőt.

Átmentünk a kandalló mellé, és Tavener kellemesen elcsevegett a kutyákról, a vidékről, a nagy szoba falain függő festményekről. A képeket körzetszerte számon tartották, sok volt köztük a híres festőtől származó eredeti, s Tavener életének fő vonzalmát jelentették. A másik szenvedélye az órák voltak, és ahogy végignéztem a szobában a ritka és gyönyörű időjelzőket az elegáns korabeli bútorok között, könnyű volt hitelt adni a szóbeszédnek, amit e falak közé zárt vagyonról hallottam.

A nők nem ittak velünk: eltűntek, mikor előkerült a whisky, de mire kiürítettem a poharamat, kinyílt az ajtó, és ott álltak, feltűnően hasonlítva egymásra drága tweedkabátjukban és prémszegélyes kalapjukban. Mrs. Tavener elővett egy pár autóskesztyűt, és utálkozva nézett a férjére.
- Bemegyünk Brawtonba - mondta. - Nem tudom, mikor érünk haza.
A háta mögül Julia hidegen nézte az apját, ajka kissé felhúzódott.
Tavener nem válaszolt. Mozdulatlanul ült, s én hallgattam az autó felbőgő motorját és a felcsapott kavics pattogását odakinn; aztán merev arccal, üres tekintettel nézte a kerti úton sodródó kipufogógáz felhőjét.
Volt valami az arckifejezésében, amitől megdermedtem. Letettem a poharamat, és felálltam.
- Sajnos, mennem kell, Mr. Tavener. Köszönöm az italt.
Hirtelen ráébredt, hogy ott vagyok: visszatért a barátságos mosoly.
- Ugyan már. Köszönöm, hogy gondját viseli az öreg kutyának. Mintha máris jobban volna.

A visszapillantó tükörben a lépcső tetején álló alak kicsinek és magányosnak látszott, míg a magas cserjék el nem rejtették a szemem elől.



A következő páciensem egy beteg disznó volt, fenn a Marstang-tetőn. Az út először a termékeny völgyaljban vezetett: folyó menti fák között, tekintélyes farmok és gazdag legelők mellett kanyargott; mikor azonban a kocsi elhagyta a kövesutat és felfelé tartott egy meredek dűlőúton, a tájék átalakult. A változás csaknem drámai volt: a fák és bokrok meggyérültek, és átadták helyüket a kopár, sziklás domboldalnak és a mészkő kerítések mérföldjeinek.
A völgyben dúsan zöldellt az új lomb, itt azonban még nem pattantak ki a rügyek, s az ég felé nyújtózó csupasz ágak még mindig a telet idézték.

Tim Alton farmja a dülőút tetején feküdt, s amikor megálltam a kapunál, azon tűnődtem, mint mindig, hogyan tudja ez az ember a megélhetését összekaparni erről a pár barátságtalan hektárról, ahol az örökké fújó szél elfekteti és megsárgítja a füvet. Akárhogy is, sok nemzedék véghezvitte már e csodát, élt, küszködött és meghalt ebben a házban, melynek gazdasági épületei egy csoport megnyomorodott, szél görbítette fa szélárnyékában álltak, s a hatalmas építőkövek már málladoztak három évszázad vad időjárásától.
Miért épít valaki farmot ilyen helyen? Kinyitottam a kaput, és megfordulva lenéztem a kőkerítések között lefelé kanyargó dűlőúton; egészen a folyó tavaszi napsütésben csillogó, fehér köveiig. Talán itt állt az építő, s végignézett a hatalmas zöld térségen, beszívta a hűvös, édes levegőt, és úgy gondolta, ennyi elég.

Láttam, hogy Tim Alton közeledik az udvaron. Itt nem kellett kövezni vagy betonozni; csak elsöpörték a vékony termőföldet, s a ház és az istállók között ott volt a lejtős, fugákkal tagolt szikla. Többet ért, mint egy tartós burkolat - örökkévaló volt.
- Szóval a disznó, Tim? - kérdeztem, s a farmer komolyan bólintott.
- Az ám. Tegnap még egészséges vót, mint a makk, ma reggel meg csak feküdt, mint a meghótt. Föl se nézett, mikor megtőtöttem a vályúját, és a mindenit, ha egy disznó nem esik neki a kosztjának, akkor nagy baj van. - Tim bedugta a kezét széles bőrövébe, amely körülfogta túl nagy nadrágját s mindig mintha ketté akarta volna metszeni vékony alakját, azután borúsan bevezetett az ólba. Keserves szegénysége ellenére is olyan ember volt, aki vidáman tűrte a balsorsot. Még nem láttam ilyen kedvében, s gondoltam, tudom is az okát: a családi disznó valami személyeset is jelent.

A Tim Altonhoz hasonló kisgazdák néhány tehénnek köszönhették sovány megélhetésüket: eladták a tejet a nagy tejfeldolgozóknak, vagy vajat készítettek. És minden évben öltek egy-két disznót, s maguk füstölték fel házi fogyasztásra. Úgy láttam, mintha a szegényebb helyeken mást sem nagyon ettek volna: bármelyik étkezésre toppantam be, a konyhai illat mindig ugyanaz volt - a sülő szalonnáé.

Büszkeség dolga volt a disznót annyira felhízlalni, amennyire csak lehet; e kis szélfútta farmokon, ahol az emberek, a tehenek és kutyák soványak és vékonyak voltak, a disznó volt egyes-egyedül kövér.

Láttam már Altonék disznaját. Vagy két hete egy tehén felszakadt csecsét varrtam össze, s utána Tim a vállamra veregetett, és odasúgta:
- Most gyűjjön velem, Mr. Herriot, mutatok valamit. - Benéztünk az ólba, ahol egy százhatvan kilós szörnyeteg könnyedén felfalt egy hatalmas vályúra való moslékot. Emlékeztem a farmer szemében csillogó büszkeségre s arra, hogyan hallgatta a szürcsölést, csámcsogást, mintha csodálatos zene volna.

Ma más volt a helyzet. A disznó, ha lehetséges, még hatalmasabbnak látszott. Csukott szemmel az oldalán feküdt, s úgy betöltötte az ól egész padozatát, mint egy partra vetődött bálna. Tim egy bottal megkavarta az érintetlen ételt a vályúban, és biztató hangokat hallatott, de az állat meg sem mozdult. A farmer elgyötörten nézett rám.
- Rosszul van, Mr. Herriot. Akármi legyen is, komoly baj.
Megmértem a disznó lázát, s amikor leolvastam a hőmérőt, füttyentettem:
- Negyvenkettő. Ez aztán láz.
Tim elsápadt.
- A szencségit! Negyvenkettő! Akkor reménytelen. Vége van.
Az állat oldalát tapogattam, s biztatóan a farmerre mosolyogtam.
- Ne aggódjon, Tim. Azt hiszem, rendbe jön. Orbánca van. Húzza végig az ujját a hátán. Érezhet egy csomó lapos duzzanatot a bőrén - azok az „orbáncos csalánláz” foltjai. Pár órán belül tele lesz kiütésekkel, de most még nem látja, csak érzi őket.
- És tud rajta segíteni?
- Valószínűleg igen. Adok neki egy ménkü nagy adag szérumot, és szívesen fogadnék arra, hogy pár napon belül benne lesz az orra abban a vályúban. A legtöbbjük kigyógyul belőle...
- Hát ez mindenképpen jó hír - mondta Tim, és mosoly öntötte el az arcát. - Azzal a negyvenkettővel nagyon kéccségbeejtett, a mindenit.
Nevettem.
- Elnézést, Tim, nem akartam megijeszteni. Gyakran szívesebben látok magas lázat, mint alacsonyat. De szokatlan időszak ez az orbáncra. Rendszerint nyár végén jön elő.
- No, most az egyszer megbocsátok. Gyűjjön be, és mossa meg a kezit.

A konyhában lekaptam a fejem, de még így is beleütköztem a hatalmas oldalszalonnába, amely a gerendás mennyezetről lógott alá. A nagy tömeg lassan lengedezett a kampón - helyenként vagy húsz centi vastag volt -, tiszta fehér szalonna. Csak közelről lehetett felfedezni benne egy-egy húscsíkot.


Mr. Alton adott egy csésze teát, s míg iszogattam, Timet néztem, aki velem szemben egy székbe roskadt, s kezét lógatva elnyúlt; egy pillanatra behunyta a szemét, s arcára kiült a fáradtság. Már sokadszor arra a végeérhetetlen munkára gondoltam, amiből e kisfarmerek élete áll. Alton csak negyvenéves volt, de a teste már meghajlott és megviselődött az örökös erőfeszítéstől, s az ember leolvashatta életét inas alsókarjáról, durva, munkától duzzadt ujjairól. Egyszer elmondta, hogy utoljára tizenkét éve mulasztotta el a fejést, az apja temetése miatt.

Már búcsúztam, mikor megláttam Jennie-t. Ő volt a legidősebb Alton gyerek, s most éppen buzgón pumpálta a konyhaajtó mellett a falnak támasztott kerékpár gumiját.
- Megy valahová? - kérdeztem, s a lány gyorsan felegyenesedve hátrasimított a homlokából néhány sötét hajfürtöt. Úgy tizennyolc éves lehetett, arcvonásai finomak, nagy szeme kifejező: vad, érdes csinosságában volt valami a pólingok csapongásából, a szélből, a napból, a lápvidék tágas ürességéből.
- Menek a faluba. - Lopva a konyhába pillantott. - Veszek egy üveg sört apának.
- A faluba! Nagy út az egy üveg sörért. Van vagy három kilométer, és visszafelé tolnia kell a biciklit fel a dombra. Csak azért az egy üvegért teszi meg ezt a hosszú utat?
- Igen, azért az egyért - suttogta, és csendes odaadással kezébe számolt egy hatpennyst és néhány pennyt. - Apa egész éccaka fönn vót - várta, hogy az egyik üszőnk leborjazzon. Fáradt. Nem tart sokáig, és vacsorára megihatja a sörét. Azt szereti. - Cinkosan rám pillantott. - Meglepetés lesz neki.

Mialatt beszélt, apja, még mindig elnyúlva a székben, elfordította a fejét, és a lányára nézett: elmosolyodott, s egy pillanatra nyugodalmat láttam az állhatatos tekintetben, nemességet a szabdalt arcban.
Jennie pár pillanatig az apját nézte, boldog titkos pillantást vetve rá összehúzott szemöldöke alól; aztán gyorsan megfordult, felült a kerékpárra, és meglepő sebességgel lefelé pedálozott a dűlőúton.

Én lassabban követtem, a kocsi második sebességben zökögött és imbolygott a köveken.

Gondolataimba feledkezve egyenesen előremeredtem. Agyam szüntelenül a ma látott két ház között csapongott: a folyó menti csinos udvarház és a most hátrahagyott düledező farmház között; az elegánsan öltözött, ápolt kezű Henry Tavenerről, a könyvespolcairól, képeiről és óráiról átszálltak gondolataim Tim Altonra, a nagy övvel összefogott kopott, mellig érő nadrágjára, a mindennapi, havi, évi gürcölésére, amivel életben marad azon a kegyetlen dombtetőn.

De vissza-visszatértem a lányokra: a Julia Tavener szemében tükröződő megvetésre, amivel apjára nézett, és a Jennie Alton szemében csillogó gyengédségre.
Azért nem volt ez olyan egyszerű: egyre nehezebbé vált eldönteni, ki kap többet a más-másféle életétől. De ahogy kivezettem a kocsit a dűlőút utolsó néhány méterén, s a sima aszfaltra fordultam, váratlanul megvilágosodott az egész. Mindent összevéve, ha választanom kell, a sört választom.

* * *

Skócica

James Herriot: A repülő állatorvos

18. fejezet


Ahogy az idős hölgy felém nyújtotta a teáscsészét, megrándult bennem egy érzékeny ideg. Pontosan úgy nézett ki, mint Beckné asszony.

Az egyik helyi egyházközség összejövetelt rendezett a magányos repülősök szórakoztatására, én átvettem a csészét, visszaültem, és szinte képtelen voltam levenni a szemem a hölgy arcáról.
Mrs. Beck! Már láttam is magam előtt, ahogy ott áll a rendelő ablakánál.
- Hát, nem gondoltam volna, hogy maga ilyen szívtelen ember, doktor úr. - Remegett az álla, és szemrehányóan nézett fel rám.
- De Mrs. Beck! - mondtam. - Biztosíthatom róla, hogy a legkevésbé sem vagyok szívtelen. Pusztán arról van szó, hogy nem végezhetek el egy komoly műtétet tíz shillingért.
- Hát én azt reméltem, hogy megtesz ennyit egy magamfajta szegény özvegyasszonynak.

Elgondolkodva vizsgálgattam tömzsi, alacsony termetét, kicsattanó orcáját, a takaros kis kontyba fogott dús, szürke haját. Tényleg szegény özvegy lenne? Minden okom megvolt a kételkedésre. A közvetlen szomszédja Raytonban megerősítette a gyanúmat.
- Mesebeszéd, doktor úr - mondta. - Mindenkinél ezzel próbálkozik, de én tudom, hogy szép kis vagyona van. Több birtoka is van a környéken.
Vettem egy nagy levegőt.
- Mrs. Beck, sokszor adunk árengedményt olyan embereknek, akik nem tudnának többet fizetni, de amit maga kér, azt mi luxusműtétnek tekintjük.
- Még hogy luxus! - hápogta a hölgy. - Hiszen elmondtam magának, hogy Georgina nem győzi kihordani a kiscicákat. Folyton vemhes, és én nagyon aggódom érte. Már aludni sem tudok a nyugtalanságtól, hogy mikor jön a következő - forgatta a szemét.
- Megértem, és nagyon sajnálom. De újra csak azt mondhatom, hogy az ivartalanítás az egyetlen megoldás a problémára, az pedig egy fontba kerül.
- Annyit én nem tudok fizetni.
Széttártam a karom.
- És azt kéri tőlem, hogy vállaljam el fele áron? Külön, csak magának? Nevetséges. Ez a műtét azt jelenti, hogy eltávolítjuk a méhet és a petefészkeket, teljes altatásban. Egy ilyen műtéthez az anyag sem jön ki tíz shillingből.
- Ó, milyen kegyetlen maga! - Elfordult, kinézett az ablakon, és rázkódni kezdett a válla. - Hát nem esik meg a szíve egy szegény özvegyen?

Ez így ment már tíz perce, és lassan fel kellett fognom, hogy egy nálam erősebb jellemmel kerültem szembe. Az órámra pillantottam - már el kellett volna indulnom, és egyre nyilvánvalóbbá vált előttem, hogy ezt a csatát el fogom veszíteni.
Sóhajtottam. Lehet, hogy tényleg szegény özvegy.
- Rendben van, Mrs. Beck. Megcsinálom tíz shillingért, most az egyszer. Kedd délután megfelel?
Elpenderült az ablaktól, és mintegy varázsütésre mosoly jelent meg az arcán.
- Tökéletesen megfelel! Ez igazán kedves magától.
Elhúzott mellettem, én pedig követtem őt a folyosón.
- Még valamit! - mondtam, miközben kitártam előtte az ajtót. - Hétfő déltől ne adjon semmit enni Georginának. Üres gyomorral kell behoznia.
- Behoznom? - Beckné maga volt a megdöbbenés szobra. - De hát nekem nincsen autóm! Úgy gondoltam, hogy eljön érte!
- Úgy gondolta? De Rayton öt mérföldre van!
- Igen, utána pedig hazahozná. Én nem tudom megoldani a szállítást.
- Elhozni, megoperálni, és még vissza is vinni? Mindezt tíz shillingért?
Még mindig mosolygott, de már hideg fény villant a szemében.
- Nos, beleegyezett az árba: tíz shilling.
- De... de...
- Már megint kezdi? - Eltűnt a mosoly, és Beckné félrebillentette a fejét. - Én csak egy szegény...
- Rendben, rendben - mondtam gyorsan. - Kedden jelentkezem.

Amikor eljött a kedd délután, átkoztam magam a gyengeségemért. Ha behoznák azt a macskát, kettőkor megoperálhatnám, és fél háromkor már indulhatnék is vizitelni a farmokra. Bánom is én, ha fél órát veszteségesen dolgozom, de így meddig fog tartani?
Kifelé menet benéztem a nappali nyitott ajtaján. Úgy tudtam, hogy Tristan tanul, de mély álomba merült kedvenc karosszékében. Bementem, lenéztem rá, elbűvölve attól a zavartalan nyugalomtól, amelyet csak kivételesen jó alvóknál látni. Sima és békés volt az arca, akár egy csecsemőé, a képregénynél kinyitott Daily Mirror a mellkasára esett, és a Woodbine kialudt lelógó kezében.
Gyöngéden megráztam.
- Nem volna kedved velem jönni, Triss? Egy macskáért megyek.
Lassan tért magához, nyújtózkodva és ásítva, de gyorsan visszanyerte alapjában nyájas természetét.
- Hát persze, Jim - mondta egy utolsót ásítva. - Kész örömmel.
Beckné a raytoni út közepe táján lakott, a bal oldalon. „Jázmin Lak” - olvastam a fényesre festett kapun, és amikor beléptünk a kertbe, kinyílt a ház ajtaja, és az apró hölgy vidáman integetett felénk.
- Jó napot, uraim. Örülök, hogy megjöttek. - Bekísért minket a nappaliba, ahol a jó minőségű, masszív bútorok nem éppen szegénységről árulkodtak. Egy mahagóni szekrény nyitott ajtaján át poharak és palackok sorát pillantottam meg. Scotchot, Cherry brandyt és sherryt sikerült azonosítanom, mielőtt a térdével benyomta volna az ajtót.

Rámutattam egy spárgával átkötött kartondobozra.
- Tehát abba tette bele? Nagyon helyes!
- Nem, áldja meg az Isten, ő a kertben van. Ott szokott játszani délután.
- A kertben? - kérdeztem idegesen. - Akkor hozza be kérem, mert sietnünk kell.
A kikövezett konyhán át jutottunk el a hátsó ajtóhoz. Az ilyen vidéki házak mögött többnyire meglepően nagy földek vannak, és Mrs. Beck birtoka igencsak csinos volt. A szépen nyírt gyepet virágágyak szegélyezték, a napfényben ragyogó színekben játszottak az almák és a körték a fák lombjai között.
- Georgina! - fuvolázta Mrs. Beck. - Merre vagy, cicuskám?
Macskának nyoma sem volt, mire ő pajkos mosollyal fordult hozzám.
- Szerintem játszik velünk egy kicsit. Ő már csak ilyen, tudja.
- Valóban? - mondtam minden lelkesedés nélkül. - Hát, remélem, hogy hamarosan előkerül. Tényleg nincs sok...

Abban a pillanatban egy nagyon kövér cirmos ugrott ki egy krizantémbokorból, átsüvített a pázsiton és eltűnt a rododendronok között. Tristan szorosan a nyomában. A fiatalember bevetette magát a növények közé, mire a macska kibukkant az ágyás túlsó végén, néhány szökelléssel átszelte a gyepet, és fönn termett egy göcsörtös fán.
Tristannak harci tűz gyúlt a szemében, és fölkapott néhány lehullott almát a földről.
- Mindjárt leszedem onnan azt a csirkefogót - suttogta, és már célzott is.
Megragadtam a karját.
- Az ég szerelmére, Triss! - sziszegtem. - Ezt nem teheted. Dobd el az almákat!
- Tessék? Ja, igazad van. - Ledobta az almákat, és elindult a fa felé. - Akkor majd máshogyan kapom el.
- Várj egy kicsit! - húztam vissza a kabátjánál fogva. - Majd én. Te maradj a fa alatt, és próbáld meg elkapni, ha leugrik.

Tristan csalódott képet vágott, de én fenyegető pillantást vetettem rá. A macska mozgásából arra következtettem, hogy elég, ha a társam kissé túlzásba viszi az igyekezetet, és a macska meg sem áll a szomszéd megyéig. Elkezdtem megmászni a fát.
Szeretem a macskákat, mindig is szerettem őket, és mivel úgy gondolom, hogy az állatok ezt megérzik, általában a legnehezebb esetekkel is képes vagyok elbánni. Nem túlzás azt mondani, hogy büszke vagyok a macskás technikámra; most sem számítottam problémákra.
Enyhén kifulladva értem el a legfelső ágig, és kinyújtottam a kezem az összegörbült állat felé.
- Cicc-cicc - hízelegtem ellenállhatatlan macskahívó hangomon. Georgina hidegen nézett rám, és nem reagált, csak még jobban meggörbítette a hátát.
Még tovább nyújtózkodtam az ágon.
- Cicc-cicc. - Hangom akár az olvasztott méz, az ujjam a macska orra előtt. Most gyöngéden megvakargatom a képét, és nyert ügyem van nála. Ez mindig beválik.
- Pfú! - fújt rám figyelmeztetően Georgina, de én nem hátráltam meg, hanem megérintettem a szőrt az álla alatt.
- Pfú-pfú - Georgina prüszkölt, majd egy villámgyors balhorog, amely után véres seb maradt a kézfejemen.
Dühös morgások közepette visszavonultam a sebeimet ápolni. Odalent Mrs. Beck gyöngyözően kacagott.
- Jaj, ugye milyen kis csibész? Annyira játékos a szentem!

Felhorkantam és újra megindultam fölfelé az ágon. Ezúttal, gondoltam elszántam, ravaszabb leszek. Most gyorsan elkapom a grabancát.
Mintha csak olvasna a gondolataimban, a kis állat odaszökkent az ág végére, amely meghajlott a súlya alatt, ő pedig könnyedén leugrott a fűre.
Tristan azonnal pattant, teljes súlyával rávetette magát, és elkapta a hátsó lábát. Georgina hátra pördült, és habozás nélkül belemélyesztette a fogát Tristan hüvelykujjába, de ő rugalmasnak bizonyult.
Egyetlen fájdalmas üvöltés után villámsebesen fogást váltott, megragadta a macska nyakát, s egy pillanattal később már magasra tartotta a vadul kapálózó jószágot a levegőben.
- Megvan, Jim! - jelentette boldogan. - Elkaptam.
- Ügyes vagy. El ne engedd! - mondtam fojtott hangom, és a lehető leggyorsabban lekúsztam a fáról. Ami azt illeti, túl gyorsan, mert egy eltéveszthetetlen reccsenő hang azt jelezte, hogy egy darabon kiszakadt a zakóm könyöke.

De most nem törődhettem ilyen bagatell ügyekkel. Futva betereltem Tristant a házba, és kinyitottam a kartondobozt. Akkoriban még nem voltak speciális macskakosarak, ezért Georgina foglyul ejtése igencsak nehézkesnek bizonyult, mert a macska hol itt, hol ott próbált kibújni, miközben keserves nyávogással tiltakozott a megalázó bánásmód ellen.
Kimerítő tíz percbe tellett, amíg rácsuktuk a fedelet, de a sok méter erős spárgával körültekert roskatag kartondobozt sem éreztem elég biztonságosnak, amikor kicipeltem a kocsiba.

Mrs. Beck fölemelte az ujját, midőn indulni készültünk. A mondandójára várva én a kikarmolt kezemet vizsgálgattam gondosan, Tristan pedig a szájába vette a hüvelykujját.
- Doktor úr, remélem, gyöngéden fog bánni vele - mondta aggodalmasan. - Nagyon félénk, tudja.
Alig fél mérföldet tehettünk meg, amikor harci zajokat hallottam hátulról.
- Vissza! Menj vissza! Menj vissza, te rohadék! - Hátrapillantottam. Tristan bajban volt. Georginát láthatóan nem ijesztette meg a kocsi mozgása, újra meg újra kidugta karmos mancsát a doboz résein. Majd dühösen prüszkölő feje is megjelent, egészen a nyakáig. Tristan elszántan nyomogatta vissza az előtüremkedő testrészeket, de kétségbeesett kiáltásai elárulták, hogy a csata vesztésre áll.

Utolsó sikolyát az elkerülhetetlenség érzésével fogadtam.
- Kiszabadult, Jim! Kiszabadult a rohadék!
Hát ez nagyszerű. Aki vezetett már olyan autót, amelyben egy hisztérikus macska garázdálkodik, az el tudja képzelni a helyzetemet.
Ráborultam a volánra, ahogy a szőrös jószág hol balról, hol jobbról ugrott nekem, vagy végigkarmolta a tetőt és a szélvédőt, miközben Tristan hiába próbálta elkapni.
De a könyörtelen sors nem érte be ennyivel. Egy pillanatra elnémult társam fújtatása és nyögése, hogy vérfagyasztó sikolyt hallasson helyettük.
- Szarik a rohadék, Jim! Mindent összeszarik!

A macska nyilvánvalóan be akarta vetni minden rendelkezésre álló fegyverét, és Tristannak kár is volt szólnia. Az orrom megelőzte a bejelentését, és lázasan tekertem lefelé az ablakot. De ugyanolyan gyorsan már tekertem is visszafelé, ahogy elképzeltem, hogy Georgina megszökik és eltűnik a nagy, büdös semmiben.

Az út további részére gondolni sem szeretek. Megpróbáltam szájon át lélegezni, Tristan pedig sűrű felhőkben fújta a Woodbine füstjét, de a szag így is rettenetes volt. Közvetlenül Darrowby előtt megállítottam a kocsit, és egyesült erővel hajszát indítottunk az állat ellen; néhány újabb sebesülés, köztük egy, az orromon esett különösen fájdalmas karmolás árán sarokba szorítottuk, és visszazártuk a dobozba.

Georgina még a műtőasztalon is bemutatott egy-két trükköt. Étert és oxigént használtunk az altatáshoz, ő pedig képes volt visszatartani a lélegzetét, amíg a maszk a pofáján volt, aztán váratlanul új erőre kapott, amikor azt hittük, hogy már alszik. Mindketten leizzadtunk, mire végül elnyugodott.

Gondolom, elkerülhetetlen volt az is, hogy nehéz műtétünk legyen. A macska méhtelenítése meglehetősen célirányos művelet, és manapság számos ilyen műtétet végzünk minden komplikáció nélkül, de a harmincas években, különösen a vidéki praxisban még ritka volt, ennélfogva sokkal nagyobb vállalkozásnak számított.

Ezen a területen is kialakítottam a magam tapasztalatát arról, hogy mit tartok előnyösnek és hátrányosnak. Például arra jöttem rá, hogy a sovány macska könnyebb eset, mint a kövér. Georgina pedig rettenetesen kövér volt.

Amikor felnyitottam a hasát, tengernyi háj bukott elő mindent elborítva, és idegtépően sokáig tartott, amíg kiemeltem a bél részeit vagy az omentumot a csipeszemmel, rosszkedvűen megvizsgáltam, majd visszahelyeztem őket. Mire sikerült végül befognom a fémpofák közé a rózsaszínű petefészket és kihúznom a méh puha szövetét, erős fáradtság lepett meg. Valójában rutinműtét volt, én mégis mélységes kimerültséget éreztem, mire elhelyeztem az utolsó öltést is.
Betettem az alvó macskát a dobozba és odaintettem Tristant:
- Gyere, vigyük haza, mielőtt felébred! - Elindultam a folyosón, de ő a karomra tette a kezét.
- Jim - mondta ünnepélyesen. - Tudod, hogy a barátod vagyok.
- Hát persze, Tristan.
- Bármit megtennék érted, Jim.
- Ebben nem kételkedem.
Vett egy mély lélegzetet.
- Egyvalamit kivéve. Nem ülök be még egyszer abba a rohadt kocsiba.
Lemondóan bólintottam. Még csak nem is hibáztathattam érte.
- Rendben van - mondtam. - Akkor indulok egyedül.

Beszállás előtt fenyőillatú fertőtlenítővel fújtam be az utasteret, de nem sokat segített. Egyedül az a remény éltetett, hogy Georgina nem ébred fel Rayton előtt, ám ez is meghalt bennem, amikor elértem Darrowby piacterét. Felállt a szőr a hátamon, ahogy meghallottam a baljós kapirgálást a hátsó ülésre helyezett dobozból. Olyan volt, mint a távoli méhzümmögés, de én tudtam, mit jelent: múlóban van az altató hatása.

Ahogy kijutottam a városból, ráléptem a gázra. Ritkán tettem ilyet, mert valahányszor negyven mérföld fölé vittem a sebességet, a motor és a karosszéria olyan zajos tiltakozásba kezdett, hogy mindig attól féltem, mindjárt szétesik az egész. De most nem törődtem ezzel. Összeszorított foggal száguldottam, tekintetemet előre szögezve, de nem láttam sem az országutat, sem a mellettem rohanó kőfalakat; minden figyelmem a hátam mögé irányult, ahol egyre közelebbről és egyre dühösebben hallatszott a kurrogás.

Amikor mérges nyivákolássá erősödött, amelyet a kartondobozt szaggató vad karmok zaja kísért, elkezdtem remegni. Amikor behajtottam Raytonba, hátrapillantottam. Georgina már félig kinn volt a dobozból. Hátranyúltam, megragadtam a nyakát, és amikor a fékre lépve megálltam a Jázmin Lak kapujánál, a másik kezemmel az ölembe tettem a macskát.
Elernyedtem az ülésen, és hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal kieresztettem a visszatartott levegőt. Merev arcvonásaim már-már mosolyba fordultak, amikor megláttam a kertben tevékenykedő Mrs. Becket.

Örömkiáltással vette át tőlem Georginát, de rémült hápogásba kezdett, amikor felfedezte a leborotvált területet és a két varratot a macska hasán.
- Jaj, drágaságom! Mit tettek veled azok a csúnya bácsik? - Magához ölelte az állatot, és rám meredt.
- Az állatka jól van, Mrs. Beck, erről biztosíthatom - mondtam. - Ma este adjon neki egy kis tejet, holnap pedig valami szilárd ételt. Nincs miért aggódnia.
Elbiggyesztette a száját.
- Akkor jó. Most pedig... - vetett rám egy oldalpillantást -, gondolom, kéri a pénzét?
- Nos, hát...
- Itt várjon. Mindjárt hozom. - Sarkon fordult, és bement a házba. Nekidőltem a bűzlő kocsinak, a kezemen és az orromon sajogtak a karmolások, a zakóm könyökén lifegett a szakadás, és testileg-lelkileg kimerültnek éreztem magam. Egész délután nem végeztem mást, mint egy macska ivartalanítását, de tudtam, hogy ma már nem leszek képes többre.

Apatikusan figyeltem a kerti úton közelgő hölgyet. Erszény volt nála. A kapunál megállt és rám nézett.
- Tíz shilling, ugye?
- Úgy van.
Egy ideig kotorászott az erszényben mielőtt - bánatos tekintettel - kiemelt volna egy tíz shillingest.
- Jaj, Georgina, Georgina, milyen sokba kerülsz te nekem! - sóhajtozott.
Óvakodva előre nyújtottam a kezem, de ő visszahúzta a bankjegyet.
- Egy pillanat, majdnem elfelejtettem. Ki kell majd vennie a varratokat, igaz?
- Igen, tíz nap múlva.

Elszántan szorította össze a száját.
- Nos, akkor rengeteg időm van még fizetni, hiszen úgyis visszajön.
- Vissza? De hát azt csak nem várja el...
- Mindig is azt tartottam, hogy nem helyes előre kifizetni egy munkát - mondta. - Lehet, hogy addig valami szörnyűség történik Georginával.
- De... de...
- Nem, már döntöttem - mondta. Visszatette a pénzt, végleges elhatározással becsukta az erszényt, és elindult a ház felé. A kerti út közepén járt, amikor mosolyogva visszanézett a válla fölött.
- Igen, ezt fogom tenni. Majd akkor fizetek, amikor visszajön.

* * *

Szakma-valóság

James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén

Erről nem beszéltek a könyvek, gondoltam, amikor a hó befújt a nyitott ajtórésen, és ellepte csupasz hátamat.
Hason feküdtem a kockaköves padlón, valami meghatározhatatlan trágyalétócsában, karom hónaljig a kínlódó tehénben, s lábammal kaparászva igyekeztem támaszt találni ujjaimnak a kövek között. Derékig meztelen voltam, s a hó elkeveredett a testemet ellepő piszokkal és alvadt vérrel. A farmer füstölgő olajlámpát tartott fölém, pislákoló fénykörén túl nem láttam semmit.

Nem, a könyvek nem beszéltek arról, milyen félhomályban köteleket és műszereket keresni; hogyan lehet tisztálkodni fél veder állott vízben; milyen az, amikor a kövek belenyomódnak az ember mellkasába. Sem a karok lassú zsibbadásáról, az izmok fokozódó bénulásáról, mikor az ember ujjai a tehén erőteljes kilökő nyomásai ellen dolgoznak.

Nem esett szó a fokozatos kimerülésről, a hiábavalóság érzetéről, a vakrémület távoli halk hangjáról. Visszagondoltam a szülészeti könyv képére. Tehén áll a csillogóan tiszta padlón, s egy elegáns állatorvos makulátlan szülészeti köpenyben tapintatos mélységig beledugja a karját. Könnyed és mosolygó, a farmer és segítői is mosolyognak, még a tehén is mosolyog. Sehol semmi kosz, vér vagy izzadság.

Az az ember a képen éppen befejezte kitűnő ebédjét, és átment a szomszédba egy kis borjaztatásra, puszta élvezetből, mintegy desszertként. Nem mászott ki vacogva az ágyából hajnali kettőkor, és nem döcögött a fagyott havon húsz kilométert álmosan előremeredve, míg a magányos farm fel nem bukkant a reflektorok fényében. Nem kapaszkodott nyolcszáz métert a fehér domboldalon az ajtótlan pajtáig, ahol a betege feküdt.

Megpróbáltam még néhány centivel beljebb furakodni a tehénbe. A borjú farfekvéses volt, s én keservesen igyekeztem egy vékony kötélhurkot az alsó állkapcsa felé tolni az ujjam hegyével. Közben a karomat összepréselte a borjú és a csontos medence. A tehén minden toló erőfeszítésétől csaknem elviselhetetlenné vált a nyomás, aztán lazított az állat, és én még néhány centivel beljebb toltam a kötelet. Azon tűnődtem, meddig bírom ezt. Ha nem húzom a hurkot hamarosan arra az állkapocsra, soha ki nem szedem a borjút.

Felnyögtem, összeszorítottam a fogamat, és megint előrenyúltam.

Újabb hópamat zúdult be, s én szinte hallottam a pelyheket sisteregni izzó hátamon. A homlokomat is kiverte a verejték, és belecsepegett a szemembe, ahogy a kötelet toltam.
Nehéz ellésnél mindig van egy pillanat, mikor az ember kételkedni kezd, hogy megnyerheti-e a csatát. Eljutottam erre a fokra.

Különböző beszédecskék villantak át az agyamon. „Talán jobb volna levágni ezt a tehenet. A medencéje olyan kicsi és szűk, hogy azon aligha fér ki a borjú.” Vagy: „Szép hízott állat, kitűnő húsa lehet. Nem volna jövedelmezőbb, ha kihívatná a mészárost?” Vagy talán: „Ez nagyon rossz fekvés. Egy tágas tehénben könnyű volna megfordítani a fejet, de ebben az esetben csaknem lehetetlen.”

Persze kiszedhettem volna a borjút embryotomiával: drótot húzok a nyaka köré, és lefűrészelem a fejét. Oly sokszor végződik az ellés úgy, hogy a padló tele van fejjel, lábakkal, belsőrészhalmokkal. Vastag könyvek tanították a borjúfeldarabolás számtalan módozatát.

De itt egyik sem ért semmit, mert a borjú élt. A leghosszabb nyújtózkodásommal ujjam elért a szájnyílás sarkáig, s meglepetésemre a kis állat nyelve megmoccant. Nem számítottam rá, mert a borjak ilyen testhelyzetben rendszerint elpusztulnak, megfulladnak a nyak erős hajlásától és az anyaállat erőteljes szülőgörcseitől. De ebben a borjúban még égett az élet egy szikrája, s így egyben kellett előhúzni.

Odamentem a most már hideg és véres vízhez, s némán beszappanoztam a kezem. Aztán megint lefeküdtem, a kövek még jobban nyomták a mellkasomat, mint eddig. Megtámasztottam lábujjamat a kövek között, kiráztam szememből az izzadságot, és századszor benyomtam a tehénbe a karomat, amelyet szinte már spagettinek éreztem; végig a borjú száraz kis lábai mellett, amelyek mint a dörzspapír tépték a húsomat, aztán a meghajlított nyakig, onnan a fülig s végül, gyötrelmesen, a pofa mentén az alsó állkapocs felé, amely életem fő céljává vált.

Hihetetlennek látszott, hogy már csaknem két órája ezt csinálom: küszködöm fogyó erővel azért, hogy azt a kis hurkot ráhúzzam az állkapocsra. Minden mást megpróbáltam - visszanyomni a lábat, tompa horgot a szemgödrébe akasztva óvatosan húzni, de végül is visszatértem a hurokhoz.

Nyomorúságos história volt, elejétől végig. A farmer, Mr. Dinsdale kevés szavú, magas, bánatos férfiú, mintha mindig a legrosszabbra számított volna. Mellette állt magas, szomorú, hallgatag fia, s kettesben egyre mélységesebb búval figyelték erőfeszítéseimet.

De a legrosszabb a bácsi volt. Mikor beléptem a domboldali pajtába, meglepetéssel láttam, hogy egy lapos nemezkalapos, csillogó szemű kis öregember kényelmesen leereszkedik egy szalmabálára. A pipáját tömködte, és szemlátomást alig várta a műsort.
- Aggy isten, fiatalember - kiáltotta orrhangon West Riding-i tájszólásban. - Én Mr. Dinsdale bátyja vagyok. Odaát Listondale-ben gazdálkodom.
Leraktam a szerszámaimat és bólintottam.
- Jó reggelt! Engem Herriotnak hívnak.
Az öreg átható tekintettel nézett rám:
- Az én állatorvosom Mr. Broomfield. Gondolom, hallott róla - azt hiszem, mindenki ismeri. Mr. Broomfield nagyszerű ember, kiváltképp borjazásnál. Tudja, még sose láttam, hogy ne sikerült volna neki...
Kiszorítottam egy halvány mosolyt. Bármikor máskor szívesen hallottam volna, milyen jó a kollégám, de most valahogy nem, most nem. Sőt a szavak egy kis lélekharangot kondítottak meg bennem.
- Nem, sajnos nem ismerem Mr. Broomfieldet - mondtam, levetve zakómat, és igencsak vonakodva, lehúzva fejemen át az ingemet. - De nem régóta lakom ezen a vidéken.
A bácsi elszörnyedt.
- Nem ismeri! Hát akkor maga az egyetlen ember, aki nem ismeri. Mondhatom magának, csuda nagyra tartják Listondale-ben. - Megrendülten elhallgatott, s meggyújtotta gyufával a pipáját. Aztán rápillantott libabőrös felsőtestemre. - Az a Mr. Broomfield, az ha levetkőzik, olyan mint egy bokszoló. Én még ilyen izmos embert nem láttam.

Tompán elborított a gyengeség hulláma. Hirtelen ólomlábúnak és alkalmatlannak éreztem magam. Mikor kiraktam köteleimet és műszereimet egy tiszta törülközőre, az öregember megint megszólalt:
- És, ha szabad kérdeznem, mikor vizsgázott le?
- Ó, úgy hét hónapja.
- Hét hónapja! - A bácsi elnézően elmosolyodott, lenyomkodta a dohányt, és büdös kék füstfelhőt fújt a levegőbe. - Hát én azt tartom, hogy egy kis tapasztalatnak nincs párja. Mr. Broomfield most már több mint tíz éve dolgozik nálunk, és igazán érti a mesterségit. Nem, a könyvek nem sokat érnek. A tapasztalat, az az igazi.

Fertőtlenítőt öntöttem a vödörbe, és gondosan beszappanoztam a karomat. Letérdeltem a tehén mögé.
- Mr. Broomfield először mindig valami különleges kenőolajat rak a karjára - mondta a bácsi, elégedetten szippantva a pipájából. - Azt mondja, megfertőződne a méh, ha csak szappant és vizet használna.

Megkezdtem a vizsgálatot. Ez az a jelentőségteljes pillanat, amelyet minden állatorvos átél, mikor becsúsztatja a kezét egy tehénbe. Másodperceken belül kiderül, hogy tizenöt perc múlva felvehetem-e a zakómat vagy többórás nehéz munkának nézek elébe.

Ez alkalommal nem kísért szerencse; nagyon rossz fekvése volt a borjúnak. A fej hátul és nincs hely: mintha egy fejletlen üszőben tapogatnék, nem egy másodszor borjazó tehénben. És teljesen száraz volt - a „víz” órákkal ezelőtt elfolyhatott. Kinn legelt a dombokon, és egy héttel az ideje előtt kezdett borjazni: ezért kellett ebbe a félig romos pajtába hozni. Akárhogy is, hosszú ideig nem térhetek vissza az ágyamba.
- Nos, mit talált, fiatalember? - vágta szét a bácsi metsző hangja a csendet. - A feje hátra van, mi? Akkor könnyű dolga lesz. Láttam, mit csinál ilyenkor Mr. Broomfield - körbeforgatja a borjút, és a hátsó lábánál fogva kihúzza.

Hallottam már ezt az ostobaságot. A rövid praxis megtanított rá, hogy minden farmer szakértő, ha a másik farmer állatairól van szó. Ha a saját jószágukkal van baj, többnyire rohannak telefonálni az állatorvosnak, de a szomszédaiknál magabiztosak és hozzáértők, teli bölcs tanáccsal. És azt is megfigyeltem, hogy tanácsukat rendszerint értékesebbnek tartják, mint az állatorvosét. Mint most is, például: a bácsi nyilvánvalóan elismert bölcs volt, s a Dinsdale-ek alázatosan hallgatták minden megnyilatkozását.
- A másik módja ilyen esetben - folytatta bácsi -, hogy az ember összeszed egypár erős legényt, és kötéllel kihúzza a jószágot, akárhogy hátra van is a feje.

Felsóhajtottam, miközben ujjaimmal tapogatóztam.
- Sajnos ilyen szűk helyen lehetetlen a borjút megfordítani. Ha pedig anélkül húznánk ki, hogy a fejét megfordítjuk, biztosan eltörnénk az anyaállat medencecsontját.
A Dinsdale-ek összehúzták a szemüket. Nyilván azt gondolták, hogy kibúvókat keresek a bácsi magasabb rendű tudásával szembesülve.

És most, két órával később, közeledett a vereség. Már-már teljesen kimerültem. Ott henteregtem s feküdtem megalázva a szennyes köveken, miközben a Dinsdale-ek mogorva csendben figyeltek, és a bácsiból szünet nélkül áradt a kísérőszöveg. A bácsi vörös képe lángolt a gyönyörűségtől, apró szeme szikrázott: évek óta nem volt része ilyen élvezetes éjszakában. Százszorosan megérte a hosszú kapaszkodás fel a domboldalon. Élénksége egy pillanatra sem csökkent; minden percet kiélvezett.

Ahogy ott feküdtem, csukott szemmel, kosztól merev arccal, elnyílt szájjal, a bácsi kezébe vette a pipáját, és előrehajolt a szalmabálán.
- Ebbe beletört a bicskája, fiatalember -, mondta mély megelégedettséggel. - Mr. Broomfieldnek soha semmibe nem tört bele a bicskája, de hát neki nagy tapasztalata van. Aztán meg erős ember, igen erős ember. Azt az embert nem lehet kifárasztani.

A düh úgy áradt el bennem, mint egy korty erős ital. A helyes persze az lett volna, ha felkelek, ráöntöm a bácsi fejére a vödör véres vizet, lerohanok a dombról és elhajtok; el Yorkshire-ból, el a bácsitól, a Dinsdale-ektől, el ettől a tehéntől.

Ehelyett összeszorítottam a fogam, megfeszítettem a lábam, és minden erőmet beleadva nyomtam be a karom; és a hitetlenség megdöbbenésével éreztem, hogy a hurok átcsúszik az éles kis metszőfogak felett, be a borjú szájába. Óvatosan, imát mormolva, bal kézzel meghúztam a vékony kötelet, s éreztem, hogy a csúszócsomó megfeszül. Hurokba fogtam azt az alsó állkapcsot.

Végre csinálhattam valamit.
- Fogja ezt a kötelet, Mr. Dinsdale, és tartsa kicsit feszesen. Visszanyomom a borjút, és ha maga közben egyenletesen húzza, erre kell fordulnia a fejének.
- És ha lejön a hurok? - kérdezte a bácsi reménykedve.
Nem feleltem. Nekinyomtam a kezemet a borjú lapockájának, és tolni kezdtem a tehén izomösszehúzódásai ellen. Éreztem, hogy a kis test tőlem elfelé elmozdult.
- Most húzza egyenletesen, Mr. Dinsdale, de ne rángassa. - Magamban pedig: „Ó, Istenem, ne engedd, hogy lecsússzon.”

A fej felénk fordult. Éreztem, ahogy a nyak kiegyenesedik a karom mellett, s az egyik fül hozzáér a könyökömhöz. Elengedtem a lapockát, és megragadtam a kis orrot. Elrekesztve kezemmel a fogakat a vaginális faltól, addig vezettem a fejet, amíg oda nem került, ahol lennie kellett: a mellső lábakra.
Gyorsan kitágítottam a hurkot, míg a fülek mögé nem ért.
- Most húzza a fejét, mikor a tehén nyom.
- Nem, most a lábait kell húzni! - kiáltott a bácsi.
- Húzzák azt a kurva fejkötelet, ha mondom! - üvöltöttem teljes hangerővel, s mindjárt jobban éreztem magam, amint a bácsi sértődötten visszatért a bálájára.

A húzásra kijött a fej, s a test többi része könnyen követte. A kis állat mozdulatlanul feküdt a kövön, üveges, nem látó szemmel, a nyelve kék volt, s nagyon megdagadt.
- Nem él. Hát hogy is élne - dörmögte a bácsi újra harcba szállva.
Megtisztítottam a szájat a nyálkától, erősen belefújtam a torkába, és mesterséges légzést alkalmaztam. Miután néhányat nyomtam a bordákon, a borjú levegőért kapott, és a szemhéja megremegett. Aztán lélegzeni kezdett, és egyik lába megrándult.
A bácsi levette a kalapját, és hitetlenkedve a fejét vakarta.
- A mindenit, él. Aszittem, biztos belepusztult abba, amennyit elvacakolt vele. - A tűz nagy része elszállt belőle, s pipája üresen lógott a szájában.
- Tudom, mi kell ennek a kis jószágnak - mondtam. Megragadtam első lábainál fogva a borjút, és odahúztam az anyja fejéhez. A tehén az oldalán feküdt, fejét fáradtan a durva padlóra hajtotta. Bordái fel-alá jártak, szemét csaknem becsukva tartotta, mint aki már nem törődik semmivel. Aztán megérezte pofája mellett a borjú testét, és átalakult: tágra nyílt a szeme, és orra szaglászva vizsgálgatta az új dolgot. Minden szimatolással növekedett az érdeklődése, nagy keservesen mellére fordult, és orrával bökögette, tapogatta a borjút, miközben mélyen a mellkasából dörmögő hangok törtek elő. Aztán módszeresen nyalogatni kezdte a borjút.

A természet ilyen alkalomra tökéletes élénkítő masszázst kínál, s a kis jószág felpúposította a hátát, amikor a nyelv durva ízlelőbimbói végighúzódtak a bőrén. Egy percen belül már a fejét rázta, és megpróbált felülni.
Elvigyorodtam. Ez volt az, amit szerettem. A kis csoda. Úgy éreztem, ez sohasem szürkül el, akárhányszor látom is. Amennyire tudtam, letisztítottam magamról az alvadt vért és a piszkot, de nagyobb része úgy rászáradt a bőrömre, hogy a körmömmel sem tudtam eltávolítani. Majd otthon, a forró fürdő. Fejen át felhúztam az ingemet, s közben úgy éreztem, mintha hosszasan vertek volna egy vastag bottal. Minden izmom fájt. A szájam kiszáradt, szinte összeragadt az ajkam.

Egy hosszú, szomorú alak kóválygott felém.
- Nem inna valamit? - kérdezte Mr. Dinsdale. Éreztem, hogy mocskos arcom hitetlenkedő mosolyra feszül. Whiskyvel jól felöntött forró tea látomása úszott elém.
- Nagyon kedves, Mr. Dinsdale, szívesen innék valamit. Nehéz két óra volt.
- Nem - mondta Mr. Dinsdale, s állhatatosan nézett -, úgy gondolom, a tehén.

Hadarni kezdtem:
- Igen, persze, hogyne, csakis, adjon neki inni. Biztos nagyon szomjas. Jót fog tenni neki. Persze, persze, adjon neki inni.

Összeszedtem a holmimat, és kibotorkáltam a pajtából. Kinn még mindig sötét volt, és erős szél csapta csípősen szemembe a havat. Ahogy lefelé gázoltam a lejtőn, a bácsi éles és határozott hangja utoljára ütötte meg a fülemet.
- Mr. Broomfield nem enged inni adni borjazás után. Azt mondja, kihűl tőle a gyomor.

* * *

Állatok-e az emberek, s ha nem, akkor miért azok mégsem? :-)

Harsányi Zsolt - Whisky szódával

- Köszönöm ezt a szomorú történetet, mert engem igazol. Engem gyakran kinevettek az ismerőseim, hogy úgy szeretem az állatokat. Akik komolyan vitatkoztak erről a kérdésről, azzal érveltek, hogy helytelen dolog szeretetet és pénzt állatokra fecsérelni, mikor éppen elég nyomorgó gyerek és felnőtt van a világon. De én azt szoktam felelni arra, hogy az állatkedvelés neveli az emberiséget. Aki megtanulja, hogy az állatot nem szabad kínozni, az kevésbé lesz brutális az emberekkel. A lovat azért kell védelmezni a kegyetlen kocsistól, mert kegyetlennek lenni az állat való minden tekintet nélkül is tilos...

- Értem. Szóval durva lelkeket nevelni kell a gyengédségere és erre nem rossz tankönyv a kutya.

- Úgy van. Lehetetlen olyan embert elképzelni, aki örömét leli az állatok kínzásában, de ugyanakkor az emberekhez jó. Az a sofőr, akit maga elmondott, nem ok nélkül gázolta el azt a szegény kutyát. Aki gyilkos, az gyilkos. És olyan világban élni, amelyből hiányzik a gyengédség, nekem elképzelhetetlen.

- Igen. Minden lélek arra vágyik, hogy szeressék.

Anna gondolkozott. És a fejét rázta.

- Nem. Az ember nem arra vágyik, hogy szeressék. Az ember arra vágyik, hogy szeressen.

Úgy szeressenek,

ahogy szeretnéd,

hogy szeressenek

(Piramis : Ajándék)

Állatkodás

(Kutyuterapeutazás)

Akik pénz nélkül segítenek...

..azaz a mancsos állatbarátok...

... itt is, ott is, nagy felelősséggel.

A. D. Mello

Azoknak a tanítványoknak, akik naivan meg voltak győződve róla, hogy semmi sincs, amit ne érhetnének el, ha megfelelő elszántsággal állnak hozzá, a Mester ezt mondta:
- Az élet legszebb dolgait nem hozhatod létre az akaratoddal. Akarhatod, hogy élelmet tegyél a szádba, de az akaratod nem fogja az étvágyadat meghozni. Akarhatod, hogy ágyban feküdj, de az alvást nem hozhatod létre akarással. Akarhatod, hogy valakit megdicsérj, de csodálatot nem válthatsz ki magadban akarással. Akarhatod, hogy elmondjanak neked egy titkot, de bizalmat nem váltasz ki másokban akarással. Akarhatod, hogy mások szolgáljanak neked, de azt, hogy szeressenek, akarattal nem éred el.

Éppen ragaszkodásaid azok, melyek meggátolnak abban, hogy több személyt és változatosabb dolgokat szeress.

A. D. Mello - Félelem nélkül

- Mi a szeretet?
- Mentesség a félelemtől - mondta a Mester.
- Mitől félünk?
- A szeretettől.

Feldmár András - Van-e élet a halál előtt?

Mert a szeretetet - azt, ami valóban szeretet - azt úgy lehet definiálni, hogy a szeretet nem akar semmit.
Ha az anyám igazán szeretett volna, akkor megengedte volna nekem, hogy az legyek, aki akarok. Hogy az legyek, aki vagyok.
...
Amikor Artie Lang járta a világot és mindig megkérdezte mindenhol és mindenkitől, hogy mitől félnek a legjobban és egy kis gondolkozás után, úgy általában, minden országban és mindenki azt mondta, hogy a szeretettől félnek a legjobban.
Nem attól hogy..., nem attól félnék, hogy én nem tudlak téged szeretni, vagy nekem kell szeretni téged, hanem attól fél az ember, hogy szeressék.
A legfélelmetesebb dolog átadni önmagamat, hogy valaki szeressen.
És miért olyan félelmetes az? Hogy ha én szeretlek téged, akkor én akkor fordulok el tőled, amikor akarok. Tehát nem kell feladnom semmit. Én vagyok... én kontrollálok. De ha te szeretsz engem és mondjuk én odaadom magam a te tartásodba, hogy te tarts engem és szeress engem, akkor óriási bizalommal fordulok hozzád és azt reszkírozom, hogy bármelyik pillanatban elejthetsz...

* * *

Ember, természet, halál

Dr. Kígyós Éva - Csak meg kellene tanulnunk szeretni

Molnár V. József, a magyar néprajz nagy tudója, aki önmagát néplélekgyógyásznak nevezi, mondja el, hogy a hagyományainkban, a parasztgazdaságok adta környezetben a hétéves korát betöltött fiúnak a disznóölésen a véres tálat kellett fogni és a lánynak a nagymama mellett, amikor a csirke nyakát elvágta, ugyanezt kellett tenni.

Ebben a rítusban az a mély bölcsesség nyilvánult meg, hogy az emberré növekedés során szembe kell néznie az élet végességével, tudomásul kell venni, hogy van halál, van pusztulás.

...

Molnár V. József kapcsolatba hozta ezt a hagyományt, ezt a rítust azzal, hogy – sok minden más mellett – talán ezek a régi gyerekek nagyobb tisztelettel voltak az élet iránt.

Másképpen szemlélték a világot. Nagyobb felelősséggel viseltek a természettel szemben. Más kapcsolatban voltak az állatokkal. Meglátták benne a méltóságot, amivel táplálja gazdáját, az embert. Nem volt kegyetlenkedés az állatokkal. Nem lehetett, mert tisztelte az állat életét is, és tisztelte a belőle nyerhető ennivalót. Nem volt az iskolai szemetesládában kidobott sonkás tízórai.

Más volt ezeknek a gyerekeknek a dolgokhoz való hozzáállása. Mert jó, hogyha földi és haladó lényként, amikor találkozunk a halállal, szüleinktől megtanuljuk az elgyászolást, és a kegyelmet annak elengedéséhez, aki elment.

Fajtárstömeggyilkos Ember

(Lene Lovich & Nina Hagen: Don't kill the animals)

(Evil Sinner: Don't kill the animals!)

Malac Világ

(Jamie Oliver: PigTV)

(NIN: March of the pigs)

* * *