2009. június 21., vasárnap

Nemet kéne mondani... de olyan nehéz!

Woody Allen - A Végzet közbeszól

- Viselte? - faggatta tovább Blanche a könnyeivel küszködve.

...

Pinchuck összerándult.

- Nem - felelte. - Vagyis... igen. De csak rövid ideig, fürdés közben.

- Miért vette meg, ha túl kicsi? - kérdezte Blanche, mit sem sejtve arról, hogy alapvető emberi paradoxont fogalmaz meg.

Igazság szerint Pinchuckot már a boltban is szorította a cipő, de képtelen volt nemet mondani az eladónak. - Arra vágyom, hogy kedveljenek - vallotta be Blanche-nak. - Egyszer egy élő gnút is megvettem, mert nem tudtam nemet mondani.

(Megjegyzés: O. F. Krumgold bizonyos borneói törzsekről írt ragyogó tanulmányt, akiknek a nyelvében nem létezik a "nem" szó, következésképpen a kéréseket sűrű bólogatás és az "erre még visszatérünk" szavak kíséretében utasítják el.

Mindez megerősíti korábbi elméleteit, miszerint a késztetés, hogy mindenáron kedveljenek minket - amiként az a képesség is, hogy egy operettet végigüljünk -, nem a társadalmi alkalmazkodás eredménye, hanem genetikailag örökölt tulajdonság.)


De én NEM AKAROM ezt!



Helyette MINDENT AKAROK

Ja, és azt azonnal!


Pratkanis és Aronson - A rábeszélőgép

27. Az elkötelezett szív

A lexikonügynök látogatása több rábeszélő taktika illusztrálására alkalmas. Azzal kezdi, hogy ad egy „ingyen” térképatlaszt, a kölcsönösség elve érdekében.


Köszönjük az ajándékot,  de nem kértük,
még ha csövön át toltátok is!

Ezután leírja a lexikon előnyeit, tucatnyi érvvel bizonyítja, milyen hasznos volna számodra. Az a tény, hogy gyerekeid és más családtagjaid eddig nem használhattak lexikont, némi bűntudattal tölt el. De az igazi meggyőző erő még csak eztán kapcsolódik be. Az ügynök azt mondja: „Ha nincs kérdése, én befejeztem. Ja, még valami. A főnököm szeretné tudni a véleményét a lexikonjainkról. Kitöltene velem egy kérdőívet?” Igenlő válaszod hallatán így folytatja: „A kérdések arra irányulnak, hogy miféle lexikont szeretne ön, így kérem, válaszoljon úgy, mintha tényleg venne egyet.”

Az ügynök fölteszi a kérdéseket. Milyen színű kötést szeretnél? Fűzve vagy ragasztva? Ésatöbbi. Válaszaidat beikszeli az előre nyomtatott négyzetekbe. Végül megkér, lásd el az ívet kézjegyeddel, „jelezvén, hogy válaszai fölhasználásához hozzájárul.” Ezt is megteszed, pedig innentől kezdve azt a kérdőívet úgy tekinti az ügynök, mintha már lényegében megrendelted volna a lexikont. „Hm, nézzük csak, mennyibe kerülne ez magának, az 5% árengedménnyel… kiállíthatom a megrendelését?” – és mutatja számításai eredményét. Te pedig csak nyögdécselsz, „Hát, nem is tudom, én… asszem…”

Nem tudjuk, megveszed-e a lexikont, hiszen sokan átlátnak az ügynök mesterkedésein. De azt tudjuk, hogy ez a kis bűvészkedés a kérdőívvel és a számokkal nagymértékben föllendíti a lexikonok forgalmát. Általában fontosnak tartjuk, hogy álljuk a szavunkat, teljesítsük kötelességeinket. Tudjuk, hogy mi nem mondtuk: megvesszük a köteteket, de úgy tetszik, mintha az ügynök azt hinné. Talán valamivel mégis jeleztük vételi szándékunkat? Kényelmetlenül érezzük magunkat, még ilyen légből kapott elkötelezettség esetén is. Önbecsülésünk érdekében igyekszünk állni a csak félig-meddig kimondott szavunkat is. Az ésszerűsítés csapdája fogdossa itt a gyanútlan áldozatokat...

Hogyan adjunk el?



* * *

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése