Kezelhetetlenek voltak és semmit nem lehetett kezdeni velük.
Pali gondolt egyet és elvitte őket egy gyerekkórházba. Odafelé a villamoson óriási zűrzavart csináltak, ordibáltak, köpködtek, rendetlenkedtek, egyszóval tombolt bennük az ego és ifjúkor.
Úgy tűnt, sosem érnek oda, de aztán mégis, ott álltak a kapuk előtt.
A kórházban megdöbbentő dolgokat láttak: gyerekeket vastüdővel, mégis nevetve; olyan kicsiket, akiknek nem volt lábuk, és látták a sok nyomorúságot maguk körül, amit ezek az apró harcosok bírtak-tűrtek.
Egyre jobban elcsendesedtek. Kifele menet a kórházból, mesélte Pali, egy szó el nem hangzott.
Néma csendben, magukba burkolózva indultak haza. Gyalog, nem villamoson.
- Gyalog megyünk! - mondták, mikor Pali faggatni kezdte őket.
Valahol belül most döbbentek rá, hogy van lábuk, és tudnak járni, fájdalom és mankók nélkül.
Hát élni akartak vele!
Járj egy mérföldet az én mokaszinomban!
Indián mondás
* * *
