Először narancsszínű fény izzott fel, amelyet csakhamar fehér felhő burkolt be. Néhány perccel később a föld dübörögni kezdett, rengett és remegett alattuk. Majd a rengés alábbhagyott, csupán enyhe remegés érződött. Aztán hosszú idő múltán tompa mennydörgés morajlott végig a marsbéli pusztaságon. A morajlás állandósult, és ez már az a zaj volt, ami néhány száz esztendeig hallatszani fog. A tömegből csupán megilletődött hangok elfojtott suttogása hallatszott. Amikor föltámadt a szél, többen fölálltak, és lassan az autókhoz baktattak, hiszen most már elmehettek valamelyik táborba újabb megbízatásért. Még sok feladatot kell teljesíteniük a szerződés lejártáig.
Manue Nanti még mindig a földön ült, fejét lehorgasztotta, és kétségbeesetten próbálta beszippantani a mélyből kiszabadított szelet, a jövő szelét, amit ő teremtett. De tüdeje eldugult, nem szívhatta magába a száguldó szelet. Nagy, kérges keze lassan belemart a talajba, és egy pillanatra zokogásszerű hang tört föl a melléből. Árnyék vetült fölé. Kinley jött megköszönni, hogy megfékezte Handellt. Szótlanul állt, és nézte Manue kétségbeesett vergődését.
- Van, aki vet, van, aki arat – mondta.
- Miért? – kérdezte fuldokolva a perui.
A felügyelő megvonta a vállát.
- Mi a különbség? De ha már nem lehetsz mind a kettő, melyik szeretnél lenni inkább?
Nanti fölnézett, arcát a szélnek fordította. Várost látott maga előtt délen, egy várost, amely verejték áztatta földből nőtt ki, tele emberekkel, akiknek kultúrája végtelen, és minden társadalmi célkitűzésüket képesek megvalósítani. Valóban lényegre tapintó kérdés volt: melyik felemelőbb érzés, magvetőnek lenni, vagy olyannak, aki a termést betakarítja.
A büszkeség segítette talpra állni, kérdőn nézett Kinleyre. A felügyelő megérintette a vállát.
- Menj a kocsihoz!
Nanti bólintott és elbaktatott. Hiszen valami értelmes célért akart dolgozni. És most magáénak vallhatja az egésznek az értelmét, még akkor is, ha nem lesz haszonélvezője. Nyolcszáz év hosszú idő, de hát nagy idő – nagy cél. A levegő a kavargó portölcsérek ellenére is jó illatú volt. Most már megértette, mit jelent a Mars – nem évi tízezer dolláros munkaalkalmat, nem a többlettermelés szemétjének lerakatot. Nem. Az ember nyolcszáz esztendőre szóló szenvedélyes hitét önmagában. A teherautótól nem messze megállt. Utazni akart, földi tájakat akart látni, a természet és a történelem keze munkáját, bolygója diadalmas színhelyeit. Lehajolt, és fölmarkolt egy kevés vörösesbarna földet, majd lassan kipergette az ujjai között, íme, a Mars, mely most már az ő bolygója. A Föld Manue Nanti számára nem létezik többé. Üdítőbbre állította a légzőkészüléket, és bemászott a várakozó kocsiba.
- Vége -
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése