Manue Nanti azért kapcsolódott be a tervbe, hogy egy kis lóvéra tegyen szert. Öt dollár egy órára szép pénz volt még anno domini 2134-ben is, és ráadásul a munkaideje alatt nem lehetett elkölteni. Mindent kaptak: szállást, kaját, pipereholmit, gyógyszert, cigarettát, sót naponta egy adag szeszes italt is, amit a járművek üzemanyagául szolgáló, erjesztett marsbéli moszatokból desztilláltak. Úgy számított, hogy ha óvakodik a kockajátéktól, ötvenezer dolláros bankszámlával zárhatja le ötéves szerződését, visszatérhet a Földre, és huszonnégy éves korára visszavonulhat. Manue utazni szeretett volna, bekukkantani a világ távoli sarkaiba, látni akarta az idegen kultúrákat, az egyszerű embereket, az apró városkákat, sivatagokat, hegyeket, dzsungeleket-hiszen mielőtt a Marsra jött, nem utazott száz mérföldnél messzebbre Cerro de Pascótól, perui szülővárosától.
Iszonyú magány lepte meg, amikor a hideg, marsbéli éjszakában felszakadozott a fagyos pára, és elő tűnt a fénycsipkézte fekete égbolton szülőbolygója, a kékeszöld Föld csillag. “El mundo de mi carne, de mi alma*” – gondolta – bár olyan keveset látott a Földből, hogy nem egy vidéke sokkal idegenebbnek tetszett volna számára, mint az egyhangú, kopár, marsbéli táj. Szerette volna látni a Csendes-óceán déli részének tűzhányóit, Tibet hatalmas hegyláncait, a betonóriás New Yorkot, a Sárga-tenger mesterséges szigeteit, a Fekete-erdőt, a Gangeszi, a Grand Canyont, de mindenekfölött az emberi művészet teremtményeit: a piramisokat, Európa gótikus székesegyházait, a Notre-Dame de Chartres-ot, a Szent Péter-bazilikát, Anacapri kőcsipke csodáit. De az álom megvalósulásáig még sok munkát kellett elvégezni.
Manue nagycsontú, munkára termett, a maga egyszerűségében szép szál és okos fiatalember volt, és kesernyés humorérzéke hozzásegítette ahhoz, hogy túltegye magát a whiskytől bűzlő munkavezetők és a kákán is csomót kereső mérnökök otromba megjegyzésein. Ezek tíz dollárt kaptak egy órára, és találtak módot arra, hogy – törvényesen vagy másképpen – még többet is összehozzanak.
Mindössze egy hónapja volt a Marson, és már mindenütt szúrást érzett: valahányszor belevágta a nehéz csákányt a rőtbarna földbe, arca megvonaglott a fájdalomtól. A mellkasába műtéti úton beépített műanyag légvezeték szelepei húzódtak, csavarodtak, és mintha testének minden rezdülésére ki akartak volna szakadni. Az oxigénfejlesztő készülék tudóként szolgált, keresztülszivattyúzta vérét egy, a szervezetébe átültetett műanyag csövekből álló, mesterséges érhálózaton, miközben egy vegyi generátor levegővel dúsította föl és visszaömlesztette érhálózatába. Csak akkor kellett lélegzeni, ha az ember a beszédéhez kívánt levegőt venni, de Manue mohó kortyokban nyelte a mindössze négyszázalékos páratartalmú marsi levegőt, mert látta azoknak az embereknek a beroskadt, elcsenevészesedett mellkasát, akik négy vagy öt éve szolgáltak, és tudta, hogy amikor majd visszatérnek a Földre – ha egyáltalán visszatérnek -, ott is szükségük lesz a légzést segítő oxigénfejlesztő berendezésre.
- Ha nem hagyja abba a lélegzést – mondta az orvos -, nem lesz semmi baja. Amikor este lefekszik, állítsa alacsonyra az oxigénpumpát, míg azt nem érzi, hogy zihál. Van egy kritikus pont, ami az alváshoz épp megfelelő. Ha túlságosan alacsonyra állítja, üvöltve fog felébredni, és zárthely-iszonyt kap. Ha viszont túlságosan magasra állítja, a légzési reflexei elsatnyulnak, és többé nem fog tudni lélegzeni; egy idő múlva a tüdeje elcsenevészesedik. Ehhez tartsa magát.
Manue ehhez tartotta magát, annak ellenére, hogy a régebbi munkások szárazon ziháló hangjukon kinevették. Sokan közülük alig tudtak két-három szónál többet kimondani egy lélegzetvételre.
- Lélegezz mélyeket, fiú! – mondták neki. – Élvezd ki, ameddig tudod. Nemsokára úgyis elfelejted. Hacsak nem vagy mérnök. A mérnököknek, mint megtudta, könnyű dolguk volt. Normális légnyomást biztosító barakkokban aludtak, ahol a levegő páratartalma tíz százalék volt, és huszonöt százalék oxigént tartalmazott; a mérnökök itt kikapcsolták az oxigenerátort, és békésen hajtották álomra a fejüket. Sőt, az ő készülékeik önműködően ellenőrizték és szabályozták a teljesítményt a szervezetbe belövellt vér szén-dioxid-tartalma alapján. A bizottság azonban a munkabrigádoknak nem engedte meg ezt a fényűzést. Egy Föld-Mars útvonalon közlekedő teherszállító rakéta hasznos tere az űrhajó összsúlyának mindössze két százaléka lehet, így semmi fölöslegeset nem szállíthatott. Az űrhajók csak a leglényegesebbet hozták magukkal; kulcsfontosságú ipari berendezéseket, hatalmas reaktorokat, generátorokat, motorokat, súlyos szerszámokat. A kisebb szerszámokat, építőanyagokat, élelmiszert, a nem nukleáris üzemanyagot a Marson kellett előállítani. Volt egy felszíni fejtés a Syrtis Majoron, ahonnan csaknem tiszta vasércet bányásztak, kohókban kiolvasztották, különböző keménységű acéllá edzették, amiből épületelemeket, szerszámokat és gépeket készítettek. Az Alacsonyhegységből nagy mennyiségű mészkövet és agyagot termeltek ki, összezúzták és kiégették, és ebből keverték ki a betont.
Azt rebesgették, előkészületek történtek rá, hogy a Mars gondoskodjék saját munkaerő-szükségletéről. Az egyik régi munkás megsúgta Mamiénak, hogy ötszáz házaspárt hoztak a Maré Erythraeumban nemrégiben alapított városba – föltehetően ők alkotják majd a helybéli bizottság főhadiszállásának személyi állományát -, a régi munkás szerint azonban ők háromezer dolláros csekket is kapnak minden gyermekük után, aki a vörös bolygón születik. Manue viszont tudta, hogy a vén “roskadt mellűek” hajlamosak az efféle hírek kiagyalására, és az egészet bizonyos hitetlenkedéssel fogadta.
Manue igen keveset tudott arról, hogy mi a saját szerepe a tervben, de nem is volt többre szüksége. A táborhely a Maré Cimmerium északi végében terült el, kopár sziklák barnászöldje vette körül, s a halványan kirajzolódó horizonton csupán egyetlen távoli hegylánc emelkedett ki. Az egész fölé olyan mélykék ég borult, hogy alkalmanként napközben is homályosan láthatóvá vált a Föld. A táborhely egy tucatnyi kettős falú, ablaktalan kőkunyhóból állott, fedelük sima kőlapokból készült, amit a kaktusszerű, tövises növényekből kifőzött, kátránytartalmú gyantával burkoltak be. A tábor csúnya és kietlen volt, és az egészet egy fúrótorony csontváza uralta, amit a telep közepén állítottak föl.
Manue a földmunkát végző brigádhoz tartozott, amelynek az volt a feladata, hogy egy yard széles, hat láb mély árkot ásson a fúrótorony körül, százyardos oldalú négyzetben. A fúrótorony éjjel-nappal működött, egyre mélyebbre hatolt le a Mars kérgében, és gyakran le kellett állni azért, hogy kicseréljék a fúrófejet. Manue megtudta, hogy a geológusok szerint tizenhatezer láb mélységben tritium jégréteg húzódik, és ez az, amiért a nagy fúrás folyik. Az alap, aminek a kiásásában részt vett, állítólag valamilyen ellenőrző állomás számára készül.
A túl kemény munka miatt más dolgokra nemigen volt kíváncsi. A Mars lidércnyomásos, zord, nő nélküli, érdektelen, gonosz világ volt. Közvetlenül mellette egy “Paci” csúfnevű tibeti túrta a földet, aki elképesztően törte a világnyelvet. Két lépés távolságból követte Manuét egy lapáttal, kihányta a fölcsákányozott törmeléket, és egy monoton dalt mormolt az anyanyelvén. Manue ritkán hallott valakit az ő anyanyelvén beszélni; az egyik mérnök, egy gőgös chilei, bár ismerte a modern spanyolt, de nem állt szóba az olyanokkal, mint Manue Nanti. A legtöbb munkás pedig vagy az általános angolt, vagy a világnyelvet használta. Manue beszélte mind a kettőt, de nagyon szerette volna hallani saját népének nyelvét. Ahányszor csak megpróbált szóba elegyedni Pacival, a kulturális szakadék olyan szélesnek bizonyult közöttük, hogy kielégítő eszmecseréről jóformán szó sem lehetett. A perui tréfák nem hangzottak mulatságosán a tibeti fül számára, de Paci majd összeroskadt a nevetéstől, amikor Manue egy ügyetlen csákánycsapással csaknem összezúzta a saját lábát.
Manue nem lelt közeli barátokra. Munkavezetője, Vögeli, egy szűk látókörű, hidegvérű, rendszerint félrészeg délnémet fickó volt, aki azzal erősítette a tüdejét, hogy a munkásaival ordítozott. Ez a jó húsban lévő, vörös képű ember lassan lépkedett végig a kiásott árok szélén, meg-megállt, és hidegen végigmérte a munkáspárokat, akiket, ha fölmerészeltek pillantani, torokhangon, csípős megjegyzéssel utasított rendre a pillanatnyi szünet miatt. Miközben az árokásókhoz beszélt, kis törmeléklavinát rugdosott be az árokba, az emberek lábára. Manue az első hónap letelte előtt kiismerte Vögelit.
A légvezeték okozta fájdalom már-már tűrhetetlenné vált; a borén, ott, ahol a vezeték behatolt a húsába, miközben a bor megpróbált összenőni a műanyaggal, szoros gyűrődés képződött, és ez a bórgallér törzsének minden mozdulatára hasogatott, égett és sajgott. Hirtelen émelygést érzett. Szédelegve az árok falához tántorgott, elejtette a csákányt, és lassan imbolyogva megpróbált talpon maradni. Kábultság és hányinger kínozta egész testét, miközben Paci kimeresztette a szemét, és hülyén vigyorgott.
- Hé! – üvöltött rá Vögeli az árok fölött. – Vedd fel azt a csákányt! Hé, te ott! Gyerünk azzal a…
Manue szédelegve tapogatózott a szerszám után, szeme előtt fekete foltok úsztak el, ernyedten hátratántorodott, lihegve kapkodta a levegőt. A szelepek gyötrő fullánkja hordozható pokol volt, amit mindig magával cipelt. Leküzdötte a mozdulatot, hogy az egészet kitépje a húsából; ha valamelyik szelep kifordul, néhány perc alatt elvérzett volna.
Vögeli végigtrappolt a friss földhányáson, és megállt az árokban görnyedő Manue fölött. Egy percig rámeredt, majd súlyos csizmájával megbökte a tarkóját.
- Munkára!
Manue fölnézett, és némán tátogott. Homlokán izzadság csillant a bágyadt napfényben, bár a hőmérséklet mélyen fagypont alatt volt. – Fogd azt a csákányt, és gyerünk!
- Nem bírom – lihegte Manue. – Szúr… a vezeték. Vögeli morgott valamit, és leugrott az árokba.
- Nyisd ki a zubbonyodat! – parancsolta.
Manue ernyedten, ügyetlenül engedelmeskedni próbált, de a munkavezető félrelökte a kezét, és lehúzta a villámzárat. Durván kigombolta a perui ingét, lemeztelenítve barna mellét a csikorgó hidegben. – Ne! A vezetéket ne, kérem!
Vögeli tompa ujjai közé fogta az egyik vékony csövet, és odahajolt, hogy megnézze a sérült bőr duzzadt, kérges csomóit, amelyek körbefogták a csövet ott, ahol a húsba behatolt. Könnyedén megérintette a csomót, nyöszörgésre késztetve a munkást.
- Kérem, ne!
- Elég legyen a nyafogásból!
Vögeli a csomóra tette a hüvelykujját, és hirtelen lenyomta. Halk pukkanás hallatszott, amint a bőr néhány millimétert visszacsúszott a cső mentén. Manue felnyögött, és behunyta a szemét.
- Pofa be! Tudom, mit csinálok. – A másik csővel is megismételte a műveletet. Aztán mindkét csövet megragadta, és lassan ide-oda mozgatta, hogy megfelelő helyzetbe hozza a bőrt. Manue felkiáltott, és halálos ájulásba zuhant. Amikor magához tért, a barakkban feküdt, és egy orvos a sérült bőrét sárga oldattal ecsetelte, ami kellemesen hűvös volt.
- Fölébredtünk, mi? – mormogta az orvos jókedvűen. – Hogy érzed magad?
- Malo! – suttogta.
- Ma csak maradj ágyban, fiú! Csavard magasra az oxit! Jobban fogod érezni magad.
Az orvos kiment, utána Vögeli, de még egy kegyetlen mosolyt küldött vissza az ajtóból.
- Meg ne próbáld holnap is elcseszni a készüléket!
Manue gyűlölettel nézte a csukott ajtót, és feszülten hallgatózott, míg Vögeli lépései el nem hagyták az épületet. Aztán, követve az orvos utasítását, maximumra állította az oxit, annak ellenére, hogy a hevesebb véráramlás sajgást okozott a mellkasi szelep körűt. Az émelygés elmúlt, utólagos gyengeségnek adta át a helyét. Álmosság vett erőt rajta, és elszenderedett.
Az álom rettenetes, feketébe öltözött kísértet volt a Marson. A Mars ugyanazt a látomást váltotta ki minden újonnan érkezettből: a zuhanást, a megállíthatatlan, föltartóztathatatlan, lidércnyomásos zuhanást a feneketlen űrbe. Mint mondták, ezt a kisebb tömegvonzás okozta. A test szinte lebegett, és lefelé tartó liftek, zuhanó repülőgépek, magas sziklaszirtről való lezuhanás rémképe kísérte. Ezekkel voltak tele az álmok, vagy ha az alvó oxija túlságosan alacsonyra volt állítva, hideg, fekete vízbe való lassú lemerülés és fulladás kínozta. Az újonnan jötteket egy magában álló barakkban különítették el, hogy éjszakai sikolyuk ne zavarja az öreg harcosokat, akik már megszokták a marsbéli körülményeket. De most, első ízben azóta, hogy megérkezett, Manue mélyen, könnyedén aludt, és úgy érezte, hogy ragyogó fénynyalábok tartják. Amikor újra fölébredt, verítékben úszva döbbent rá arra, hogy nem lélegzett! Olyan kellemes volt nem lélegezni. Bordái mozdulatlanok voltak, s ezért mellkasa megszűnt sajogni. A békés álom következtében frissnek és élénknek érezte magát.
Hirtelen érdesen zihálva ismét lélegzeni kezdett, elátkozta magát a mulasztásért, és amint maga elé idézte egy roskadt mellű képét, könnyek között fogadkozott, hogy lélegezni fog.
- He, he! – lihegte egy régi munkás, aki azért jött be, hogy megtömje a barakk kemencéjét. – Nemsokára hamisítatlan marsbélivé válsz, fiú. Én hét éve vagyok itt. Nézz rám!
Manue hallotta a ziháló hangot, és megborzongott; nem volt szükség arra, hogy odanézzen.
- Jobb, ha nem küzdesz ellene. Úgyis hiába. Ne törd magad, add be a derekad! Ha nem ezt teszed, beleörülsz.
- Elég volt! Hagyj békén!
- Azonnal. Még csak egyet. Szeretnél hazamenni, ugye? Én hazamentem.
A Marsról?
(The B52's: Planet Claire)
(The B52's: Planet Claire)
Aztán visszajöttem. Ezt fogod tenni te is. Mind ezt teszik, a mérnököket kivéve. Tudod, miért?
- Pofa be! – Manue a könyökére támaszkodva fölegyenesedett, és dühösen sziszegett a munkásra, aki nem volt sem öreg, sem fiatal, csak egyszerűen elfonnyadt a Marson. Arca harmincöt év körülinek látszott, de teste vézna volt, és vén.
A veterán elvigyorodott.
- Sajnálom – zihálta. – Majd tartom a számat. – Habozott, aztán kinyújtotta a kezét. – Sam Donnell vagyok, gépész.
Manue még mindig fenyegetően meredt rá. Donnell vállat vont, és leejtette a kezét.
- Csak barátkozni akartam – mormogta, és kiment.
Manue már-már utánakiáltott, de aztán szorosan összezárta a száját. Barátkozni? Szüksége volt barátra, de nem a roskadt mellűek közül. Egyszerűen nem bírt rájuk nézni, attól félt, hogy tulajdon jövőjének tükrébe pillant.
Kimászott az emeletes ágyból, és fölvette a bundáját. Leszállt az éjszaka, és a hőmérséklet már mínusz húsz fok alá süllyedt. Puha jégporszitálás homályosította el a csillagokat. Manue belerévedt a sötétségbe. Az étkezde csarnoka zárva volt, de a büféből fény szűrődött ki, lámpa égett a munkavezetők klubjában is, az emberek kártyáztak és ittak. Elballagott az alkoholadagjáért, egy kis vízzel hígítva fölhajtotta, és egyedül baktatott vissza a barakkhoz.
...
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése