Egy messzi szélességi fokon, Plikato országban élt egy férfi, akinek valódi nevét nem ismerjük. Ő magát Multi Multiplikatónak nevezte, előnévként pedig a Nagy Varázsló címet viselte. Valóban nagy varázslónak tűnt Plikato legtöbb lakója szemében. A jelentéktelen körtéből, amely Plikatóban termett, olyan különleges gyümölcsöt, Plikato-körtét termesztett ki, hogy aki evett belőle, azt derűs lelki nyugalom töltötte el. A körte gyakori fogyasztásával a körteevők lelki nyugalma a közömbösségig fokozódott, sőt a hülyeségig, s így a varázslónak sikerült az összes birtokot megszereznie és a hatalmat magához ragadnia. Megtiltotta, hogy Plikatóban más gyümölcsöt is termesszenek, és oly kitűnő elektromos gépeket szerzett, hogy azt gondolta, emberek nélkül is boldogul. Nem is adott pénzt népoktatásra, és az iskolákat, ahol még egyáltalán voltak, hagyta elhalni, így el sem tudom képzelni, hogy más fiúk bármely más országban vagy korban úgy unatkoztak volna az iskolában, mint én. Még ma is igen csodálkozom, hogy az unalomnak iskolánkban nem voltak halálos áldozatai.
Amikor már elegem lett, titokban bemásztam az iskolai könyvtárba, ami az értékes könyvek miatt a tanulók előtt zárva volt. Mindössze három kézikönyvet fedeztem fel, az egyik matematikáról szólt, a másik fizikáról, a harmadik általános technikáról. A papírjuk olyan sárga és száraz volt, hogy attól tartottam, lapozás közben porrá hullnak szét. De örültem, hogy könyvek voltak. Az oktatásban ugyanis egyet sem használtunk.
Tanárunk mesélt néha arról az időről, mikor az iskolában még voltak fecnik néhány számtankönyvből, de új azóta sem érkezett. A tanár krétával a falra írta, amit mindenképpen meg akart tanítani. Nem volt sok.
A három kézikönyvet egy műanyag zacskóba tettem, és az őserdőbe vonultam velük, ott felmásztam egy fára, és elhelyezkedtem egy ágon. Ez rendkívül kényelmetlen volt, mégis azt reméltem, hogy ott végre nyugodtan olvashatok. Azonban hamarosan rikácsolni kezdtek a majmok és a papagájok, végül a majmok a könyveimbe szartak. Ha néha le is kellett fújnom a majomszart a lapokról, azért megtudtam, mit jelent a geometria és az aritmetika, kiderült, hogy a fizika állítólag a testek tana, és milyen technikai vívmányokkal büszkélkedhettek az emberek ötven évvel ezelőtt. Mert az iskolában mindig újságokat betűztünk, és a szélükön írtunk vagy számoltunk. Ezredszer daraboltuk föl a körtét, számoltuk a magokat, meghatároztuk a gyümölcs húsának színét és szerkezetét, és újra meg újra azt hallottuk egyetlen tanárunktól, hogy harminc évvel ezelőtt, mikor még szigorúbb mérce volt, az akkori vezető ünnepélyesen iskolaigazgatóvá nevezte ki őt, és mi viszont direktor úrnak szólítsuk.
Sajnos három napnál tovább nem bírtam az őserdőben, teljesen legyengültem az éhségtől, s erre vezethető vissza az is, hogy az iskolaigazgató elkapott, amikor be akartam mászni a könyvtárba az ablakon, hogy a könyveket visszavigyem. A könyvtár elnevezés túlzásnak tűnt, inkább egy bódéról volt szó, nem nagyobbról, mint egy falusi árnyékszék. Durván volt összetákolva, és benőtték a kúszónövények. A „Tanulóknak használni tilos!” felirat egy egész falat elfoglalt. Erre a táblára mutatott az igazgató, mikor elkapott.
– Elvitted a könyveket, hogy olvass belőlük, pedig ez szigorúan tilos!
– Miért szigorúan tilos?
– Én tiltottam meg, mert ezek a könyvek pótolhatatlanok – mondta. – Talán már soha nem lesznek ilyen könyvek országunkban. Az a helyzet, hogy többet nem nyomtatnak.
– Miért nem nyomtatnak többé?
Úgy láttam, nem akarta megmondani, őt igazgatóvá nevezték ki, mikor még szigorúbb volt a mérce, és én csak egy tanuló voltam.
Dühösen kiabálta, nem szerepel a tantervben, hogy a tanulók ilyen könyveket olvassanak.
– Elkészítetted már a körte keresztmetszetét, amit föladtam?
– Nem – mondtam –, már ezerszer megcsináltam, utálom.
– Fiam, gondolj arra, hogy ez azon kevés iskolák egyike országunkban, ahol még egyáltalán tanítanak valamit. Ha meghalok, nem lesz utódom. A mi foglalkozásunk kihal.
A büntetésem abból állt, hogy le kellett írnom a körte eredetét, felépítését, felhasználását, hatását és jelentőségét. Miért a Plikato-körte a nemzeti gyümölcsünk? Ez már a könyökömön jött ki. Minden reggel, mielőtt elkezdődött a tanítás, közös körtereggelin vettünk részt. A parancsra mindenkinek a szájához kellett venni egy nagy körtét és beleharapni, a harapások ritmikusan következtek, mindenki egy időben harapott. Aki elkésett a harapással, egy mínusz pontot kapott. Amikor a legutolsó magját is lenyeltük, azt kellett mondanunk az igazgatónak, hogy a körte azért ennyire jelentős, mert országunk egyetlen terméke, melyet nagy mennyiségben termesztünk és exportálunk. Ez nem a szokásos körte, hanem gamma-vitamint tartalmaz, ami az embereket vidámmá és elégedetté teszi. Belőle készül a híres ital, a mostonic, mely szintén vidámmá és elégedetté tesz, és az egészséges alvás jól bevált eszköze. Aki mostonicot iszik, soha nem lesz rosszindulatú másokkal szemben. Az ital feltalálója uralkodónk, Multi Multiplikato. Nem esett nehezemre a büntetőfeladatot egy újság szélére leírni, de még azt is hozzáfűztem, hogy a körtereggeli után mindig álmosnak érzem magam, sőt néha el is aludtam a padomon.
– Jól figyelted meg – mondta az iskolaigazgató –, örülök, hogy valami önállót is írtál a szövegbe.
– Holnap nem eszem körtét, és akkor meglátom, éber maradok-e – mondtam.
– Az nem megy – mondta ő –, a körtét előírás szerint mindenkinek minden reggel meg kell enni.
– Kísérleti célokból sem lehetne?
– Itt nem kísérletezünk – mondta –, itt mindenki megeszi a körtét.
Reggel teletömtem pofazacskómat, mint egy hörcsög, aztán titokban az egészet a reggelis zacskómba köptem. Ezt csináltam egy egész hétig. Észrevettem, hogy álmosságom fokozatosan alábbhagyott, bár jobban unatkoztam, mint azelőtt, mert csak most tűnt fel a többiek fáradt arca és reszkető feje. Az igazgató, aki szintén minden reggel evett körtét, mindig elszunyókált, feje többször előrebiccent, s eközben az ingére körtenyál csurgott. Három óra múlva már mindenki kókadozott, és nem vették észre, hogy leléptem. Attól fogva nem ettem meg a körtét, és a harmadik óra után mindig elmentem. Egyszer azonban mégis észrevett az igazgató, talán akkor reggel valamivel kisebb volt a körtéje.
– Hová mész? Alvajáró vagy?
Rábámultam, és igent mormoltam.
– Az alvajárók azonban nem tudják, hogy alvajárók, így elárultad magad.
A látszat kedvéért egy ideig még botorkáltam, mintha részeg lennék.
– Most ülj le – mondta az igazgató. – Egyet elhihetsz nekem, ha így folytatod, egyszer még valami szörnyűség fog történni veled.
Ettől kezdve elővigyázatosságból csak a negyedik óra után mentem el, mikor még kábultabbak voltak. Természetesen nem sétálhattam egyszerűen végig a városon, sokat bujkáltam védett helyeken, például a Körte-kartell területén, a szeméttárolóban. A város ugyanis tipikus körteváros volt, bűzlött a körtétől minden, de a szemétgödörben nem volt olyan büdös. Szívesen turkáltam az eldobott holmik között, és miután abbahagytam a körteevést, a gödörben két régi számológépet találtam. Az egyik teljesen rossz volt, a másik még működött valamennyire. Szétszedtem a teljesen rosszat, és alkatrészeivel megjavítottam a másikat. Az általános technikáról szóló kézikönyv segítségével és azzal, hogy mindennap a negyedik óra után a szemétgödörbe mentem, és estig a gépet javítgattam, végül úgy helyrehoztam, hogy szorzott és osztott, még ha kissé asztmásán is. Apámtól loptam olajfestéket, amivel a konyhánkat akarta felújítani, és ezzel festettem be a gépet rikító kékre. Az éghajlat a mi vidékünkön forró és száraz, így csak egy napig tartott a száradás, és a gép már nem ragadt. Egészen mutatós lett. Az elején ugyan valami kígyószerűség kúszott végig, hullám alakú nyomot hagyott, de nem volt türelmem, hogy újramázoljam az egészet. A gépet egy öreg gyerekkocsiba tettem, és az iskolába mentem vele.
– Mielőtt reggeli körténket elrágnánk – mondtam az igazgatónak –, bemutatnék egy szenzációt, talán jobb lenne, ha kihagynánk a mai körtét, hogy ne legyünk túl álmosak.
A legtöbben már kábultan jöttek az iskolába, mert otthon elfogyasztották első körtereggelijüket, és nem akartak felébredni ebből a kábulatból. Kinyitották a szájukat, hogy az igazgató vezényszavára egyszerre kezdjék a harapást, de én láttam, hogy maga a tanár csak egy kis darabot harapott le. A körtémet az ajtó elé köptem, s behoztam a gépet. Meg akartam mutatni a zavaros fejűeknek, mi mindenre képes az ember, ha nemcsak körtét eszik ostobán. Mondtam az igazgatónak, adjon nekem egy nehéz feladatot, egy szorzást adott, könnyedén megérintettem néhány billentyűt a gépen, mintha csak véletlenül érnék hozzá az ujjammal, a gép egy kicsit szörcsögött és nyögött, aztán fehér papírkígyó mászott ki belőle, rajta az eredmény.
– Adjatok feladatokat! – mondtam a többieknek is. Ők barátságosan rám vigyorogtak, néhányan akartak valamit mondani, de csak böfögtek. Végül Bibo, a szomszédom megkérdezte, hogyan kell feladatot adni.
– Egyszerűen azt mondod, háromszor hét, ez a feladat – mondtam, és megérintettem a billentyűket –, aztán a gép számol, és itt látod a kis papírkígyót.
– És mi van rajta, huszonegy? – kérdezte Bibo.
– Helyes, de amíg leolvastad, ki is számolhattad volna. Miért van akkor a gép, ha nem tudod elég gyorsan leolvasni, így egyáltalán nem hatékony.
– Mi az a nem hatékony? – kérdezte Bibo.
– Az, ha nincs egy dologban hatékonyság – mert nem véletlenül tanulmányoztam három napig a kézikönyveket az őserdőben. – Hát az, ha a gép gyorsabban számol, és te ezalatt valami mást csinálhatsz.
– Mi az a valami más?
– Például kigondolsz egy új feladatot.
– Miért?
– Azért, hogy a gép kiszámolja, és közben te megint más feladatot gondolhass ki.
– De miért? – kérdezte Bibo.
Igen, miért, ezt én sem tudtam megmondani. Egyszerűen azért, mondtam, hogy szórakoztasson. Úgy tűnt, még nem tudnak igazán mit kezdeni a gépemmel. Játszani lehet vele, mondtam, olyasmi, mint a játékautomaták a Mostonic-centrumban, csak intelligensebb. Ha ott bedobok egy érmét, néhány labda elkezd ugrálni, és ha a labda, amelyikre az érmét tettétek, mondjuk a zöld, nem ugrik a célba, akkor vége az érméteknek, de ennél a gépnél semmit sem veszítetek.
– És mit nyerünk? – kérdezte Bibo. Erre nem tudtam felelni.
– Nyerni nem fogtok, csak szórakoztat.
– A Mostonic-centrumban könnyebben megy – mondta Bibo. – Néha nyerni is lehet valamit. Egyszer már nyertem három érmét egymás után.
– És mit csináltál vele?
– Három adag körtefagyit vettem, de nagyot.
– Mondtam, hogy ebben semmi hatékonyságot nem látok, mi hasznod volt belőle?
– Jó íze volt – vigyorgott Bibo –, és mi hasznom van a gépből?
– A szórakozás – mondtam –, és gyorsabban számolhatsz, tehát gyorsabban mehetsz a Mostonic-centrumba.
– Na jó – mondta Bibo –, számoljon a gép még egyszer.
Nagyon idegesített, hogy úgy nyögött és remegett. Mondtam az igazgatónak, hogy nincs jelentősége, a gép nagyon gyorsan számol. Csak nézze az óráját.
Az igazgató az óráját az asztalra tette, a gép mellé. Egy nehéz szorzási feladatot adott, és utána azonnal egy osztást, a kettő kiszámításához a gépnek még tíz másodpercre sem volt szüksége.
– Versenyezhetnénk is – javasoltam –, lássuk, ki számol gyorsabban, ön vagy a gép.
– Miért én versenyezzek? – kérdezte az igazgató. Én vagyok itt a tanuló?
– Ön a tanárunk, önről tételezhető fel, hogy a leggyorsabban számol. Ha a gépnek nincs igazi ellenfele, nem szórakoztató a verseny.
– Ti is számolhatnátok egészen gyorsan, végül is megtanulhatnátok, gyakorolni kell – hadarta. Annyira tiltakozott, hogy azt mondtam, igazgató úr, ne legyen lekvár.
– Ebből elég – közölte végül –, a gép nem tartozik az oktatáshoz, most a mai témánkkal foglalkozunk. Miért országunk aranya nemzeti gyümölcsünk, a körte? Tudnál felelni a kérdésemre, Input?
Engem ugyanis Oliver Inputnak hívnak. A szüleimnek nem jutott más név eszükbe. Apám után hívnak Olivernek, de kötelező egy saját nevet is viselni, így egyszerűen kikerestek egyet a nyilvános névszótárból, amelyben olyan nevek mellett, mint Tangens, Sinus, Cosinus, Antenna, Koordináta, az Input és az Output is állt.
Megkérdeztem szüleimtől, miután az őserdőben a kézikönyveket áttanulmányoztam, miért lettem éppen Input, hiszen az vagyok, aki kilenc hónap után kijött, tehát Outputnak kellene hívni.
Mamám szerint az Input bájosan hangzik, és kisbabaként én is olyan bájos voltam.
Én, Oliver Input, akit általában Inputnak hívnak, válaszoltam arra a kérdésre, miért országunk aranya is nemzeti gyümölcsünk.
– Országunk aranya is a körte, mert bőséges termését exportáljuk, és így megkapjuk a pénzt, amiből még több körtét tudunk termeszteni.
– Ki az a mi? – kérdezte az igazgató.
– Mi nem mi vagyunk, hanem Multi Multiplikato úr, aki uralkodója Plikato nevű országunknak, amelyen a Diagram folyó folyik keresztül, és amelynek fővárosát Integrálnak hívják.
– És a bevételek, amelyek a körtéből származnak, kizárólag a körtetermelést növelik?
– Ezenkívül nagyon intelligens gépeket veszünk és szerelünk fel a pénzen, ezek egyre több munkát végeznek el, így lakosságunknak mind kevesebbet kell dolgoznia – daráltam.
– Jó – mondta az igazgató –, és most vidd innen ezt a gépet. – Undorodva mondta, és én egész nap azon gondolkoztam, mit találhatott a gépemen olyan undorítónak, talán a kígyónyomot a kék olajfestékben.
Átfestettem, majd egy nap szünetet hagytam az igazgatónak, aztán ismét odatolakodtam a géppel. Látott jönni, mikor a barakkba igyekezett, amely az iskolánk volt. Túl korán érkeztem, és rajtam kívül nem volt más tanuló az iskolában. Az igazgató úgy tett, mintha nem vette volna észre a régi gyerekkocsin a gépemet.
Azt mondta, szép, hogy ilyen korán itt vagyok, segíthetsz nekem a kígyók ellenőrzésénél, nézz utána alaposan minden sarokban és a padok alatt.
Tudtam, hogy tanulóknak nem szabad a kígyók ellenőrzését végezni, mert veszélyes feladat, iskolánkat állandóan látogatták a kígyók, közülünk is néha megharaptak valakit, de soha nem reggel, hanem mikor már mindenki elálmosodott a körtétől. A régi iskola, amely úgy nézett ki, mint egy kis fehér kastély, összedőlt. A barakkot a Körtevállalat adta nekünk, mert az a gépek megőrzésére már ócska volt. A kígyók a régi iskolából jöttek velünk. Ha nem is beszélt róla senki, mégis mindenki tudta, hogy az egykori iskolaépület romjai mögött tanulók voltak elásva, akiket kígyó mart meg. Az iskola romjaiból fehér sírköveket állítottak, sőt néhánynál már a nevüket is ráfestették arannyal, de akit elértek, az el van érve, és akit mégis megmartak, az meg volt marva. Arra gondoltam, ha részt vehetek a kígyók ellenőrzésében, akkor az igazgató agya kihagyott. Zöldes szemüvegén keresztül homályosan nézett rám. Biztosan már otthon felhajtottál egy kupica mostonicot, gondoltam, de nem éreztem a szagát. Ha úgy gondolja, hogy a kígyók eltűnnek előlem, segítek, mondtam, de nem figyelt rám, sebtében minden sarkot végigfutott, sziszegett és csapkodott a kezével, mint egy őrült, én pedig rohantam utána. Meg fogja harapni a kígyó, mondtam magamban, de ezen a reggelen egy sem mutatkozott, egyet sem hallottunk zizegve továbbkúszni, pedig elég papírdarab és összegyűrt körtezacskó hevert a földön, amivel zajt csaphattak volna.
– Néha mintha elfújták volna őket – mormogta az igazgató –, aztán egyszer csak váratlanul előjönnek. De örülök, hogy itt vagy, van egy tanúm, hogy az ellenőrzést szabályosan végeztem, mert gyakran megvádolnak engem, ha valakit megharapnak.
– Ablakot kellene csinálni és talán a lyukakat is begipszelhetnénk a padlón és a falakon – javasoltam.
– Igaz, Input, nagyon igaz, minden reggel gondolok rá, ha a kígyók ellenőrzését tartom, de mindig fáradtság vesz erőt rajtam. Teljesen igazad van. Ablakokat kellene csináltatnunk, valóban jó gondolat, de még kérdéses, honnan kapunk erre pénzt. Az iskolánknak nincs semmije.
– Néhány üvegdarabot ajándékoznának az öregeink – kockáztattam meg.
Sugárzott az örömtől, levette zöldes szemüvegét, majd újra föltette.
– Nagyon igaz, a ti szüleitek talán érdekeltek lennének abban, hogy csökkenjen a kígyóveszély. Nagyon igazad van, Input. Beszélni kell a szülőkkel, és most azt mondanám, kezdjük el a tanítást.
– A többiek nincsenek itt – mondtam.
– Ó, igaz, néha észre sem veszem, hogy itt vannak-e vagy nincsenek. Mindegyik olyan csendes, túl csendesek ahhoz képest, hogy tanulók. Amikor harminc évvel ezelőtt megkaptam az igazgatói címet, sokkal szigorúbb rend volt, de a tanulók valahogy élénkebbek voltak.
– Akkor is közösen kellett körtét reggelizni?
– Nem, azt nem.
Látszott rajta, hogy körtereggeli nélkül jobbnak találta, ő is észrevette, hogy ez feltűnt nekem, és gyorsan hozzátette, hogy most sokkal kellemesebb, és a körte olyan egészséges. Nem igaz?
– Úgy gondolom, egy kicsit hülyék leszünk ettől a körtétől.
Úgy nézett rám, mintha éppen megöltem volna valakit.
– Input, ilyet nem szabad mondani!
– De ha így van.
– Nem így van, nem így van!
Abból, hogy megismételte, pontosan tudtam, hogy mégis így van. Nem fogtam fel, hogy miért ette velünk minden reggel a körtét, ha tudta, hogy hülyék leszünk tőle.
– Ne együk meg minden reggel a körtét, csináljunk, mondjuk, gipszből körtéket, azokat befestjük, és minden reggel magunkkal hozzuk, ön parancsot adna a rágásra, és kint valóban úgy hangzik, mintha körtét ennénk.
– Természetesen igazad van – kezdte, de aztán kijavította magát. – Egyáltalán nincs igazad, és megtiltom, hogy ilyen csalásokkal foglalkozz! Mégsem csaphatjuk be egyszerűen országunk apját, aki a körtereggelit elrendelte.
– Inkább el akar hülyülni?
– Ezt az egészet a ti kedvetekért csinálom – morogta –, különben már egyáltalán semmit nem tanulhatnátok.
– Elhoztam a számológépet – mondtam –, nem csinálhatnánk egy számolóversenyt?
– A gép kint marad. Holnap is.
Mindenképpen el akartam érni, hogy versenyezzen; te öreg gyáva, föl fogod venni a versenyt; ezért azt mondtam: hogyan lehet ön igazgató abból az időből, mikor még szigorúbb rend volt, ha nem akar konkurálni egy ócska számológéppel sem, amit a szemétgödörből szedtem ki. Szomorúan nézett rám, és halkan azt mondta, felőlem, ha akarjátok.
Természetesen a többiek is akarták, de voltam olyan fair, hogy a feladatot a falra írtam, mielőtt a gépbe beadtam. Az előny ellenére is az asztmás doboz egyharmad perccel verte meg az igazgatót.
Az igazgató levette a szemüvegét, és azt mondta, igen, megnyerte. De ahelyett, hogy azt mondta volna, egy gép ilyen gyorsan számol, nincs mit tenni, ebben van a fölénye, nem akarta elismerni azt, és új feladatot kért, és a gép megint megnyerte. Egész délelőtt feladatokat kért, hogy a gépet legyőzhesse, és egyre lassabban számolt, bár egészen könnyű feladatokat adtam, végül a 9352:7 feladathoz nyolc percre volt szüksége.
Másnap is magammal vittem a gépet, és mikor az igazgató meglátta, hirtelen félretette a körtereggelit. Azt hiszem, meg sem nyalta a körtéjét. Szeme alatt sötét zacskók lógtak. Biztos egész éjjel gyakorolt, energikusan azt mondta, gyorsan egy feladatot. A gép szokatlan zajt adott, de dolgozott, bár olyan hangja volt, mint egy eldugult orr szörcsögése. Most az igazgató lépést tartott vele, és majdnem nyert. A következő feladatnál nyert. Gyerekesen örült neki, és azt kiáltotta, az igazgatótok győzött. Sőt, nyert a harmadiknál is, ami bonyolultabb volt.
Előadást kezdett tartani arról, hogy alapjában véve az ember akaraterejével legyőzheti a gépeket. Nem igaz, hogy a gépek áldozatai vagyunk, mondta, az ember mindig ember marad. Lelkesedett, az arca szenvedélyessé vált, ez borzasztó volt.
– Látjátok, gyerekek, soha nem szabad elfelejtenetek, amit most láttatok. Az ember több, mint a gépek.
Bosszantani akartam.
– Ön mondta nekünk, hogy Multi Multiplikato tanítása szerint az emberekben nem lehet megbízni, ezért egyre több gépet kell beállítani.
– Mégis az ember több, mint a gépek – mondta. Az ember többet tud, nagyobb morális ereje van.
Ebben a pillanatban reccsent a gép, és egy kis kígyó szökött ki a dobozból.
– Mi volt az? – kérdezte az igazgató még a győzelemtől mámorosán.
– Egy kígyó bújt el benne, Bibo fogta meg kézzel. Meg akarja még egyszer próbálni, igazgató úr? – kérdeztem.
Újabb és újabb feladatokra vágyott, és a gép ez alkalommal úgy szörcsögött, mint egy alaposan kifújt orr. Tanárunkat nagy fölénnyel előzte meg.
– Elfáradtam – szabadkozott –, az előbb még ment, bebizonyítottam, csak el vagyok fáradva.
– Látja – mondtam –, a gép nem fárad el, ő van fölényben. Ön ember, elfárad.
Megint sajnálni kezdtem.
– Ön nem fáradt el, kiváló formában van, csak az előbb egy kígyó volt a gépben, az akadályozta.
– Nem a kígyó miatt volt, valóban legyőztem – hirtelen megfenyegetett. – Valami borzasztó fog még történni, Input. Valami előre nem látható és rettenetes. Mindamellett értetek fogom tenni.
Ez bűzlött.
– Értünk nem kell fáradoznia. Nem miattunk ül itt, hanem saját maga miatt. Majmok elé is odaülne az őserdőben, és parancsokat osztogatna, hogy egyék a körtét, a fő, hogy parancsokat tudjon adni.
– Nagyon nyers vagy, Oliver Input. Úgy láttam, majdnem sírt.
Tényleg nyers voltam, és az is akartam lenni. Az igazság csak nyersen fogyasztható, ha megfőzzük, nem igazság többé.
– Itt soha nem fognak majmok megjelenni a tanításon – mondta. – Soha nem lépik át majmok ezt a küszöböt.
Nem elég, hogy minden reggel körtét kellett rágnunk, nem elég, hogy az egész város büdös volt a körtétől, hogy a boltok tömve voltak körtedesszerttel, körtelekvárral, körtepálinkával, körtekompóttal, cukrozott körtével, körtekenőccsel, körteparfümmel, körte pudingporral, körte bébiételporokkal és mostonicos bádogkanákkal, nem elég, hogy a várost körteültetvények vették körül, az embereknek még saját kertjükbe is körtét kellett ültetni.
Szüleimnek volt egy különösen öreg fájuk, háromszor olyan magas, mint a házunk, nehezen lehetett leszüretelni, és mikor a körték megértek, apám azt mondta, kedves Input, ha kimerítő iskolai kötelességeid időt hagynak, leszedhetnéd a fáról a körtéket, de lehetőleg egyet se ejts le, különösen fönt nézz jól körül, az ágak korhadtak, könnyen letörhetnek, ha rálépsz, és mégiscsak kár lenne a szép öreg fáért. Adott egy kosarat, benne fagyapot volt és egy zsinór, ezen kellett a teli kosarat leengednem. Lentről kezdd el, és csak utoljára szedd a csúcson, különben rálépsz néhányra, vagy meglököd, és leesnek, mondta.
Már dühös voltam, és a körtelekvárra gondoltam, amit anyám fog kotyvasztani, és a körteborra, amit apám csinál, legszívesebben nem a kosárba tettem volna a körtéket, hanem az öreg fejére dobáltam volna. De ez nem tűnt túl értelmesnek, a majmok viselkednek így.
– Csináld! – kiáltotta apám, aki lent állt. – Látod azt a körtét, balra fönt, a nagy mellett jobbra, amelyik balra a görbe ág mellett lóg, azt ne felejtsd el, pont az orrod előtt van. – Ebben a stílusban kiabált állandóan, de nem törött le a derekam. Óvatosan dolgoztam.
– Ne egyél – kiáltott apám –, lehet, hogy egyik vagy másik körte erjedni kezdett, esetleg alkoholos, tehát ne egyél, különben berúgsz, és letöröd a legszebb ágakat, leesnek a körték, és tegyél minden sor körtére egy réteg fagyapotot, összeütődnek anélkül!
Mikor már régóta kiabált, beleharaptam egyikbe, ami pont az orrom előtt lógott. Apám már nem tudott pontosan figyelni, olyan magasra másztam, hogy az egymásba kapaszkodó ágak szinte eltakartak. Beleharaptam a körtébe, valóban pálinkaíze volt. Hatalmas, darab volt, sárgásrózsás színe, zöldesbarna foltokkal, és leettem egészen a magházig, úgy, hogy még a száron lógott.
– Mit csinálsz ott?! – kiáltott apám. – Nem megy tovább?
– Egy kissé kába vagyok, olyan szag van itt, mint egy pálinkásbódéban.
– Ó, Szent Multi! – kiáltott apám. – Ne torkoskodj! Nincs még tele a kosár?!
– Tele van! – Lassan leengedtem.
– Már megijedtem, semmi esetre se egyél!
Leültem egy ágra, amely még az emberiség első napjaiban keletkezett, és engedtem, hogy lassan hasson az alkohol. Nem fáradt lettem, mint az iskolai körtétől, hanem éber, legszívesebben majomgyorsasággal szedtem volna le az egész fát, szívesen hintáztam volna a korhadt ágakon, és közben énekeltem volna. Minden körtének ilyen íze kellene hogy legyen, ennek különleges íze volt, és ez az öreg fa is egyedülálló, és a házunk mögül különleges nap sütött, a napsugarak pedig különleges szögben estek be. Kár, hogy a szüleim ebből a különleges körtéből bort meg lekvárt csináltak, a körtebornak élesztőíze volt, egyszer ittam a ballonból, és utána meg voltam róla győződve, hogy meg kell halnom, úgy fájt a fejem, és a lekvár, amit anyám ebből a különleges körtéből főzött, úgy nyúlott, mint a gumi, ha kenyérre kenték, és olyan íze volt, mint a gittnek, mert anyám lekvárkeményítőt tett bele.
– Miért nem húzod föl a kosarat?! – kiáltott apám. – Ilyen erjedtek még sosem voltak a körték.
– Akkor nem kell belőle bort csinálnod.
– Nemesíteni kellene őket, igazi élesztőt tenni bele.
Hatalmas étvágyam lett a többi körtére. Talán soha többé nem kóstolhatok ilyen körtéket, talán olyan besugárzás volt, ami minden ezer évben egyszer történik, és apám élesztővel akarja erjeszteni ezt a különlegességet. Fogamat a következő körtébe mélyesztettem, ennek is alkoholos íze volt, a következőnek és az az utáninak is. Aztán telepakoltam a kosarat, és leengedtem.
– Bolond vagy, Input – kiáltott apám –, majdnem a fejemre ejtetted a kosarat!
Leültem egy ágra, és átadtam magam a körte hatásának, nem lettem fáradt, ellenkezőleg, szállni akartam, szállni, szállni.
– Húzd föl a kosarat, Input!
Fölhúztam a kosarat, és mászni kezdtem. Az ágak recsegtek-ropogtak, nem vettem észre, úgy léptem, mint puha habon, úgy gondoltam, ilyen lehet, ha előre nem ismert termeken mennék végig, a világ egy, az emberiség első napjaiból származó körtefa ágaiból állt, aztán észrevettem, hogy a fejem búbja forró lett. A nap különleges szögben sütött, és egyszerre kitárult előttem a világ, nem volt több ág, sem korhadt, sem habpuha, egy körte lógott az orrom fölött. „Azt még eléred!” – hallottam apámat.
– Nem érem el! – ordítottam, vagy csak úgy tűnt, hogy ordítok. Ott lógott rózsaszín-sárgászöldesen, és elkábított az illatával.
– El kell érned, Input, szép is lenne, ha nem érnéd el, mikor a többit már mind leszedted! – kiáltotta.
Teljesen gyengének éreztem magam, nem volt több ág fölöttem, és az orromnál véget ért a világ, kíváncsiságom elmúlt, szívesen lettem volna lent, és aludtam volna az öreg körtefa árnyékában, bizonyára egyedülálló árnyéka volt.
– Fönt hagyom, azon az egyen már nem múlik! – kiáltottam.
– Éppen ezen múlik, mindig az utolsón. Ez mutatja, van-e rendszeretetünk. Vagy leszedjük mindet, vagy hagyjuk az egészet, ne legyél következetlen, Input! Hogy néz az ki, ha még egy fönt marad, és később mint bomlástermék loccsan a földön? Hidd el, Input, rendesebben néz ki, ez az utolsó, és mégiscsak jó érzés, ha mindet leszedjük, hogy mind lent van, egy sem lóg fönt, teljesítettük, következetesek voltunk, nyugodtan alhatunk.
Nem volt türelmem a szépséghez. Unalmasnak találom, ha mindegyik lent van, egy teljesen kopasz fa unalmas.
– Nem értem, Input, egyszer úgyis kopasz lesz, ha az utolsó körte is lepottyan.
– Fönt hagyom! – kiáltottam.
– Csak egy mozdulat az egész – mondta apám. Könyvelő volt a Multiplikato Körtevállalatnál, erősen idegesítette, ha a gépei közül, melyekre felügyelt, valamelyik nem tüntette el a maradékot, ha maradvány volt.
– Megvan? – kérdezte.
Leengedtem a kosarat, lassan lemásztam, az ágak recsegtek-ropogtak, és mikor leértem, az apám azt mondta, nézd csak meg, majdnem minden ágat letörtél, ezeket most össze kell gyűjtened.
– És ragasszam őket vissza?
– Még ott lóg egy körte – úgy nézett rám, mintha újra föl kellett volna másznom, aztán szaglászni kezdett. – Te ettél, Input. Lehelj rám!
Hirtelen rettentő fáradt lettem, és úgy kellett bevinni a házba, mint egy részeget, három napig aludtam egyfolytában. Mikor felébredtem, anyám már főzte a körtelekvárt, az egész ház tele volt a tartósító szagával, hallottam, amikor azt mondta, kinek adjuk oda a lekvárt, te már egy kenyértől berúgsz, ki kell az egészet öntenem.
– Meg lehetne vele tölteni egy tortát – mondta apám –, egy férfitortát születésnapomra.
Anyám azonban nagyanyámhoz akart menni tanácsot kérni. A konyhában kitakartam a nagy mosófazekat, és ettem a lekvárból. Természetesen nem ízlett annyira, mint az első körte, amibe a fán beleharaptam, mégis teletöltöttem egy régi konzervesdobozt, nem azért, hogy megegyem, elegem volt a körtéből, ha mégoly különleges és alkoholos volt -is, de talán az alkoholos lekvár még jó lehet valamire. A dobozt az ágyam alá dugtam, és elábrándoztam. A ház mögött kiloccsant valami. Most dobták ki, gondoltam. Hirtelen Bibo, a padtársam nézett be az ablakon.
– Élsz még?
Kínáljam meg lekvárral? Egy belső hang azt mondta, hogy még valami jobb célra is felhasználhatom azt. Megkérdeztem Bibót, tud-e titkot tartani.
– Világos – mondta.
Éppen bejött a macskánk, fogtam a lekvárt, és bekentem vele az ágy lábát. A macska föl-alá futott előtte, mindig egy kicsit közelebb merészkedett, majd elfutott, összevissza kanyargott a szobában, aztán újra jött, szaglászott, majd újra elfutott, lassan kinyújtotta a nyelvét, nyelvének hegyével megérintette a lekvárt, megrázta magát, és hirtelen vadul lenyalta a lekvárt, az egész ágy lábát, majd gubbasztott a szobában. Mikor azt mondtam neki, gyere az ágyba, rám nézett és jött. Majd azt mondtam, menj ki, és kiment. Azt kiáltottam, ugorj a székre, és ugrott, azt tette, amit mondtam, de hirtelen fáradt lett, és lefeküdt, azt hittük, megdöglött, de csak aludt, és közben fokozatosan görnyedt össze.
– Valóban tudsz titkot tartani, Bibo?
– Kinek meséljek? A többiek mindig olyan fáradtak.
Mondtam neki, hogy reggel jöjjön újra, mikor még senki nincsen fönt, és mostantól kezdve semmi körtetartalmat nem szabad ennie. Hogy holnap éber legyen.
Mikor reggel megérkezett, nem volt már olyan kába, ügyesen emelte fel a nagy műanyag zsákot, amibe a kiöntött körtelekvárt dobtam, egy nagy, nyúlós, mosófazék formájú darabot. Felváltva cipeltük a zsákot, és mikor az őserdőbe értünk, ahol az iskolai könyvtár három darabját tanulmányoztam, megkérdeztem Bibót.
– Látsz itt majmokat?
Nem látott. Kinyitottam a zsákot, letéptem egy darabkát a lekvárból, azt a fa alá tettem, aztán a zsákkal együtt elbújtunk a kúszónövények függönye mögött.
Bibo megkérdezte, tulajdonképpen mit akarok.
– Egy kísérletet szeretnék végezni. Látsz már valami majomszerű lényt?
Magunkon kívül senkit nem látott. Felemeltem a darab lekvárt, a felét Bibónak adtam. Nincs mese, meg kell ennünk, és közben úgy teszünk, mintha ízlene. Élvezettel fogtam hozzá, mikor a darab már a számban volt, megütögettem a hasam, és Bibo utánozott. Szép körtereklám volt. Aztán a kúszónövények mögé húzódtunk, és kezem Bibo szája elé tettem, mert kérdezni akart valamit. Ugyanis egy csomó majom volt a közelben, gubbasztottak a fákon, aztán egy leugrott, és elkezdett valamit keresni a földön.
– Ez a lekvárt keresi – mondtam halkan Bibónak. A majom kezeivel a földet kaparászta, szaglászott, a többi majom is leugrott, ők is keresgéltek, és amikor semmit sem találtak, megvadultak, kezükkel és lábukkal a földet csapkodták, aztán leugrott a fáról az öreg főmajom, és megharapta néhány alattvalóját. A harapásokat unott arckifejezéssel osztogatta, a megharapottak csendben maradtak, majd elfutottak.
Mondtam Bibónak, most csukjuk be jól a zsákot, hogy ne szagoljanak meg semmit, különben megtámadnak minket, és ellopják a lekvárt, aztárt vigyük el a zsákot gyorsan, hiszen itt nem hagyhatjuk, holnap reggelre semmi sem maradna belőle.
Mikor az őserdőből kiértünk, Bibo ledobta a zsákot, és megkérdezte, mit jelentsen ez az egész.
– Holnap megint elmegyünk oda, megrendezzük ugyanezt az előadást, azzal a különbséggel, hogy most egy darabot adunk nekik.
– De mit jelentsen ez? – kérdezte Bibo.
– Ez egy kísérlet. – A történetnek ebben a szakaszában még valóban az volt.
Másnap, miután a mi darabunkat – a nagy élvezet minden külsőséges jelét megadva – megettük, kitettünk nekik három lekvárdarabot. A döntő ötlet akkor jutott eszembe, mikor néhány majom a lekvárt rágta, miközben a többiek körülugrálták őket, és egyre irigyebb arcot vágtak. Letéptem még néhány darab lekvárt, és a kúszónövények elé dobtam, a majmok mohón verekedtek értük. Hirtelen ismét leugrott a főmajom, elvette az egyik majomtól a lekvárt, és unott képpel beleharapott, aztán hangos sivításba kezdett. Először azt hittem, nem ízlik neki a lekvártartósító, dobtam még egy darabot, de ő mohón utánakapott, és dörmögve megette.
Fölpakoltam Bibo hátára a műanyag zsákot. Mikor elhagytuk az őserdőt, tiltakozni akart.
– Eddig ez egy kísérlet volt – mondtam neki –, ki akartam próbálni, hogy eszik-e egyáltalán ezt a szörnyű lekvárt. Mi előttük ettünk belőle, és ők utánoztak minket, ezért el fogjuk őket vinni az iskolába az igazgatónkhoz. Ahogy az öreg főmajmot ismerem, jönni fog.
– Mit keresnek a majmok az iskolában? – kérdezte Bibo rémülten.
– Helyet foglalnak a mi padjainkban.
– Ezt nem teheted, Input. Hiszen az igazgató mondta, hogy itt soha nem fognak majmok a tanításon megjelenni! Soha nem lépi át majom ezt a küszöböt.
– Az ő hibája volt – mondtam.
– Jaj, Input, miért akarsz ilyet tenni? Mi hasznod belőle? Értelmetlenség. A Mostonic-centrumba kellene mennünk, egy kicsit játszani. Ott most egészen új automaták vannak, arany- meg ezüst-golyókkal, és zenélnek, ha egymáshoz ütköznek, amikor a jó zene megszólal, nyertél. Mit nyersz a majmokon?
– Az egész csak azért van, mert nem tudom elviselni, ha valaki azt mondja, soha nem lépi át majom ezt a küszöböt. Ha valaki így felfújja magát, és azt gondolja, valami soha nem történik meg, azt szeretném, hogy történjen meg vele.
A jó Bibo szomorúan nézett rám.
– Valami szörnyűség fog történni, ha így folytatod.
– Semmi sem fog történni, mi is történne. Az igazgató majd megrémül, és nem mondhatja azt: „Soha nem lépheti át majom ezt a küszöböt!” Talán neki lesz szörnyű.
– Nem – mondta Bibo –, ő rád gondolt, veled fog valami szörnyűség történni.
– És megint károgni fog, hogy szörnyű lesz, ami történni fog, az az egész a szörnyűség, amit ő tud nyújtani.
– Hacsak nem tévedsz – mondta Bibo. – Ha most azt mondod, soha nem fog veled szörnyűség történni, akkor nem vagy más, mint a tanárunk. Akkor meg fog történni.
– Ki kell dolgoznunk egy tervet – mondtam. – Kis darabokra osztjuk a lekvárt. Holnap reggel megint eljövünk ide, és az iskolához vezető utat végigszórjuk lekvárdarabokkal. Az iskola kapujába is teszünk egy darabot, és minden padra egyet-egyet. Ezen a nyomon csalogatjuk a majmokat az őserdőből a padjainkba.
A zsákot biztos helyre dugtam, a Multiplikato Körtevállalat egyik szeméttárolójába, ahol a számológépet is találtam. Mikor másnap hátamon a zsákkal a találkozóhelyre értem, Bibót nem találtam ott. Dögnehéz munka volt a lekvárdarabokat egyedül szórni, de Bibo azzal serkentett csak igazán, hogy cserbenhagyott. Először a majmok még birkóztak a lekvárért, aztán megjelent a főmajom, és rájött, hogy a zsákomat kell levadászni. Nagyon gyorsan nem tudtam futni, a zsák túl nehéz volt. Az erdő szélén megmutattam a főmajomnak a lekvárdarabokat, ő hangosan dörmögött, felszedte őket, és az iskola irányába tartó majomsereg élére állt. Hamarosan teljesen részeg lett, és olyam majomtempót diktált, amit a többi majom, akinek nem jutott semmi, tartani tudott. Az egész úgy nézett ki, mintha a főmajom vezette volna őket az iskolába. Hím és nőstény majmok voltak, őszülők és fiatalok, kövérek és soványak, póklábúak és kisbabaarcúak, és mert majmoknak mindig mindent utánozni kell, útközben egyre több majom csatlakozott hozzájuk, bár semmi esélyük nem volt, hogy a lekvár közelébe jussanak. Az iskolabarakkban csak hetvenöt hely volt, és azon tűnődtem, mit fognak a többi majmok csinálni, a menet áttekinthetetlen lett, a majmok létszámát legkevesebb háromszázra becsültem.
Most már bántam, hogy elcsaltam őket az őserdőből, eszembe jutott, nem volt-e disznóság így kiszúrni a tanárral, aki talán mégiscsak miattunk dolgozott ebben a barakkban. Nem kapott érte fizetést, csak munkanélküli segélyt, mint mindenki, akinek már nem volt munkahelye. Azonfölül egy fityinget sem. Mégis csodálkoztam azon, hogy csak értünk tette, hiszen olyan butaságokat tanított, és vezényletére naponta kellett körtét ennünk. Talán túl sokat markolt, talán fantasztikus dolgokra akart minket megtanítani, de nem bízott magában, és képtelen volt az átkozott körtétől megszabadulni. Mégis egy kicsit sajnáltam őt, mikor láttam a háromszáz majmot a városba masírozni.
Vitagam városa még teljesen csendes volt, az utcák üresek, a Multiplikato Körtevállalat toronyórája hetet ütött. Ilyenkor nálunk még mindenki aludt, a legtöbben tízig aludtak, sokan tizenegyig vagy tizenkettőig, és aki tizenkettőig aludt, ágyban maradt, mert délben túl meleg volt. Az igazi nagyüzem csak délután kezdődött, mikor a Mostonic-centrum kinyitott. Apám, aki a Multiplikato Körtevállalatnál dolgozott, legtöbbször fél kilenckor kelt föl, az iskola kilenckor kezdődött. Amikor a majmok bevonultak a városba, én voltam az egyetlen ember az utcán, legalábbis azt hittem. Még azon gondolkoztam, mit csináljak a fölösleges majmokkal, mikor megláttam az utca túloldalán egy embert, aki úgy bámult a majmok után, mintha soha nem látott volna ilyen állatot.
A majmok pedig bizonyára még soha nem láttak ilyen férfit. Fehér öltönyt viselt, és fehér kalapot, sőt a cipője és a kesztyűje is fehér volt, és a kezében egy fehér ernyőt tartott, melyet sétapálcának használt. A férfin az egyetlen nem fehér napbarnította arca és sötét napszemüvege volt. A szemüveg kerete is fehér volt, és úgy tűnt, mintha nem lenne szeme, az üvegnek ugyanolyan színe volt, mint az arcának.
Egyszer csak ott állt a következő utca végén, szembenézett a majomsereggel, majd ismét eltűnt, és legközelebb csak a nagy kereszteződésnél vettem észre, ahol az út a Multiplikato Körtevállalat szeméttárolójához vezet, és elkanyarodik az iskolabarakkhoz. Ernyőjére támaszkodott, és hosszú, fekete árnyéka volt. Rám bámult sötét üvegeivel, és lassan, mintha nehezére esne, majmaimra mutatott.
– Mi történik itt? – kérdezte tőlem.
– A majmok iskolába mennek.
Furcsának tartotta.
– Én egészen normálisnak tartom – mondtam –, miért ne járhatnának a majmok iskolába? Gondolja, hogy túl magas nekik? Téved. Ez az iskola túl primitív. A főmajom teljesen részeg, különben nem vállalná a felelősséget, hogy ilyen iskolába vezesse a majmait.
Abbahagytam a beszédet. A férfi félelmetesnek tűnt. Valami nem stimmelt vele, szörnyen fehér volt a ruhája.
– Honnan jön tulajdonképpen?
– A fővárosból, Integrálból.
Akkor bizonyára egy fehér ruhás. Ezek olyan emberek voltak, akik a mi Nagy Varázslónknál teljesítettek szolgálatot. Kevesen lehettek. Fehér, légpárnás autón utaztak, és ha nem volt szerencséjük, egy másik fehér autó elütötte őket, meghaltak, fehér koporsót kaptak, benne fehér párnával, fehérbe öltöztetve feküdtek ott, fehér lovakkal szállították őket a közlekedés áldozatainak nyugvóhelyére.
Próbáltam beférkőzni a majmok közé, az öreg főmajom kövér háta valamennyire eltakart. A főmajom már nem tudott lehajolni a lekvárdarabokért, annyira részeg volt. Mindig előrerohant valamelyik majom, és elszedte előle a falatót. Örültem neki, mikor elértük a barakkot. Legalább most feltűnhetne Bibo, hogy az új tanulók elhelyezésében segítsen. Még az álkulcsot sem tette a küszöb alatti lyukba, pedig megbeszéltük. Túl korán érkeztünk. Az igazgató még nem jelent meg, hogy a kígyókat ellenőrizze. Tulajdonképpen azt akartam, hogy a majmok akkor lépjék át a küszöböt, amikor az igazgató már ott van. Fontos volt nekem, hogy a küszöbön és ne az ablakon másszanak be. Soha nem lépi át majom ezt a küszöböt, ezt kellett szó szerint megcáfolnom. Ha a majmok az ablakon lépnék át a küszöböt, az elgondolkoztatná az igazgatót. Mégis az ablakon át rontottak be, és úgy nyalták le a padokat, mintha meg akarnák enni őket.
Az igazgató megérkezett a kígyókat ellenőrizni. Bőrnadrág és szürke vitorlavászon ing volt rajta, mint mindig. Elé mentem.
– Segíthetek az ellenőrzésben?
– Felőlem, Input, de fáradtnak látszol. Nem aludtál? Hol voltál egyáltalán? Több napja nem láttalak.
– Elrontottam a gyomrom körtével.
Arra gondoltam, milyen szép is lenne, ha a majmok leültek volna a padjainkra, mint ahogy mi, tanulók szoktuk, de ez csak álom maradt. Melyik majom ül le így magától?
– Úgy tűnik, már van bent valaki – mondta az igazgató, amikor az ajtót kinyitotta. Bement, és három lépés után megállt.
Azt hittem, kiabálni fog, de nem mondott semmit. Én is szótlanul álltam. A majmok közül, akinek jutott hely, a padjainkba ült, a többiek a padokon és az asztalokon kuksoltak. Nem ugrottak neki az igazgatónak, úgy bámultak rá, mint a mintagyerekek. Egyikük kicsit fickándozni akart, de a főmajom, aki a szesztől már állni se tudott, és kissé megmerevedve kuksolt az első asztalon, rámordult, mire a renitens majom megjuhászodott. Mégiscsak jó volt, hogy mindegyik hallgatott a főmajomra, bár ő már nem volt beszámítható. Gyerekesen örültem, hogy mindegyik ott ült, és hátulról megböktem az igazgatót. A majmok arra várnak, hogy ő megkezdje az oktatást.
– Mi történik itt, Input? Nem értem!
A főmajom felhördült, és fenyegetően nézett az igazgatóra.
– Önnek is le kell ülnie – magyaráztam –, mindenkinek a főmajmot kell utánoznia. – Leültem törökülésben. Az igazgató tiltakozott, de lehúztam magam mellé.
– Eddig azt gondoltam, soha nem fognak a majmok az oktatáson részt venni, de mégis eljöttek, tessék hozzájuk is beszélni.
– De Input, hogy értessem meg magam ezekkel a lényekkel?
– Pontosan úgy, ahogy velünk megérteti magát.
– De hogyan kerültek ide? Bizonyára nem véletlenül jártak erre, méghozzá ennyien és a főmajom vezetésével. Számomra nagyon szervezettnek tűnik. Nézz a szemembe! Input, van valami mondanivalód?
– Nincs, igazgató úr.
– Akkor legalább segíts a majmokat eltávolítani, míg a többiek megérkeznek, hogy az oktatás elkezdődhessen. – Tapsolt és sziszegett, ahogy a kígyók ellenőrzésénél szokta. – Menjetek haza, majmok, kedves barátaim, nagyon örültem, érdeklődésetek nagyon jólesett, de ti még nem vagytok a mi szintünkön, köszönjük a látogatásotokat.
A legtöbb majom elálmosodott a körtealkoholtól.
A főmajom a padon feküdt, és horkolt. Fekete, ráncos hasa le-följárt. Egyetlen majom, sem figyelt az igazgatóra.
– Nézd meg, jönnek-e a tanulók, és mondd meg nekik, hogy a tanítás elmarad.
Valóban láttam néhányat jönni, Bibót is, aki nem mert rám nézni. Intettem nekik, hogy jöjjenek. A majmokat látniuk kellett. Közben észrevettem a fehér urat Integrálból, aki fehér ernyőjével a kezében éppen iskolánk felé közeledett.
– Sajnos majmok törték be – mondta az igazgató, mikor a gyerekek megérkeztek. – A helyetek foglalt. Meg tudjátok magyarázni, hogy történt ez? – Mindegyik a fejét rázta, Bibo is. Komoran néztem rá.
– Attól tartok, hogy közületek volt valaki a felbujtó, valami szörnyűség fog történni vele, feltéve, ha nem vallja be – mondta az igazgató.
– Hogyan történhet vele szörnyűség? – kérdeztem. – Hiszen ha nem vallja be, senki sem tudja meg, hogy ő volt.
– Létezik magasabb szempont is, egy nagyobb hatalom, melynek nincs szüksége a beismerésre. De jobb lenne, ha a bűnös vallana. Jó szándékát bizonyítaná, ha gonoszságát bevallaná, és talán akkor a szörnyűség sem történne meg.
Az ablakon egy fehér szemüvegkeretes, szem nélküli, sötét arc nézett be. Rábámultam. Az igazgató bizonyára azt hitte, nem fogtam föl, amit mondott.
– Kedves Input, aki ezt tette, felelőtlenül gyakorolt kritikát, országunk iskolai színvonalát, ha akarta, ha nem, a majmok szintjével tette egyenlővé. Hogy még érthetőbb legyen, a Nagy Varázslót, Multi Multiplikatót majmok uralkodójának mutatta, mert ezeket a majmokat országunk lakóival tette egyenlővé. Ezzel azt a véleményét fejezte ki, hogy csak majmok tudják magukat Multi Multiplikato uralkodása alatt jól érezni. Gondolod, Input, ha ez kiderül, megmenekülhet a tettes a szörnyűségtől? Nem akarom az ügyet felfújni. Az elkövető vallja be, és segítsen a majmokat kidobni, és én megbocsájtok neki. De azt el szeretném neki mondani, hogy ha így folytatja, egy nap nem kerülheti el a szörnyű eseményt.
Észrevettem, hogy már Bibónak is feltűnt az az arc az ablakban. Talán sejtette, hogy ebből lesz a szörnyűség, ami állítólag várni fog, sápadt lett, és váratlanul ordítani kezdett:
– Nem én voltam, Input volt! Semmit nem tettem, csak két napig nem ettem körtét, mert Input így akarta, de ma reggel azonnal megettem hármat.
– Az látszik – mondtam, és kiköptem. A sötét arc az ablaknál azt mondta:
– Jó reggelt, már majmokra is kiterjeszti az oktatótevékenységét, uram?
Az igazgató vörös lett, szürke szakállának minden szála remegett.
– Véletlenül jutottak be ide.
– Nagyon lekötelezne, pedagógus úr, ha Input nevű tanulóját kiadná.
– Tanítványaimat nem adom ki akárkinek! Meg kell mondania milyen célból!
– Nem lennék köteles, pedagógus úr, mindamellett lépjen közelebb!
Valami kis szögletes fehéret mutatott az igazgatónak. Az igazgató is tejfehér lett, mikor megpillantotta.
– Menj ki, Input! – S amikor elindultam az ablak felé, így szólt: – Az ajtón közlekedünk, Input!
Ebben a pillanatban dörgést hallottunk. Árnyék vetődött a barakk előtti térre, az ablakok előtt minden szürke lett. Az volt az érzésem, ha kimegyek, nem jövök már vissza.
– Kész a baj, Input – morogta az igazgató. Sajnált, és ahogy az emberek, akik a filmekben kínzócölöpnél vagy ahol éppen elpusztulnak, s utolsó perceikben még egyszer odamosolyognak, azt kiáltottam, én csaltam ide a majmokat. Aztán kimentem a térre, ahol egy nagy ezüstszürke nyílrepülő állt. A fehér ruhás a lépcsőre tolt, az egyenesen a gép ajtajához vitt, megfordultam, és a főmajom hasát láttam.
– Forgolódni tilos! – szólt a fehér férfi.
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése