Nehéz a vidéki élet

James Herriot - A repülő állatorvos - 27. fejezet


A lapát nyelére támaszkodtam, letöröltem a szemembe csorgó verítéket, és végignéztem a poros zöld fűben körülöttem álldogáló férfiak százain.
Még mindig tartott a terepgyakorlat. Legalábbis ők így nevezték. Én viszont azt gyanítottam, hogy egyszerűen nem tudják, mit kezdjenek ennyi kiképzésre vezényelt repülőssel, és ezt a módszert azért találta ki valaki, hogy ne legyünk láb alatt.

Akárhogy volt is, éppen víztárolót építettünk valahol Shropshireben, ahol egész sátorváros nőtt ki a földből, amely az elhelyezésünket szolgálta. Senki sem volt tökéletesen biztos a víztárolóban, de nyilvánvalónak tűnt, hogy építünk valamit. Kaptunk kék vászonruhát, csákányt, lapátot, és ötletszerűen ástunk a köves domboldalban órákon át.

De én nekikeseredve arra számítottam, hogy lesz ez még rosszabb is. Az idő csodálatos volt, és mi élveztük, hogy egész nap a szabadban vagyunk. Lenéztem a dombról, végigpásztázva tekintetemmel az édesen illatozó vidéket; szelídebb táj volt ez, mint a Yorkshire-ben magam mögött hagyott meredek hegygerincek és mocsarak, és végtelenül megnyugtató.

A fákon túl idelátszó városi háztetők is sok jót ígértek. A tűző napon töltött órák után, amikor a kövekből felszálló por cserepesre szárította az ajkunkat, gargantuai szomjúság vett rajtunk erőt, amelyet gondosan eltettünk estére, amikor kiengedtek minket a táborból, hogy aztán a hűvös tavernákban, a falusiak társaságában csillapítsuk sok-sok pint mennyei almaborral. Nem hinném, hogy ma is kapni még olyat.

Engem zavart egy kicsit, hogy sátorban kell aludnom. Minden reggel, amikor felébredtem a sátor vékony falán áttűző napsütésre, úgy éreztem, mintha újra a Firth of Clyde fölötti dombok közt lennék, amikor még csak nem is álmodtunk a háborúról. Erre utalt a forró vászon árasztotta sátorszag, a földre terített gumiszőnyeg, a letaposott fű és a zümmögő legyek is, amelyek felhőkben köröztek a sátorpózna fölött. Egy pillanat alatt visszakerültem Rosneathbe, és amikor kinyitottam a szemem, azt vártam, hogy Alex Taylort és Eddie Hutchinsont, a gyerekkori barátaimat pillantom meg magam mellett a hálózsákokban.

Húsvéttól októberig ugyanis minden hétvégén kempingezni jártunk Rosneathbe, magunk mögött hagyva Glasgow füstjét és szennyét; és itt, Shropshire-ben, a felkavaró sátorszagban is azt a kis fenyőerdőt láttam magam előtt a sátron túl és a patakig futó zöld hegyoldalakat, még messzebb a Gareloch hosszú, kék, csillogó tükrét Argyll nagy hegyei alatt. Mára közönséges hellyé vált Rosneath és a Gareloch, de nekem kisfiú koromban valóságos tündérország volt, ahol a világ minden csodáját és szépségét megtaláltam.

Különös volt a visszatérésem tizenéves korom idejébe, hiszen Alex a Közel-Keleten volt, Eddie Burmában, én pedig egy másik sátorban, egészen más fiatalemberek társaságában. Mégis olyan volt, mintha eltűnt volna a közben eltelt idő, és Darrowby, Helen, állatorvosi pályám minden küzdelme nem is létezett volna. Pedig a Darrowbyben töltött évek voltak a legfontosabbak az életemben. Felültem és leráztam magamról a látomást, azon tűnődve, mennyire összezavarta a gondolataimat a háború.

De hangsúlyozom, hogy Shropshire-ben egészen jól éreztem magam. Az egyetlen bajom a víztároló volt, vagy az az egyéb valami, amit a hegyoldalban ástunk. Nem tudtam igazán lelkesedni érte. Ezért hegyeztem úgy a fülemet, amikor az őrmesterünk egy reggel bejelentést tett:

- A helyi farmerek segítséget kérnek az aratáshoz - közölte a reggeli sorakozónál. - Van önként jelentkező?

Elsőnek tettem föl a kezemet, és pár pillanatnyi tétovázás után többen is követték a példámat, de a legjobb barátaim közül egyik sem jelentkezett. Amikor megszervezték a dolgot, engem egy Edwards nevű farmerhez osztottak be három másik repülőssel együtt, akik egy másik szakaszban voltak, és nem ismertem őket.
Edwards másnap megérkezett, és beültetett bennünket egy tipikus, ódivatú farmerkocsiba. Én elöl, mellette kaptam helyet, a másik három pedig hátul. Semmi mást nem kérdezett, csak a nevünket, mintha úgy gondolta volna, hogy semmi köze a civil életünkhöz. Harmincöt éves lehetett, koromfekete haja és napégette arca volt, amelyből szinte kivilágított fehér foga és égszínkék szeme.

Jóindulatú vigyorral nézett ránk, amikor begurultunk a farmjára.
- Hát itt volnánk, fiúk - mondta. - Itt várja magukat a munka.

De én alig figyeltem rá. A környezetet pásztáztam, amely néhány hónapja még szerves része volt az életemnek. A kövezett udvart, a tehénistállóba, a csűrbe, a disznóólba és a lóistállóba vezető ajtók sorát. Egy öregember a trágyát hordta ki az istállóból, és amikor felénk szállt az érett tehéngané illata, az egyik társam elfintorította az orrát. De én úgy szívtam be, mint a parfümöt.

A farmer kivezetett minket a mezőre, ahol egy kombájn dolgozott, hosszú, aranyló gabonakévéket hagyva maga után.
- Rakott már valaki kévét maguk közül? - kérdezte. Némán ráztuk a fejünket.
- Nem baj, hamar beletanulnak. Maga jöjjön velem, Jim!

Szétszéledtünk a tágas mezőn, három társam egy-egy idősebb férfi felügyeletére bízva, én pedig Edwards keze alatt. Nem tartott sokáig, míg rájöttem, hogy nekem jutott a neheze.

A farmer felemelt két kévét, a hóna alá csapta őket, arrébb ment pár lépéssel, és keresztben egymásnak támasztotta őket. Én követtem a példáját, amíg nyolc kévéből össze nem állt a köteg. Megmutatta, hogyan kell belenyomni a földbe, hogy egyenesen álljon, és időnként meglökdöste a térdével, hogy kiegyensúlyozza.

Én igyekeztem, ahogy tudtam, de sokszor ledőltek a kévéim, úgy kellett utánuk ugranom és visszatennem őket. És észrevettem, hogy Edwards kétszer olyan gyorsan dolgozik, mint a három öregember. Mi már majdnem végeztünk a sorral, amikor ők még alig a felénél tartottak, sajgó karom és hátam pedig jelezte, hogy komoly megpróbáltatásnak vagyok kitéve.

Így folytattuk még vagy két óra hosszat; lehajolni, felemelni, lehajolni, felemelni, és haladni előre pillanatnyi megállás nélkül. Amikor megismertem a falusi életet, az volt róla a legerősebb benyomásom, hogy a földművelés a kenyérkeresés legnehezebb módja, és ezt most magam is megtapasztalhattam. Közel jártam ahhoz, hogy végigzuhanjak a tarlón, amikor Edwardsné felbukkant a mezőn a kisfiával és a kislányával.

Kosarakat cipeltek, amelyek a tízórainkat tartalmazták: ropogós almás lepényt és almaboros korsókat.

A farmer csúfondárosan figyelte, ahogy boldogan lerogyok, és úgy vetem rá magam az italra, mint a szomjhalál szélére került sivatagi vándor. Felséges volt a saját sajtolású almabor, és én behunyt szemmel nyeldekeltem. De jó is volna, gondoltam, kifeküdni most a napra egy gallonnal a kezem ügyében ebből a pompás italból, de Edwardsnak más tervei voltak. Én még mindig a lepényt rágcsáltam, amikor ő már visszatért a kévékhez.
- Jól van, fiam, folytassuk - vetette oda, és én visszaálltam a taposómalomba.

A déli szünetben kenyeret, sajtot és újabb adag almabort kaptunk, majd dolgoztunk tovább inunk szakadtáig. Mindig is hálás voltam a RAF-nak, mert sokat tett a fizikai erőnlétemért. Amikor behívtak, már éppen a legjobb úton voltam afelé, hogy eltunyuljak Helen kényeztető keze alatt. Túl sok jó koszt és a fotel adta örömök felfedezése: kezdtem elhízni. De a RAF mindent megváltoztatott, és most már nem hiszem, hogy valaha is elhagyom magam.

Biztos vagyok benne, hogy a Scarboroughban töltött hat hónap után nem maradt rajtam egyetlen fölösleges deka sem. Menetelés, alakizás, kiképzés, futás - minden gond nélkül le tudtam futni öt mérföldet akár a tengerparton, a magas parton, a sziklák között. Tényleg jó erőben voltam, amikor megérkeztem Shropshire-be. De nem olyan jó erőben, mint Edwards.

Ő csupa izom volt. Nem nőtt túl nagyra, de megvolt benne ugyanaz az acélos kitartás, mint a yorkshire-i farmerokban. Fáradhatatlannak tűnt, alig izzadt meg, miközben haladt előre a sorban, a kifakult, gallértalan ing ujjából kidagadtak barna karjának izmai, és megerőltetés nélkül szaporázott kissé görbe lábain.

Az egyetlen értelmes dolog az lett volna, ha megmondom neki kereken, hogy nem tudok lépést tartani vele, de a büszkeség ördöge rákényszerített, hogy ne maradjak el tőle. Az ebédszünetben enyhe szánalommal nézett rám, ahogy ott álltam hátamra tapadt inggel, nyitott szájjal kapkodva a levegőt.
- Jól dolgozik, Jim - mondta, majd, mintha csak most venné észre a kimerültségemet, félszegen megemelte a lábát. - Tudom én, hogy maguk, városi fiúk nincsenek hozzászokva ehhez a munkához és... nos... ez nem erő kérdése, hanem érteni kell a módját.

Amikor aznap este visszavitt minket a táborba, hallottam, hogyan nyögdécselnek a társaim a hátsó ülésen. Ők is megkínlódtak, de nem annyira, mint én.

Néhány nap múltán már kezdtem kitanulni a csínját-bínját, és noha még mindig a végsőkig igénybevett, az összeesés réme nem fenyegetett többé.
Edwards konstatálta a fejlődésemet, és játékosan hátba vágott.
- Na, mit mondtam? Csak érteni kell a módját!

De újabb megpróbáltatás várt rám, amikor megkezdtük a kévekötegek asztagba rakását. Fel kellett villázni a kévéket a kordéra, odafönt összekötözni őket, aztán újra ledobálni, bár egyre magasabbra, ahogy nőtt az asztag. Döbbenten tapasztaltam, hogy a kévézés ehhez képest könnyű munka.

Edwardsné is részt vett ebben a munkafázisban. Fönn állt az asztag tetején, és szakértő mozdulattal továbbadta a kévéket a férjének, aki elrendezte őket. Én, mint képzetlen munkaerő, odalenn álltam és robotoltam, mint még soha. Majd' beszakadt a hátam, és a vasvilla nyele feltörte a tenyeremet. Mégsem voltam elég gyors Edwards tempójához, aki kénytelen volt leugrani mellém segíteni; ő is vasvillát ragadott, és laza csuklómozdulatokkal dobálta felfelé a kévéket.

Ugyanúgy nézett rám, mint korábban, és ugyanazokkal a szavakkal bátorított:
- Remekül halad, Jim. Csak érteni kell a módját.

De több tekintetben is kárpótolva voltam. Leginkább azzal, hogy újra falusi emberek között lehettem. Edwardsné a maga cseppet sem látványos módján igyekezett vendégszerető fogadtatásban részesíteni ezt a négy megzavarodott, otthonától messzire került fiút, és minden este pompás vacsorával vendégelt meg bennünket. Sötét hajú volt, akár a férje, a szeme nagy, a szája mosolygós, az alakja karcsú és formás. Nem is igen tudott volna elhízni, hiszen meg sem állt a munkában. Ha nem kint a földeken hordta a gabonát, mint akármelyik férfi, akkor sütött-főzött, ellátta a gyerekeket és tisztán tartotta a nagy tanyaházat.

Nagyon vártam és azóta sem felejtettem el azokat az esti étkezéseket. Párolgó nyúlpástétom frissen szedett zöldbabbal és krumplival. Áfonyalepények, almás piték bőven megöntözve sűrű krémmel. Házi kenyér és házi sajt.

Mind a négyen élveztük a változatosságot a RAF kosztja után. Azt mondták, hogy az egész seregben a repülősök kapják a legjobb ellátást, és én ezt el is hittem, de egy idő után már nem ízlett annyira. Lehet, hogy a tömegkonyha miatt, de kezdtem ráunni.

A farm asztalánál ülve figyeltem a körülöttünk serénykedő Edwardsnét, a közönyösen faló férjét és a két gyereket: a tízéves kislányt, akin látszott, hogy éppen olyan vonzó lesz, mint az anyja, és a mokány, barna bőrű, nyolcéves fiúcskát, és újra meg újra megállapítottam, milyen jófajta népek ezek.

A tudós közgazdászok, akik azzal jönnek, hogy nincs szükség brit mezőgazdaságra, és hogy nemzeti parkokká kellene átalakítani a farmjainkat, nem akarnak tudomást venni arról az elég nyilvánvaló veszélyről, hogy akkor egy ellenséges ország egy hét alatt kiéheztethetne és megadásra kényszeríthetne minket.

Számomra mégis az volna a legnagyobb tragédia, ha az Edwardsékhoz hasonló emberek fajtája kihalna.
Egy késő délutánon erőtlenebbnek éreztem magam, mint valaha. Mellettem Edwards gazda úgy dobálta a kévéket, mintha nem is lenne súlyuk, míg én nyögtem és erőlködtem. A farmert később elhívták egy borjadzó tehénhez, és ahogy fürgén lepattant az asztagról, megveregette a villára hajló vállamat.
- Oda se neki, Jim! - nevetett. - Csak érteni kell a módját.

Egy óra múlva bementünk enni a konyhába, és Edwardsné közölte, hogy a férje még mindig a tehén mellett van. Gondjai támadtak az elletéssel.

Határozatlanul tébláboltam az ajtóban.
- Nem baj, ha kimegyek megnézni, hogy halad?

Elmosolyodott.
- Menjen csak, ha akar. Addig melegen tartom az ételét.

Átvágtam az udvaron és bementem az istállóba. Az egyik öregember egy nagy testű, rövid szarvú vörös tehén farkát tartotta, és közben zavartalanul pöfékelt a pipájából. A derékig levetkőzött Edwards karja vállig benne volt a tehénben. De ez most egy másik Edwards volt. Háta és mellkasa izzadságtól fénylett, verejték gyöngyözött a homlokán, és cseppekbe gyűlve csöpögött le az orra hegyén. Nyitott szájjal zihált, és úgy nyögött, mintha rettenetes harc dúlna a bensejében.

Ködös tekintettel nézett felém. Először mintha meg sem látott volna, annyira elmerült a küzdelemben, aztán felismert.
- Hahó, Jim! - lihegte elfulladva. - Nagy munkában vagyok.
- Sajnálattal hallom. Mi a baj?

Válaszolni akart, de hirtelen eltorzult az arca.
- Jaj! Ez a vén bajkeverő! Megint agyonlapítja a karomat. El fogja törni, még mielőtt bármit végeznék! - Elhallgatott, lehajtotta a fejét, amíg erőt gyűjtött, aztán megint rám nézett. - Rosszul fekszik a borjú, Jim. Csak a farka van a szülőcsatornában, és nem tudom elkapni a hátsó lábát.

Farfekvés. A kedvenc magánszámom, de a farmereknek mindig beletörik a bicskájuk. Nem hibáztathatom őket érte, hiszen nekik nem volt alkalmuk tanulmányozni Franz Benesch „Állatorvosi szülészet” című klasszikus művét, amely kristálytiszta magyarázatot ad az ellés mechanizmusáról. Egy mondata örökre belevésődött az emlékezetembe: „Antagonisztikus erők egyidejű kifejtésére van szükség”.

Benesch rámutat, hogy az inadekvát fekvések korrekciója érdekében egyszerre kell húzni és tolni, ami viszont lehetetlen, amikor az ember egyik keze benne van az erőlködő tehénben.
Mintha csak a gondolatmenetemet akarná igazolni, Edwards újra kitört:
- A fenébe, megint elszalasztottam! Megállás nélkül tolom elfele a csánkját, de mire megragadhatnám a lábát, az öreg tehén mindent visszalök nekem. Egy órája küszködök már vele, és kezdek kikészülni.

Sosem hittem volna, hogy ilyet fogok hallani ettől a kemény kis embertől, de most láthatóan kínlódott. Nagy darab, erős tehén volt, a háta akár egy ebédlőasztal, és könnyedén visszaverte a farmer minden próbálkozását. Yorkshire-ben nem sok rövid szarvú vörös tehenet látni, de az a néhány konok volt és erős, mint egy elefánt; már a gondolata is elcsüggesztett, hogy egy teljes óráig harcoljak vele.

Edwards kihúzta a karját, és egy pillanatra ráborult az állat szőrös hátsó felére. A tehenet nem zavarta az apró emberi lény működése, de a farmer halálosan kimerült. Rázogatni kezdte érzéketlenül lógó ujjait, majd rám nézett.
- Istenemre! - nyögte. - Egészen elzsibbasztott. Alig érzem a karomat.

Nekem nem kellett magyaráznia. Számtalanszor tapasztaltam meg ugyanezt. Az olyan rideg tudományos kifejezések közepette, mint pozícióba helyezés”, „visszaemelés”, „rossz fekvés” és „ellenirányú nyomás”, maga Benesch is kénytelen volt megjegyezni, hogy „az orvost erősen igénybe veszi”. Edwards nyilván mélységesen egyetértett volna vele.

A farmer kifújta magát, és odament a padlóra tett melegvizes vödörhöz. Megmosta a karját, majd visszatért a tehénhez, de az arcáról rettegést lehetett leolvasni.
- Tudja, mit? - szólaltam meg. - Engedje meg, hogy segítsek.
Bágyadtan elmosolyodott.
- Köszönöm, Jim, de ebben nem tud segíteni. Nem tudjuk áthelyezni a lábait.
- Pontosan erről van szó. Én meg tudom csinálni.
- Micsoda?
- Ha segít egy kicsit. Van itt kéznél zsineg?
- Igen, több méter is, de értse meg, fiam, hogy ehhez a munkához tapasztalat kell. Magának fogalma sincs...

Elhallgatott, mert látta, hogy már bújok is ki az ingemből. Túl fáradt volt ahhoz, hogy elkezdjen vitatkozni.
Az inget felakasztottam egy szögre a falban, a vödör fölé hajoltam, beszappanoztam a karomat, és amint megéreztem a fertőtlenítő szagát, ellenállhatatlanul megrohantak az emlékek. Kinyújtottam a kezem, és Edwards szó nélkül beletetette a hosszú kötelet.

Megmártottam a vízben, aztán gyorsan hurokcsomót kötöttem az egyik végére, és becsúsztattam a kezemet a tehénbe. És valóban, ott volt a farok az ismerős helyen, a borjú medencecsontjai között. Igen, én direkt szerettem a farfekvéses eseteket, és szinte kéjes élvezettel futattam végig a kezem a szőrös végtagon, amíg el nem értem az apró lábig. Egy pillanat műve volt rátenni a hurkot a csűdjére és meghúzni, miközben kivezettem a kötél szabad végét a patás ujjak között.
- Fogja meg - mondtam a farmernak -, és húzza egyenletesen, amikor szólok.

Rátettem a kezem a csánkra, és elkezdtem tolni befelé, a méh belsejébe.
- Most húzza! - mondtam. - De óvatosan! Ne rángassa!
Mint az alvajáró, tette, amit mondtam, és a láb másodpercek alatt kicsúszott a vulvából.
- Az ördögbe is! - mondta Edwards.
- Most a másikat! - vetettem oda, miközben leemeltem a hurkot. Megismételtem a műveletet, a farmer pedig elkerekedett szemmel húzta a kötelet. Egy pillanat múlva a másik sárga és nyirkos kis pata is csatlakozott a párjához.
- Ördög és pokol! - kiáltott fel Edwards.
- Rendben - mondtam. - Fogja meg az egyik lábát, és néhány rántással kihúzzuk belőle.

Mindketten megragadtunk egy-egy lábat, hátra dőltünk, de a nagy tehén elvégezte helyettünk a munkát, mert egyetlen erőteljes lökéssel a karomba pottyantotta a nedves, ficánkoló kisborjút. Megtántorodtam, és lehuppantam vele a szalmára.
- Szép, nagy bikaborjú, Mr. Edwards - mondtam. - Jó lenne, ha kicsit ledörgölné.

A farmer hitetlenkedő pillantást vetett rám, majd csomóba fogott némi szénát és szárogatni kezdte a kis jószágot.
- Megmutatom, mit kell tennie - mondtam -, ha legközelebb farfekvéssel akad dolga. Egyszerre kell húzni és tolni, ezért kell a kötél. Miközben maga visszafelé nyomja a csánkot a kezével, addig valaki más húzza a lábat, de jegyezze meg, hogy a borjú pataujjai között kell kivezetnie a kötelet, mert ez fontos. Ez felemeli az éles kis patát, és így nem sérti meg a hüvelyfalat.

A farmer némán bólintott, és folytatta a dörgölést. Amikor befejezte, tanácstalanul rám meredt, és hangtalanul mozgott az ajka, mielőtt meg tudott volna szólalni:
- Mi a... honnan a fenéből tudja maga mindezt?

Megmondtam neki.
- Maga csirkefogó! Persze erről mélyen hallgatott!
- Eddig nem kérdezte.

Megvakarta a fejét.
- Hát, nem akarom kikérdezni a fiúkat, akik eljönnek segíteni. Vannak, akik nem szeretik... - elhalkult a hangja.

Megtörülköztünk, és szó nélkül belebújtunk az ingünkbe. Mielőtt kimentünk volna, visszanézett a borjúra, aki már buzgón kísérletezett a talpra állással, miközben az anyja nyalogatta.
- Eleven kis jószág - mondta. - És kis híján elveszítettük. Igazán hálás vagyok. - A vállamra tette a karját. - Na, akkor menjünk, állatorvos uram, és együk meg a vacsorát.

Az udvar közepén megállt és bánatosan pislogott rám.
- Képzelem, mekkora bolondnak nézett, hogy egy teljes óráig küszködtem vele, majd bele nem döglöttem, aztán jött maga, és pár perc alatt megoldotta. Pipogya kislánynak érzem magam.
- Egyáltalán nem az, Edwards gazda - válaszoltam. - Ez... - egy pillanatig tétováztam - ez nem erő kérdése, csak érteni kell a módját.

Bólintott, aztán megmerevedett, és hosszú másodpercekig meredten bámult rám. Hirtelen kivillantak a fogai, ahogy egyre szélesebb vigyor terült el a barna képén, amely hangos hahotába torkollott. Még akkor is megállíthatatlanul nevetett, amikor megérkeztünk a házhoz, és kinyitottam a konyha ajtaját. Nekidőlt a falnak, és a szemét törölgette.

- Ördögfióka! - mondta. - Most visszaadta a kölcsönt, ugye?

A föld ura a maga ura (Szelíd motorosok)

De ez már nem menő!

* * *

Utazás az ÉN-ben

Göbölyös N. László - Jim Morrison

Sugerman a 'Wonderland Avenue'-ban így ír le egy beszélgetést Jimmel valahol az óceán partján, ahová Jim akkor vitte le, amikor Danny elpanaszolta neki, hogy nem tud mit kezdeni magával és félelmeivel.
- Most hogy vagy? – Jim mögöttem állt.
– Bizonytalan vagyok.
– Te vagy a sofőr – mondta. Csak dadogtam erre. – Azt mondtam, Te vagy a sofőr. Bármi is játszódik le a fejedben, bármilyen útra indulsz, nem kell félned semmitől. Utazol önmagadban. Te vagy a sofőr, az utas, a kocsi, a látóhatár.

Leültünk. Jim beletúrt a sárba, kiásott egy gilisztát és hagyta, hogy végigsikoljon ujjain.
– A titok és a fájdalom megelőzi az alkotás aktusát. Te most éppen önmagadat próbálod megalkotni. Próbálkozz és élvezd. Fogadd el az elfogadhatatlant. Bármi is történik, öleld magadhoz.
Állj ki magadért, és megmenekülsz. Meg kell tapasztalnod minden érzelmet, minden szenvedést. Miután mindezeken átmentél, a másik oldalon szabad emberként jössz ki. – Egy kicsit jobban éreztem magamat. A zűrzavar kezdett elpárologni.

Mindent kezdett beragyogni a világosság. Még a köd is lánggal égett.
– Ez az igazi felszabadulás. A szabadság. Az egyetlen dolog, amiért érdemes meghalni. Nem az a fajta felszabadulás, amelyről háborúk kapcsán szoktak beszélni. Egy ügyért meghalni – értelmetlen. Nem erről szól az élet. Személyes szabadság, ez az élet... – Szinte csak suttogott.

Egészen közel kellett hajolnom hozzá, hogy halljam.
– Személyes háború, ezért nehezebb is, de nem kevésbé valóságos. A halál, akár a valóságban, akár a képzeletben, mindig itt van. És van-e, ami elfogadhatatlanabb a halálnál? Nevezz meg akár egyetlen dolgot. Nem tudsz. Ha egyszer elfogadod a halált, akkor hazaértél, szabad vagy. Senki nem árthat neked.

Talán az örökkévalóságig hallgattam volna Jimet. Eltűnt a félelem és bizalommá vált. Pozitív sugarak töltöttek el...

The Doors: The End

Jöttment ember, mi marad utánad?

Monty Python: Always look on...

* * *

Skócica

James Herriot: A repülő állatorvos

18. fejezet


Ahogy az idős hölgy felém nyújtotta a teáscsészét, megrándult bennem egy érzékeny ideg. Pontosan úgy nézett ki, mint Beckné asszony.

Az egyik helyi egyházközség összejövetelt rendezett a magányos repülősök szórakoztatására, én átvettem a csészét, visszaültem, és szinte képtelen voltam levenni a szemem a hölgy arcáról.
Mrs. Beck! Már láttam is magam előtt, ahogy ott áll a rendelő ablakánál.
- Hát, nem gondoltam volna, hogy maga ilyen szívtelen ember, doktor úr. - Remegett az álla, és szemrehányóan nézett fel rám.
- De Mrs. Beck! - mondtam. - Biztosíthatom róla, hogy a legkevésbé sem vagyok szívtelen. Pusztán arról van szó, hogy nem végezhetek el egy komoly műtétet tíz shillingért.
- Hát én azt reméltem, hogy megtesz ennyit egy magamfajta szegény özvegyasszonynak.

Elgondolkodva vizsgálgattam tömzsi, alacsony termetét, kicsattanó orcáját, a takaros kis kontyba fogott dús, szürke haját. Tényleg szegény özvegy lenne? Minden okom megvolt a kételkedésre. A közvetlen szomszédja Raytonban megerősítette a gyanúmat.
- Mesebeszéd, doktor úr - mondta. - Mindenkinél ezzel próbálkozik, de én tudom, hogy szép kis vagyona van. Több birtoka is van a környéken.
Vettem egy nagy levegőt.
- Mrs. Beck, sokszor adunk árengedményt olyan embereknek, akik nem tudnának többet fizetni, de amit maga kér, azt mi luxusműtétnek tekintjük.
- Még hogy luxus! - hápogta a hölgy. - Hiszen elmondtam magának, hogy Georgina nem győzi kihordani a kiscicákat. Folyton vemhes, és én nagyon aggódom érte. Már aludni sem tudok a nyugtalanságtól, hogy mikor jön a következő - forgatta a szemét.
- Megértem, és nagyon sajnálom. De újra csak azt mondhatom, hogy az ivartalanítás az egyetlen megoldás a problémára, az pedig egy fontba kerül.
- Annyit én nem tudok fizetni.
Széttártam a karom.
- És azt kéri tőlem, hogy vállaljam el fele áron? Külön, csak magának? Nevetséges. Ez a műtét azt jelenti, hogy eltávolítjuk a méhet és a petefészkeket, teljes altatásban. Egy ilyen műtéthez az anyag sem jön ki tíz shillingből.
- Ó, milyen kegyetlen maga! - Elfordult, kinézett az ablakon, és rázkódni kezdett a válla. - Hát nem esik meg a szíve egy szegény özvegyen?

Ez így ment már tíz perce, és lassan fel kellett fognom, hogy egy nálam erősebb jellemmel kerültem szembe. Az órámra pillantottam - már el kellett volna indulnom, és egyre nyilvánvalóbbá vált előttem, hogy ezt a csatát el fogom veszíteni.
Sóhajtottam. Lehet, hogy tényleg szegény özvegy.
- Rendben van, Mrs. Beck. Megcsinálom tíz shillingért, most az egyszer. Kedd délután megfelel?
Elpenderült az ablaktól, és mintegy varázsütésre mosoly jelent meg az arcán.
- Tökéletesen megfelel! Ez igazán kedves magától.
Elhúzott mellettem, én pedig követtem őt a folyosón.
- Még valamit! - mondtam, miközben kitártam előtte az ajtót. - Hétfő déltől ne adjon semmit enni Georginának. Üres gyomorral kell behoznia.
- Behoznom? - Beckné maga volt a megdöbbenés szobra. - De hát nekem nincsen autóm! Úgy gondoltam, hogy eljön érte!
- Úgy gondolta? De Rayton öt mérföldre van!
- Igen, utána pedig hazahozná. Én nem tudom megoldani a szállítást.
- Elhozni, megoperálni, és még vissza is vinni? Mindezt tíz shillingért?
Még mindig mosolygott, de már hideg fény villant a szemében.
- Nos, beleegyezett az árba: tíz shilling.
- De... de...
- Már megint kezdi? - Eltűnt a mosoly, és Beckné félrebillentette a fejét. - Én csak egy szegény...
- Rendben, rendben - mondtam gyorsan. - Kedden jelentkezem.

Amikor eljött a kedd délután, átkoztam magam a gyengeségemért. Ha behoznák azt a macskát, kettőkor megoperálhatnám, és fél háromkor már indulhatnék is vizitelni a farmokra. Bánom is én, ha fél órát veszteségesen dolgozom, de így meddig fog tartani?
Kifelé menet benéztem a nappali nyitott ajtaján. Úgy tudtam, hogy Tristan tanul, de mély álomba merült kedvenc karosszékében. Bementem, lenéztem rá, elbűvölve attól a zavartalan nyugalomtól, amelyet csak kivételesen jó alvóknál látni. Sima és békés volt az arca, akár egy csecsemőé, a képregénynél kinyitott Daily Mirror a mellkasára esett, és a Woodbine kialudt lelógó kezében.
Gyöngéden megráztam.
- Nem volna kedved velem jönni, Triss? Egy macskáért megyek.
Lassan tért magához, nyújtózkodva és ásítva, de gyorsan visszanyerte alapjában nyájas természetét.
- Hát persze, Jim - mondta egy utolsót ásítva. - Kész örömmel.
Beckné a raytoni út közepe táján lakott, a bal oldalon. „Jázmin Lak” - olvastam a fényesre festett kapun, és amikor beléptünk a kertbe, kinyílt a ház ajtaja, és az apró hölgy vidáman integetett felénk.
- Jó napot, uraim. Örülök, hogy megjöttek. - Bekísért minket a nappaliba, ahol a jó minőségű, masszív bútorok nem éppen szegénységről árulkodtak. Egy mahagóni szekrény nyitott ajtaján át poharak és palackok sorát pillantottam meg. Scotchot, Cherry brandyt és sherryt sikerült azonosítanom, mielőtt a térdével benyomta volna az ajtót.

Rámutattam egy spárgával átkötött kartondobozra.
- Tehát abba tette bele? Nagyon helyes!
- Nem, áldja meg az Isten, ő a kertben van. Ott szokott játszani délután.
- A kertben? - kérdeztem idegesen. - Akkor hozza be kérem, mert sietnünk kell.
A kikövezett konyhán át jutottunk el a hátsó ajtóhoz. Az ilyen vidéki házak mögött többnyire meglepően nagy földek vannak, és Mrs. Beck birtoka igencsak csinos volt. A szépen nyírt gyepet virágágyak szegélyezték, a napfényben ragyogó színekben játszottak az almák és a körték a fák lombjai között.
- Georgina! - fuvolázta Mrs. Beck. - Merre vagy, cicuskám?
Macskának nyoma sem volt, mire ő pajkos mosollyal fordult hozzám.
- Szerintem játszik velünk egy kicsit. Ő már csak ilyen, tudja.
- Valóban? - mondtam minden lelkesedés nélkül. - Hát, remélem, hogy hamarosan előkerül. Tényleg nincs sok...

Abban a pillanatban egy nagyon kövér cirmos ugrott ki egy krizantémbokorból, átsüvített a pázsiton és eltűnt a rododendronok között. Tristan szorosan a nyomában. A fiatalember bevetette magát a növények közé, mire a macska kibukkant az ágyás túlsó végén, néhány szökelléssel átszelte a gyepet, és fönn termett egy göcsörtös fán.
Tristannak harci tűz gyúlt a szemében, és fölkapott néhány lehullott almát a földről.
- Mindjárt leszedem onnan azt a csirkefogót - suttogta, és már célzott is.
Megragadtam a karját.
- Az ég szerelmére, Triss! - sziszegtem. - Ezt nem teheted. Dobd el az almákat!
- Tessék? Ja, igazad van. - Ledobta az almákat, és elindult a fa felé. - Akkor majd máshogyan kapom el.
- Várj egy kicsit! - húztam vissza a kabátjánál fogva. - Majd én. Te maradj a fa alatt, és próbáld meg elkapni, ha leugrik.

Tristan csalódott képet vágott, de én fenyegető pillantást vetettem rá. A macska mozgásából arra következtettem, hogy elég, ha a társam kissé túlzásba viszi az igyekezetet, és a macska meg sem áll a szomszéd megyéig. Elkezdtem megmászni a fát.
Szeretem a macskákat, mindig is szerettem őket, és mivel úgy gondolom, hogy az állatok ezt megérzik, általában a legnehezebb esetekkel is képes vagyok elbánni. Nem túlzás azt mondani, hogy büszke vagyok a macskás technikámra; most sem számítottam problémákra.
Enyhén kifulladva értem el a legfelső ágig, és kinyújtottam a kezem az összegörbült állat felé.
- Cicc-cicc - hízelegtem ellenállhatatlan macskahívó hangomon. Georgina hidegen nézett rám, és nem reagált, csak még jobban meggörbítette a hátát.
Még tovább nyújtózkodtam az ágon.
- Cicc-cicc. - Hangom akár az olvasztott méz, az ujjam a macska orra előtt. Most gyöngéden megvakargatom a képét, és nyert ügyem van nála. Ez mindig beválik.
- Pfú! - fújt rám figyelmeztetően Georgina, de én nem hátráltam meg, hanem megérintettem a szőrt az álla alatt.
- Pfú-pfú - Georgina prüszkölt, majd egy villámgyors balhorog, amely után véres seb maradt a kézfejemen.
Dühös morgások közepette visszavonultam a sebeimet ápolni. Odalent Mrs. Beck gyöngyözően kacagott.
- Jaj, ugye milyen kis csibész? Annyira játékos a szentem!

Felhorkantam és újra megindultam fölfelé az ágon. Ezúttal, gondoltam elszántam, ravaszabb leszek. Most gyorsan elkapom a grabancát.
Mintha csak olvasna a gondolataimban, a kis állat odaszökkent az ág végére, amely meghajlott a súlya alatt, ő pedig könnyedén leugrott a fűre.
Tristan azonnal pattant, teljes súlyával rávetette magát, és elkapta a hátsó lábát. Georgina hátra pördült, és habozás nélkül belemélyesztette a fogát Tristan hüvelykujjába, de ő rugalmasnak bizonyult.
Egyetlen fájdalmas üvöltés után villámsebesen fogást váltott, megragadta a macska nyakát, s egy pillanattal később már magasra tartotta a vadul kapálózó jószágot a levegőben.
- Megvan, Jim! - jelentette boldogan. - Elkaptam.
- Ügyes vagy. El ne engedd! - mondtam fojtott hangom, és a lehető leggyorsabban lekúsztam a fáról. Ami azt illeti, túl gyorsan, mert egy eltéveszthetetlen reccsenő hang azt jelezte, hogy egy darabon kiszakadt a zakóm könyöke.

De most nem törődhettem ilyen bagatell ügyekkel. Futva betereltem Tristant a házba, és kinyitottam a kartondobozt. Akkoriban még nem voltak speciális macskakosarak, ezért Georgina foglyul ejtése igencsak nehézkesnek bizonyult, mert a macska hol itt, hol ott próbált kibújni, miközben keserves nyávogással tiltakozott a megalázó bánásmód ellen.
Kimerítő tíz percbe tellett, amíg rácsuktuk a fedelet, de a sok méter erős spárgával körültekert roskatag kartondobozt sem éreztem elég biztonságosnak, amikor kicipeltem a kocsiba.

Mrs. Beck fölemelte az ujját, midőn indulni készültünk. A mondandójára várva én a kikarmolt kezemet vizsgálgattam gondosan, Tristan pedig a szájába vette a hüvelykujját.
- Doktor úr, remélem, gyöngéden fog bánni vele - mondta aggodalmasan. - Nagyon félénk, tudja.
Alig fél mérföldet tehettünk meg, amikor harci zajokat hallottam hátulról.
- Vissza! Menj vissza! Menj vissza, te rohadék! - Hátrapillantottam. Tristan bajban volt. Georginát láthatóan nem ijesztette meg a kocsi mozgása, újra meg újra kidugta karmos mancsát a doboz résein. Majd dühösen prüszkölő feje is megjelent, egészen a nyakáig. Tristan elszántan nyomogatta vissza az előtüremkedő testrészeket, de kétségbeesett kiáltásai elárulták, hogy a csata vesztésre áll.

Utolsó sikolyát az elkerülhetetlenség érzésével fogadtam.
- Kiszabadult, Jim! Kiszabadult a rohadék!
Hát ez nagyszerű. Aki vezetett már olyan autót, amelyben egy hisztérikus macska garázdálkodik, az el tudja képzelni a helyzetemet.
Ráborultam a volánra, ahogy a szőrös jószág hol balról, hol jobbról ugrott nekem, vagy végigkarmolta a tetőt és a szélvédőt, miközben Tristan hiába próbálta elkapni.
De a könyörtelen sors nem érte be ennyivel. Egy pillanatra elnémult társam fújtatása és nyögése, hogy vérfagyasztó sikolyt hallasson helyettük.
- Szarik a rohadék, Jim! Mindent összeszarik!

A macska nyilvánvalóan be akarta vetni minden rendelkezésre álló fegyverét, és Tristannak kár is volt szólnia. Az orrom megelőzte a bejelentését, és lázasan tekertem lefelé az ablakot. De ugyanolyan gyorsan már tekertem is visszafelé, ahogy elképzeltem, hogy Georgina megszökik és eltűnik a nagy, büdös semmiben.

Az út további részére gondolni sem szeretek. Megpróbáltam szájon át lélegezni, Tristan pedig sűrű felhőkben fújta a Woodbine füstjét, de a szag így is rettenetes volt. Közvetlenül Darrowby előtt megállítottam a kocsit, és egyesült erővel hajszát indítottunk az állat ellen; néhány újabb sebesülés, köztük egy, az orromon esett különösen fájdalmas karmolás árán sarokba szorítottuk, és visszazártuk a dobozba.

Georgina még a műtőasztalon is bemutatott egy-két trükköt. Étert és oxigént használtunk az altatáshoz, ő pedig képes volt visszatartani a lélegzetét, amíg a maszk a pofáján volt, aztán váratlanul új erőre kapott, amikor azt hittük, hogy már alszik. Mindketten leizzadtunk, mire végül elnyugodott.

Gondolom, elkerülhetetlen volt az is, hogy nehéz műtétünk legyen. A macska méhtelenítése meglehetősen célirányos művelet, és manapság számos ilyen műtétet végzünk minden komplikáció nélkül, de a harmincas években, különösen a vidéki praxisban még ritka volt, ennélfogva sokkal nagyobb vállalkozásnak számított.

Ezen a területen is kialakítottam a magam tapasztalatát arról, hogy mit tartok előnyösnek és hátrányosnak. Például arra jöttem rá, hogy a sovány macska könnyebb eset, mint a kövér. Georgina pedig rettenetesen kövér volt.

Amikor felnyitottam a hasát, tengernyi háj bukott elő mindent elborítva, és idegtépően sokáig tartott, amíg kiemeltem a bél részeit vagy az omentumot a csipeszemmel, rosszkedvűen megvizsgáltam, majd visszahelyeztem őket. Mire sikerült végül befognom a fémpofák közé a rózsaszínű petefészket és kihúznom a méh puha szövetét, erős fáradtság lepett meg. Valójában rutinműtét volt, én mégis mélységes kimerültséget éreztem, mire elhelyeztem az utolsó öltést is.
Betettem az alvó macskát a dobozba és odaintettem Tristant:
- Gyere, vigyük haza, mielőtt felébred! - Elindultam a folyosón, de ő a karomra tette a kezét.
- Jim - mondta ünnepélyesen. - Tudod, hogy a barátod vagyok.
- Hát persze, Tristan.
- Bármit megtennék érted, Jim.
- Ebben nem kételkedem.
Vett egy mély lélegzetet.
- Egyvalamit kivéve. Nem ülök be még egyszer abba a rohadt kocsiba.
Lemondóan bólintottam. Még csak nem is hibáztathattam érte.
- Rendben van - mondtam. - Akkor indulok egyedül.

Beszállás előtt fenyőillatú fertőtlenítővel fújtam be az utasteret, de nem sokat segített. Egyedül az a remény éltetett, hogy Georgina nem ébred fel Rayton előtt, ám ez is meghalt bennem, amikor elértem Darrowby piacterét. Felállt a szőr a hátamon, ahogy meghallottam a baljós kapirgálást a hátsó ülésre helyezett dobozból. Olyan volt, mint a távoli méhzümmögés, de én tudtam, mit jelent: múlóban van az altató hatása.

Ahogy kijutottam a városból, ráléptem a gázra. Ritkán tettem ilyet, mert valahányszor negyven mérföld fölé vittem a sebességet, a motor és a karosszéria olyan zajos tiltakozásba kezdett, hogy mindig attól féltem, mindjárt szétesik az egész. De most nem törődtem ezzel. Összeszorított foggal száguldottam, tekintetemet előre szögezve, de nem láttam sem az országutat, sem a mellettem rohanó kőfalakat; minden figyelmem a hátam mögé irányult, ahol egyre közelebbről és egyre dühösebben hallatszott a kurrogás.

Amikor mérges nyivákolássá erősödött, amelyet a kartondobozt szaggató vad karmok zaja kísért, elkezdtem remegni. Amikor behajtottam Raytonba, hátrapillantottam. Georgina már félig kinn volt a dobozból. Hátranyúltam, megragadtam a nyakát, és amikor a fékre lépve megálltam a Jázmin Lak kapujánál, a másik kezemmel az ölembe tettem a macskát.
Elernyedtem az ülésen, és hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal kieresztettem a visszatartott levegőt. Merev arcvonásaim már-már mosolyba fordultak, amikor megláttam a kertben tevékenykedő Mrs. Becket.

Örömkiáltással vette át tőlem Georginát, de rémült hápogásba kezdett, amikor felfedezte a leborotvált területet és a két varratot a macska hasán.
- Jaj, drágaságom! Mit tettek veled azok a csúnya bácsik? - Magához ölelte az állatot, és rám meredt.
- Az állatka jól van, Mrs. Beck, erről biztosíthatom - mondtam. - Ma este adjon neki egy kis tejet, holnap pedig valami szilárd ételt. Nincs miért aggódnia.
Elbiggyesztette a száját.
- Akkor jó. Most pedig... - vetett rám egy oldalpillantást -, gondolom, kéri a pénzét?
- Nos, hát...
- Itt várjon. Mindjárt hozom. - Sarkon fordult, és bement a házba. Nekidőltem a bűzlő kocsinak, a kezemen és az orromon sajogtak a karmolások, a zakóm könyökén lifegett a szakadás, és testileg-lelkileg kimerültnek éreztem magam. Egész délután nem végeztem mást, mint egy macska ivartalanítását, de tudtam, hogy ma már nem leszek képes többre.

Apatikusan figyeltem a kerti úton közelgő hölgyet. Erszény volt nála. A kapunál megállt és rám nézett.
- Tíz shilling, ugye?
- Úgy van.
Egy ideig kotorászott az erszényben mielőtt - bánatos tekintettel - kiemelt volna egy tíz shillingest.
- Jaj, Georgina, Georgina, milyen sokba kerülsz te nekem! - sóhajtozott.
Óvakodva előre nyújtottam a kezem, de ő visszahúzta a bankjegyet.
- Egy pillanat, majdnem elfelejtettem. Ki kell majd vennie a varratokat, igaz?
- Igen, tíz nap múlva.

Elszántan szorította össze a száját.
- Nos, akkor rengeteg időm van még fizetni, hiszen úgyis visszajön.
- Vissza? De hát azt csak nem várja el...
- Mindig is azt tartottam, hogy nem helyes előre kifizetni egy munkát - mondta. - Lehet, hogy addig valami szörnyűség történik Georginával.
- De... de...
- Nem, már döntöttem - mondta. Visszatette a pénzt, végleges elhatározással becsukta az erszényt, és elindult a ház felé. A kerti út közepén járt, amikor mosolyogva visszanézett a válla fölött.
- Igen, ezt fogom tenni. Majd akkor fizetek, amikor visszajön.

* * *

NaAkinekIgazaVagyonKiAzKiAz?

James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén

37.

Óhatatlanul kicsit önelégültnek éreztem magam, mikor kinyomtam a fényes piros gumilabdát a kutya hasán ejtett metszésen át. Elég kisállat-munkánk került Darrowbyban, hogy kellemes változatosságnak tekintsük a farmok körüli normális munkánk közben, de ahhoz nem elég, hogy közönyössé tegyen bennünket. A nagyvárosi praxissal rendelkező orvos bizonyára érdektelen rutinmunkának tekint egy gyomorfelmetszést, de engem, amikor elnéztem az asztalon végigguruló és a rendelő padlóján felpattanó kis piros labdát, a siker melege öntött el.
A nagy, vánszorgó vörös szetterkölyköt aznap délelőtt hozták be; úrnője azt mondta, két napja szenved és időnként hány - éppen mióta a kislányuk labdája titokzatosan eltűnt. Nem volt nehéz a diagnózis.
Visszatűrtem a gyomorseb széleit, s kezdtem lezárni sebvarró fonállal. Kellemes könnyedség fogott el, nem úgy, mint Tristant, aki nem gyújthatott cigarettára a mögötte üvegpalackban bugyborékoló éter miatt, amely a kutya pofája elé tartott altatómaszkba szivárgott; kedvetlenül meredt a betegre, és szabad kezének ujjaival az asztalon dobolt.
De hamarosan átszállt rám a feszültség, mert a műtő ajtaja kivágódott, és bevonult Siegfried. Nem tudom miért, de valahányszor Siegfried figyelt munka közben, mindig szétestem: mintha nagy hullámok gördültek volna ki belőle - türelmetlenség, kétségbeesés, kritika, ingerültség. Máris éreztem, hogy a hullámok lökdösnek, noha munkaadóm arca kifejezéstelen volt; ott állt csendben az asztal végén, de ahogy teltek a percek, egy kitörni kész vulkán érzetét keltette bennem. A kirobbanás akkor következett be, amikor kezdtem a hasizom mély rétegét összevarrni. A bélhúrt húztam ki egy üvegedényből, mikor heves lélegzetvételt hallottam.
- Az istenért, James! - kiáltotta Siegfried. - Ne húzkodd már azt a rohadt bélhúrt! Tudod mibe kerül az félméterenként? Még szerencse, hogy nem tudod, mert elájulnál. És az a drága hintőpor, amit összevissza szórsz - van belőle vagy negyed kiló a kutyában. - Elhallgatott, s néhány pillanatig zihálva lélegzett. - Még valami: ha tamponozni akarsz, elég egy kis vatta - nem kell minden alkalomra egy fél négyzetméter, amennyit te használsz. Add ide azt a tűt. Megmutatom neked.
Sietősen kezet mosott, és átvette a műtétet. Először egy csipetnyi jodoformport vett, és finoman a sebbe szórta, olyanformán, ahogy egy idős hölgy eteti az aranyhalait, aztán levágott egy kis darab bélhúrt, és folyamatosan összevarrta az izmot; alig hagyott eleget kívül, hogy csomót kössön a végére. Bizonytalan is volt, hogy sikerül-e, de végül néhány pillanatig tartó feszült összpontosítás után megkötötte.
A műveletet vagy tízszer megismételte, mikor összezárta a bőr sebét selyem sebvarróval; orra csaknem hozzáért a beteghez, mikor a rövid végekre csipesszel csomót kötött. Mire befejezte, némileg kidülledt a szeme.
- Helyes, állítsd le az étert, Tristan - mondta, s közben két centi vattát tépett, és finomkodva letörölte a sebet.
Felém fordult, és nyájasan mosolygott. Elszorult szívvel láttam, hogy arcát elönti a türelmes kifejezés.
- James, kérlek, ne érts félre. Kitűnő munkát végeztél ezen a kutyán, de ügyelned kell a takarékossági szempontokra is. Tudom, hogy ez most neked semmit sem jelent, de egyszer majd kétségkívül neked is meglesz a saját praxisod, s akkor majd megérted azokat a gondokat, amelyek az én vállamat nyomják. - Megveregette a karomat, és én megacéloztam a lelkem, mikor oldalt hajtotta a fejét, s mosolya egy parányit csibészessé vált. - Végtére is, James, te is egyetértesz azzal, hogy valamennyi nyereségre is szert kell tenni.

Egy hét múlva éppen egy alvó csikó nyakán térdeltem a mező közepén, a nap forrón sütötte a hátamat, s én néztem a békésen lehunyt szemeket, a keskeny pofát, amely eltűnt a kloroformos vászon álarcban. Még néhány csepp altatót cseppentettem a szivacsra, aztán visszacsavartam az üveg tetejét. Eleget kapott.
El sem tudnám mondani, hányszor végigjátszottuk Siegfrieddel ezt a jelenetet: a ló fekszik fűágyában, munkaadóm szabdalja az egyik végét, én meg a fejét figyelem. Siegfriedben egyedülállóan keveredett a született lovas ember és az ügyes sebész, ezzel én nem vetélkedhettem, így hát óhatatlanul altatóorvossá alakultam át. Szerettünk a szabadban operálni; így tisztább volt, s ha a ló megvadult, kevesebb módja nyílott kárt tenni magában. Mindig reménykedtünk a szép időben, s ma szerencsénk volt. A korai párában végigpillantottam a számtalan boglárkán; teli volt velük a mező, mintha egy fénylő sárga tengerben ültem volna. A virágpor beborította a cipőmet s alattam a ló nyakát.
Minden nagyjából úgy történt, ahogy szokott. Bementem a csikóval a bokszba, rácsatoltam az altatókosarat a fejszerszámra, aztán nyugodtan kivezettem a mező egy puha, vízszintes darabjára. Egy emberre rábíztam, hogy tartsa hosszú száron a fejszerszámot, és ráöntöttem az első köbcenti kloroformot a szivacsra. A csikó prüszkölt és fejét rázta az idegen szagtól. Az ember lassan körbevezette, s én folyvást adtam a csikónak még egy kis kloroformot, míg végül tántorogni és imbolyogni nem kezdett; ez az állapot mindig eltartott néhány percig, s én magabiztosan vártam Siegfried kis beszédét, amely ilyenkor volt esedékes. Nem csalódtam.
- Nem fog lefeküdni, James. Nem kellene egyik mellső lábát felkötnünk?
Szokásomhoz híven süketnek tettettem magam, s néhány másodperc múlva a csikó egy utolsót kóválygott, és az oldalára zuhant. Siegfried, megszabadulva kényszerű tétlenségétől, működésbe kezdett.
- Ülj a fejére! - kiáltotta. - Kössenek egy kötelet a felső hátsó lábára, és húzzák előre! Hozzák ide azt a vödör vizet! Gyerünk - mozgás!
Vad változás volt ez. Pillanatokkal előbb még béke és csend, most meg emberek rohannak mindenfelé, s egymásba ütköznek, Siegfried kiáltásaitól ösztökélve.
Harminc év múltán még mindig lovakat altatok Siegfriednek, és ő még most is azt mondja:
- Nem fog lefeküdni, James.
Manapság leginkább intravénás Thiopentone injekciót alkalmazok, s a ló úgy tíz másodperc alatt elalszik tőle. Nem sok időt hagy Siegfriednek, hogy elmondja a mondókáját, de azért rendszerint sikerül neki beszorítania a hetedik és a tizedik másodperc közé.
Aznapi betegünk megsérült. Mégpedig elég súlyosan ahhoz, hogy az altató alkalmazását igazolja. A kitűnő vadászkancától származó csikó körbevágtatott a karámjában, s hirtelen vágyat érzett, hogy meglátogassa a kinti világot. Kiválasztotta az egyetlen hegyes karámoszlopot, s a felett próbált átugrani, s karóba húzta magát a mellső lábai között. Igyekeztében, hogy szabaduljon, sok kárt tett a szügye körül; szinte mészárszéki látvány volt nagy területen felhasogatott bőrével, a kilógó nagy mellizmokkal, amelyeket mintha hentesbárddal vágtak volna át.
- Fordítsák a hátára - mondta Siegfried. - Most jó. - Elővett egy szondát a füvön mellette fekvő tálcáról, és gondosan átvizsgálta a sebet. - Csont nem sérült - dörmögte, még mindig a mélységbe kukucskálva. Aztán elővett egy csipeszt, és kihalászott minden szabad diribdarabot, majd hozzám fordult.
- Jó nagy sebvarró munka az egész. Folytathatod, ha akarod.
Miközben helyet cseréltünk, eszembe jutott, hogy csalódott, amiért nem valami érdekesebb esetet kezelünk. Biztosan nem kérne meg, hogy vegyem át, ha valami rejtetthere-operációról vagy hasonlóról volna szó. Aztán, mikor kézbe vettem a tűt, emlékezetembe beugrott a kutyán végzett gyomoroperáció. Talán próbára tesz pocsékoló szokásaim miatt. Most azonban vigyázni fogok!
Apró darab bélhúrt fűztem a tűbe, beleszúrtam az átmetszett izomba, s némi erőfeszítéssel a helyére varrtam. De vesződséges munka volt csomót kötni a kurta végekre - háromszor annyi időmbe került, mint kellett volna. Mindazonáltal makacsul kitartottam. Figyelmeztettek, s nem akartam újabb kioktatásban részesülni.
Vagy fél tucat varratot raktam be, mikor megéreztem a hullámokat. Munkaadóm a közelemben térdelt a ló nyakán, és a helytelenítés tajtékos habjai közelről vágódtak nekem. Még két varraton át kitartottam, akkor Siegfried vad suttogásban robbant ki:
- Mi a fenét vacakolsz, James?
- Hát varrok. Mi a baj?
- De miért lacafacázol azokkal a kis darab bélhúrokkal? Itt töltjük az egész kurva napot.
Újabb csomókat pisztergáltam az izomba.
- A takarékosság okából - suttogtam vissza öntudatosan.
Siegfried úgy pattant fel a nyakról, mintha megharapta volna a ló.
- Ezt nem bírom tovább! Add ide, majd én csinálom!
Odalépett a tálcához, kiválasztott egy tűt, s megragadta az üvegedényből kinyúló bélhúr szabad végét. Karjának kaszáló mozdulatával hatalmas tekercs húrt húzott ki, az orsó olyan vadul pörgött az edényben, mint egy legyezőorsó, ha nagy lazac van a horgon. Visszatért a lóhoz, kicsit megbotlott, mert a húr a bokájára tekeredett, aztán varrni kezdett. Nem ment könnyen, mert karját teljesen kinyújtva sem volt képes szorosra húzni a sebvarró fonalat, s minduntalan fel kellett állnia és leguggolnia. Mire visszarakta az izmokat eredeti helyükre, zihált, és némi verejtékharmatot láttam a homlokán.
- Valahonnan vér szivárog - motyogta, s megint meglátogatta a tálcát, ahol vadul letépett egy darabot a nagy tekercs vattából. Rendetlen fehér uszályt vontatva maga után a boglárkákon, visszajött, és kitamponozta a sebet a vattatömeg egy sarkával.
Megint vissza a tálcához.
- Egy kis por, mielőtt bevarrnám a bőrt - mondta könnyedén, és megmarkolt egy kilós dobozt. Egy pillanatig célzott a seb felett, aztán csuklója szertelen rándulásaival szórni kezdte a port. Sok került a sebbe, de még sokkal több szállongott a ló más testrészeire, rám, a boglárkákra, s egy különlegesen szeszélyes lökés elhomályosította a lábkötelet tartó ember izzadó arcát. Mikor abbahagyta a köhögést, nagyon hasonlított Cocóra, a bohócra.
Siegfried több méter fonállal összevarrta a bőrt, s amikor hátralépett és szemügyre vette a szép tiszta végeredményt, láttam, hogy nagyszerű kedve van.
- No, hát ez pompás. Az ilyen fiatal ló egykettőre meggyógyul. Nem lepődnék meg, ha nyoma sem maradna.
Miközben a műszereket mostam a vödörben, odajött hozzám, és megszólított:
- Bocsáss meg, James, hogy így kilöktelek, de őszintén szólva nem tudtam, mi ütött beléd - olyan voltál, mint egy öreg tyúk. Tudod, az nem kelt jó benyomást, ha az ember hitvány kis mennyiségű anyaggal dolgozik. Az embernek bizonyos... szóval... nagyvonalúsággal kell operálnia, ha szabad így fogalmaznom, s az nem megy, ha fukarkodsz.
Lemostam, megtörölgettem és rátettem a tálcára a műszereket. Aztán felemeltem a tálcát, és elindultam a mező végében nyíló kapu felé. Siegfried mellettem jött, és vállamra tette a kezét.
- Kérlek, ne gondold, hogy hibáztatlak, James. Talán a skót neveltetésed az oka. És ne felejtsd el, ez a neveltetés annyi, számomra oly rokonszenves tulajdonságot plántált beléd - becsületességet, szorgalmat, hűséget. De biztosra veszem, hogy ti skótok, a te véleményed szerint is - itt megállt és az ujját billegtette felém -, olykor túlontúl spórolósak vagytok. - Aprót nevetett. - Tehát jegyezd meg, James, hogy ne légy túl - hm - takarékos operáció közben.
Végigmértem. Ha gyorsan ledobom a tálcát, akkor biztosan le tudom teríteni egy jobbhoroggal. Siegfried folytatta.
- De tudom, hogy nem kell tovább szövegelnem neked, James. Te mindig odafigyelsz arra, amit mondok.
Hónom alá szorítottam a tálcát, és újra elindultam.
- Igen - mondtam. - Odafigyelek. Minden egyes alkalommal.

* * *

Jelenatura

A. D. Mello - Szárnyalás


A Mezőgazdasági Minisztérium elrendelte, hogy ki kell irtani a verebeket, mivel azok veszélyeztetik a gabonatermést.
Amikor a verebeket kiirtották, rovarok légiói ereszkedtek a termésre, melyeket korábban a verebek megettek, és kezdték azt pusztítani, mire a Mezőgazdasági Minisztérium költséges rovarölő-szerekkel állt elő.
A szerek azonban megdrágították a terményből készült ételt. Azonkívül az egészségre is károsak voltak. Túl későn fedezték hát fel, hogy bár a verebek ugyan megdézsmálták a gabonát, mégis ők biztosították az egészséges és olcsó táplálékot.

Nincs rózsa kőris nélkül...

* * *

Szakma-valóság

James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén

Erről nem beszéltek a könyvek, gondoltam, amikor a hó befújt a nyitott ajtórésen, és ellepte csupasz hátamat.
Hason feküdtem a kockaköves padlón, valami meghatározhatatlan trágyalétócsában, karom hónaljig a kínlódó tehénben, s lábammal kaparászva igyekeztem támaszt találni ujjaimnak a kövek között. Derékig meztelen voltam, s a hó elkeveredett a testemet ellepő piszokkal és alvadt vérrel. A farmer füstölgő olajlámpát tartott fölém, pislákoló fénykörén túl nem láttam semmit.

Nem, a könyvek nem beszéltek arról, milyen félhomályban köteleket és műszereket keresni; hogyan lehet tisztálkodni fél veder állott vízben; milyen az, amikor a kövek belenyomódnak az ember mellkasába. Sem a karok lassú zsibbadásáról, az izmok fokozódó bénulásáról, mikor az ember ujjai a tehén erőteljes kilökő nyomásai ellen dolgoznak.

Nem esett szó a fokozatos kimerülésről, a hiábavalóság érzetéről, a vakrémület távoli halk hangjáról. Visszagondoltam a szülészeti könyv képére. Tehén áll a csillogóan tiszta padlón, s egy elegáns állatorvos makulátlan szülészeti köpenyben tapintatos mélységig beledugja a karját. Könnyed és mosolygó, a farmer és segítői is mosolyognak, még a tehén is mosolyog. Sehol semmi kosz, vér vagy izzadság.

Az az ember a képen éppen befejezte kitűnő ebédjét, és átment a szomszédba egy kis borjaztatásra, puszta élvezetből, mintegy desszertként. Nem mászott ki vacogva az ágyából hajnali kettőkor, és nem döcögött a fagyott havon húsz kilométert álmosan előremeredve, míg a magányos farm fel nem bukkant a reflektorok fényében. Nem kapaszkodott nyolcszáz métert a fehér domboldalon az ajtótlan pajtáig, ahol a betege feküdt.

Megpróbáltam még néhány centivel beljebb furakodni a tehénbe. A borjú farfekvéses volt, s én keservesen igyekeztem egy vékony kötélhurkot az alsó állkapcsa felé tolni az ujjam hegyével. Közben a karomat összepréselte a borjú és a csontos medence. A tehén minden toló erőfeszítésétől csaknem elviselhetetlenné vált a nyomás, aztán lazított az állat, és én még néhány centivel beljebb toltam a kötelet. Azon tűnődtem, meddig bírom ezt. Ha nem húzom a hurkot hamarosan arra az állkapocsra, soha ki nem szedem a borjút.

Felnyögtem, összeszorítottam a fogamat, és megint előrenyúltam.

Újabb hópamat zúdult be, s én szinte hallottam a pelyheket sisteregni izzó hátamon. A homlokomat is kiverte a verejték, és belecsepegett a szemembe, ahogy a kötelet toltam.
Nehéz ellésnél mindig van egy pillanat, mikor az ember kételkedni kezd, hogy megnyerheti-e a csatát. Eljutottam erre a fokra.

Különböző beszédecskék villantak át az agyamon. „Talán jobb volna levágni ezt a tehenet. A medencéje olyan kicsi és szűk, hogy azon aligha fér ki a borjú.” Vagy: „Szép hízott állat, kitűnő húsa lehet. Nem volna jövedelmezőbb, ha kihívatná a mészárost?” Vagy talán: „Ez nagyon rossz fekvés. Egy tágas tehénben könnyű volna megfordítani a fejet, de ebben az esetben csaknem lehetetlen.”

Persze kiszedhettem volna a borjút embryotomiával: drótot húzok a nyaka köré, és lefűrészelem a fejét. Oly sokszor végződik az ellés úgy, hogy a padló tele van fejjel, lábakkal, belsőrészhalmokkal. Vastag könyvek tanították a borjúfeldarabolás számtalan módozatát.

De itt egyik sem ért semmit, mert a borjú élt. A leghosszabb nyújtózkodásommal ujjam elért a szájnyílás sarkáig, s meglepetésemre a kis állat nyelve megmoccant. Nem számítottam rá, mert a borjak ilyen testhelyzetben rendszerint elpusztulnak, megfulladnak a nyak erős hajlásától és az anyaállat erőteljes szülőgörcseitől. De ebben a borjúban még égett az élet egy szikrája, s így egyben kellett előhúzni.

Odamentem a most már hideg és véres vízhez, s némán beszappanoztam a kezem. Aztán megint lefeküdtem, a kövek még jobban nyomták a mellkasomat, mint eddig. Megtámasztottam lábujjamat a kövek között, kiráztam szememből az izzadságot, és századszor benyomtam a tehénbe a karomat, amelyet szinte már spagettinek éreztem; végig a borjú száraz kis lábai mellett, amelyek mint a dörzspapír tépték a húsomat, aztán a meghajlított nyakig, onnan a fülig s végül, gyötrelmesen, a pofa mentén az alsó állkapocs felé, amely életem fő céljává vált.

Hihetetlennek látszott, hogy már csaknem két órája ezt csinálom: küszködöm fogyó erővel azért, hogy azt a kis hurkot ráhúzzam az állkapocsra. Minden mást megpróbáltam - visszanyomni a lábat, tompa horgot a szemgödrébe akasztva óvatosan húzni, de végül is visszatértem a hurokhoz.

Nyomorúságos história volt, elejétől végig. A farmer, Mr. Dinsdale kevés szavú, magas, bánatos férfiú, mintha mindig a legrosszabbra számított volna. Mellette állt magas, szomorú, hallgatag fia, s kettesben egyre mélységesebb búval figyelték erőfeszítéseimet.

De a legrosszabb a bácsi volt. Mikor beléptem a domboldali pajtába, meglepetéssel láttam, hogy egy lapos nemezkalapos, csillogó szemű kis öregember kényelmesen leereszkedik egy szalmabálára. A pipáját tömködte, és szemlátomást alig várta a műsort.
- Aggy isten, fiatalember - kiáltotta orrhangon West Riding-i tájszólásban. - Én Mr. Dinsdale bátyja vagyok. Odaát Listondale-ben gazdálkodom.
Leraktam a szerszámaimat és bólintottam.
- Jó reggelt! Engem Herriotnak hívnak.
Az öreg átható tekintettel nézett rám:
- Az én állatorvosom Mr. Broomfield. Gondolom, hallott róla - azt hiszem, mindenki ismeri. Mr. Broomfield nagyszerű ember, kiváltképp borjazásnál. Tudja, még sose láttam, hogy ne sikerült volna neki...
Kiszorítottam egy halvány mosolyt. Bármikor máskor szívesen hallottam volna, milyen jó a kollégám, de most valahogy nem, most nem. Sőt a szavak egy kis lélekharangot kondítottak meg bennem.
- Nem, sajnos nem ismerem Mr. Broomfieldet - mondtam, levetve zakómat, és igencsak vonakodva, lehúzva fejemen át az ingemet. - De nem régóta lakom ezen a vidéken.
A bácsi elszörnyedt.
- Nem ismeri! Hát akkor maga az egyetlen ember, aki nem ismeri. Mondhatom magának, csuda nagyra tartják Listondale-ben. - Megrendülten elhallgatott, s meggyújtotta gyufával a pipáját. Aztán rápillantott libabőrös felsőtestemre. - Az a Mr. Broomfield, az ha levetkőzik, olyan mint egy bokszoló. Én még ilyen izmos embert nem láttam.

Tompán elborított a gyengeség hulláma. Hirtelen ólomlábúnak és alkalmatlannak éreztem magam. Mikor kiraktam köteleimet és műszereimet egy tiszta törülközőre, az öregember megint megszólalt:
- És, ha szabad kérdeznem, mikor vizsgázott le?
- Ó, úgy hét hónapja.
- Hét hónapja! - A bácsi elnézően elmosolyodott, lenyomkodta a dohányt, és büdös kék füstfelhőt fújt a levegőbe. - Hát én azt tartom, hogy egy kis tapasztalatnak nincs párja. Mr. Broomfield most már több mint tíz éve dolgozik nálunk, és igazán érti a mesterségit. Nem, a könyvek nem sokat érnek. A tapasztalat, az az igazi.

Fertőtlenítőt öntöttem a vödörbe, és gondosan beszappanoztam a karomat. Letérdeltem a tehén mögé.
- Mr. Broomfield először mindig valami különleges kenőolajat rak a karjára - mondta a bácsi, elégedetten szippantva a pipájából. - Azt mondja, megfertőződne a méh, ha csak szappant és vizet használna.

Megkezdtem a vizsgálatot. Ez az a jelentőségteljes pillanat, amelyet minden állatorvos átél, mikor becsúsztatja a kezét egy tehénbe. Másodperceken belül kiderül, hogy tizenöt perc múlva felvehetem-e a zakómat vagy többórás nehéz munkának nézek elébe.

Ez alkalommal nem kísért szerencse; nagyon rossz fekvése volt a borjúnak. A fej hátul és nincs hely: mintha egy fejletlen üszőben tapogatnék, nem egy másodszor borjazó tehénben. És teljesen száraz volt - a „víz” órákkal ezelőtt elfolyhatott. Kinn legelt a dombokon, és egy héttel az ideje előtt kezdett borjazni: ezért kellett ebbe a félig romos pajtába hozni. Akárhogy is, hosszú ideig nem térhetek vissza az ágyamba.
- Nos, mit talált, fiatalember? - vágta szét a bácsi metsző hangja a csendet. - A feje hátra van, mi? Akkor könnyű dolga lesz. Láttam, mit csinál ilyenkor Mr. Broomfield - körbeforgatja a borjút, és a hátsó lábánál fogva kihúzza.

Hallottam már ezt az ostobaságot. A rövid praxis megtanított rá, hogy minden farmer szakértő, ha a másik farmer állatairól van szó. Ha a saját jószágukkal van baj, többnyire rohannak telefonálni az állatorvosnak, de a szomszédaiknál magabiztosak és hozzáértők, teli bölcs tanáccsal. És azt is megfigyeltem, hogy tanácsukat rendszerint értékesebbnek tartják, mint az állatorvosét. Mint most is, például: a bácsi nyilvánvalóan elismert bölcs volt, s a Dinsdale-ek alázatosan hallgatták minden megnyilatkozását.
- A másik módja ilyen esetben - folytatta bácsi -, hogy az ember összeszed egypár erős legényt, és kötéllel kihúzza a jószágot, akárhogy hátra van is a feje.

Felsóhajtottam, miközben ujjaimmal tapogatóztam.
- Sajnos ilyen szűk helyen lehetetlen a borjút megfordítani. Ha pedig anélkül húznánk ki, hogy a fejét megfordítjuk, biztosan eltörnénk az anyaállat medencecsontját.
A Dinsdale-ek összehúzták a szemüket. Nyilván azt gondolták, hogy kibúvókat keresek a bácsi magasabb rendű tudásával szembesülve.

És most, két órával később, közeledett a vereség. Már-már teljesen kimerültem. Ott henteregtem s feküdtem megalázva a szennyes köveken, miközben a Dinsdale-ek mogorva csendben figyeltek, és a bácsiból szünet nélkül áradt a kísérőszöveg. A bácsi vörös képe lángolt a gyönyörűségtől, apró szeme szikrázott: évek óta nem volt része ilyen élvezetes éjszakában. Százszorosan megérte a hosszú kapaszkodás fel a domboldalon. Élénksége egy pillanatra sem csökkent; minden percet kiélvezett.

Ahogy ott feküdtem, csukott szemmel, kosztól merev arccal, elnyílt szájjal, a bácsi kezébe vette a pipáját, és előrehajolt a szalmabálán.
- Ebbe beletört a bicskája, fiatalember -, mondta mély megelégedettséggel. - Mr. Broomfieldnek soha semmibe nem tört bele a bicskája, de hát neki nagy tapasztalata van. Aztán meg erős ember, igen erős ember. Azt az embert nem lehet kifárasztani.

A düh úgy áradt el bennem, mint egy korty erős ital. A helyes persze az lett volna, ha felkelek, ráöntöm a bácsi fejére a vödör véres vizet, lerohanok a dombról és elhajtok; el Yorkshire-ból, el a bácsitól, a Dinsdale-ektől, el ettől a tehéntől.

Ehelyett összeszorítottam a fogam, megfeszítettem a lábam, és minden erőmet beleadva nyomtam be a karom; és a hitetlenség megdöbbenésével éreztem, hogy a hurok átcsúszik az éles kis metszőfogak felett, be a borjú szájába. Óvatosan, imát mormolva, bal kézzel meghúztam a vékony kötelet, s éreztem, hogy a csúszócsomó megfeszül. Hurokba fogtam azt az alsó állkapcsot.

Végre csinálhattam valamit.
- Fogja ezt a kötelet, Mr. Dinsdale, és tartsa kicsit feszesen. Visszanyomom a borjút, és ha maga közben egyenletesen húzza, erre kell fordulnia a fejének.
- És ha lejön a hurok? - kérdezte a bácsi reménykedve.
Nem feleltem. Nekinyomtam a kezemet a borjú lapockájának, és tolni kezdtem a tehén izomösszehúzódásai ellen. Éreztem, hogy a kis test tőlem elfelé elmozdult.
- Most húzza egyenletesen, Mr. Dinsdale, de ne rángassa. - Magamban pedig: „Ó, Istenem, ne engedd, hogy lecsússzon.”

A fej felénk fordult. Éreztem, ahogy a nyak kiegyenesedik a karom mellett, s az egyik fül hozzáér a könyökömhöz. Elengedtem a lapockát, és megragadtam a kis orrot. Elrekesztve kezemmel a fogakat a vaginális faltól, addig vezettem a fejet, amíg oda nem került, ahol lennie kellett: a mellső lábakra.
Gyorsan kitágítottam a hurkot, míg a fülek mögé nem ért.
- Most húzza a fejét, mikor a tehén nyom.
- Nem, most a lábait kell húzni! - kiáltott a bácsi.
- Húzzák azt a kurva fejkötelet, ha mondom! - üvöltöttem teljes hangerővel, s mindjárt jobban éreztem magam, amint a bácsi sértődötten visszatért a bálájára.

A húzásra kijött a fej, s a test többi része könnyen követte. A kis állat mozdulatlanul feküdt a kövön, üveges, nem látó szemmel, a nyelve kék volt, s nagyon megdagadt.
- Nem él. Hát hogy is élne - dörmögte a bácsi újra harcba szállva.
Megtisztítottam a szájat a nyálkától, erősen belefújtam a torkába, és mesterséges légzést alkalmaztam. Miután néhányat nyomtam a bordákon, a borjú levegőért kapott, és a szemhéja megremegett. Aztán lélegzeni kezdett, és egyik lába megrándult.
A bácsi levette a kalapját, és hitetlenkedve a fejét vakarta.
- A mindenit, él. Aszittem, biztos belepusztult abba, amennyit elvacakolt vele. - A tűz nagy része elszállt belőle, s pipája üresen lógott a szájában.
- Tudom, mi kell ennek a kis jószágnak - mondtam. Megragadtam első lábainál fogva a borjút, és odahúztam az anyja fejéhez. A tehén az oldalán feküdt, fejét fáradtan a durva padlóra hajtotta. Bordái fel-alá jártak, szemét csaknem becsukva tartotta, mint aki már nem törődik semmivel. Aztán megérezte pofája mellett a borjú testét, és átalakult: tágra nyílt a szeme, és orra szaglászva vizsgálgatta az új dolgot. Minden szimatolással növekedett az érdeklődése, nagy keservesen mellére fordult, és orrával bökögette, tapogatta a borjút, miközben mélyen a mellkasából dörmögő hangok törtek elő. Aztán módszeresen nyalogatni kezdte a borjút.

A természet ilyen alkalomra tökéletes élénkítő masszázst kínál, s a kis jószág felpúposította a hátát, amikor a nyelv durva ízlelőbimbói végighúzódtak a bőrén. Egy percen belül már a fejét rázta, és megpróbált felülni.
Elvigyorodtam. Ez volt az, amit szerettem. A kis csoda. Úgy éreztem, ez sohasem szürkül el, akárhányszor látom is. Amennyire tudtam, letisztítottam magamról az alvadt vért és a piszkot, de nagyobb része úgy rászáradt a bőrömre, hogy a körmömmel sem tudtam eltávolítani. Majd otthon, a forró fürdő. Fejen át felhúztam az ingemet, s közben úgy éreztem, mintha hosszasan vertek volna egy vastag bottal. Minden izmom fájt. A szájam kiszáradt, szinte összeragadt az ajkam.

Egy hosszú, szomorú alak kóválygott felém.
- Nem inna valamit? - kérdezte Mr. Dinsdale. Éreztem, hogy mocskos arcom hitetlenkedő mosolyra feszül. Whiskyvel jól felöntött forró tea látomása úszott elém.
- Nagyon kedves, Mr. Dinsdale, szívesen innék valamit. Nehéz két óra volt.
- Nem - mondta Mr. Dinsdale, s állhatatosan nézett -, úgy gondolom, a tehén.

Hadarni kezdtem:
- Igen, persze, hogyne, csakis, adjon neki inni. Biztos nagyon szomjas. Jót fog tenni neki. Persze, persze, adjon neki inni.

Összeszedtem a holmimat, és kibotorkáltam a pajtából. Kinn még mindig sötét volt, és erős szél csapta csípősen szemembe a havat. Ahogy lefelé gázoltam a lejtőn, a bácsi éles és határozott hangja utoljára ütötte meg a fülemet.
- Mr. Broomfield nem enged inni adni borjazás után. Azt mondja, kihűl tőle a gyomor.

* * *

Kiálts, hogy biztonságban légy!

A. D. Mello - Kiálts, hogy biztonságban légy!


A próféta azért jött a városba, hogy megtérítse az ott lakókat.
Az emberek egy darabig figyelmesen hallgatták a prédikációit, de aztán fokozatosan elszállingóztak. Nem maradt ott egyetlen lélek sem, hogy a prófétára figyeljen.

Egyszer egy arra járó utazó megkérdezte a prófétát:

- Miért prédikálsz még mindig? Nem látod, hogy küldetésed teljesen reménytelen?

A próféta így válaszolt:

- Amikor elkezdtem prédikálni, abban a reményben tettem, hogy megváltoztatom az embereket. Hogy még mindig prédikálok és kiáltok, az pedig azért van, mert nem szeretném, ha ők változtatnának meg engem.

Csak álltál ott és rettegtél, hogy senki sem hallgat rád...
(Metallica: My Friend Of Misery)


"Hearing only what you want to hear
And knowing only what you've heard"

BUDAPEST melyik európai ország fővárosa?

* * *