Skócica

James Herriot: A repülő állatorvos

18. fejezet


Ahogy az idős hölgy felém nyújtotta a teáscsészét, megrándult bennem egy érzékeny ideg. Pontosan úgy nézett ki, mint Beckné asszony.

Az egyik helyi egyházközség összejövetelt rendezett a magányos repülősök szórakoztatására, én átvettem a csészét, visszaültem, és szinte képtelen voltam levenni a szemem a hölgy arcáról.
Mrs. Beck! Már láttam is magam előtt, ahogy ott áll a rendelő ablakánál.
- Hát, nem gondoltam volna, hogy maga ilyen szívtelen ember, doktor úr. - Remegett az álla, és szemrehányóan nézett fel rám.
- De Mrs. Beck! - mondtam. - Biztosíthatom róla, hogy a legkevésbé sem vagyok szívtelen. Pusztán arról van szó, hogy nem végezhetek el egy komoly műtétet tíz shillingért.
- Hát én azt reméltem, hogy megtesz ennyit egy magamfajta szegény özvegyasszonynak.

Elgondolkodva vizsgálgattam tömzsi, alacsony termetét, kicsattanó orcáját, a takaros kis kontyba fogott dús, szürke haját. Tényleg szegény özvegy lenne? Minden okom megvolt a kételkedésre. A közvetlen szomszédja Raytonban megerősítette a gyanúmat.
- Mesebeszéd, doktor úr - mondta. - Mindenkinél ezzel próbálkozik, de én tudom, hogy szép kis vagyona van. Több birtoka is van a környéken.
Vettem egy nagy levegőt.
- Mrs. Beck, sokszor adunk árengedményt olyan embereknek, akik nem tudnának többet fizetni, de amit maga kér, azt mi luxusműtétnek tekintjük.
- Még hogy luxus! - hápogta a hölgy. - Hiszen elmondtam magának, hogy Georgina nem győzi kihordani a kiscicákat. Folyton vemhes, és én nagyon aggódom érte. Már aludni sem tudok a nyugtalanságtól, hogy mikor jön a következő - forgatta a szemét.
- Megértem, és nagyon sajnálom. De újra csak azt mondhatom, hogy az ivartalanítás az egyetlen megoldás a problémára, az pedig egy fontba kerül.
- Annyit én nem tudok fizetni.
Széttártam a karom.
- És azt kéri tőlem, hogy vállaljam el fele áron? Külön, csak magának? Nevetséges. Ez a műtét azt jelenti, hogy eltávolítjuk a méhet és a petefészkeket, teljes altatásban. Egy ilyen műtéthez az anyag sem jön ki tíz shillingből.
- Ó, milyen kegyetlen maga! - Elfordult, kinézett az ablakon, és rázkódni kezdett a válla. - Hát nem esik meg a szíve egy szegény özvegyen?

Ez így ment már tíz perce, és lassan fel kellett fognom, hogy egy nálam erősebb jellemmel kerültem szembe. Az órámra pillantottam - már el kellett volna indulnom, és egyre nyilvánvalóbbá vált előttem, hogy ezt a csatát el fogom veszíteni.
Sóhajtottam. Lehet, hogy tényleg szegény özvegy.
- Rendben van, Mrs. Beck. Megcsinálom tíz shillingért, most az egyszer. Kedd délután megfelel?
Elpenderült az ablaktól, és mintegy varázsütésre mosoly jelent meg az arcán.
- Tökéletesen megfelel! Ez igazán kedves magától.
Elhúzott mellettem, én pedig követtem őt a folyosón.
- Még valamit! - mondtam, miközben kitártam előtte az ajtót. - Hétfő déltől ne adjon semmit enni Georginának. Üres gyomorral kell behoznia.
- Behoznom? - Beckné maga volt a megdöbbenés szobra. - De hát nekem nincsen autóm! Úgy gondoltam, hogy eljön érte!
- Úgy gondolta? De Rayton öt mérföldre van!
- Igen, utána pedig hazahozná. Én nem tudom megoldani a szállítást.
- Elhozni, megoperálni, és még vissza is vinni? Mindezt tíz shillingért?
Még mindig mosolygott, de már hideg fény villant a szemében.
- Nos, beleegyezett az árba: tíz shilling.
- De... de...
- Már megint kezdi? - Eltűnt a mosoly, és Beckné félrebillentette a fejét. - Én csak egy szegény...
- Rendben, rendben - mondtam gyorsan. - Kedden jelentkezem.

Amikor eljött a kedd délután, átkoztam magam a gyengeségemért. Ha behoznák azt a macskát, kettőkor megoperálhatnám, és fél háromkor már indulhatnék is vizitelni a farmokra. Bánom is én, ha fél órát veszteségesen dolgozom, de így meddig fog tartani?
Kifelé menet benéztem a nappali nyitott ajtaján. Úgy tudtam, hogy Tristan tanul, de mély álomba merült kedvenc karosszékében. Bementem, lenéztem rá, elbűvölve attól a zavartalan nyugalomtól, amelyet csak kivételesen jó alvóknál látni. Sima és békés volt az arca, akár egy csecsemőé, a képregénynél kinyitott Daily Mirror a mellkasára esett, és a Woodbine kialudt lelógó kezében.
Gyöngéden megráztam.
- Nem volna kedved velem jönni, Triss? Egy macskáért megyek.
Lassan tért magához, nyújtózkodva és ásítva, de gyorsan visszanyerte alapjában nyájas természetét.
- Hát persze, Jim - mondta egy utolsót ásítva. - Kész örömmel.
Beckné a raytoni út közepe táján lakott, a bal oldalon. „Jázmin Lak” - olvastam a fényesre festett kapun, és amikor beléptünk a kertbe, kinyílt a ház ajtaja, és az apró hölgy vidáman integetett felénk.
- Jó napot, uraim. Örülök, hogy megjöttek. - Bekísért minket a nappaliba, ahol a jó minőségű, masszív bútorok nem éppen szegénységről árulkodtak. Egy mahagóni szekrény nyitott ajtaján át poharak és palackok sorát pillantottam meg. Scotchot, Cherry brandyt és sherryt sikerült azonosítanom, mielőtt a térdével benyomta volna az ajtót.

Rámutattam egy spárgával átkötött kartondobozra.
- Tehát abba tette bele? Nagyon helyes!
- Nem, áldja meg az Isten, ő a kertben van. Ott szokott játszani délután.
- A kertben? - kérdeztem idegesen. - Akkor hozza be kérem, mert sietnünk kell.
A kikövezett konyhán át jutottunk el a hátsó ajtóhoz. Az ilyen vidéki házak mögött többnyire meglepően nagy földek vannak, és Mrs. Beck birtoka igencsak csinos volt. A szépen nyírt gyepet virágágyak szegélyezték, a napfényben ragyogó színekben játszottak az almák és a körték a fák lombjai között.
- Georgina! - fuvolázta Mrs. Beck. - Merre vagy, cicuskám?
Macskának nyoma sem volt, mire ő pajkos mosollyal fordult hozzám.
- Szerintem játszik velünk egy kicsit. Ő már csak ilyen, tudja.
- Valóban? - mondtam minden lelkesedés nélkül. - Hát, remélem, hogy hamarosan előkerül. Tényleg nincs sok...

Abban a pillanatban egy nagyon kövér cirmos ugrott ki egy krizantémbokorból, átsüvített a pázsiton és eltűnt a rododendronok között. Tristan szorosan a nyomában. A fiatalember bevetette magát a növények közé, mire a macska kibukkant az ágyás túlsó végén, néhány szökelléssel átszelte a gyepet, és fönn termett egy göcsörtös fán.
Tristannak harci tűz gyúlt a szemében, és fölkapott néhány lehullott almát a földről.
- Mindjárt leszedem onnan azt a csirkefogót - suttogta, és már célzott is.
Megragadtam a karját.
- Az ég szerelmére, Triss! - sziszegtem. - Ezt nem teheted. Dobd el az almákat!
- Tessék? Ja, igazad van. - Ledobta az almákat, és elindult a fa felé. - Akkor majd máshogyan kapom el.
- Várj egy kicsit! - húztam vissza a kabátjánál fogva. - Majd én. Te maradj a fa alatt, és próbáld meg elkapni, ha leugrik.

Tristan csalódott képet vágott, de én fenyegető pillantást vetettem rá. A macska mozgásából arra következtettem, hogy elég, ha a társam kissé túlzásba viszi az igyekezetet, és a macska meg sem áll a szomszéd megyéig. Elkezdtem megmászni a fát.
Szeretem a macskákat, mindig is szerettem őket, és mivel úgy gondolom, hogy az állatok ezt megérzik, általában a legnehezebb esetekkel is képes vagyok elbánni. Nem túlzás azt mondani, hogy büszke vagyok a macskás technikámra; most sem számítottam problémákra.
Enyhén kifulladva értem el a legfelső ágig, és kinyújtottam a kezem az összegörbült állat felé.
- Cicc-cicc - hízelegtem ellenállhatatlan macskahívó hangomon. Georgina hidegen nézett rám, és nem reagált, csak még jobban meggörbítette a hátát.
Még tovább nyújtózkodtam az ágon.
- Cicc-cicc. - Hangom akár az olvasztott méz, az ujjam a macska orra előtt. Most gyöngéden megvakargatom a képét, és nyert ügyem van nála. Ez mindig beválik.
- Pfú! - fújt rám figyelmeztetően Georgina, de én nem hátráltam meg, hanem megérintettem a szőrt az álla alatt.
- Pfú-pfú - Georgina prüszkölt, majd egy villámgyors balhorog, amely után véres seb maradt a kézfejemen.
Dühös morgások közepette visszavonultam a sebeimet ápolni. Odalent Mrs. Beck gyöngyözően kacagott.
- Jaj, ugye milyen kis csibész? Annyira játékos a szentem!

Felhorkantam és újra megindultam fölfelé az ágon. Ezúttal, gondoltam elszántam, ravaszabb leszek. Most gyorsan elkapom a grabancát.
Mintha csak olvasna a gondolataimban, a kis állat odaszökkent az ág végére, amely meghajlott a súlya alatt, ő pedig könnyedén leugrott a fűre.
Tristan azonnal pattant, teljes súlyával rávetette magát, és elkapta a hátsó lábát. Georgina hátra pördült, és habozás nélkül belemélyesztette a fogát Tristan hüvelykujjába, de ő rugalmasnak bizonyult.
Egyetlen fájdalmas üvöltés után villámsebesen fogást váltott, megragadta a macska nyakát, s egy pillanattal később már magasra tartotta a vadul kapálózó jószágot a levegőben.
- Megvan, Jim! - jelentette boldogan. - Elkaptam.
- Ügyes vagy. El ne engedd! - mondtam fojtott hangom, és a lehető leggyorsabban lekúsztam a fáról. Ami azt illeti, túl gyorsan, mert egy eltéveszthetetlen reccsenő hang azt jelezte, hogy egy darabon kiszakadt a zakóm könyöke.

De most nem törődhettem ilyen bagatell ügyekkel. Futva betereltem Tristant a házba, és kinyitottam a kartondobozt. Akkoriban még nem voltak speciális macskakosarak, ezért Georgina foglyul ejtése igencsak nehézkesnek bizonyult, mert a macska hol itt, hol ott próbált kibújni, miközben keserves nyávogással tiltakozott a megalázó bánásmód ellen.
Kimerítő tíz percbe tellett, amíg rácsuktuk a fedelet, de a sok méter erős spárgával körültekert roskatag kartondobozt sem éreztem elég biztonságosnak, amikor kicipeltem a kocsiba.

Mrs. Beck fölemelte az ujját, midőn indulni készültünk. A mondandójára várva én a kikarmolt kezemet vizsgálgattam gondosan, Tristan pedig a szájába vette a hüvelykujját.
- Doktor úr, remélem, gyöngéden fog bánni vele - mondta aggodalmasan. - Nagyon félénk, tudja.
Alig fél mérföldet tehettünk meg, amikor harci zajokat hallottam hátulról.
- Vissza! Menj vissza! Menj vissza, te rohadék! - Hátrapillantottam. Tristan bajban volt. Georginát láthatóan nem ijesztette meg a kocsi mozgása, újra meg újra kidugta karmos mancsát a doboz résein. Majd dühösen prüszkölő feje is megjelent, egészen a nyakáig. Tristan elszántan nyomogatta vissza az előtüremkedő testrészeket, de kétségbeesett kiáltásai elárulták, hogy a csata vesztésre áll.

Utolsó sikolyát az elkerülhetetlenség érzésével fogadtam.
- Kiszabadult, Jim! Kiszabadult a rohadék!
Hát ez nagyszerű. Aki vezetett már olyan autót, amelyben egy hisztérikus macska garázdálkodik, az el tudja képzelni a helyzetemet.
Ráborultam a volánra, ahogy a szőrös jószág hol balról, hol jobbról ugrott nekem, vagy végigkarmolta a tetőt és a szélvédőt, miközben Tristan hiába próbálta elkapni.
De a könyörtelen sors nem érte be ennyivel. Egy pillanatra elnémult társam fújtatása és nyögése, hogy vérfagyasztó sikolyt hallasson helyettük.
- Szarik a rohadék, Jim! Mindent összeszarik!

A macska nyilvánvalóan be akarta vetni minden rendelkezésre álló fegyverét, és Tristannak kár is volt szólnia. Az orrom megelőzte a bejelentését, és lázasan tekertem lefelé az ablakot. De ugyanolyan gyorsan már tekertem is visszafelé, ahogy elképzeltem, hogy Georgina megszökik és eltűnik a nagy, büdös semmiben.

Az út további részére gondolni sem szeretek. Megpróbáltam szájon át lélegezni, Tristan pedig sűrű felhőkben fújta a Woodbine füstjét, de a szag így is rettenetes volt. Közvetlenül Darrowby előtt megállítottam a kocsit, és egyesült erővel hajszát indítottunk az állat ellen; néhány újabb sebesülés, köztük egy, az orromon esett különösen fájdalmas karmolás árán sarokba szorítottuk, és visszazártuk a dobozba.

Georgina még a műtőasztalon is bemutatott egy-két trükköt. Étert és oxigént használtunk az altatáshoz, ő pedig képes volt visszatartani a lélegzetét, amíg a maszk a pofáján volt, aztán váratlanul új erőre kapott, amikor azt hittük, hogy már alszik. Mindketten leizzadtunk, mire végül elnyugodott.

Gondolom, elkerülhetetlen volt az is, hogy nehéz műtétünk legyen. A macska méhtelenítése meglehetősen célirányos művelet, és manapság számos ilyen műtétet végzünk minden komplikáció nélkül, de a harmincas években, különösen a vidéki praxisban még ritka volt, ennélfogva sokkal nagyobb vállalkozásnak számított.

Ezen a területen is kialakítottam a magam tapasztalatát arról, hogy mit tartok előnyösnek és hátrányosnak. Például arra jöttem rá, hogy a sovány macska könnyebb eset, mint a kövér. Georgina pedig rettenetesen kövér volt.

Amikor felnyitottam a hasát, tengernyi háj bukott elő mindent elborítva, és idegtépően sokáig tartott, amíg kiemeltem a bél részeit vagy az omentumot a csipeszemmel, rosszkedvűen megvizsgáltam, majd visszahelyeztem őket. Mire sikerült végül befognom a fémpofák közé a rózsaszínű petefészket és kihúznom a méh puha szövetét, erős fáradtság lepett meg. Valójában rutinműtét volt, én mégis mélységes kimerültséget éreztem, mire elhelyeztem az utolsó öltést is.
Betettem az alvó macskát a dobozba és odaintettem Tristant:
- Gyere, vigyük haza, mielőtt felébred! - Elindultam a folyosón, de ő a karomra tette a kezét.
- Jim - mondta ünnepélyesen. - Tudod, hogy a barátod vagyok.
- Hát persze, Tristan.
- Bármit megtennék érted, Jim.
- Ebben nem kételkedem.
Vett egy mély lélegzetet.
- Egyvalamit kivéve. Nem ülök be még egyszer abba a rohadt kocsiba.
Lemondóan bólintottam. Még csak nem is hibáztathattam érte.
- Rendben van - mondtam. - Akkor indulok egyedül.

Beszállás előtt fenyőillatú fertőtlenítővel fújtam be az utasteret, de nem sokat segített. Egyedül az a remény éltetett, hogy Georgina nem ébred fel Rayton előtt, ám ez is meghalt bennem, amikor elértem Darrowby piacterét. Felállt a szőr a hátamon, ahogy meghallottam a baljós kapirgálást a hátsó ülésre helyezett dobozból. Olyan volt, mint a távoli méhzümmögés, de én tudtam, mit jelent: múlóban van az altató hatása.

Ahogy kijutottam a városból, ráléptem a gázra. Ritkán tettem ilyet, mert valahányszor negyven mérföld fölé vittem a sebességet, a motor és a karosszéria olyan zajos tiltakozásba kezdett, hogy mindig attól féltem, mindjárt szétesik az egész. De most nem törődtem ezzel. Összeszorított foggal száguldottam, tekintetemet előre szögezve, de nem láttam sem az országutat, sem a mellettem rohanó kőfalakat; minden figyelmem a hátam mögé irányult, ahol egyre közelebbről és egyre dühösebben hallatszott a kurrogás.

Amikor mérges nyivákolássá erősödött, amelyet a kartondobozt szaggató vad karmok zaja kísért, elkezdtem remegni. Amikor behajtottam Raytonba, hátrapillantottam. Georgina már félig kinn volt a dobozból. Hátranyúltam, megragadtam a nyakát, és amikor a fékre lépve megálltam a Jázmin Lak kapujánál, a másik kezemmel az ölembe tettem a macskát.
Elernyedtem az ülésen, és hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal kieresztettem a visszatartott levegőt. Merev arcvonásaim már-már mosolyba fordultak, amikor megláttam a kertben tevékenykedő Mrs. Becket.

Örömkiáltással vette át tőlem Georginát, de rémült hápogásba kezdett, amikor felfedezte a leborotvált területet és a két varratot a macska hasán.
- Jaj, drágaságom! Mit tettek veled azok a csúnya bácsik? - Magához ölelte az állatot, és rám meredt.
- Az állatka jól van, Mrs. Beck, erről biztosíthatom - mondtam. - Ma este adjon neki egy kis tejet, holnap pedig valami szilárd ételt. Nincs miért aggódnia.
Elbiggyesztette a száját.
- Akkor jó. Most pedig... - vetett rám egy oldalpillantást -, gondolom, kéri a pénzét?
- Nos, hát...
- Itt várjon. Mindjárt hozom. - Sarkon fordult, és bement a házba. Nekidőltem a bűzlő kocsinak, a kezemen és az orromon sajogtak a karmolások, a zakóm könyökén lifegett a szakadás, és testileg-lelkileg kimerültnek éreztem magam. Egész délután nem végeztem mást, mint egy macska ivartalanítását, de tudtam, hogy ma már nem leszek képes többre.

Apatikusan figyeltem a kerti úton közelgő hölgyet. Erszény volt nála. A kapunál megállt és rám nézett.
- Tíz shilling, ugye?
- Úgy van.
Egy ideig kotorászott az erszényben mielőtt - bánatos tekintettel - kiemelt volna egy tíz shillingest.
- Jaj, Georgina, Georgina, milyen sokba kerülsz te nekem! - sóhajtozott.
Óvakodva előre nyújtottam a kezem, de ő visszahúzta a bankjegyet.
- Egy pillanat, majdnem elfelejtettem. Ki kell majd vennie a varratokat, igaz?
- Igen, tíz nap múlva.

Elszántan szorította össze a száját.
- Nos, akkor rengeteg időm van még fizetni, hiszen úgyis visszajön.
- Vissza? De hát azt csak nem várja el...
- Mindig is azt tartottam, hogy nem helyes előre kifizetni egy munkát - mondta. - Lehet, hogy addig valami szörnyűség történik Georginával.
- De... de...
- Nem, már döntöttem - mondta. Visszatette a pénzt, végleges elhatározással becsukta az erszényt, és elindult a ház felé. A kerti út közepén járt, amikor mosolyogva visszanézett a válla fölött.
- Igen, ezt fogom tenni. Majd akkor fizetek, amikor visszajön.

* * *