Örökítés vagy újrakezdés

Carlos Castaneda - Mágikus gyakorlatok

Don Juan nagyszámú gyakorlatot tanított meg nekem, de ennek a gazdag tudásanyagnak a birtokában is meghagyott abban a hitben, hogy nemzetségének én vagyok az utolsó láncszeme. Ennek a szerepnek az elfogadása számomra automatikusan magában foglalta azt a feladatot, hogy új utakat keressek nemzetsége tudásának elterjesztésben, mivel számára nem volt kétséges, hogy a hagyományt ápolni, folytatni kell.

Ezzel kapcsolatban tisztáznom kell egy nagyon fontos pontot: don Juan számára sohasem maga a tanítás, tudásának továbbítása volt a fontos, hanem az, hogy nemzetsége fennmaradjon.
Három másik tanítványa és én voltunk az eszközök - akiket állítása szerint maga a szellem választott ki, mégpedig az ő közreműködése nélkül -, hogy biztosítsuk e szellemi örökség folytonosságát.
Ezért don Juan titáni erőfeszítéssel dolgozott azon, hogy mindent, amit a mágiáról, a samanizmusról és a nemzetsége kifejlődéséről tudott, megtanítson nekem.

Oktatásom során ráébredt, hogy az én energiaalakzatom olyan mérhetetlenül különbözik az övétől - legalábbis ő úgy látta -, hogy ez csakis a nemzetsége végét jelentheti. Megmondtam neki, hogy bármilyen - mégha alig érzékelhető - különbség létezik is kettőnk között, roppantul zokon veszem ezt a következtetést.
Nem szívesen vettem magamra azt a terhet, hogy én vagyok nemzetsége utolsó képviselője, és az érvelését sem értettem.

(Yann Tiersen: Live aux eurock rue de cascades)

Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz

Megkérdeztem don Juantól, lehet-e tenni valamit azért, hogy az emberek jobban megértsék a tudomás izzásának mibenlétét.
- Nem, semmit - felelte. - A látók legalábbis semmit sem tehetnek. A látók célja az, hogy szabadok legyenek, hogy ítélkezésre képtelen, elfogulatlan tanúként éljenek; ha nem így lenne, egy kiigazított ciklus létrehozásának felelősségét kellene magukra vállalniuk, amit magától senki nem tehet. Az új ciklusnak, ha el kell jönnie, magától kell létrejönnie.


A. D. Mello

Annak a házaspárnak, amelyik nagyon izgult gyermekeik felnevelése miatt, ezt a rabbinikus tanácsot adta a Mester:
- Gyermekeiteket ne korlátozzátok saját tudásotokkal, mert ők már egy másik korban születtek.

* * *

Most akkor kiterjesztenünk, vagy nyesnünk kell magunkat?

A. D. Mello - Abszurd egypercesek

Amikor arról kérdezték, hogy mit tesz a tanítványaiért, a Mester ezt mondta:
- Azt, amit a szobrász tesz egy tigris szobráért: fog egy márványtömböt, és mindent lever róla, ami nem látszik tigrisnek.
Amikor később a tanítványok megkérdezték, hogyan is értette ezt, így válaszolt:
- Az én feladatom az, hogy leszedjek rólatok mindent, ami nem ti vagytok: minden gondolatot, érzést, beállítottságot és kényszert, ami a kultúrátokból és a múltatokból ragadt rátok.

* * *

Az elmúlás kinek fáj?

Dr. Csernus Imre - A Nő

Ott voltak a nagyszülők, akik már rájöttek arra,hogy egy csomó mindent rosszul csináltak.

A nagyszülők tudták, hogy mit hibáztak, de erről mélyen hallgattak, majd - a személyiségfejlődésükből (az öregségből) adódóan - elkezdték élni második gyermekkorukat, és sokkal gyorsabban megtalálták a közös nyelvet az unokákkal.
[Óbecsey István: Szeressétek az öregeket.]

Meg tudták őket tanítani egy csomó fontos dologra, amiről később az unokák szeretettel emlékeztek meg. "Milyen jó volt, amikor a nagyi meg a nagyapa meséltek, ők szerettek egyedül..."

Mert a szülők közben rohantak, dolgoztak és játszmáztak egymással.

Ez a modell egy közösség volt, ami működött - és az egyik legfontosabb dolog az volt, hogy az unokákat akarva-akaratlanul is megtanította a halál elfogadására.

Mai világunkban a halál megfelelő megélése és az erről szóló tanítás hiányzik, én ezt tartom az egyik legsúlyosabb problémának.

Rengeteg súlyos probléma van, de a halál elfogadása az életünkben sarkalatos pont..

Hogy meg fogunk halni. Hogy a halál az nem egy félelmetes dolog, hanem életünk természetes velejárója.

Ebben a modellben az unokák végignézték és átélték azt, amikor a nagyszülők meghaltak.

Jött a pap, aki feladta a kenetet. Jöttek a siratóasszonyok is, akik elkezdtek jajveszékelni.

(Miért kell ilyenkor egyébként sírni? Miért ne lehetne ilyenkor örömünnepet járni, ahogy Mexikóban teszik tequilával?

Miért van az, hogy mi itt Magyarországon, amikor bekövetkezik a halottak napja, kimegyünk a temetőkbe, és orrvérzésig jajveszékelve siratjuk magunkat, hogy "Jaj, szegény szerencsétlen én, itt maradtam, miért hagytál el engem..."; míg Erdélyben vannak olyan települések, azt hallottam, ahol kimennek a temetőbe, cigánnyal, pálinkával, és egy jót vigadnak.)

In memoriam Graham Chapman

["Graham Chapman's funeral"]

* * *