Ott voltak a nagyszülők, akik már rájöttek arra,hogy egy csomó mindent rosszul csináltak.
A nagyszülők tudták, hogy mit hibáztak, de erről mélyen hallgattak, majd - a személyiségfejlődésükből (az öregségből) adódóan - elkezdték élni második gyermekkorukat, és sokkal gyorsabban megtalálták a közös nyelvet az unokákkal.
[Óbecsey István: Szeressétek az öregeket.]
Meg tudták őket tanítani egy csomó fontos dologra, amiről később az unokák szeretettel emlékeztek meg. "Milyen jó volt, amikor a nagyi meg a nagyapa meséltek, ők szerettek egyedül..."
Mert a szülők közben rohantak, dolgoztak és játszmáztak egymással.
Ez a modell egy közösség volt, ami működött - és az egyik legfontosabb dolog az volt, hogy az unokákat akarva-akaratlanul is megtanította a halál elfogadására.
Mai világunkban a halál megfelelő megélése és az erről szóló tanítás hiányzik, én ezt tartom az egyik legsúlyosabb problémának.
Rengeteg súlyos probléma van, de a halál elfogadása az életünkben sarkalatos pont..
Hogy meg fogunk halni. Hogy a halál az nem egy félelmetes dolog, hanem életünk természetes velejárója.
Ebben a modellben az unokák végignézték és átélték azt, amikor a nagyszülők meghaltak.
Jött a pap, aki feladta a kenetet. Jöttek a siratóasszonyok is, akik elkezdtek jajveszékelni.
(Miért kell ilyenkor egyébként sírni? Miért ne lehetne ilyenkor örömünnepet járni, ahogy Mexikóban teszik tequilával?
Miért van az, hogy mi itt Magyarországon, amikor bekövetkezik a halottak napja, kimegyünk a temetőkbe, és orrvérzésig jajveszékelve siratjuk magunkat, hogy "Jaj, szegény szerencsétlen én, itt maradtam, miért hagytál el engem..."; míg Erdélyben vannak olyan települések, azt hallottam, ahol kimennek a temetőbe, cigánnyal, pálinkával, és egy jót vigadnak.)
["Graham Chapman's funeral"]
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése