Néhány óra múlva egy dombhoz érkeztünk; ott leült és jelezte, hogy üljek mellé. Játékosan drámai hangon bejelentette, hogy elmesél nekem egy történetet.
– Egyszer volt, hol nem volt – mondta –, volt egyszer egy fiatalember. Egy nyomorgó indián, aki a fehérek között lakott a városban. Nem volt lakása, rokonai, barátai. Szerencsét próbálni jött a városba, de csak nyomorúságot és fájdalmat talált. Időnként nehéz robotolással megkeresett néhány fillért, alig elegendőt egy-két falatra; máskor koldulnia vagy lopnia kellett az élelmet.
Egy napon a fiatalember a piactérre ment. Ködben úszva járkált fel-alá, és vad tekintettel bámulta a temérdek kincset. Annyira elkapta a hév, hogy nem figyelt a lába alá, megbotlott valami kosarakban, és a gazdájuk, egy öregember nyakába esett.
Az öreg négy hatalmas kivájt tökhéjat szállított valahova, s éppen leült pihenni és harapni egy falatot. Az öreg igen különösnek találta – mosolygott don Juan bennfentesen –, hogy az ifjú így a fejére pottyant. A fiatalember viszont dühbe jött és azt mondta az öregnek, hogy menjen az útjából. Egyáltalán nem foglalkoztatta találkozásuk magasabb célja. Nem vette észre, hogy útjuk bizony keresztezte egymást.
Don Juan itt egy guruló dolgok után futó ember mozdulatait utánozta. Azt mondta, az öreg tökhéjai felfordultak és tovagörögtek az utcán. Amikor az ifjú meglátta őket, azt gondolta, megvan aznapra az élelme.
Felsegítette az öreget, és hevesen ajánlkozott, hogy segít cipelni nehéz csomagját. Az öreg elmondta, a hegyekben levő otthonába igyekszik, a fiatalember pedig ragaszkodott hozzá, hogy legalább az út egy részén elkísérje.
Az öreg ráállt a hegyekbe vivő útra, és menet közben adott a fiatalembernek a piacon vásárolt élelemből. Az jól belakmározott, majd mikor jóllakott, észrevette, milyen nehezek a tökhéjak, és erősen megmarkolta őket.
Don Juan tágra nyitotta a szemét, és ördögi vigyorral adta elő, ahogy a fiatalember megkérdezte:
– Mi van ezekben a héjakban?
Az öreg nem válaszolt, viszont közölte, hogy hamarosan összeismerteti egy társsal, baráttal, aki enyhítheti a baját, és bölcs tanácsot adhat a világ dolgairól.
Don Juan kezével fenséges mozdulatot tett és azt mondta, hogy az öreg hívására megjelent a legszebb szarvas, amelyet a fiatalember valaha is látott. Olyan szelíd volt, hogy odajött az ifjúhoz és körbejárta. Csillogott, fénylett. Az ifjút ez teljesen megigézte, hiszen rögtön tudta, hogy csodaszarvas. Az öreg azt mondta, ha össze akar barátkozni vele és birtokába jutni bölcsességének, semmi mást nem kell tennie, csak elengedni a tökhéjakat.
Don Juan vigyorában számítás tükröződött; mint mondta, a fiatalember reményét felcsigázta ez a kérés. Szeme összeszűkült és ördögivé vált, ahogy feltette a fiatalember kérdését:
– Mit cipelsz ebben a négy hatalmas tökhéjban?
Az öreg igen higgadtan mondta, hogy élelmet és vizet. Itt don Juan szünetet tartott a mesélésben és néhányszor körbejárt. Nem tudtam, mit jelent ez, de nyilvánvalóan a történethez tartozott. Úgy tűnt, a kör a fiatalember töprengését jelképezi.
– Természetesen – folytatta don Juan – a fiatalember egy szót sem hitt az egészből. Úgy számított, hogy ha az öreg, aki nyilvánvalóan varázsló, csodaszarvast hajlandó adni a tökhéjaiért, akkor azokban hihetetlen erőnek kell lennie.
Don Juan ismét ördögi vigyort öltött magára, és közölte, hogy a fiatalember a tökhéjakat kérte. Hosszú szünet következett. Úgy látszott, itt ért véget a történet. Don Juan nem szólt, de én biztos voltam benne, hogy várja kérdéseimet a fejleményekről.
– Mi történt a fiatalemberrel? – érdeklődtem.
– Elvitte a tökhéjakat – válaszolt megelégedett mosollyal.
Újabb hosszú szünet következett. Nevettem. Nagyon "indiánszerűnek" tartottam a történetet.
Don Juan csillogó szemmel mosolygott rám. Ártatlan benyomást keltett. Halkan, szaggatottan nevetni kezdett, és megkérdezte:
– Nem akarod megtudni, mi volt a tökhéjakban?
– Hogyne akarnám! Csak azt hittem, eddig szól a történet.
– Nem, nem – mondta. Szemében huncut fény csillogott. – Az ifjú fogta a tökhéjakat, elloholt velük, és egy elhagyott helyen kinyitotta őket.
– Mit talált bennük? – kérdeztem.
Rám pillantott, és úgy éreztem, tisztában van fejtörésemmel. Fejét csóválta és kuncogott.
– Nos? – unszoltam. – Üresek voltak a tökhéjak?
– Csak élelem és víz volt bennük – válaszolta. – A fiatalember pedig felmérgesedett, és a sziklához csapkodta mindet.
– Természetes dolog – feleltem. – Mindenki ugyanezt tette volna a helyében.
Don Juan azt válaszolta erre, hogy a fiatalember fölöttébb ostoba volt, hiszen még azt sem tudta, mit akar. Nem tudta, mi az az "erő", nem tudhatta, megtalálta-e. Nem vállalt felelősséget a döntéséért, ezért feldühödött a tévedésén. Várt valamit, és semmit sem kapott. Don Juan eltűnődött azon, hogy ha én lettem volna az a fiatalember, és ösztöneimet követtem volna, én is dühöngtem meg bánkódtam volna, és minden bizonnyal egész életemben az elveszített kincsért sajnáltam volna magamat.
Ezután elmagyarázta az öregember viselkedését. Ravaszul enni adott az ifjúnak, hogy eluralkodjon rajta a jóllakottság biztonsága; így az, amikor csupán ennivalót talált a csomagban, dühében mindent odavágott.
– Ha tisztában lett volna a döntésével, és felelősséget vállalt volna érte – mondta don Juan – elvitte volna az élelmet és több mint elégedett lett volna vele. És talán még arra is rájött volna, hogy az az ennivaló is erőt rejt...
A kapzsiság ára
Mindennapi kenyerünk
Kutya világ: etet és harap?
* * *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése