Az ősi önhittség pusztulása valami primitív által...

Micheal Moorcock - Corum Kardjai

Első könyv - melyben Corum herceg megtanul valamit, de elveszti a kezét

Bevezetés

Valaha léteztek még a fény óceánjai, az égbenyúló paloták, a bronzszínű, repülő bestiák.
Egykor még a kastélyoknál is hatalmasabb, karmazsinvörös, üvöltő állatok éltek itt, és erőszakos, fürge lények népesítették be a folyókat Az istenek kora volt ez, akik akkor még teljes valójukban megmutatták magukat a világnak; a vizén járó óriások kora; a tudat nélküli szellemeké, az alaktalan teremtményeké, melyeket egyetlen beteges gondolat meg tudott idézni, de csak félelmetes, fájdalmas áldozatok árán lehetett megszabadulni tőlük. A varázslatok ideje, a rémképeké, a változó természeté, az elképzelhetetlen dolgoké. Az őrült ellentmondások kora, mikor az álmok valóra váltak és eltorzultak; mikor a lidércnyomás elfojtotta a valóságot. Gazdag, de sötét kor….

A Kardok Urainak ideje, mikor a Vadhagh és a Nhadragh fajok, egymás ősi ellenségei már kipusztulófélben voltak. Mikor az Ember, a félelem rabszolgája felbukkant, nem is sejtve, hogy a rengeteg borzalom amit lát, csak saját létének következménye. Az Embernek (aki akkoriban még „Mabden”-nek nevezte saját fajtáját) nem ez volt az egyetlen bűne.

Bár a Mabdenek élete kurta volt, mégis bámulatra méltóan elszaporodtak. Néhány évszázad alatt uralmuk alá hajtották a nyugati földrészt, melyen először kifejlődtek. Csak babonaságuk tartotta vissza őket attól, hogy hajóhadukat a Vadhagh és a Nhadragh partok ellen irányítsák. Egy-két évszázad elteltével azonban, látva, hogy semmiféle ellenállásba sem ütköznek, mégis összeszedték bátorságukat. Féltékenyek voltak az ősi fajokra, és egyre rosszindulatúbbakká váltak velük szemben.

A Vadhagh-ok és a Nhadragh-ok azonban nem vettek erről tudomást, hiszen legalább már egy millió éve ők népesítették be ezt a síkot, mely már a megállapodottság jeleit mutatta. Ismerték ugyan a Mabdeneket, de nem sokkal tartották többre őket, mint a többi állatfajt Továbbra is belemerültek ősi, egymás iránt érzett gyűlölködésükbe. A Vadhagh-ok és a Nhadragh-ok hosszú-hosszú időt töltöttek az absztrakt tudományok és a művészetek tanulmányozásával. Kifinomult értelmükkel képtelenek voltak hinni az elkövetkezendő változásokban. Ahogy ez mindig is lenni szokott, ők sem sokat törődtek az egyre szaporodó figyelmeztetőjelekkel. A két ősi ellenség nem érintkezett egymással.
Legutolsó csatájukat is évszázadokkal ezelőtt megvívták már. A Vadhagh-ok családi közösségekben éltek szétszórt, egymástól elszigetelt kastélyokban az általuk Bro-an-Vadhaghnak nevezett földrészen. A családok sem tartották egymással a kapcsolatot, hiszen a Vadhagh nép már rég nem érzett vágyat az utazás iránt A Nhadragh-ok a Bro-an-Vadhagh-tól északnyugatra fekvő szigeteken épült városaikban laktak. Ők is csak gyenge kapcsolatban álltak még legszorosabb rokonaikkal is.

Mindkét nép sérthetetlennek tartotta magát De tévedtek. A felkapaszkodott Ember dögvészként terjeszkedett és sokasodott a világban. Ez a járvány ahol csak érintkezésbe került velük – megsemmisítette az ősi fájókat De az Ember nemcsak a halált hordozta magával, hanem a borzalmat is. Miközben a régi világot tudatosan felégette, akaratlanul is olyan fizikai és természetfölötti szakadásokat okozott, melyeket még az İsi Nagy Istenek sem voltak képesek felfogni. Maguk az Istenek is kezdtek megismerkedni a félelemmel.

Az Ember pedig, aki a félelem rabszolgája volt, tudatlanságában botladozó léptekkel egyre tovább haladt megkezdett útján. Vak volt, nem is látta meg a hatalmas mérető összeomlást, melyet látszólag jelentéktelen törtetése okozott Tompa érzékeivel nem fogta fel a többi dimenziót, mely kitöltötte a mindenséget. Nem láthatta, ahogy mindegyik sík kapcsolatban áll a többivel, miképp a Vadhagh-ok és Nhadragh-ok sem, pedig ők ismerték a módját, hogyan kell áthaladni az általuk Öt Síknak nevezett dimenziók között. Ők már megpillantották és megértették a síkok természetét, talán még többet is, mint az az öt, melyen át a Föld mozgott. Szörnyű igazságtalanságnak tűnt, hogy ezek a bölcs, ősi népek eltűnnek, mégpedig olyan teremtmények keze által, melyek még alig emelkedtek ki az állati sorból. Olyan volt ez, mintha keselyűk tombolnának egy fiatal költő megbénult teste felett, aki semmit sem tehet ellenük, csak rémült szemekkel bámulja, ahogy megfosztják lététől, nem is érzékelve, mit tesznek ezzel. „Ha értékelik, amit elrabolnak, ha tudják mit rombolnak le – állítja egy Vadhagh ős az Egyetlen őszi Virág című történetben –, akkor megvigasztalódtam….”

De nem így volt Az ember megalkotásával a mindenség árulást követett el a régi népekkel szemben. Az örökké létező, ismerős igazságtalanság…. Az érzékeny lélek megérti és szereti a mindenséget, de az univerzum nem viszonozhatja ezt, hiszen csak saját alkotórészeinek tekinti a teremtmények tömegét. Mindegyikük egyenlő. Egyik sem kevesebb a másiknál. A mindenség csak a teremtéshez szükséges anyaggal és erővel van ellátva, és egyre csak alkot: egyszer ezt, másszor azt. Nem képes iránytani mit teremt, és saját kreációi sem tudják megszabni útját. (Bár néhányan talán megtéveszthetik.)

Akik a mindenséget átkozzák, csak süket fülekbe kiabálnak. Akik rátámadnak, sérthetetlen dologgal küzdenek. Akik öklüket rázzák felé, csak a sötét csillagokra integetnek. De ez nem azt jelenti, hogy senki sem próbál harcolni, és megsemmisíteni a legyőzhetetlent. Mindig lesznek olyanok – olykor hatalmas bölcsességgel rendelkező egyedek –, akik képtelenek elviselni a vak végzetbe vetett hitet. Corum Jhaelen Irsei herceg is közülük való volt. Úgy ismerték őt, mint az utolsó Vadhagh, vagy mint a Vörös Palástos herceg. Róla szól ez a krónika. Corum könyve

1 - Erorn kastélyában

Erorn kastélyában élt a Vadhagh herceg, Khlonskey családja. Már évszázadok óta ők népesítették be ezt a helyet. A család rajongó szeretetet érzett az Erorn északi falait ostromló szeszélyes tenger, és a déli szárnyig előretörő erdőség iránt. Erorn kastélya olyan ősi volt, hogy szinte már eggyé vált a tengerből kiemelkedő hatalmas sziklával.

Kívülről csak a ragyogó, időnyűtte, sólepte tornyocskák látszottak; a belsejében azonban mozgó falai voltak, melyek az elemek szeszélyeinek megfelelően változtatták formájukat, és a szél irányától függően színüket A szobákban kristályból készült tárgyak, és a család élő vagy holt tagjai által komponált fúgákat játszó szökőkutak voltak. Egész galériák teltek meg a bársonyra festett képekkel, márvány és üveg dísztárgyakkal: mind-mind Khlonskey herceg művészi hajlammal áldott őseinek alkotásai. A könyvtárakban a Vadhagh és a Nhadragh fajok kéziratait lehetett fellelni. A palotában voltak szoborcsarnokok és állatkertek, éppúgy, mint obszervatóriumok, laboratóriumok, gyermekszobák, kertek, meditációs kamrák, orvosi szobák, edzőtermek, fegyverszobák, konyhák, csillagvizsgálók, múzeumok, és más, kevésbé meghatározható rendeltetésű termek. Természetesen helyet kaptak a család tagjainak lakosztályai is.

Már csak egy tucatnyian éltek a kastélyban, bár valaha több mint ötszázan népesítették be. Ők tizenketten: maga a már nagyon öreg Khlonskey herceg; a felesége, Colatalarna, aki megjelenésében jóval fiatalabbnak tűnt férjénél; Ilastru és Pholhina, ikerleányaik; Rhanan herceg, Khlonskey fivére, Sertreda, az unokahúga, és Corum, a fia. A további öt lakó a herceg távoli rokonai és csatlósai voltak. Mindegyikük magán viselte a jellegzetes Vadhagh-vonásokat keskeny, hosszúkás koponyájuk, szinte cimpa nélküli fülük, és vékony szálú hajuk volt, amit egy szellő is képes felhőként az arcukba borzolni. Hatalmas, mandula alakú, sárga pupillájú, bíborszín szemeik, széles, vastag ajkaik és arányló, rózsaszín bőrük éppúgy jellemző népükre, mint a vékony, magas testalkat Arányos végtagjaikkal olyan könnyed méltósággal mozogtak, hogy egy ember lépései mellettük egy nyomorék majom rángatózásának hatottak volna. Jórészt magányt igénylő, intellektuális elfoglaltságokkal töltötték idejüket. Khlonskey hercegnek és családjának már vagy kétszáz esztendeje nem volt semmiféle kapcsolata a Vadhagh nép más képviselőivel, és úgy háromszáz éve színét sem látták egyetlen Nhadraghnak sem.

Egy évszázada a külvilágból semmiféle hír sem jutott el hozzájuk. Egyszer láttak ugyan egy Madbent, mikor Opash herceg, a természettudós, Khlonskey unokatestvére Erorn falai közé hozott egy mintapéldányt. A Mabdent – egy nőstény egyedet – az állatseregletben tartották, s bár jól viselték gondját, alig több mint ötven év elteltével elpusztult. Soha nem pótolták.

Azóta a Mabdenek természetesen elszaporodtak, és mintha már Bro-an-Vadhagh hatalmas területét is benépesítették volna. Még olyan híresztelések is szárnyra kaptak, hogy néhány kastélyt a birtokukba kerítettek és megsemmisítették lakóikat. Khlonskey herceg ezt nem tartotta hihetőnek. Különben sem őt, sem családját nem nagyon érdekelte az egész. Annyi mindenről lehetett vitatkozni, oly sok érdekes téma, százféle kellemesebb feladat volt, mint ez.


Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz

Az új látók

Útban a dél-mexikói hegyek felé, ahová azért indultam, hogy megkeressem don Juant, megszálltam Oaxacában. Korán reggel, mielőtt elhagytam volna a várost, valami azt súgta, hogy a főtér mellett hajtsak el. Don Juan ott ült a kedvenc padján, mintha csak rám várna.
Leültem mellé. Azt mondta, azért van itt, mert dolga van a városban: egy panzióban lakik, ahol én is nyugodtan megszállhatok, mert még legalább két napig úgyis itt kell maradnia. Egy ideig az én dolgaimról beszélgettünk; említettem neki, miféle gondjaim vannak a tudományos életben.
Hirtelen hátba vágott – szokás szerint éppen abban a pillanatban, amikor a legkevésbé számítottam rá –, s az ütéstől az emelkedett tudomás révedt állapotába kerültem.
Nagyon hosszú ideig néma csendben ültünk egymás mellett. Bár nyugtalanul és szorongva vártam, hogy mondjon valamit, mégis meglepetésszerűen ért, mikor megszólalt.
– Réges-régen, sokkal régebben annál, hogy a spanyolok Mexikóba jöttek volna, nem közönséges tolték látó emberek éltek itt, akik ésszel felfoghatatlan dolgokra voltak képesek. Ők alkották az utolsó láncszemet a tudás évezredeket átfogó láncolatában.
A tolték látók félelmetes varázslók, embertelen, megszállott, zordon lények voltak, nem közönséges halandók. Fölfedték a misztériumok titkát, s a birtokukban lévő titkos tudást arra használták, hogy uralmuk alá vessék és áldozatukká tegyék az embereket, mégpedig úgy, hogy áldozataik tudatát kényükre-kedvükre választott dolgokhoz kötötték.
Don Juan elhallgatott, és elszántan nézett rám. Éreztem, arra vár, hogy kérdezzek valamit, de nem tudtam, mit kellene mondanom.
– Hangsúlyoznom kell valamit, ami fontos – folytatta. – Ezek a varázslók tudták, hogyan kell megkötni áldozatuk tudatát. Nem csaptál le rá azonnal, amikor megemlítettem, mert neked ez nem jelent semmit. Nem meglepő! Mert éppen ez az egyik legnehezebb dolog a világon, hogy tudomásul vegyük: a tudat, avagy a tudomás irányítható és befolyásolható.
Meg voltam zavarodva. Tudtam, hogy rá akar vezetni valamire. Baljós előérzetem támadt, mint mindig, amikor don Juan tanításai újabb fordulójába kezdett.
Közöltem vele, hogy mit érzek, mire halványan elmosolyodott. Máskor csak úgy áradt a jókedv a mosolyából, most azonban szemlátomást máshol jártak a gondolatai. Mintha egy pillanatra fontolóra vette volna, folytassa-e egyáltalán, amit elkezdett. Újra átható pillantást vetett rám, tekintetét lassan, tetőtől talpig végigjáratta testemen, aztán elégedetten bólintott, és azt mondta, készen állok az utolsó gyakorlatra, amelyet minden harcosnak el kell végeznie, mielőtt alkalmassá válna arra, hogy egyedül járja az útját. Olyan rejtélyesnek látszott ez az egész, mint még soha.
– A tudatról fogunk beszélgetni – folytatta don Juan. – A tolték látók ismerték a tudat kezelésének művészetét. Náluk nagyobb mesterei soha nem voltak ennek a művészetnek. Amikor azt mondom, tudták, hogyan kell rögzíteni áldozatuk tudatát, ezen azt értem, hogy titkos tudásuk és titkos praktikáik segítségével képesek voltak szétfeszegetni a tudatnál levés, vagyis a tudomás misztériumát. Praktikáik közül nem egy mind a mai napig fennmaradt, de szerencsére módosított alakban. Azért szerencsére, mert – ahogyan majd elmagyarázom – ezek a foglalatosságok az ősi tolték látók esetében nem a szabadsághoz, hanem a kárhozathoz vezettek.
– Te is ismered ezeket a praktikákat? – kérdeztem.
– Természetesen – felelte don Juan. – Nem lehet nem ismernünk őket, ami persze nem jelenti, hogy élünk is velük. Nekünk más nézeteink vannak. Mi új körhöz tartozunk.
– Don Juan, te ugye nem tartod magad varázslónak? – kérdeztem.
– Nem – mondta. – Én harcos vagyok, aki lát. Mi valamennyien új látók vagyunk – los nuevos videntes. A régi látó emberek viszont valóban varázslók voltak.
– Az átlagember szemében – folytatta – a varázslás gyanús ugyan, de azért lebilincselően érdekes. Ezért próbáltam elhitetni veled normál tudatállapotodban, hogy varázslók vagyunk. Ez így tanácsos; így lehet felkelteni az érdeklődést! De számunkra zsákutca lenne, ha varázslók lennénk.
Szerettem volna tudni, mit ért ez alatt, de nem volt hajlandó beszélni róla. Azt mondta, majd akkor fejti ki ezt a témát, ha a tudomás értelmezése során eljutunk erre a pontra. A következő kérdésem a toltékok tudásának az eredetére vonatkozott.
– A toltékok először úgy tévedtek a tudás ösvényére, hogy varázserővel bíró növényeket ettek – felelte don Juan a kérdésemre. – Hogy a kíváncsiság, az éhség vagy valami tévedés vezette-e őket erre, az mellékes; mindenesetre ettek ezekből a növényekből. Ettől kezdve már csak idő kérdése volt, hogy egyesek közülük elemezni kezdjék az élményeiket. Véleményem szerint az első emberek, akik elindultak a tudás ösvényén, nagyon bátrak voltak ugyan, de nagyon nagyot tévedtek.
– Don Juan, nem sejtés ez csupán?
– Nem, nem sejtés. Látó ember vagyok, és ha a látásom arra az időre összpontosítom, mindent tudok, ami akkor történt.
– Részletesen látod az elmúlt dolgokat? – kérdeztem.
– A látás a tudás egyik sajátos érzete – válaszolta don Juan –, amelyhez egy szikrányi kétség sem fér. Ez esetben azonban nemcsak onnan tudom, hogy mit csináltak ezek az emberek, hogy látom, hanem onnan is, hogy szorosan kötődünk egymáshoz.
Elmagyarázta, hogy a 'tolték' szó az ő szóhasználatában nem azt jelenti, amit én értek alatta. Nekem ez a szó egy kultúrát, a Tolték Birodalmat jelenti, neki 'tudós embert'.
Azt mondta, abban az időben, amelyikről beszél, vagyis évszázadokkal, sőt talán ezer évvel is a spanyol hódítás előtt, ezek a tudós emberek a mexikói völgytől északra és délre, óriási területen szétszóródva éltek, és különféle dolgokkal: gyógyítással, ráolvasással, regéléssel, mesemondással, tánccal és táltossággal, varázseledelek és bájitalok készítésével foglalkoztak. E foglalatosságok során bölcsességre tettek szert, amely különbbé tette őket az átlagembereknél. Ezek a toltékok ráadásul ugyanúgy beilleszkedtek a mindennapi élet építményébe, ahogyan a mai orvosok, művészek, tanítók, papok és kereskedők is részei a mai világ rendjének. Szervezett testvéri szövetségek szigorú felügyelete mellett gyakorolták hivatásukat, és olyan hozzáértésre és befolyásra tettek szert, hogy uralmuk a tolték területeken túl élő népcsoportokra is kiterjedt.
Miután ezek az emberek évszázadokig foglalkoztak varázsfüvekkel, néhányan közülük végül megtanultak látni, s a legvállalkozóbb szelleműek más tudós embereket is elkezdtek megtanítani arra, hogyan kell űzni a látás művészetét. Ám éppen ez volt számukra a vég kezdete! Az idő múlásával a látók száma egyre nőtt, és oly mértékben rabjává váltak annak, amit láttak, s ami tisztelettel vegyes borzadállyal töltötte el őket, hogy megszűntek tudós emberek lenni. Különleges hozzáértésre tettek szert ugyan a látás területén, szinte tetszésük szerint váltogatták azokat a furcsa világokat, amelyek feltárultak előttük, de hiábavaló volt az egész. A látás aláásta erejüket, és nem tudtak szabadulni többé annak igézetétől, amit láttak.
– Voltak azért olyan látók is, akik megmenekültek ettől a végzettől – folytatta don Juan a történetet. – Olyan nagy emberek, akik, bár maguk is láttak, egy pillanatra sem szűntek meg tudós emberek lenni. Közülük egyesek arra törekedtek, hogy a látást jóra használják, és megtanítsák embertársaiknak. Meggyőződésem, hogy az ő irányításukkal egész városok mentek át más világokba, ahonnan soha nem tértek vissza.
A csak látni tudó látók viszont fiaskónak bizonyultak, és amikor egy hódító nép megtámadta az országot, ahol a toltékok éltek, a látók éppen olyan védtelennek bizonyultak, mint bárki más.
– Ezek a hódítók – folytatta don Juan – uralmuk alá hajtották a tolték világot; mindent kisajátítottak maguknak, de látni soha nem tanultak meg.
– Mit gondolsz, mért nem? – kérdeztem.
– Azért, mert a toltékok belső tudása nélkül csak másolták a tolték látók eljárásait. Ezeknek a hódítóknak a leszármazottai közül még ma is több tucat varázsló él Mexikó-szerte; a toltékok módszereit követik, de nem tudják, mit csinálnak vagy miről beszélnek, mert nem látók.
– Kik voltak ezek a hódítók, don Juan?
– Más indiánok – felelte. – Mikor a spanyolok jöttek, a régi látóknak már századok óta nyoma veszett, de a látók új iskolája éppen akkor kezdett helyet biztosítani magának az új ciklusban.
– Mit értesz a látók új iskoláján?
– Amikor a toltékok ősi világát elpusztították, az életben maradt látók visszavonultak, és komoly vizsgálat alá vetették praktikáikat. Először is azt sikerült megállapítaniuk, hogy három kulcsfontosságú eljárás létezik, a rejtőzés, az álmodás és a szántszándék, a varázsfüvek használatának viszont semmi jelentősége nincs. Ebből talán arra is következtethetünk, hogy mi is történhetett velük a varázsfüvek használata során.
– Az új ciklus látói épp hogy csak megpróbáltak a régiek helyébe lépni, amikor a spanyol hódítók végigsöpörtek az országon. Az új látók szerencsére addigra már alaposan felkészültek arra, hogy szembenézzenek ezzel a veszéllyel: tökéletesen tudták gyakorolni a rejtőzés művészetét.
Don Juan szerint a leigázottság századai eszményi körülményeket teremtettek az új látóknak ahhoz, hogy tökéletesítsék képességeiket. Bármily furcsa, mégis épp a kor kérlelhetetlen szigora és az erőszak uralma adott nekik lendületet ahhoz, hogy finomabban kidolgozzák új eszméiket. Mivel senkinek nem fecsegtek ki semmit, békén hagyták őket – nyugodtan fel tudták térképezni az újonnan felfedezett tartományokat.
– Sok új látó élt a hódítás idején? – kérdeztem.
– Eleinte igen, de a végére már csak egy maroknyi maradt. A többieket megsemmisítették.
– Ma mi a helyzet, don Juan? – kérdeztem.
– Van egy-kettő. Szét vannak szóródva. Érted, ugye?
– Ismered őket?
– Az ilyen egyszerű kérdésre a legnehezebb válaszolni. Vannak, akiket nagyon jól ismerünk közülük. Ők azonban nem olyanok, mint mi, mert a tudás más vetületeire, a táncra, a gyógyításra, a ráolvasásra, a beszélésre, vagyis nem arra összpontosították a figyelmüket, amit az új látók ajánlanak: a rejtőzés, az álmodás és a szántszándék művelésére. Azok viszont, akik olyanok, mint mi, nem keresztezik az utunkat. A hódítás idején élt látók rendezték így a dolgot, nehogy a spanyolokkal való összeütközés során kiirtsák őket. Minden egyes látótól elindult egy-egy leszármazási ág, de nem minden ágnak voltak leszármazottai. Szóval ma már kevés ág létezik.

A leigázó leigázása
(Film: Apocalypto)

... vagy

(Film: A forrás)

Aztec Challenge C64 és remixek

* * *

A nő energetikai helyzete...

Taisha Abelar - Absztrakt repülés


Mint egy ellentmondást nem tűrő tanár, aki felvilágosítja a tanítványát, elmagyarázta, hogy a nők sokkal inkább a társadalmi rend igazi támogatói, mint a férfiak, és hogy betöltsék ezt a szerepüket, az egész világon egyöntetűen úgy nevelik fel őket, hogy a férfiak szolgálatára legyenek.

– Ebben akkor sincs különbség, ha szolgasorban vagy körüludvarolt és szeretetteljes légkörben nevelik fel őket. Az alapvető feladatuk és sorsuk ugyanaz: táplálni, védelmezni és szolgálni a férfit.

Clara rámnézett, felmérve, hogy követem-e az érveléseit. Azt hittem, hogy követem, de a belső reakcióm az volt, hogy ez az egész feltételezés helytelen.

– Talán ez igaz némely esetben – mondtam –, de nem hiszem, hogy megfogalmazhatsz egy ilyen elsöprő, minden nőt magábafoglaló általánosítást.

Clara hevesen ellenkezett. – A nő szolgálói helyzetének az az ördögi vonása, hogy nem csupán társadalmi előírásnak tűnik – mondta –, hanem alapvető biológiai kényszerítésnek is.

– Várj csak egy kicsit – tiltakoztam. – Hogy jutottál idáig?

– Minden fajnak az a biológiai késztetése, hogy fenntartsa magát, és a természet eszközöket teremt ahhoz, hogy a legeredményesebb módon biztosítsa a férfi és női egyesülését – mondta. – Az embereknél a szexuális egyesülés elsődleges funkciója az utód létrehozása, a nemzés, de van egy második, rejtett funkció is, amely a folyamatos energiaáramlást biztosítja a nőtől a férfihoz.

Clara olyan nyomatékkal mondta ki a „férfi” szót, hogy meg kellett kérdeznem, miért beszél úgy, mintha ez csak egyirányú utca lenne. A nemi közösülés az energiáknak nem egyenlő cseréje a férfi és a nő között?

– Nem – mondta nyomatékosan. – A férfi jellegzetes energiaszálat hagy a nő testében. Ezek mint fénylő, féregszerű fonalak mozognak a méhben és elszívják az energiát.

– Hát ez nagyon baljóslatúan hangzik – mondtam humorizálva.

Teljes komolysággal folytatta tovább a magyarázatát. – Ezek a szálak vésztjóslóbb okból kerültek oda – mondta, ideges nevetésemet figyelmen kívül hagyva –, azért hogy állandó energiaellátást biztosítsanak mindazoknak a férfiaknak, akik otthagyták azokat. Ezek az energiaszálak, amik a nemi egyesülés következtében kerültek oda, összegyűjtik és ellopják a női testből az energiát, a férfiak számára.

Clara annyira hajthatatlan voltam, hogy nem tudtam tovább humorizálni rajta, komolyan kellett vennem. Ahogy figyeltem, éreztem, mint változik át ideges nevetésem vigyorgássá. – Nem azért, mintha egy pillanatig is elfogadnám azt, amit mondtál, pusztán kíváncsiságból meg akarom kérdezni, hogy a csudába jöttél ilyen abszurd megállapításra. Valaki mondta ezt neked?

– Igen, a mesterem beszélt erről. Először én se hittem neki – ismerte el. – De ugyanakkor a szabadság művészetére is megtanított, ami azt jelenti, hogy megtanultam látni az energia áramlását. Most már tudom, hogy pontos volt a megállapítása, mert már én magam is képes vagyok meglátni ezeket a féregszerű szálakat a női testben. Neked például sok van belőle és még mindegyik aktív.

– Tegyük fel, hogy ez igaz – mondtam kényszeredetten –, csak a vita kedvéért hadd kérdezzem meg, miért kell ennek így lenni? Ez az egyirányú energiaáramlás nem igazságtalan az asszonyokkal szemben?

– Az egész világ igazságtalan az asszonyokkal szemben – kiáltott fel. – De nem ez a lényeg.

– Hát akkor mi a lényeg? Úgy érzem, hogy nem látom.

– A természet a fajunk folyamatos fenntartására kényszerít. Ahhoz, hogy ennek a folyamatosságát biztosítsa, a nőknek túl nagy terhet kell hordaniuk az alap energiaszintjükön. Ez egy olyan energiaáramlást jelent, ami elvesz a nő erejéből.

– De még mindig nem magyaráztad meg, miért kell ennek így lenni – mondtam meggyőző erejétől elragadva.

– Az emberi faj fenntartása a nőkre alapozódik – válaszolta. – Az az óriási mennyiségű energia, ami tőlük jön, nemcsak a terhességet, a szülést és az utódok táplálását szolgálja, hanem azt is biztosítja, hogy a férfi megfelelő szerepet játsszon ebben az egész folyamatban. Ez a folyamat gondoskodik arról, hogy a nő táplálja energiájával a férfit a testében hagyott szálakon át és így titokzatos módon függővé válik a nőtől az éteri szinten.

Ez magyarázza meg a férfiaknak azt a viselkedését, amikor ismét ugyanahhoz a nőhöz mennek vissza, hogy felkeressék ellátásuk forrását. Ilyen módon a természet biztosítja azt, hogy a férfiak az azonnali szexuális kielégülés mellett tartósabb köteleket hozzanak létre a nőkkel. Ezek a női méhben hagyott energiaszálak a fogamzás létrejöttekor egyesülnek a leszármazottak energiakonstrukciójával is – magyarázta. – Tatán ez csírája a családi kötelékeknek. Az apától származó energia egyesül a magzatéval, és ez teszi lehetővé a férfi számára azt az érzést, hogy a gyermek a sajátja. Az életnek ezek olyan tényei, amikről a lányoknak az édesanyjuk sohasem beszél. A lányokat arra nevelik, hogy könnyen elcsábíthassák a férfiak, anélkül, hogy a leghalványabb elképzelésük lenne ennek következményeiről, az energiaveszteségről, amit ez okoz bennük. Ez az amiről beszélek, és ez az, ami nem igazságos.

Ahogy Clara beszédére figyeltem, éreztem, hogy néhány dolognak, amit mondott, mély jelentése van számomra. Arra késztetett, hogy ne csak ellenkezzek, vagy egyetértsek vele, hanem gondoljam át az egészet, és bátor, előítéletmentes és intelligens módon értékeljem ki.

– Épp elég baj, hogy a férfi energiaszálakat hagy a nő testében – folytatta Clara –, bár szükség van erre az utódok létrehozásához és azok életben maradásához. De amikor tíz, vagy húsz férfi energiaszála van a nőben és a nő fényerejéből táplálkozik, ez több, mint amit el lehet viselni. Nem kérdéses, hogy miért nem tudják a nők fenntartani a fejüket.

– Megszabadulhatnak a nők ezektől a szálaktól? – kérdeztem, egyre inkább meggyőződve róla, hogy van valami igazság abban, amiről beszél.

– A nők hét évig hordozzák ezeket a fénylő szálakat, amelyek csak a azután tűnnek vagy halványodnak el. De a legtöbbször az történik, hogy amikor a hetedik év már majdnem lejár, az egész hadseregnyi szál, a legelső férfitől az utolsóig, olyan izgatottá válik, hogy a nőt ismét nemi közösülésbe hajszolja. Ezután az összes szál újra életre kel erősebben, mint valaha, hogy tovább táplálkozzon a nő fényenergiájával újabb hét évig. Ez soha véget nem érő körforgás.

– Mi van, ha a nő megtartóztatja magát? – kérdeztem. – Akkor elhalnak ezek a szálak?

– Igen, ha ellent tud állni hét évig. De ez szinte lehetetlen a mi korunkban, hacsak nem lesz apáca, vagy pénze van és el tudja tartani magát. Még ebben az esetben is másféle józanságra van szüksége.

– Miért, Clara?

– Mert nemcsak biológiai kényszer, hogy a nőnek szexuális kapcsolata legyen, hanem társadalmi kényszer is.

Ezután egy nagyon zavaró és lehangoló példát mondott. – Mivel képtelenek vagyunk az energia áramlását látni, ezért szükségtelenül azokat a viselkedési és érzelmi sémákat állandósítjuk, amik ezzel a láthatatlan energiaáramlással vannak kapcsolatban. Például a társadalom elvárja a nőtől, hogy férjhez menjen vagy legalábbis felajánlkozzon a férfinak, de ez helytelen, mint ahogy az is, hogy a nő nem érezheti magát teljesnek, míg nincs egy férfi spermája benne. Az igaz, hogy a férfiak energiaszálai célt adnak számukra, a biológiai rendeltetésüket: táplálni a férfit és az utódaikat. De az emberi lény elég intelligens ahhoz, hogy többet követeljen maga számára a pusztán reprodukciós kényszerítésnél. Például a kibontakozás ugyanilyen, ha nem nagyobb kényszerítő erő, mint a reprodukció, ami ebben az esetben azzal jár, hogy a nők ráébredjenek igazi szerepükre a reprodukció energetikai sémájában.

Ezután személyes szintre terelte érvelését és azt mondta, engem is úgy neveltek, mint a többi nőt. Anyám elsődleges feladatának tartotta, hogy hogy úgy neveljen, hogy megfelelő férjet találjak, és így nem maradok a nyakán, nem lesz rajtam a vénlányság bélyege. Igazából tenyésztettek a nemi kapcsolatra, és teljesen mindegy, hogy az anyám ezt minek nevezte.

– Téged is, mint minden más nőt, ravaszul rászedtek és engedelmességre kényszerítettek. És ebben az a szomorú, hogy beleestél ennek a viselkedési formának a csapdájába, még akkor is, ha nincs szándékodban gyereket szülni.

Annyira lehangoló volt a kijelentése, hogy idegességemben felnevettem. Clara ezen egyáltalán nem lepődött meg. – Talán ez mind igaz – próbáltam nem leereszkedőnek látszani. – De az én esetemben a múltra emlékezni változtat-e valamit. Van-e ennek értelme?

– Csak annyit mondhatok, ahhoz, hogy felébredj, meg kell szakítanod az ördögi kört – folytatta, zöld szemeivel kutatóan felmérve.

* * *

Kire ütött ez a gyerek?

Az apa bemegy a kisfia szobájába, hogy jó éjszakát kívánjon neki. A gyereknek lidérces álma van, nyög, sír, forgolódik. Az apja felkölti, és nyugtatgatja, kérdezi mi baj van. A gyerek elmondja, azt álmodta, hogy Margit nagynéni meghalt. Apja megnyugtatja, hogy Margit néni teljesen jól van, és betakarja a gyereket, hogy aludjon tovább.

Másnap Margit nagynéni meghal.
Néhány nap múlva az apa ismét felmegy a fia szobájába, hogy jó éjszakát kívánjon neki. A fiának ismét lidérces álma van, az apja felkölti és kérdezi mi baj. A fiú most azt mondja, azt álmodta, hogy a nagypapa meghalt. Apja megnyugtatja, hogy a nagyi teljesen jól van, és betakarja a gyereket, hogy aludjon tovább.

Másnap a nagypapa meghal.
Egy hét múlva, hasonlóan, az apa este felmegy a fia szobájába, hogy jó éjszakát kívánjon neki. A gyereknek ismét lidérces álma van, az apa felkölti, és kérdezi mi a baj. A gyerek sírva válaszol, hogy azt álmodta, hogy az apja meghalt. Megnyugtatja a fiát, hogy teljesen jól érzi magát, betakarja, és mondja neki hogy aludjon csak nyugodtan, minden rendben van.

Az apa visszamegy a hálószobába, lefekszik, de nem tud elaludni, annyira fél. Másnap reggel halálra van rémülve, mert komolyan hiszi, hogy meg fog halni. Felöltözik, majd kocsival elindul a munkahelyére, de rettenetesen óvatosan vezet, nehogy valami baleset történjen. Nem mer ebédelni, mert fél az ételmérgezéstől. Mindenkit elkerül, mert meg van győződve, hogy valaki meg akarja ölni. Minden zajra felugrik, minden mozgásra az asztal alá bújik.

Délután hazamegy, az ajtóban találkozik a feleségével.
- Atyaúristen! Micsoda szörnyű napom volt! Egész életemben ilyen rosszul még nem voltam. - mondja az asszonynak.
Az asszony válaszol:
- Neked szörnyű napod volt, hát még nekünk! Képzeld a postás ma reggel itt halt meg az ajtónk előtt.

Elkerülheted-e a Halált?

Film: A végső állomás

Igaz-e a jóslat?
Film: A jóslat

* * *

Gyerekek a szerelemről, családról

1.

Egy család úgy lesz, hogy mennek az emberek az utcán, jeges a járda, és egy fiatal nő elesik, és egy fiatal férfi felsegíti, megismerkednek, barátok lesznek, és egy pár hónap múlva megszeretik egymást, és megházasodnak.

Mariann 9 éves

2.

Egy férfi és egy nő találkozik a mulatóban, és megszeretik egymást.
Együtt laknak. Ha jobban tetszik neki, mint a többi nő, és szorgalmas is, akkor elveszi feleségül.

Ádám 9 éves

3.

Egy férfi meglát egy lányt, és megszólítják egymást.
A lány szép, okos, karcsú és házias. A férfi meg csinos, jól öltözött, munkára termett.
Szívbeli társak lesznek. Mindig egymás mellé fekszenek, mindig egymásba lesznek burkolózva.
Olyan meleg van, hogy nincs kedvük hálóruhát venni. Élnek éldegélnek, és olyan nagy a szerelem, hogyha a fiú megcsókolja a lányt, az rögtön elpirul.

Marcella 11 éves

4.

Az emberek azért házasodnak, mert szerelmesek lettek, vagy pedig az egyik házastárs öröksége miatt.

Zsolt 10 éves

5.

A férfi és a nő közötti kapcsolat a szerelem, amelyben testi szerelmet is végeznek. Ez már házassághoz is vezethet.

Tamás 10 éves

6.

Hát én úgy lettem, hogy az apukám nagyon vágyott egy gyerekre, de egy papának nem lehet gyereke, ezért elkezdett keresni egy mamát. Egy jó nagy mellű nőt keresett feleségnek, mert a mamáknak nagyon kell a mell, mert azon szoptatják a kisbabájukat

Zoltán 7 éves

7.

A szerelem olyan érzés, ami vagy jól, vagy rosszul végződik.

Nóra 10 éves

8.

Szerintem a gyerek egy szerelemből születik.
Egyik este megtörténik a dolog. Ehhez nagy bátorság kell.

Károly 9 éves

9.

A kisbaba egy burokban van az anya hasában, és szerintem ott jobb dolga van, mint nekünk az iskolában.

Máté 7 éves.

10.

A kisbaba legtöbbször az anya tejét issza, ilyenkor a csecsemőt odafektetik az anya melléhez, és saját maga szívja ki a tejet.
Amikor pedig elég volt neki a tej, üzen a mellnek, hogy köszöni a tejet

Marci 7 éves

11.

Szerintem az apuka az úr a családban, mert ő a leghangosabb, ő tud a legjobban kiabálni. Az anyuka a helyettese.

Krisztián 7 éves

12.

Azt kívánom a mamának, hogy amikor megkapja a fizetését, ezer forinttal többet kapjon.

Pál 11 éves

* * *

A szabadság veszélyes kihívás

Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz

Don Juan azt mondta, ez az utolsó alkalom, hogy kettesben autóval elmegyünk Oaxacába. Nagyon világosan közölte, hogy mi ketten soha többé nem leszünk ott együtt. Lehet, hogy az érzése vissza fog térni erre a helyre, de a teljessége soha.

Oaxacába érve don Juan órákon át érdektelen semmiségek bámulásával töltötte az idejét; a falak fakó színét, a távoli hegyeket, a betonjárda repedéseit, az emberek arcát nézegette. Aztán elmentünk a térre, és leültünk a kedvenc padjára, amely üresen állt, mint mindig, valahányszor le szeretett volna ülni itt.

Mialatt a városban sétálgattunk, minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy szomorú, komor hangulatba ringassam magam, de egyszerűen nem ment. Volt valami ünnepélyes abban, ahogyan don Juan távozni készült. Ő ezt a teljes szabadság féktelen életerejének nevezte.

– A szabadság olyan, mint a ragályos betegség – mondta. – Emberről emberre terjed, s a kórokozó hordozója a kikezdhetetlen nagual. Lehet, hogy az emberek nem értékelik ezt, ami csak azért van így, mert nem akarnak szabadok lenni. Ne feledd, hogy a szabadság félelmetes! De nem nekünk! Én szinte egész életemben erre az egy pillanatra készülődtem. Rád is ez a sors vár!

 Szelíd motorosok

["Ezért sohase mondd senkinek, hogy nem szabad, mert akkor azonnal meg akarnak ölni!"]

* * *

Kinél van a hatalom?

A falusi orvos iszonyatos sebességgel száguld végig a falu főutcáján.
- Vigyázz - figyelmezteti a felesége -, mert megállít a rendőr!
- Nem hiszem. Azt mondtam neki, hogy egész nap maradjon ágyban.

Gyerekek vitatkoznak.
- Az én apukám rendőr. Ha felírja a tiedet, akkor az bajba kerül!
- Ha az enyém írja fel a tiedet, akkor a tied még nagyobb bajban van!
- Miért, mi a te apukád?
- Sírköves.

* * *

Önhittanóra

Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz

E békébe madárfütty vág s egy harang kong csak.

Ők ketten most talán az esttel társalognak.

Ablaküveg az este. Színarany a csend.

És gyöngyöket sodorva egy álombéli lenge

folyó fut mindenen túl a messzi végtelenbe...

(Tímár György fordítása.)

Don Juan és Genaro mellém léptek, és meglepetésről árulkodó arckifejezéssel néztek rám.

– Don Juan, tulajdonképpen mit csinálunk mi? – kérdeztem. – Lehetséges, hogy a harcosok csak a halálra készülnek?

– Egyáltalán nem! – mondta mesterem, és gyöngéden megveregette a vállam. – A harcosok arra készülnek egész életükben, hogy tudomásuk legyen, s a teljes tudomás csak akkor jön el hozzájuk, amikor az önteltségnek írmagja sem marad bennük. Csak amikor már semmik, akkor válnak mindenné.

Egy percig csendben hallgattunk. Aztán don Juan megkérdezte, hogy csak nem az önsajnálat kínjai gyötörnek megint. Nem válaszoltam, mert nem tudtam, hogy mit mondjak.

– Á, nem, dehogy! – mondta Genaro, de aztán mintha egy pillanatra kételyei támadtak volna. Megvakarta a fejét, rám nézett, és felhúzta a szemöldökét. – Vagy talán mégis?

– Á, nem, dehogy! – nyugtatta meg ezúttal don Juan Genarót. Ugyanazzal a mozdulattal megvakarta a fejét, és felhúzta a szemöldökét. – Vagy talán mégis?

– Á, nem, dehogy! – bömbölte Genaro, és mindkettőjükből kitört a nevetés.

Amikor lecsillapodtak, don Juan azt mondta, hogy minden búskomorsági rohamnak a beképzeltség a mozgatórugója. Hozzátette, hogy a harcosoknak minden okuk megvan rá, hogy mélységesen elszomorodjanak, de a szomorúság csak azért van, hogy megnevettesse őket.

Nem mi vagyunk a legnagyobb teremtmények a Földön,
mégis úgy teszünk...

(Republic: Repül a bálna)

Egy cet teljes méretben

["Life size blue whale"]

Go, Ego, Go!

* * *