Don Juan azt mondta, ez az utolsó alkalom, hogy kettesben autóval elmegyünk Oaxacába. Nagyon világosan közölte, hogy mi ketten soha többé nem leszünk ott együtt. Lehet, hogy az érzése vissza fog térni erre a helyre, de a teljessége soha.
Oaxacába érve don Juan órákon át érdektelen semmiségek bámulásával töltötte az idejét; a falak fakó színét, a távoli hegyeket, a betonjárda repedéseit, az emberek arcát nézegette. Aztán elmentünk a térre, és leültünk a kedvenc padjára, amely üresen állt, mint mindig, valahányszor le szeretett volna ülni itt.
Mialatt a városban sétálgattunk, minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy szomorú, komor hangulatba ringassam magam, de egyszerűen nem ment. Volt valami ünnepélyes abban, ahogyan don Juan távozni készült. Ő ezt a teljes szabadság féktelen életerejének nevezte.
– A szabadság olyan, mint a ragályos betegség – mondta. – Emberről emberre terjed, s a kórokozó hordozója a kikezdhetetlen nagual. Lehet, hogy az emberek nem értékelik ezt, ami csak azért van így, mert nem akarnak szabadok lenni. Ne feledd, hogy a szabadság félelmetes! De nem nekünk! Én szinte egész életemben erre az egy pillanatra készülődtem. Rád is ez a sors vár!
Szelíd motorosok
* * *
