A Föld felszabadítása

A FÖLD FELSZABADÍTÁSA - WILLIAM TENN (PHILIP KLASS)

(Future Science Fiction, május)

Íme Philip Klass, a Pennsylvaniai Állami Egyetem angol professzora baljóslatú humora teljében.
A Föld felszabadítása azon furcsa, látnoki erejű történetek egyike, melyek akár másfél évtizeddel később is megjelenhettek volna, olyan emberek tollából, mint Rusell Baker vagy Art Buchwald.
A jó professzor két másik kitűnő történetet is publikált 1953-ban, a Custodiant a „Words of If”-ben, és a Desertert Fred Pohl „Star Science Fiction Stories”-ában. A „Future Science Fiction”-nek rendkívül viszontagságos története van, huszonegy év alatt HÉT különböző címmel jelent meg.  Ezek sorrendben (azt hiszem) a következőek: „Future Fiction”, „Future Combined With Science Fiction”, „Future Fantasy and Science Fiction”, „Science Fiction Stories”, „Future Combined With Science Fiction Stories”, „Future Science Fiction Stories” és végül „Future Science Fiction”. Szép, nem?
– MHG

Van valami oximoronikus Marty ama kifejezésében, hogy „baljóslatú humor”. Sokféleképpen ki lehet még fejezni, de mindegyik önellentmondónak tűnik: „Fekete humor”, „akasztófahumor”. A legrosszabb esetben „szarkazmussá” degradálódik, ami maga egy görög szóból származik, jelentése: „húst marcangolni”. A hétköznapi humor lehet élvezetes, de majdnem mindig semmitmondó. Sokkal inkább arra szolgál, hogy szórakoztasson, mintsem kifejezzen valamit. De tegyük csak kissé komorabbá, kegyetlenebbé, és rögtön mélyre hatol. A szórakoztatás ugyan kérdésessé válik, de a hatás tartós lesz. Marty azt írta, a történet „furcsa, látnoki erejű”.
Én ugyan nem kérdeztem tőle, mit ért ezen, de íme, a furcsa jóslat, ahogy én látom. Másfél évtizeddel később amerikai csapatok harcoltak Vietnamban. Egy amerikai tiszt a következőket mondta, miközben éppen egy kis falu nyomorúságos kunyhóinak a szalmafedelét gyújtotta fel (az öngyújtója segítségével): „Néha le kell rombolnunk egy falut ahhoz, hogy megmentsük.” Azt hiszem, komolyan gondolta, talán hitt is benne (végül is nem az ő faluja volt), de véleményem szerint ez a megjegyzés – melyet széles körben publikáltak – fontos szerepet játszott abban, hogy az amerikai közvélemény a háború ellen fordult.
– IA

Halljátok hát felszabadulásunk történetét!
Lélegezzetek mélyeket, és kapaszkodjatok meg! Figyeljetek csak, kezdődik a mese!
„Augusztus” hónapban történt, egy „keddi” napon. Akkorát fejlődtünk azóta, hogy ezek a szavak már elvesztették jelentésüket. A mi felsőbbrendű értelmünknek már felfoghatatlan sok minden, amit primitív elődeink, elmaradott ősapáink még értettek és fontosnak hittek.
Mégis, a mesét tovább kell adni, az összes valószínűtlen helységnévvel és a nekünk már semmit sem jelentő utalásokkal egyetemben. Hogy miért?
Hát van jobb ötletetek? Hiszen a gyönyörök posványában heverészünk. Eleget vedeltünk, eleget legeltünk, így hát pihenjetek, lazítsatok, és figyeljetek rám! És lélegezzetek mélyeket!
Azon az augusztusi kedden egy hajó jelent meg az égen Franciaország fölött, a világ azon részén, amit akkoriban Európának hívtak.
Öt mérföld hosszú volt, és a szájhagyomány szerint úgy festett, mint egy hatalmas ezüstszivar. Leírhatatlan, milyen pánikot és megdöbbenést keltett ősapáink között, amikor váratlanul megjelent a vakító nyári égen. Hogy szaladtak, hogy kiáltoztak, hogy mutogattak! Izgatottan értesítették az Egyesült Nemzetek Szövetségét, egyik legfőbb szervezetüket, hogy elképesztő mérető, furcsa fémherkentyű jelent meg fölöttük.
Menten utasították a harci repülőgépeket, hogy vegyék körül az úrhajót, mégpedig teljes fegyverzetben, a sietve összegyűjtött tudósokat meg, hogy barátságos szándékaikat jelezve, közelítsék meg. Azok, akiknek fényképezőgépük volt, sürgősen kattintgatták a nagy hajó hasa alatt, akiknek írógépük volt, már kattogtatták is a történeteket a jövevényről, akiknek meg engedélyük, már árulták is a hajó modelljeit. Bizony mondom néktek, ezeket cselekedték rabságban és tudatlanságban sínylődő őseink!
Aztán egy hatalmas nyílás tárult fel a hajó közepén, és kilépett az első idegen, a háromlábúakra jellemző bonyolult járással, ami hamarosan oly ismertté és kedveltté vált az emberek között. Zárt fémruhát viselt, hogy védje magát atmoszféránk káros hatásaitól, azt az átlátszatlan, lazán redőzött változatot, melyet első felszabadítóink földi tartózkodásuk során viseltek. Teljesen ismeretlen nyelven szólalt meg, és pontosan egy órán keresztül beszélt. Szavai fülrepesztő hangerővel dübörögtek elő ötméteres teste közepén lévő hatalmas szájából. Miután befejezte, udvariasan várt a válaszra, s mikor nem kapott, visszatért a hajóra.
Az az éjszaka… felszabadulásunk első éjszakája! Vagy inkább első felszabadításunk első éjszakájának kellene neveznem?
Akárhogy is, az az éjszaka! Képzeljétek magatok elé ősapáinkat, amint éppen szokott haszontalanságaikkal foglalatoskodnak: jégkorongoznak, tévét néznek, atomokat hasogatnak, kommunistákat üldöznek, infantilis vetélkedőket vezetnek, és váltókat írnak alá. Mindazokkal a hiábavalóságokkal, amelyek – összehasonlítva mai életünk lélegzetelállító, fenséges egyszerűségével – világukat az aprólékos részletek ijesztő halmazává tették.
A nagy kérdés persze az volt, vajon mit mondott az idegen. Megadásra szólította fel az emberiséget? Vagy arról értesített, hogy békés kereskedelmi küldetésben érkezett, és miután szerinte elfogadható árajánlatot tett (mondjuk az Északi-sark jégsapkájára), udvariasan visszavonult, hogy a feltételeket viszonylag zavartalanul beszélhessük meg magunk között? Vagy egyszerűen azt közölte, hogy egy barátságos és intelligens faj újonnan kinevezett földi nagykövete, és kérte, hogy irányítsuk a megfelelő személyhez, akinek átnyújthatná megbízólevelét? Őrjítő volt a bizonytalanság.
Késő éjszakába nyúló vita után, mivel a döntés a diplomaták kezében volt, a harmadik feltevést találták a legvalószínűbbnek, és ezért másnap kora reggel egy ENSZ-delegáció jelent meg a mozdulatlan úrhajó hasa alatt. A küldöttség azt a feladatot kapta, hogy minden nyelvi képességét latba vetve kísérelje meg üdvözölni az idegeneket.
Az emberiség jóindulatának további jeleként az űrhajó körül járőröző harci repülőgépeket utasították, hogy érjék be egyetlen atombomba szállítmánnyal, az ENSZ-lobogó és nemzeti felségjelük mellé pedig még egy kis fehér zászlót is tűzzenek ki. Így néztek szembe atyáink a történelem eme végső kihívásával.
Mikor az idegen néhány óra múlva megjelent, a delegáció előrelépett, meghajolt, és az ENSZ három hivatalos nyelvén (angolul, franciául és oroszul) felkérte, hogy tekintse a Földet otthonának. A jövevény ünnepélyes arccal végighallgatta őket, majd újra belekezdett előző napi beszédébe. Csupa tűz volt, neki szemmel láthatólag legalább annyira fontos volt ez a szónoklat, mint amennyire érthetetlen a világ kormányainak képviselői számára.
Szerencsére a titkárság egyik fiatal, művelt indiai tagja gyanús hasonlóságot vélt felfedezni az idegen beszéde és egy kihalt bengáli dialektus között, melynek furcsaságai valaha sok fejtörést okoztak neki.
Ennek oka, mint ma már tudjuk, az volt, hogy a földöntúliak legutóbbi látogatásukkor a legfejlettebb emberi kultúrát Bengália egyik nedves völgyében találták, s az ott beszélt nyelvről alapos szótárakat készítettek, hogy a Föld-lakókkal való kommunikáció ne okozhasson gondot a következő expedícióknál.

Ám kissé előreszaladtam a mesében, mint az az ínyenc, aki azonnal a nedvdús, zsenge hajtásokat kezdi majszolni, és a rágósabb gyökereket a végére hagyja.
De hadd szusszanjak egy kicsit és lélegezzek mélyeket! Hej, micsoda tapasztalatok voltak ezek fajunk számára!
Ön, uram, üljön csak vissza, és figyeljen!
Maga hol van még a Mesemondó Kortól! Emlékszem, igen, igen, tisztán emlékszem, hogyan adta tovább nagyapám, majd apám a mesét. Várjon a sorára, mint én, hallgasson, amíg ki nem hullok a sorból az egyik életadó dágványból a másikba vezető hosszú menetelés során.
Akkor majd a helyembe léphet! Letelepednek a legzamatosabb legelőre, és két rohanás között méltóságteljesen elregélheti felszabadulásunk hősi eposzát a gondtalanul hancúrozó ifjaknak.
A fiatal hindu tanácsát követve, lóhalálában szalajtottak a világ egyetlen olyan összehasonlító-nyelvészet professzoráért, aki értette és beszélte a kihalt bengáli dialektus eme változatát, és ekkor éppen tizennyolc éves kutatómunkájának eredményeit ismertette egy New York-i akadémiai kongresszuson: „Bevezető tanulmány néhány ősi szanszkrit múlt idejű melléknévi igenév és ugyanennyi modern szecsuani főnév nyilvánvaló kapcsolatáról” címmel.
Bizony, bizony!
Őseink gyermeteg tudatlanságukban ilyen dolgokat eszeltek ki (és még mennyi minden mást)! Hát nem joggal vagyunk büszkék szabadságunkra?
A magából kikelt tudóst, aki, mint azt minduntalan keserűen felhánytorgatta, legalapvetőbb szószedeteit volt kénytelen nélkülözni, a legsebesebb lökhajtású géppel vitték arra a Nancytól délre fekvő területre, amely azokban a távoli napokban a földöntúli úrhajó hatalmas, fekete árnyékában feküdt.
Itt aztán az ENSZ-küldöttek, akiknek nyugtalanságát csak fokozta egy új, meghökkentő fejlemény, tudatták vele feladatát. A hajóból ugyanis újabb idegenek bukkantak elő, hatalmas, halványan derengő fémdarabokat cipelve. Ezekből összeszereltek valamit, ami nyilvánvalóan egy gép volt, habár magassága meghaladta minden emberkéz által épített felhőkarcolóét, és úgy motyogott magában, mint egy beszédes, érző lény.
Az első jövevény még mindig udvariasan álldogált az erősen verejtékező diplomaták közelében, és időről időre rázendített kis tirádájára egy olyan nyelven, ami az alexandriai könyvtár alapkő-letételekor is jóformán elfeledettnek számított már. Az ENSZ képviselői pedig abban a kétségbeesett reményben válaszoltak neki, hogy gesztikulációval és grimaszokkal áthidalhatják a nyelvi szakadékot.
Egy zseniális antropológusokból és pszichológusokból álló bizottság csak jóval később mutatott rá a metakommunikáció korlátaira olyan esetben, amikor a partnerlények öt manuális nyúlvánnyal és egyetlen, nem pislogó, a rovarok összetett szeméhez hasonló látószervvel rendelkeznek, akárcsak ezek az idegenek. A professzor az idegenek nyomában loholva kénytelen volt keresztül-kasul bejárni a Földet, s közben igyekezett nyelvüket elsajátítani. Szabályait csak azon jövevény korlátozott számú példáiból következtethette ki, akinek kiejtése enyhén szólva a legidegenszerűbb volt.
De még az ő nehézségei és megpróbáltatásai is jelentéktelenek voltak ahhoz a nyugtalansághoz képest, melyet a világ kormányainak képviselői éltek át. Végig kellett nézniük, amint a földöntúli látogatók nap mint nap más és más helyre költöznek, és újabb és újabb gigantikus, sejtelmesen sugárzó fémszerkentyűket szerelnek össze, melyek nosztalgikusan motyognak magukban, mintha csak életben akarnák tartani azon távoli gyárak emlékét, ahol megszülettek.
Igaz ugyan, hogy az első idegen mindig hajlandónak mutatkozott rá, hogy felfüggessze nyilvánvalóan pusztán ellenőrző jellegű tevékenységét, és felmondja mondókáját, ám még kitűnő modora, amelyről tanúbizonyságot tett, amikor végighallgatta a több mint ötvenhat nyelven elhangzó válaszokat, sem tudta eloszlatni a pánikot, amelyet azoknak a tudósoknak eltűnése keltett, akik a tompa fényű masina körül téblábolva megérintették valamely kiálló részét.
Ez, bár nem volt gyakori eset, éppen elég sűrűn fordult elő ahhoz, hogy a tisztviselők között krónikus emésztési zavarokat és álmatlanságot okozzon. Végül, idegsejtjeit a végsőkig felemésztve, a professzornak sikerült a nyelvet annyira elsajátítania, hogy a kommunikáció lehetővé vált. Így ő, és rajta keresztül a világ, a következőket tudta meg: Az idegenek egy olyan - magasan fejlett - civilizáció képviselői, amely kultúráját az egész Galaxisra kiterjesztette.
Felismerve az első expedíció idején még fejletlen, később a Földön uralkodóvá váló állatfaj korlátalt, jóindulatúan mintegy kiközösítettek bennünket. Szigorú egyezmény tiltotta meg magányunk és tudatlanságunk bármely megsértését mindaddig, amíg vagy mi, vagy intézményeink nem fejlődnek arra a szintre, amely legalább feltételes tagságra jogosít a Galaktikus Szövetségben. (Az első néhány évezredben természetesen a Szövetség valamely tapasztaltabb, elterjedtebb és fontosabb tagjának védnöksége alatt.)
Ez alól kivétel csak néhány tudományos expedíció volt, amelyet a legnagyobb titokban tartottak. Mindazokat, akik a tilalmat megszegték – fajunk szellemi fejlődésének kárára, uralkodó vallásainknak hatalmas előnyére –, olyan gyorsan és példásan megbüntették, hogy jó ideig nem fordult elő újabb szabálysértés. Fejlődési görbénk az utóbbi időben már olyan reményeket keltett, hogy csupán további harminc-negyven évszázadnak kell eltelnie ahhoz, hogy jelentkezhessünk a Szövetségbe.
Sajnálatos módon azonban csillagközösségünkben sokféle nép élt, amelyek mind etikai szemléletükben, mind biológiai összetételükben alapvetően különböztek egymástól. Igen sok faj társadalmilag jóval fejletlenebb volt, mint a böhönök – ahogy látogatóink magukat nevezték.
Ezek egyike, a ferrgek néven ismert, undorító féregszerű organizmusok, melyek technológiailag éppolyan élenjárók voltak, mint amennyire visszamaradottak erkölcsi tekintetben, váratlanul a Galaxis kizárólagos és teljhatalmú urának szerepére törtek. Hatalmukba kerítettek számos kulcsfontosságú napot – kiegészítő bolygórendszereikkel együtt-, s az uralmuk alá került fajokat könyörtelenül megtizedelték. Teljes megsemmisítéssel fenyegették azokat a népeket, amelyek eme elrettentő példákból sem látták be a feltétel nélküli megadás szükségességét.
A Galaktikus Szövetség ebben a kétségbeejtő helyzetben a böhönöket, az űrcivilizáció egyik legősibb, legönzetlenebb, mégis legerősebb faját bízta meg azzal, hogy a Szövetség fegyveres képviselőiként derítsék fel a ferrgek bázisait, csapjanak le rájuk mindenütt, ahol törvénytelenül hatalomra jutottak, és végérvényesen számolják fel harci potenciáljukat. Ez a határozat az utolsó pillanatban született. A ferrgek már mindenütt olyan előnyös helyzetbe kerültek, hogy a böhönök csak a legnagyobb áldozatok árán tudták feltartóztatni előrenyomulásukat.
Évszázadokon keresztül a harc ide-oda hullámzott a világegyetemben. Ennek során sűrűn lakott bolygók semmisültek meg, napok robbantak fel és váltak nóvákká, és egész csillaghalmazok hullottak szét örvénylő kozmikus porrá. Rövid idővel ezelőtt átmenetileg holtpontra jutott a küzdelem. Mindkét fél kábultan és kimerülten arra próbálta felhasználni a pillanatnyi szünetet, hogy megerősítse külső hadövezetének gyenge pontjait.
A ferrgek ekkor szállták meg az űrnek azt a mindeddig érintetlenül maradt részét, ahol a mi naprendszerünk is található. Teljesen figyelmen kívül hagyták apró bolygónkat és szűkös erőforrásait, mint ahogy olyan égi szomszédaink, mint a Mars vagy a Jupiter sem keltették fel érdeklődésüket.
Főhadiszállásukat a hozzánk legközelebb eső nap, a Proxima Centauri egyik bolygóján ütötték fel, és hozzáláttak, hogy megerősítsék támadó és védelmi vonalaikat a Rigel és az Aldebaran között. A magyarázat ezen pontján a böhönök kijelentették, hogy ettől kezdve a bolygóközi stratégia olyan bonyolulttá válik, hogy csak háromdimenziós térképeken követhető.
Ezért azt javasolták, egyszerűen fogadjuk el azon állításukat, miszerint létfontosságú lett egy bázis kiépítése a ferrgek hadtápvonalain belül, hogy ezzel a Proxima Centaurin a ferrgek helyzetét tarthatatlanná tegyék. A bázis létrehozására a legkézenfekvőbb hely a Föld volt.
A böhönök hosszasan mentegetőztek, amiért megzavarták fejlődésünket, hiszen ebben a kritikus fejlődési szakaszban egy ilyen beavatkozás hatalmas károkat okozhat. Csakhogy – magyarázták kifogástalan prebengálisággal –, megérkezésük előtt mi már, tudtunkon kívül, a szörnyűséges ferrgek uszályába kerültünk.
Így most felszabadítottaknak tekinthetjük magunkat. Nagyon szépen megköszöntük nekik.
Mindamellett, mutatott rá vezetőjük öntudatosan, ők a civilizáció megvédéséért fogtak fegyvert egy olyan ellenséggel szemben, amelynek természete annyira visszataszító, és üzelmeik annyira becstelenek, hogy meg sem érdemlik az intelligens jelzőt.
Nemcsak magukért harcolnak, hanem a Galaktikus Szövetség minden hű tagjáért, minden apró és védtelen népért, minden alacsonyrendű fajért, amelyik túl gyenge ahhoz, hogy megvédje magát a kegyetlen hódítókkal szemben. Vajon az emberiség közömbös marad ebben a küzdelemben? Az információ közzétételét árnyalatnyi habozás követte.
És aztán: "Nem!" - dörögte vissza az emberiség olyan tömegkommunikációs eszközökön keresztül, mint a televízió, az újságok, az őserdőkben egymásnak felelgető dobok és a vadonok öszvérfogatos hírvivői. "Nem maradunk közömbösek! Segítünk elpusztítani a civilizáció ezen rákfenéjét! Csak mondjátok meg, mit tegyünk!"
Nos, semmi különöset – válaszolták az idegenek némiképp zavarban. Talán egy idő múlva akadhat valami, sőt több apróság, ami igazán hasznos lehet, de jelenleg… nos, igazán hálára köteleznénk őket, ha nem lennénk útjukban, amikor ágyúállásaik karbantartását végzik…
Ez a válasz nagy elbizonytalanodást okozott a Föld kétmilliárd lakója körében. Utána az emberek hosszú ideig – mint a ránk maradt legenda is tanúsítja – világszerte mindenütt kerülték egymás tekintetét. De aztán ezt a büszkeségükre mért súlyos csapást is kiheverték. Mégiscsak hasznára lesznek annak a népnek (hacsak elenyésző mértékben is), amely megszabadította őket a visszataszító ferrgek fenyegető uralmától.
Emlékezzünk hálával őseinkre! Magasztaljuk tudatlan, ámde őszinte erőfeszítéseiket!

Az összes reguláris hadsereget, minden légi és tengeri flottát a böhön fegyverek körüli őrséggé szervezték át: a jövevények engedélye nélkül egyetlen emberi lény sem léphette át a mormogó gép köré vont két mérföld sugarú kör határát. Mivel egész földi tartózkodásuk alatt egyetlen engedélyt sem írtak alá, ez a lehetőség kihasználatlan maradt: a földöntúli fegyverek közvetlen környezete kétlábú lényektől mentes övezetté vált.
A felszabadítókkal való együttműködés elsőbbséget kapott minden más tevékenységgel szemben. Napiparanccsá az a jelszó vált, amelyet először „Az emberiség helye a túlcivilizált világegyetemben” című, keserű hangú rádiós kerekasztal-beszélgetés során fogalmazott meg a Harvard Egyetem igazgatótanácsának egyik tagja.
"Feledkezzünk meg individualista egoizmusunkról és kollektív beképzeltségünkről! kiáltott fel a professzor. – Rendeljünk alá mindent a nagy célnak: általánosságban a Naprendszert, különösképpen pedig a Földet védelmezzük meg!" Ez a jelszó dagályos stílusa ellenére is mindenütt visszhangra talált.
Mégis néha nehéz volt eldönteni, mit is akarnak valójában a böhönök. Ez részben a különböző szuverén államok vezetőinek rendelkezésére álló tolmácsok korlátozott számával, részben az idegenek vezetőjének azon szokásával magyarázható, hogy homályos és kétértelmű kijelentései után fogta magát, és eltűnt a hajójában.
Így történt ez azon a júliusi napon is, amikor azt a kurta utasítást adta, hogy „Ürítsék ki Washingtont!” Az amerikai elnök és külügyminisztere öt órán keresztül várakozott szorongva a hatalmas hajó alatt – teljes pompában: sötét zsakett, keménygallér és cilinder, ahogy azt a más nemzetek képviselőivel találkozó politikai vezetők számára ebben a barbár korban előírták.
Türelmesen és verejtékezve álldogáltak, és várták, hogy a böhön vezér előbukkanjon a hajóból – amelybe az egyetemi tanárok és aeronautikai tervezők szűnni nem akaró, sóvárgó célozgatásai ellenére sem engedtek be földi lényt-, és tudassa velük, vajon Washington államra, avagy Washington városára gondolt-e.
Ezzel a történet dicsőséges lapjaihoz érkeztünk. A Capitolium épületének néhány nap alatti szétszedése és a Sziklás-hegység lábainál szinte tökéletes épségben való újrafelépítése; az Állami Levéltár anyagának eltűnése és később az Iowa állambeli Duluth nyilvános könyvtárának gyermekmegőrzőjében történő felbukkanása; a Potomac folyó palackozott vizének nyugatra szállítása és ünnepélyes külsőségek közepette való kiöntése az elnök rezidenciája köré épített kör alakú betonmedencébe (amelyből sajnos egy héten belül elpárolgott a vidék alacsony páratartalma miatt) – fajunk galaktikus történetének ezen büszke pillanatait tántoríthatatlan együttműködésünk és készséges önfeláldozásunk dicsfénye aranyozza be.
Ennek ragyogását még az a felismerés sem tudta elhomályosítani, hogy a böhönök nem ágyúállást kívántak építeni a kiürített területen, még csak nem is lőszerraktárat, hanem csupán szabadidőközpontot a csapataik számára.
Nem tagadható azonban, hogy fajunk önbecsülése igen mélyre süllyedt, amikor egy rutininterjú során kiderült, hogy az idegenek mindössze egy rajnyi erőt képviselnek, és a parancsnokuk nem kiváló tudós vagy kulcsstratéga – mint a Galaktikus Szövetségtől joggal elvárhattuk volna –, hanem rangja csupán a szakaszvezető csillagközi megfelelője.
Már azt is nehéz volt megemészteni, hogy egy, utolsó tisztes ilyen vérlázító módon megvárakoztathatta az Egyesült Államok elnökét, aki egy személyben a Hadsereg és a Flotta Főparancsnokának tisztét is betölti.
Ám annak tudata, hogy a küszöbön álló Földi Csata alig több, mint egy járőrakció, még ennél is sokkal megalázóbb volt.
És aztán ott volt még a „motyi”-ügy is. Az idegenek az egész Földet átfogó fegyveres rendszerük telepítése és karbantartása közben néha félredobták a beszélő fém egy-egy nyilvánvalóan használhatatlan darabját. A szerkezettől elválasztva, az anyag mintha elvesztette volna az emberiségre veszélyes tulajdonságait, viszont megőrizte a hasznosak egy részét. Például, ha a furcsa anyag egy darabját valami földi fémmel hozták érintkezésbe, és gondosan elszigetelték minden más anyagtól, néhány órán belül tökéletesen azonosult az illető fémmel, akár cink, akár arany vagy vegytiszta uránium volt.
A „motyi” iránt – melynek nevét az emberek a böhönöktől vették át – hamarosan elképesztő kereslet mutatkozott, mert a gazdaságot megbénította, hogy állandóan újabb és újabb ipari központokat kellett váratlanul kiüríteni. Ha a földöntúliak elhagyták állásaikat, toprongyos emberhordák gyűltek köréjük – persze csak a két mérföldes határon kívül –, és szüntelenül azt kántálták: „Nincs motyid, böhön?”
A rend őrei minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, hogy véget vessenek ennek a szégyentelen, tömeges koldulásnak, különösen, hogy maguk a böhönök is valami megmagyarázhatatlan örömet leltek abban, hogy apró motyidarabkákat szórjanak a tülekedő sokaság közé. Mikor a rendőrök és a katonák és csatlakozni kezdtek a mezőkön elhullajtott, metamorf és szószátyár fémért egymást tipró és gyilkoló emberek tömegéhez, a kormányok beletörődtek a megváltoztathatatlanba.
Az emberiség szinte várta már a támadást, csak hogy megszabaduljon saját alsóbbrendűségének egyre erősödő érzésétől. Néhány megátalkodottan konzervatív ősünk talán már felszabadításunkat is bánni kezdte! Úgy bizony, gyerekek, úgy bizony!
Reméljük, hogy ezek a kőkorszakba visszavágyók az elsők közt váltak cseppfolyóssá és olvadtak szét a vörös lánggolyók hatására! Az ember végül is nem forgathatja vissza a történelem kerekét!
Két nappal szeptember hónap vége előtt az idegenek közölték, hogy a Szaturnusz holdjain mozgást észleltek. Nyilvánvalóan a ferrgek lopakodtak előre a Naprendszerben. Álnok és elvetemült hajlamaik ismeretében a féregszerű szörnyetegek támadása minden pillanatban várható – figyelmeztettek a böhönök. Kevés emberi lény hajtotta álomra fejét, amikor délkörüket elérte, majd beborította az éjszaka. Szinte minden tekintet a tiszta égboltra szegeződött: a körültekintő böhönök megtisztították a felhőktől. Bolygónk egyes részein az olcsó teleszkópok és kormozott üvegdarabok forgalma lendült fel elképesztő mértékben, míg másutt a mindenre kiterjedő, univerzális varázsigék és rontásűző mondókák iránt nőtt meg ugrásszerűen a kereslet.
A ferrgek egyszerre három henger alakú, fekete úrhajóval támadtak, eggyel a déli, kettővel az északi féltekén. Parányi gépeikből hatalmas, zöld lángcsóvák lövelltek elő, melyek mindent, ami az útjukba került, áttetsző, üvegszerű homokká változtattak. Viszont a böhönöknek nem ártottak, válaszképpen szüntelenül tüzelő ágyúikból bíborszínű felhőket lőttek ki, melyek kitartóan üldözték a ferrgeket, amíg csak erejüket vesztve vissza nem hullottak a Földre. Ott aztán sajnálatos utóhatásuk mutatkozott. Minden lakott terület, amelyet ezek a halvány rózsaszín felhőcskék betakartak, gyorsan temetővé alakult át. Ha a szájhagyomány pontosan őrizte meg az igazságot, olyan temetővé, amely inkább konyhára, mint sírra jellemző szagot árasztott. Ezen területek balszerencsés lakói ugyanis hatalmas hőmérséklet-emelkedésnek voltak kitéve. Bőrük kivörösödött, majd megfeketedett, hajuk és körmük összeszáradt, húsuk elfolyósodott és lefőtt csontjaikról. Egyszóval kínos halált halt az emberiség egytizede.
Csak az nyújtott némi vigaszt, hogy egy vörös felhőnek sikerült foglyul ejtenie az egyik fekete hengert. Mikor izzó-fehérré változott, és mint fémzivatar zúdult a Földre, az északi féltekét támadó két hajó sürgősen visszavonult az aszteroidákra. Üldözésüket a böhönök, rendkívül korlátozott számukra hivatkozva, visszautasították. A következő huszonnégy órában az idegenek – mondjuk így: a bolygónkon állomásozó idegenek – sajtótájékoztatókat tartottak, rendbe hozták fegyvereiket, és részvétükről biztosítottak bennünket.
Az emberiség eltemette halottait. Ez ősapáink egyik legfigyelemreméltóbb szokása volt, ma már teljesen ismeretlen. Mikor a ferrgek újra támadtak, az emberek már felkészülten várták őket. Sajnálatos módon nem tehették azt, amit a legjobban szerettek volna – fegyverben állni –, de amit lehetett, azt megtették: a távcsövek mellett álltak, és spiritiszta szeánszokon vettek részt.
A kis vörös felhők ismét pajkosan röppentek fel a felső sztratoszférába; a zöld lángcsóvák ismét feldübörögtek, és újfent megtörtek a cserfes motyi-konstrukciók tekervényein; az emberek ismét ezrével haltak meg az ütközet utóhatásaitól.
De ezúttal kissé más kimenetelő lett az összecsapás: a ferrgek zöld lángcsóvái a harc harmadik órájában váratlanul sötétebbre, kékebbre változtak. S alighogy ez történt, egyik böhön a másik után esett össze őrhelyén, és halt meg görcsökben fetrengve.
A böhönök rögtön visszavonulót fúvattak. A túlélők visszaküzdötték magukat a hatalmas hajóhoz, amellyel jöttek. A hátsó fúvókákból kilövellő izzó-vörös lángcsóva végigsöpört Dél-Franciaországon, és Marseille-t a Földközi-tengerbe süllyesztette; a hajó dübörögve felemelkedett és gyáván elmenekült.
Az emberiség pedig megacélozta lelkét, hogy szembe tudjon nézni a ferrgek rettentő uralmával.

Valóban kifejezetten féregszerű lények voltak.
A két éjfekete henger alig ért földet, környékén máris nyüzsögtek a parányi szelvényes testek, amelyeket hosszú, vékony fémlábakból álló bonyolult berendezés tartott a talaj felett. Mindkét hajójuk köré – az egyik Ausztráliában, a másik Ukrajnában landolt – kupolaszerű erődöt emeltek; foglyul ejtették azt a néhány vakmerő embert, akik a leszállóhelyei közelébe merészkedtek, majd kapálózó áldozataikkal eltűntek hajójuk sötét belsejében.
Míg az emberiség egy része idegesen gyakorolta az ősi harci alakzatokat, mások a böhönök látogatásával foglalkozó tudományos művek és feljegyzések fölé görnyedtek abban a kétségbeesett reményben, hogy sikerül valamilyen módot találniuk a Föld területi integritásának megőrzésére a csillagokkal zsúfolt Galaxis eme vérszomjas hódítójával szemben. Közben a mesterségesen elsötétített űrhajó belsejében a ferrgek (ugyanis, szemük nem lévén, nemcsak hogy semmi hasznát nem vették a fénynek, de kevésbé mozgásigényes egyedeik érzékeny, pigment nélküli bőrükkel egyenesen kibírhatatlannak találták az effajta sugárzást) az elfogott embereket nem információkért vallatták, még csak nem is boncolták fel őket élve, attól a vágytól sarkallva, hogy tudományos ismereteiket némileg magasabb szintre emeljék – hanem tanították őket.
Tanították – mégpedig a ferrg nyelvre.
Igaz, sokan teljesen alkalmatlannak bizonyultak a ferrgek által megszabott feladatra, és átmenetileg a sikeresebb tanulók szolgái lettek. Egy másik, bár kisebb csoportjuk a frusztrációs hisztéria legkülönfélébb tüneteit mutatta, az enyhe boldogtalanságtól a teljes izommotoros lebénulásig terjedő széles skála minden fokozatát kimerítve.
A ferrg nyelvnek ugyanis minden igéje rendhagyó volt, és számtalan elöljáró szava az előző mondat alanyából képzett névszó-melléknév kombinációból állt. Tizenegy embert engedtek végül okleveles tolmácsként szabadon. Erősen hunyorogtak, amikor ismét meglátták a napvilágot. Ezek a felszabadítóink, úgy látszik, nem látogattak a Földre az évezredek homályába vesző bengáli civilizáció fénykorában.
Igen, ezek a FELSZABADÍTÓK!
Minthogy a ferrgek az ősi, szinte mitikus csengésű „október” hónap hatodik napján érkeztek bolygónkra, október hatodika természetesen Második Felszabadulásunk Szent Napja. Emlékezzünk és hajtsunk fejet! (Bárcsak tudnánk, az új kalendárium melyik napja is lehet ez!)
Amikor az emberek meghallgatták a tolmácsok szájából a történetet, szégyenkezve lehorgasztották fejüket, és fogukat csikorgatták. Hogyan is engedhették, hogy a böhönök oly rútul megtévesszék őket! Mert a böhönöket valóban a Galaktikus Szövetség bízta meg a ferrgek felkutatásával és megsemmisítésével, de csak azért, mert ők maguk voltak a Galaktikus Szövetség. Mint a csillagközi tér első intelligens fajainak egyike, a hatalmas termetű lények kiterjedt rendőri erőt hoztak létre, hogy megvédelmezze őket s hatalmukat, és megakadályozza, hogy a jövőben lázadások törjenek ki.
Ez a rendőri testület a látszat szerint a Galaxis összes intelligens fajának közös szervezete volt, valójában csupán féken tartásuk hatékony eszköze. Az eddig felfedezett élőlények nagy része engedelmes és könnyen kezelhető volt: "A böhönök időtlen idők óta uralkodnak – mondták –, nos hát, akkor hadd uralkodjanak továbbra is. Ugyan mit számít?" De a századok során egyre nőtt az ellenzék is, melynek magja a protoplazma-alapú élet volt.
Az a szervezet, melyet később Protoplazmatikus Liga néven ismert meg a világ. Habár számuk kicsiny volt, a protoplazma kémiai és fizikai sajátságain alapuló életciklusaikkal, méret, összetétel és fejlettség tekintetében e lények nagy változatosságot mutattak.
Azt a Galaktikus Közösséget, amelynek gerincét alkották, nem statikus, hanem dinamikus jellegűvé akarták fejleszteni, ezért ösztönözték a galaxisközi expedíciókat, ellentétben a böhönökkel, akik – félve a fejlettebb civilizációkkal való találkozás hatásaitól – tiltották az utazást. E lények arra törekedtek, hogy igazi biológiai köztársaságot hozzanak létre, olyan demokráciát a fajok számára, ahol minden megfelelő intelligenciájú és kulturális fejlettségű lény saját maga tartja majd kézben a jövőjét, amit jelenleg kizárólag a szilikonalapú böhönök uralnak.
Ezért kérte a Protoplazmatikus Liga egy kisebb tagja a ferrgeket, hogy mentsék meg őket, mert a böhönök a Galaxis határain kívüli felfedezőexpedíciójuk megtorlásaként elpusztításukkal fenyegetőztek. A ferrgek voltak ugyanis az egyetlen jelentékenyebb faj, amely következetesen visszautasította a Szövetség követelését, hogy teljesen oszlassák fel fegyveres erőiket.
A ferrgek határozott szándéka, hogy megvédelmezzék azonos szerves kémiai felépítésű testvéreiket, valamint a bolygóközi népek legalább kétharmadában hirtelen feltámadt ellenséges érzés láttán a böhönök sietve összehívták a Galaktikus Biztonsági Tanács Csonka Ülését. Közölték, hogy lázadás tört ki, és korrupt uralmukat világok tucatjainak kiszipolyozott életerejével erősítették meg.
A ferrgek a kétségbeejtő túlerővel és a jobban felszerelt csapatokkal szemben csak azért voltak képesek folytatni a küzdelmet, mert a Protoplazmatikus Liga leleményes és önzetlen tagjai még a kihalást is kockáztatva ellátták őket az újonnan kifejlesztett titkos fegyverekkel. Hát nem ütközött ki a vadállat természete azokból a hatalmas elővigyázatossági intézkedésekből, amelyekkel megakadályozták, hogy testük bármely része érintkezhessen a Föld számukra rendkívül roncsoló hatású atmoszférájával?! – kérdezték a ferrgek. Hiszen a varratmentes, teljesen átlátszatlan öltözék, amit első látogatóink itt tartózkodásuk minden pillanatában viseltek, mindenképpen fel kellett volna, hogy keltse bennünk a gyanút, hogy szerves összetételük nem szén-, hanem szilikonalapú! Az emberiség lehorgasztotta kollektív fejét, és beismerte, hogy eszébe sem jutott.
Spongyát rá - felelték a ferrgek nagyvonalúan -, hiszen kétségkívül gyakorlatlanok és talán kissé hiszékenyek is voltunk. Naivitásunk, bármilyen veszteségeket okozott is nekik – a felszabadítóinknak –, nem lehet ok arra, hogy megfosszanak a minden korlátozástól mentes állampolgárságtól, hiszen ez mindenkinek veleszületett joga. Ami azonban vezetőinket, ezeket a valószínűleg velejéig romlott és kétségkívül felelőtlen személyeket illeti…
Az ENSZ-hivatalnokokat, államfőket és prebengáli tolmácsokat a Föld történetének egyik leghosszabb és szinte kétségkívül legigazságosabb perében ítélték halálra, mint a „Protoplazma Árulói”-t. Első csoportjukat egy héttel azután végezték ki, hogy az emberiség káprázatos ünnepségek közepette csatlakozott először a Protoplazmatikus Ligához, majd a Fajok és Alfajok Új Demokratikus Galaktikus Szövetségéhez.
És ez még nem minden!
Míg a böhönök megvetően mellőztek minket, amikor abban mesterkedtek, hogy bolygónkat biztosítsák a zsarnokság számára, és fegyvereikbe olyan különleges berendezéseket építettek, hogy érintésük számunkra halálossá vált, a ferrgek azzal az igaz barátsággal, ami nevüket a demokrácia és becsületesség szimbólumává tette mindenütt, ahol csak élő teremtmények élnek a csillagok alatt –, második felszabadítóink, ahogy mi csodálattal neveztük őket, épp ellenkezőleg, gyakorlatilag FELKÉRTEK, hogy segítsük őket a bolygóvédelem sokirányú, megfeszített munkájában. Így aztán emberek belei fordultak ki azon láthatatlan erők hatására, melyeket az új, rendkívül összetett fegyverek összeszerelésénél használtak; emberek tömegei betegedtek és haltak meg a bányákban, melyeket a ferrgek minden addiginál mélyebbre ástak; emberi testek szakadtak és robbantak szét a tenger alatti olajfúró tornyok munkálatainál, melyeket a ferrgek létfontosságúaknak ítéltek.
A gyerekek iskolai idejét is igénybe vették olyan gyűjtőkampányokban, mint a „Maradék Platiniumot a Procyonnak” és a „Radioaktív hulladékot a Deneb számára!”. A háziasszonyokat megkérték, hogy amennyire csak lehetséges, takarékoskodjanak a sóval, mert ezt az anyagot a ferrgek szó szerint tucatnyi, számunkra érthetetlen módon tudták hasznosítani. Színes poszterek hívták fel a figyelmet: „Ne sózz – cukrozz!”
És persze mindenekfelett bölcs vezéreink voltak: oly előzékenyen gondoskodtak rólunk, mint egy intelligens szülő. Fémlépegetőiken rótták ellenőrző sétáikat, miközben halvány színű parányi testük összegömbölyödve hevert a két fényes fémláb között himbálózó nyugágyban.
A gazdasági élet teljesen megbénult, minden termelőkapacitást a földöntúli fegyverkezés szolgálatába állítottak. Milliók szenvedtek olyan ipari ártalmaktól, melyeknek kezelésére orvostudományunk egyáltalán nem volt felkészülve.
De még az észbontó szervezetlenség közepette is szívderítő volt a gondolat, hogy végre elfoglaltuk a minket megillető helyet a Galaxis eljövendő kormányában, és segítünk megerősíteni a demokráciát a világegyetemben.

Ám a böhönök visszatértek, hogy szétzúzzák ezt az idillt. Hatalmas ezüst úrhajóik oly váratlanul jelentek meg, hogy a ferrgek csak az utolsó pillanatban rendezhették soraikat és viszonozhatták a csapásokat. Az ukrajnai hajó még így is szinte azonnal arra kényszerült, hogy a távoli ferrg úrbázisra meneküljön.
Három nap múlva már csak az Ausztráliában lévő űrhajót védő maroknyi ferrg osztag legelszántabb tagjai maradtak a Földön. Három hónap telt el, vagy talán még több is, mire kiderült, hogy legalább olyan nehéz őket bolygónk felszínéről eltávolítani, mint a földrészt magát. Már-már közelharc alakult ki – a böhönökkel a bolygó egyik, a ferrgekkel a másik felén.
A küzdelem ijesztő méreteket öltött. Forrtak a tengerek, egész sztyeppék perzselődtek fel, maga az éghajlat is állandóan változott a világégés rettentő ereje miatt.
Mire a böhönök megtalálták a megoldást, a Vénusz egy bonyolult harcmozdulat következtében eltűnt az égről, és a helyén keletkezett úr miatt a Föld ide-oda imbolygott pályáján. A megoldás egyszerű volt: mivel a ferrgek olyan szilárdan megvetették lábukat a kis kontinensen, a létszámfölényben lévő böhönök akkora tűzerőt összpontosítottak Ausztráliára, hogy a Csendes-óceánt iszapként ellepő hamuvá lőtték.
Ez június huszonnegyedikén történt, Első Újrafelszabadulásunk Szent Napján. De ez az ünnep arra is alkalom, hogy számba vegyük, mi maradt az emberi fajból.
Hogyan lehettünk olyan naivak – kérdezték a böhönök –, hogy bedőltünk a soviniszta protoplazmatikus propagandának? Hiszen, ha a fizikai tulajdonságokra alapozzuk is faji rokonszenvünket, akkor sem lett volna szabad pusztán a kémiai összetételből kiindulnunk. Mert igaz ugyan, hogy a böhönök plazmája nem szén-, hanem szilikonbázisú, de mi ez a kis biokémiai eltérés ahhoz képest, ami a gerincesek (sőt, végtagokkal rendelkező gerincesek – mint mi és a böhönök) és az ilyen nyálkán csúszó-mászó, kéz és láb nélküli férgek között van?! Még akkor is, ha szerves összetételük (meglehetősen véletlenszerűen) a miénkkel megegyező…
Ami pedig azt a fantasztikus képet illeti, amit a galaxisbeli életről festettek… nos! A böhönök megvonták mind az öt vállukat, és bolygónk felszínén felállították zajos fegyvereiket. Hát láttuk mi akár egyetlen képviselőjét is azoknak a protoplazmatikus fajoknak, melyeket állítólag a ferrgek védelmeztek? Nem, és nem is fogjuk soha! Ugyanis, amint bármely állat-, növény- vagy ásványfaj olyan szintre fejlődött, hogy ezekre a csúszó-mászó agresszorokra akárcsak potenciális veszélyt is jelenthetett volna, az éber ferrgek módszeres alapossággal rombolták le civilizációjukat.
Mi a fejlődés olyan alacsony fokán álltunk, hogy nem tartották kockázatosnak, ha azt a tévhitet keltik bennünk, hogy egyenrangú társaik vagyunk. És vajon mondhatjuk-e, hogy mindazon munkák során, melyeket gépeiken végeztünk, és mindazon áldozatok árán, amiket hoztunk, akárcsak egyetlen hasznos értesülést is szereztünk a ferrgek technológiájáról? Természetesen nem! Mi csupán segédkezet nyújtottunk távoli fajok rabigába hajtásához, melyek mit sem ártottak nekünk. Minden okunk megvan rá, hogy bűnösnek érezzük magunkat, mondták komoran a böhönök, mihelyt a néhány túlélő prebengáli tolmács előmászott rejtekhelyéről.
De kollektív felelősségünk semmi azokhoz a „féreg-kollaboránsokhoz”, azokhoz az árulókhoz képest, akik mártírsorsra jutott korábbi vezetőink helyére ültek. Nem is szólva azokról az emberi nevet bemocskoló tolmácsokról, akik nyelvi kontaktust teremtettek a kétmillió éves galaktikus békét leromboló ferrgekkel. Hiszen még a halál is túl enyhe büntetés a számukra dohogtak a böhönök, miközben kivégezték őket. Amikor tizennyolc hónappal később a ferrgek ismét hatalmukba kerítették a Földet, és elhozták nekünk a Második Újrafelszabadítás édes gyümölcseit – a böhönök teljes és meggyőző cáfolatával együtt –, már csak igen kevés olyan jelentkezőt találtak, aki igaz lelkesedéssel vállalta a kormányzat, tudomány és nyelv területén újonnan létrehozott és jól fizetett állásokat.
Persze azért is akadt kevés vállalkozó, mert a ferrgek a Föld újrafelszabadítása érdekében szükségesnek találtak az északi féltekéből kilőni egy hatalmas darabot. De még ezek többsége is inkább az öngyilkosságot választotta az ENSZ-főtitkári tisztség helyett, amikor rövid idővel később a böhönök visszatértek a Föld dicsőséges Újra-Újrafelszabadítására. Ennek során tűnt el a Föld körül vastag gyűrűt alkotó törmelék, és vált bolygónk olyan alakúvá, hogy ősapáink körtének kezdték nevezni.
Valószínűleg ez alkalommal vagy talán egy-két felszabadítással később jöttek rá a böhönök és a ferrgek, hogy a Föld pályája túlságosan kiszámíthatatlanná vált ahhoz, hogy a harci övezetek minimális biztonsági előírásainak megfeleljen. Így aztán az öldöklő harc szikrázó cikcakk csóvát húzva, elvonult az Aldebaran irányába.
Mindez kilenc generációval ezelőtt történt, azóta a történet szinte változatlanul száll apáról fiúra. Majdnem ugyanazokkal a szavakkal halljátok most tőlem, mint én hallottam. Apám mesélte, miközben az égetően forró sárga homokban rohantunk, hogy a kiszáradt dagonya helyett újat keressünk.
Anyámtól hallottam, amikor mélyeket lélegezve, kétségbeesetten kapaszkodtunk a zöld dudva vastag szárába, miközben a bolygó meg-megremegett alattunk, vagy egy geológiai katasztrófa előjeleként, ami a Föld kiégett testébe temethet minket, vagy egy kozmikus örvény hatására, amely azzal fenyegetett, hogy kirepülünk az űrbe.
Igen, már akkor is úgy éltünk, mint ma: ugyanezt a mesét hallgattuk, ugyanígy mérföldeken keresztül futottunk versenyt a kibírhatatlan hőségben vízért és élelemért, ugyanígy elkeseredett csatákat vívtunk az óriás nyulakkal egymás teteméért.
És mindig mélyen beszívtuk az életadó levegőt, amely minden újabb, váratlan pályamódosításkor egyre nagyobb mennyiségben hagyja el Földünket. Meztelenül, éhesen és szomjasan jövünk a világra, meztelenül, éhesen és szomjasan éljük le életünket a hatalmas és sosem változó Nap alatt. De akárhány nemzedék hagyományozta is tovább a mesét, végső kicsengése ugyanaz marad.
Lélegezzetek mélyeket, kapaszkodjatok a dudvaszárakba, és halljátok történelmünk végső, szent tanulságát: „Végignézve magunkon, megbocsátható büszkeséggel mondhatjuk: annyira felszabadultak vagyunk, amennyire csak egy bolygó és egy faj lehet!”

Vége

Novák Gábor fordítása

(Blogtér eredeti)

Végülis (nem egészen)
hétköznapi emberekről van szó
mindkét oldalon?
(Pink Floyd: Us and them)

Barátok és szövetségesek - vagy megszállók?
(Magyarország német megszállása)
Megjegyzés:
Mi is alsóbbrendű faj voltunk a szemükben -
legfeljebb a koncért...
Kárpátia - Székely himnusz
...bizonyíthattuk hasznosságunkat:
A Don kanyar "hadművelet"
Utánuk meg jöttek a Vörös Testvérek...
(Szabad erőszak Budapesten)
...járhattuk a táncot az ő szájuk íze szerint:
(Leningrad Cowboys: Kalinka)
Vajon mindenki "Testvér", aki akar tőlünk valamit?
(Sziámi: Belépek egy helyre)
E hazának kijutott mindenfajta
az utóbbi időszakban
(Beatrice: XX. század)

És ne feledkezzünk meg őróluk sem,
ha már Holokausztról susog a szél minden nap:

Anonyma: Egy nő Berlinben
Szőnyegbombázások Németországban
Caen bombázása
Kellett a japán tűzvész?
Bizony piszok nagy dicsőség volt felgyújtani a papírvárost!
Kulálok, kozákok
és mindenki, aki útban volt
vagy csak éppen javította
a statisztikát
És vajon ez mikor történt?
És ki emlékezik meg róla?
(Ruanda, 1994 - Népirtás)
És az hogy van, hogy a
béketüntetések során
olyan sokan megsérülnek
(mindkét oldalon!)
Büszkeség, önvédelem, avagy vonzás?
Miért van, hogy ami közben
keressük a múltbeli háborús (jugoszláv, náci, stb.) bűnösöket,
közben engedjük az újabbakat MOST, A JELENBEN?
A MÁV helyett inkább a MÁval,
a jelenlegi háborúkkal, vérengzésekkel
kéne törődni, nem?
Irak, Afganisztán, Vietnam, Korea - A Nagy Honvédő Háborúk
(Angelic Upstarts: Last night another soldier)
Irak-Irán
(Persepolis)
Délszlavónia
Gáza - vajon megoldás-e a vendetta?
Hány nemzedék fog még a "jogos bosszú"
szavaival a száján harcba indulni a másik ellen?!
Chrudinák Alajos és a Véres Szenteletlen Föld
Idézet a TV-ből egy palesztin lánnyal:
"New Yorkban barátok lehetünk. Itt Gázában sosem."
Néha egyetlen ember is tehet:
Kína - a Tankok megállítása
(de volt, hogy szovjetek nem álltak meg:
keresztülhajtottak a frontkatonákon...)

Pár név, akik a békéért haltak meg:
(John Lennon - Give peace a chance)
Gandhi
Nelson Mandela
és minden kisember,
aki a Nagy Többség és a Hatalom
ellenére
ÉLETE kockáztatásával
vállalta emberségét

Nem-e az együttműködésre nevelés
lenne a célravezetőbb, mint a háborúellenesség
és a terrorizmus hizlalása?
Mindig a civilek halnak meg a legtöbben -
akik nem is akarják ezt az egészet.
Ideológiák fogságában
és ideologista emberekében
Ha viszont a múltat akarjuk felelősségre vonni, akkor meddig menjünk?

Eddig? A keresztig?
(Jesus Christ Superstar: Crucifixion)
Vagy mindjárt menjünk vissza
a Nagy Bummhoz, a Teremtéshez,
és Őt vonjuk felelősségre?



* * *

Mennyi az Idő(nk)?

Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz (részlet):

Annyi kérdést szerettem volna feltenni, de mindegyik fölöslegesnek tetszett!
– Hogy lehet, hogy nem emlékeztem a nagual asszonyra? – motyogtam, miközben irtózatos szorongás és vágyódás lett úrrá rajtam. Megpróbáltam nem szomorkodni többé. De hirtelen úgy hasított belém a szomorúság, mint a fájdalom.
– Még mindig nem emlékszel rá – mondta don Juan. – Csak akkor emlékszel rá, amikor a gyűjtőpontod eltolódik. Neked ő olyan, mintha fantom lenne – és viszont. Te ugyan láttad egyszer normál tudatállapotodban is, de ő téged normál tudatállapotában soha nem látott. Számára te éppolyan személy vagy, mint ő számodra. Azzal a különbséggel, hogy te egy napon még fölébredhetsz, és mindent összerakhatsz. Neked még lehet erre időd, de neki már nem lesz. Kevés ideje van már itt.
Kedvem lett volna tiltakozni ez ellen a szörnyű igazságtalanság ellen. Fejemben már az ellenvetések egész tárát gyűjtöttem össze, de egyiknek sem adtam hangot. Don Juan arcán ragyogó mosoly terült szét. Szeme kajánul és csalafintán csillogott. Az volt az érzésem, hogy alig várja, mit fogok mondani, mivel tudta, mit akarok közölni vele. Ez az érzés tartott vissza; vagy inkább azért nem mondtam semmit, mert ismét magától elmozdult a gyűjtőpontom. És abban a pillanatban tudtam, hogy a nagual asszonyt nem lehet sajnálni azért, mert nincs már ideje, mint ahogyan nekem sincs okom örvendezni afelett, hogy nekem még van.
Don Juan úgy olvasott a gondolataimban, mint a nyitott könyvben. Azt mondta, ideje befejezni felismerésemet, és hangot adni annak, hogy miért nem sajnálkozom, és miért nem örvendezem. Egy pillanatra úgy éreztem, tudom, hogy miért. De aztán elveszítettem a fonalat.
– Az afölött érzett izgalom, hogy van még idő, azonos azzal az izgalommal, hogy nincs – mondta. – Mindegy!
– Szomorúnak lenni vagy sajnálni valamit nem ugyanaz – mondtam. – Én szörnyen szomorú vagyok.

– Kit érdekel a bánat? – mondta. – Ne gondolj másra, csak a rejtélyekre! Csak a rejtély számít! Élőlények vagyunk; meg kell halnunk, és meg kell válnunk a tudomásunktól. Ám ha ezen csak egy árnyalatnyit is tudnánk változtatni, micsoda rejtélyek várnának ránk! Micsoda rejtélyek!  

Két, vagy 10 nap az élet?

* * *

Haszongyűjtemény?

A. D. Mello - A Madár Dala

A király borbélya olyan fa alatt haladt el, amelyen egy kísértet lakott.
Megszólította egy hang:
-Szeretnéd, ha hét korsó aranyad lenne?

A borbély körbenézett, de nem látott senkit.
Kapzsisága azonban felébredt, ezért mohón kiáltva így válaszolt: - Persze, hogy szeretném!
 - Akkor menj haza azonnal - utasította a hang -, ott lesz a hét korsó arany.

A borbély rohant hazáig. Annak rendje s módja szerint ott is volt a hét korsó, a hetediket kivéve, mind telve arannyal. Ez csak félig volt megtöltve.

Úgy érezte hét, hogy neki azt is meg kell töltenie, mert így boldogtalan marad.

A család minden ékszerét beolvasztotta, érméket veretett belőle, s beletöltötte a korsóba.
Ám az továbbra is csak félig volt megtöltve.

A borbély kétségbeesett. Takarékoskodni és fukarkodni kezdett, saját magát és családját éheztette, de mindhiába.
Bármennyi aranyat tett is a korsóba, az csak nem akart megtelni.

Egy szép napon azzal a kéréssel fordult a királyhoz, hogy emelje meg a fizetését.
A király megduplázta bérét.

A borbély tovább folytatta a korsó megtöltésééért való küzdelmet. Még koldulni sem szégyellt.

A korsó azonban konokul továbbra is elnyelt minden beléje dobott érmét, és csak félig maradt.

A királynak feltűnt a borbély nyomorult és kiéhezett állapota.
- Mi bajod van? - kérdezte őt egyik napon. - Amíg kevesebb volt a fizetésed, olyan boldog és elégedett voltál. Most pedig, hogy megdupláztam a fizetésed, annyira kimerültnek és levertnek látszol. Csak nem az a baj, hogy nálad van hét korsó arany?

A borbély nagyon meghökkent:
- Ki mesélt erről önnek, felség? - kérdezte.
A király elnevette magát:
- Nem kellett ehhez mesélni. Ezek a tünetek egyértelműen jelentkeznek minden olyan emberen, akinek a szellem felajánlja a hét korsó aranyat. Egyszer nekem is felajánlotta. Megkérdeztem tőle, hogy el lehet-e költeni azt a pénzt, vagy csak rakosgatni lehet hozzá.
Abban a szempillantásban, válasz nélkül eltűnt a szellem.
Azt az aranyat nem lehet elkölteni.
Csak a szenvedélyt kelti fel benned, hogy még többet gyűjts hozzá.
Eredj, azonnal add vissza a szellemnek, és meglátod, ismét boldog leszel!

Tálentum sztori

* * *

Értelmes?

Jack Vance: Démonpikkelyek

- Ilyen ez a világ! - sóhajtott Nisbet. -Így vagy úgy, az élet még előtted áll, sok nagy tett vár rád, míg én már visszafelé tekintek, és bizony, nem tudhatok maradandó cselekedetet magam mögött.
- Ha egyszer kialszik a Nap, semmilyen cselekedetnek nem lesz többé jelentősége.
Nisbet felállt, és előhozott még egy kancsó bort. Teletöltötte a serlegeket, majd ismét elfoglalta helyét a székében.
- Két órányi filozófiai szófosás sem ér fel egyetlen jóízű böfögéssel...

Képletesség a végzeten

* * *

Seth megszólal: Mi az emberiség célja?

Seth megszólal: Mi az emberiség célja?


Az emberiség olyan színtér, amelyen különböző tudatformák utaznak át.

Mielőtt beléphetnétek más, tágabb és nyitottabb valóságrendszerekbe, előbb meg kell tanulnotok az energia használatát, és a fizikai materializáció, a megnyilvánulás eszköze által meg kell ismernetek a gondolatok és az érzelmek konkrét, tárgyi következményeit.

Ahogy a gyerek tortát készít a sárból, úgy formáljátok ti gondolatokból és érzelmekből a civilizációt, aztán pedig megnézhetitek, mit alkottatok.

Amikor a reinkarnációk után elhagyjátok a fizikai rendszert, már megtanultátok a leckét – a szó szoros értelmében már nem vagytok tagjai az emberiségnek, mert azt választottátok, hogy kiléptek belőle. Különben is csak a tudatos ÉN tartózkodik itt, identitásotok más részei ugyanakkor már rendszerekben tanulnak, gyakorolnak. A fejlettebb rendszerekben a gondolatok, az érzelmek automatikusan és közvetlenül valósulnak át mozgássá – vagyis azzá, ami ott az anyag helyett létezik. Következésképpen a leckét jól meg kell tanítani és jól meg kell tanulni.

Világosan meg kell érteni a teremtéssel járó felelősséget.

Bizonyos értelemben most egy hangszigetelt, elzárt szobában vagytok. A gyűlölet csak ebben a „szobában” vezet pusztuláshoz, és mindaddig, amíg a leckét meg nem tanuljátok, a pusztulásból pusztulás következik.


Más rendszerek fogalmai szerint ez a fajta pusztulás nem létezik – de ti hiszitek, hogy létezik és ezért meggyötör a haldoklók kínja. Az eleven lidércnyomás szenvedést okoz, de hamar véget ér.

Nem azt kell megtanulnotok, hogy kerüljétek a pusztítást, mert pusztítás valójában nem létezik.

A felelősséget kell megtanulnotok.

Az emelkedő tudat a ti rendszeretekben gyakorolja be a teremtés felelősségét.

Ez a gyakorlás segíteni fog az egymással összefüggő többi rendszerben való létben. Ha a bánatról, gyötrelemről nem hinnétek, hogy valóságos, akkor a leckét sem tanulnátok meg.

Tanítóként azok szerepelnek a rendszeretekben, akik utolsó reinkarnációjukat élik, valamint más személyiségek is, akik elhagyták már a rendszert, de arra jelöltettek ki, hogy segítsék a még itt élőket.

Tevékenységetek abból áll, hogy az érzelmi energiát cselekedetté és formává alakítjátok. A magatok teremtette rendszerben működve felismeritek, hol jártatok sikerrel, hol vallottatok kudarcot.

A rendszerben vannak olyan személyiségtöredékek, akik most léptek be „először” és olyanok is, akik már reinkarnációk sorozatának vége felé járnak.

Az emberiség ugyanazt az álmot álmodja, és világotok a tömeg világ. A teljes konstrukció olyan, mint egy tandráma, amelyben ti vagytok a rendező és a színészek is ti vagytok.

És a színdarabban lévő színdarabban is van színdarab. A „-ban” és „-ben” rendszernek nincs vége.

Az álmodó álmodik, és az álomban szereplő álmodó is azt álmodja, hogy álmodik.

Az álmok azonban nem értelmetlenek és a cselekedeteknek jelentőségük van.

A teljes Én nézője és szereplője is a drámának.


…


Nem arról van szó, hogy lényetek egy kisebb valóságban létezik.

Arról van szó, hogy még nem tanultátok meg felismerni a valódi méreteit a valóságnak, amelyben léteztek.

* * *

A sárga lámpa pszichológiája

Egy adaptív szituációs játékot figyelhettem meg pár éve.


Valamikor, réges-régen, egy távoli, messzi-messzi Galaxisban az autósok számára fenntartott lámpa elromlott, és csak sárgát volt hajlandó mutatni. De nem villogva, ahogy a többi, közönséges lámpa teszi, hanem stabilan: csak sárgát...

A sárga figyelmeztető jel. Vagy megállásra, vagy indulásra int, de mindkét esetben csak felkészít, hogy "na, váltani fogok, valamit tenned kell".


Adott tehát egy zebra és egy két-két sávos út, és a sárga lámpa.

Érdekes volt megfigyelni az autósok reakcióit, a Farkasoktól a Bárányokig, a most érkezőktől a várakozókig, megkomplikálva a gyalogosokig, akiknek viszont nem működött a lámpájuk, ezért csak az autósokét figyelhették - hiába...

A Farkasok stabilan csúnya gonosz módjára viselkedtek.

Számukra a sárga szín nem létezett, hiszen az "még nem piros", illetve "már éppenhogy zöld", ezáltal teljes mértékben ignorálták - keresztülszáguldottak alatta...

Ők voltak az agresszívek, a szabályon kívüliek, a "rám nem vonatkozik" alapelvűek.

A Bárányok bizonytalanságukban szinte csak másokra támaszkodtak.

Így:

Megérkezik az első Bárány, távolról...

A lámpa sárga.
A sárga mindkét tekintetben ÁLLJ-t jelent.
ÁLLJ: mert még nem indulhatsz.
ÁLLJ: mert már nem indulhatsz.

A Bárány tehát megáll és csak áll. Vár a pirosra, vagy a zöldre.

De az csak nem jön.
Hamarosan az egyik Farkas ideges lesz, dudálni kezd; vagy (ritkább esetben) a Bárány türelemszintje eléri a küszöböt és ez felülírja a szabályt.

Ekkor a Bárány elindul, bele a sárgába.

Ez az a pillanat, amikor megindul a sor. A Farkasok azért, mert "nem látod, hogy sárga, bazdmeg?", a Bárányok pedig azért, mert ha mindenki megy, akkor mi is megyünk, illetve azért, mert a legelső Bárányokat frusztrálja a Farkasok agresszivitása, vagy pedig rájöttek, hogy a lámpa sosem vált.

Ez a hullám jó ideig tart. Eladdig a gyalogosok tehetetlenek, mert az autók átszáguldanak, viszi őket a sor + az, hogy mindenki "bizonyos" - az elsők azért, mert MÁR TUDJÁK, hogy rossz a lámpa, a hátsók azért, mert BÍZNAK BENNE, hogy átérnek, illetve a TÖBBIEK TUDJÁK, mit csinálnak...

Aztán persze a későn érők, vagy azok, akik már távolabbról látták a sárgát, következtetnek. Persze nem a Farkasok - ők átsuhannak.

Hanem a Bárányok. Azt gondolják: ha sárga, akkor lassan piros lesz. Ezért megállok.

Vannak ritkán olyanok is, akik észreveszik a feltorlódott gyalogosokat, és már csak miattuk is lassítanak, megállnak...

Azok is türelmetlenek persze, a farkasaik elindulnak, mialatt persze az Autós Farkasok próbálják őket ledudálni, vagy lelökni a zebráról...

Itt is igaz lesz a két lábon járó "farkasok nem állnak meg", mert azok már vagy még átérnek, hiszen a nagy lámpa sárga. A bárányok csak tömegben kelnek át, vagy amikor már elért egy szintet a feszültségküszöbük, vagy rájöttek, hogy sosem lesz más a lámpa, mint sárga; de nekik még ott van a félelem az autóktól is, főleg, mert a Farkasok állat módjára viselkednek. Üvöltöznek, anyáznak, dudálnak és nagy sebességgel hajtanak bele, amit érnek...

Aztán jön a Nagy Transzformáció is.
A Bárányok némelyike Farkassá válik! Teszi ezt, mert elege van a mögötte álló Vérében Farkas agresszivitásából. Visszaordít, visszadudál, stb.
Fordítva sajnos nem történik, a Farkasok inkább csak kényszerűségből állnak meg.

Mindez egy érdekes hullámzást, időbeli rezgést követ.

Az autók megállnak, gyalogosok átmerészkednek. Aztán az autósok rádöbbennek, hogy nincs változás, és a kezükbe veszik a kezdeményezést. Majd jön egy folytonosság egészen, míg valaki megszakítják a láncot - a szabálykövetésből, vagy a szituáció nem ismeretéből fakadóan...

És persze vannak az életveszélyes helyzetek: gyors fékezések, gyalogos ijesztések és veszélyeztetések... És fordítva: a farkas gyalogosok törik majdnem össze a sort a hirtelenségükkel...

Ritka élmény, kiválóan megfigyelhető volt az emberek viselkedése, a szabálykövetési tendencia hatása, vagy éppen annak állandó ignorálása.

És az alkalmazkodás!
Azt, hogy végül is minden szituáció megoldódott, elég kevés balesettel, azt a minimális szabálynak (sárga jel) és a Bárányok berögzültségének köszönhettük, ami mindig megóvta az embereket és közlekedési járműveket a szerencsétlenségtől, karamboltól, sérüléstől...

Ebből is jól látszott, hogy a Társadalmat a Káosztól a Bárányok szabálykövetési tendenciája választja el, az új adaptálását pedig a Farkasok szabályszegése és/vagy a Bárányok észbe kapása (ami felülírja a parancsot), valamint az egyéni feszültségszint megemelkedése hozza.

No, elindulok, mert most Bárányok jönnek, akik úgyis meg fognak állni...

* * *

AntiCájtendum - előszó

Reakciók a Zeitgeist Aktivista kézikönyv lapjai kapcsán:


Elöljáróban...


Az emberi társadalom (bármennyire is szeretné az Ember ezt eltussolni és az értelmével kitűnni) mint az ökoszisztéma része, az állatvilágra, a növényvilágra és ásványvilágra épül.

A gondolati rendszerek (hitvilágok, morál, nem-materiális építmények és képződmények) nem jöhetnének létre, ha ezen alapvető építőköveink nem működnének bennünk.

Ezek is rétegzettek. Akinek a környezeti feltételei nem adottak, nem tud értelmi konstrukciókat alkotni - vagyis "éhes ember nem filozofál".

Az alapvető ösztönök legtöbbször felülírják az intellektuális képződményeket.

Aki félelemtől űzve menekül, az pánikba esik és elfelejti az alapvető szabályokat, akiben felmegy a pumpa, ész nélkül üvölt, és így tovább. Magyarán nem tud uralkodni magán, mert az érzelmi többlet, ami a testben jelentkezik, átveszi az irányító szerepet.

Ezeken a hirtelen érzelmi megnyilvánulásokon túl a beégett érzelmi tapasztalatok is befolyásolják az "értelmes" embert, pl. a gyűlölet, amely egy hosszú előkondicionálás után képtelen elmúlni, és az illető nem tud felülemelkedni egy múltbeli szituáción, folyton megismétli azt a reakciójával egyetemben.

Még ezen is túl léteznek olyan összetevők, amikre nem tudunk választ találni, még a pszichológiában sem.
Ezek pedig az önkéntelen reakciók, vonzódás, utálat, egy ember szimpatikus volta, ami szintén nem áll akaratlagos kontroll alatt, csak létezik és testérzet formájában megjelenít valamit.

No már most: adott egy társadalom, a maga eleve szövevényes törvényeivel, írott és íratlan (többször egymásnak ellentmondó) szabályaival, adott egy, a lét értelmét kereső, a haláltól rettegő, értelmét feszegető ember, akibe be van kódolva az állatvilág ösztönrendszerétől kezdve az egyéni kondicionáltságig mindenféle parancs/vágy/cél/adat.

Ebben rendet tenni eleve lehetetlenség. Az élet ugyanis annyira komplex, a szabályrendszerek pedig annyira merevek az adaptációt kívánó környezetek között, amelyek gyorsan váltakoznak, hogy ezekkel a külső-belső adottságokkal az ember nem tud mit kezdeni.

Elnyomni lehetetlen, áttranszformálni nehéz és az eredmény kétséges.

Ráadásul annyi irracionális tényező van jelen, annyi olyan szituáció, amiben a szabályok következetes alkalmazása garantáltan veszteségekbe torkollik.
Maga a világ is "értelmen túli", nem lehet kizárólag az "ész" - ennélfogva a "technológia" keretei közé szorítani.

És ha a világot mégis a magunk képére szeretnénk formálni, valami jobbra, vajon hogyan tudnánk ezt megtenni viszonylag gyorsan?

Például a mélyszegénységben élő, hátrányos helyzetűek felzárkóztatása is egy hasonló kérdéskör.
Adott egy egyszerű szülőpáros, akik már a méhbeli fejlődés során káros hatásoknak teszik ki a jövő nemzedéket: alkoholizálnak, a férfi veri az asszonyt, a kommunikáció terhelt agresszív, primitív és mohó attitűdökkel (még meg sem született a gyerek, de már mintát kap), az éhezés elvonja a szükséges tápanyagokat.
A csecsemő így eleve hátrányokkal indul (akár már testi/egészségügyi problémákat is jelenthet, pl. hiánybetegségek, sorvadás, stb.), majd kap egy olyan gyerekkort, amelyben folytatódnak a degeneratív hatások. Erőszak, bántalmazás, éhezés, primitív minták és környezet.
A megfelelő ingerek híján az agyi pszinapszisok nem kapcsolódnak kellőképpen, mert nincs motiváció, csak rövidtávú, gyors szerzés és életben maradás kapcsán - vagyis a távoli dolgok (mind időben, mind térben) már nem számítanak. Kialakul a rafináltság, de nem az ész.
Ezzel egyidőben a morál, a közösségi élethez szükséges alapszabályok, és az együttéléshez nélkülözhetetlen empátia kialakítása is hiányt szenved, ami azt jelenti, hogy nem épül be - későbbi pótlása ennek pedig igen kétséges...

Az így predeterminált polgár hogyan felzárkóztatható?

Miképpen lehetne a 80-as IQ-val rendelkező, erkölcsileg teljesen mást valló, taníthatóságában korlátolt, érzelmileg defektes személyt rávenni, hogy egy tőle idegen normarendszerbe beilleszkedjen és ott konfliktusokba ne keveredjen?

Maximum a hatalom erejével, a megfélemlítéssel. De mint tudjuk, minden külső kényszerből végzett tevékenység ideiglenes, a nyomás csökkenésével visszaáll az alapértelmezett állapot.

Csak az interiorizáció tud olyan hatást kifejteni, amelyben a szabályrendszert a magunkénak érezzük. Ami idegen, azt nem tudjuk integrálni.

Mit lehet tenni?
Ha eltűnne a felnőtt (de)generáció nyomtalanul, azaz az új nemzedék már egy teljesen más gyerekkoron menne keresztül, vajon ki tudná-e törölni a rossz mintákat, fel tudná szabadítani-e a múlt kollektív tudati nyomása alól?

Mert egy abszurd vicc, de pont a szülők teszik a legrosszabbat így saját gyerekeikkel, akiket megfosztanak a szabad, értelemben nem korlátozott, egy, a társadalomhoz jobban illeszkedő emberélet lehetőségétől.

A változás lassú, főleg, ha a mohó érdekek a belátás fölé kerekednek, az egyén pedig megfojtja a társadalmat a szűk látókörű öncélúságával.
Lásd: jelenleg a tömegközlekedés haldoklik az egyéni közlekedés rákszerűen szaporodó tömegével szemben...
A BKV járatain lógnak az emberek, az a menő, aki át tudja vágni a vállalatot, míg egy nap teljesen tönkremegy és nem lesz kit átvágni - de közlekedni sem fog tudni.
Vagy épp kollektív lopás zajlik, amihez mindenki egy kicsit "hozzátesz", nem gondolva bele, hogy az adópénzek egy része éppen a kiesések korrigálását szolgálja.

Az embervilág mintha nem tudná, hogy még a macska sem piszkít a saját almába...

Felgyorsítható-e egy ilyen "jobbá változási" folyamat?

Ha a természet példáin nézzük, "mellékhatások nélkül" semmiképpen. A dolgoknak érési idejük van, az időnek előtte leszakított gyümölcs savanyú...
Az élet folyamatai pedig tele vannak megtörténő, de elő nem idézhető eseményekkel, amire a buddhista és zen filozófia is remekül rámutatott.

Ha erőszakkal gyorsítunk, a reakció is erőszakos lesz, illetve olyan sok áldozatba kerül, annyira erős nyomot hagy, hogy több lesz a kedvezőtlen jelenség, mint a haszna.

Ha megnézzük a természetet, akkor kétfajta változást látunk. Az egyik évmilliók alatt kialakuló génkészlet és az arra épülő fajok. A másik a gyors változások hada, amelyik hirtelen töröl el adaptációképtelen élőlényeket, míg másokat szokásbeli módosulásra sarkall... Azonban idő, amíg ezek berögzülnek és a következő nemzedéknek átadásra kerülnek.

Vagyis mindkét esetben generációváltások sokasága kell, hogy a régi eltűnjön és az új stabilizálódjon.

Akkor milyen módszerek adódnak egy vezető számára, hogy változtasson?

Igazából semmilyen "erőszakmentes".
Lehetne elkábítani az embereket (A Nagy Varázsló tévedése, Szép új Világ), vagy lehetne terrorizálni és megfigyelni (1984, diktatúrák úgy általában). Külső kényszerrel elérni, hogy változzanak.

Miért kívülről kell elnyomni?

Az emberek a legkisebb dologban sem szívesen változtatnak, hiszen énképük, tapasztalatuk, rögzültségeik bebetonozottak. A legkisebb dolgok, például, hogy ne egyenek olyan sokat, ne dohányozzanak, stb. is iszonyú erőfeszítést kívánnak, mert nincsenek eszközeik önmaguk uralására. Sem az érzelmeiken, sem az értelmükön nem teljesen tudnak kiigazodni, ezek pedig bábuként rángatják őket ide-oda; amit aztán megideologizálnak valami "értelmes" módon.

Még a kis változtatások is azzal járnak, hogy fel kell adjunk magunkból: szokásainkból, kedvteléseinkből, életvitelünkből, stb.

Valamint belső fegyelmet igényelnek, és tudatosságot.

E kettő pedig pallérozatlan a civilizációban.

A belső fegyelem helyett a ránk kényszerített külső visz minket irányokba, illetve felvillanó vágyaink.

A tudatosság helyett robotszerűen élünk, megszokásból, rácsodálkozás és felismerések nélkül. Mintha aludnánk, vagy mintha aludna valami bennünk.

Ritkán, naponta 1-2 alkalommal, máskor még ritkábban hirtelen tudatára ébredünk létezésünknek, ami felveti rögvest a nemlétezésünk elkerülhetetlen tényét, és emellett eltörpül minden - nos ilyenkor egy kis időre helyesen láthatunk - de az is lehet, hogy inkább az értelmetlenség érzését közvetíti ez a pillanat...

Mindenesetre a halál, nemlét, hosszú táv és a jelenlegi "fontos" dolgok értéktelenedése elkedvetlenítő és szívesebben merülünk vissza ismét a piti világunkba, sőt, manapság már mások (létező vagy kitalált személyek) életének "rejtelmeibe", mert így elfelejthetjük a nyomasztó érzéseket.

Pedig éppen a tudatosság mutathat rá a dolgok, események, jelenségek RELATÍV mivoltára, amelyeket mi sajnos abszolútnak tudunk be, megvakítva magunkat.

Az abszolút valójában a nihil, a semmi, az üresség, a nincs; és minden, ami ettől eltér, már valami.

De életünket mi a relatív abszolutizálásával látjuk.

Például csak X ezer Ft-ot keresünk (szomorúan), bezzeg...
Nem vesszük észre, hogy ez az X ezer Ft jóval több, mint 10 évvel ezelőtti keresetünk. Vagy hogy egyáltalán van állásunk.
Vagy azt mondjuk: szegények vagyunk.
Soha nem láttam az utakon ennyi autót, mint mostanság. A boltok tömve áruval, nem mint a hajdani Szovjetunióban, ahol az üres boltok előtt kilométeres sorok álltak, még inkább nem, ahol muzsikok tömege veszett éhen.

De ezt nem látjuk. Mindig azt látjuk, ami NINCS, de LEHETNE. Ez pedig hiányérzetet teremt.

Manapság az egykor hiánytalanul boldog indián törzsek is kötelezően beszerzik televíziójukat, mert jól szeretnének élni, éppúgy, mint a kínai és indiai milliók.

Ami érthető, hiszen MINDENKI JÓL AKAR ÉLNI.

Csak kérdés, hogy milyen hamar és milyen áron.

A nyugati civilizáció éhsége (amely gerjesztett), valamint a kapitalisták profit iránti sóvárgása hihetetlen energia- és termelési igényekkel párosul.

Az elnyomott keleti szegények, az éhbérért dolgozó gyerekek meglétéért MI IS FELELŐSEK VAGYUNK.

Itt is hiányzik a tudatosság, amely a mindennapokban akár csak apró cselekvések elmulasztásával gerjeszti a Halálspirált, amibe zuhanunk.

Gondolok például olyanra, minthogy nem veszem el a műanyag zacskót, hanem visszahozom magammal a sajátomat; hogy nem a multikat támogatom, hanem lemegyek a piacra a kistermelőhöz; hogy kisebb távolságokra nem viszem a kocsit; hogy nem veszek meg mindent nyakra-főre, stb.

Az az ár, amiért mi jól élhetünk, másutt nyomorban, bűnözésben és iszonyú kizsákmányolásban csapódik le!

És ez a MI felelősségünk.

A MIÉNK szintén, hogy nem gondolunk bele a hosszú távú kihatásokba, mint például abba, hogy a "kis lopások", a közösség megkárosítása visszacsatolódnak és visszatérnek a rendszerbe.

Vagy hogy az, hogy az "olcsó szart" vesszük a multiktól, az nem csak az egészségünket vágja tönkre, hanem garantálja, hogy a gyerekeink már ne is juthassanak "zöld", "bio" termékekhez.

Pedig mennyivel egyszerűbb volna, ha mindenki belegondolna, hogy a vásárlőerő diktál, vagyis ha nagy igény van a zöld és bio termékekre, az a piacot megreformálja, hogy ebbe az irányba haladjon.

De nem, a modern ember megelégszik önmaga bebetonozott értékrendjével. Neki elég a vetített árnykép a falon a rémhíreivel és manipulátor vízióival.

Ha változtat, akkor azt kényszerből, vagy pedig önmagán kívül, a világban.

Miért nehéz magunkon változtatni?
Ennek elég sok oka van.

Az első ok az, hogy az ember, mint minden az Univerzumban, a nyugalmi állapot felé törekszik. A legkisebb feszültségek mentén igyekszik haladni a lokális minimum felé.
Ez a kényelem és lustaság ösztönszintű elvében is jelen van: minél kevesebb energiabefektetéssel cselekedni, mert a túléléshez energia (és energiatartalék) kell, amit ha elfogyaszt az egyed, akkor kritikus helyzetben nem tud akcióba lépni - elpusztul.
Éhség, vadászat, jóllakottság, megpihenés. Mindez túlságosan bizonytalan, ezért jobb, ha kihagyjuk a vadászatot és élelemszerzést, és mi termeljük meg azt, ahelyett, hogy arra építenénk, van elég, időben elérhető energiaforrás. Mostanság pedig már megfőzni sem szeretnénk az ételt, csak megenni - mi jöhet még? Mesterséges táplálás bélrendszer nélkül?

A lokális energia- (és energiabefektetési) minimum, és energiahalmozási maximum a lelki/mentális folyamatokban is jelen van. Az, hogy az idegrendszer eleve szűri a világot, ez még csak az alap. De a személy maga is kondicionálja magát azzal, hogy egyes tevékenységeket, tetteket, "utakat" kiemel, preferál.
Tapasztalatai, érzelmi és mentális blokkjai összességében szituációkhoz kötődnek, amelyeket minősít.
A minőség (egyfajta előítélet) alapján pedig megválasztja, hogy mely szituációkban melyik a megfelelő attitűd (elkerülés, menekülés, támadás, közöny, stb.), vagyis a részvétel tényét és milyenségét is determinálja.
Mindezt az "érdek" alapján, vagyis úgy, hogy az illeszkedjen világképéhez, ahhoz az értelmi/érzelmi konstrukcióhoz, amit a kontextus kapcsán felállított.

Ez pedig egy "legjobb" utat fog eredményezni, amit nem szívesen vet el, mert egyrészt hatékony (az ismert leghatékonyabb), másrészt energiaminimumra épül - nem kell plusz energiákat mozgósítani, mert már beidegződött! Mert ez "sikeres" a maga módján, bevált.

Ezzel szembeszállni két dolog miatt nehéz: egyrészt, mert ösztönszintű késztetés (önvédelem), másrészt mert jelentős energiát emészt fel. Vagyis tudatosságot, odafigyelést igényel, utána pedig szántszándékkal más útra kell térni, ott a kudarccal nem törődni (a rossz érzésekkel is szembemenni), aztán napi szinten ugyanezt megismételni, fenntartani.
A tudatosság már egy probléma, mert a tudat szétszóródik a külvilág ingergazdagsága révén, illetve a belső ingerek nem elég erősek (pedig a vicc, hogy MINDEN BELSŐ INGER).
Utána jön a félelem, bizonytalanság; majd a rossz érzések csúcsa egy-egy kudarcba torkollik. Ha itt nincs kellő motiváció és önerő, akkor a rossz érzések nyomasztó mivolta felülírja a célt és a cselekvés hamvába hull, sőt, idegi/mentális alapon még meg is erősödik, hogy "nincs értelme új utakat keresni".
Ha egyszer megtettük, a siker élménye erős lehet. De jön a kérdés: fenntartható-e.
Mindenek közül a fenntartás a legnehezebb, mert állandó tudatos odafigyelést igényel. Tehát nem elég egyszer észrevenni, hogy valamit nem úgy csinálok, hanem minden alkalommal felfigyelni rá és helyesbíteni.
A fenntartásnál további gond, hogy a sikerélmény már nem intenzív és egy idő után "megszokottá, monotonná válik", ami miatt elhal a kezdeményezésben rejlő motiváció.

És akkor nem beszéltem arról, hogy az embernek nincs viszonyítási pontja. Önmagát nem tudja mihez mérni.
Például ha fáj a lába, majd elmúlik, lehet, hogy észre sem veszi - csak 1-2 hónap múlva ébred rá, hogy "jé, tényleg, márciusban hogy sajgott"... A változások, ha lassúak, akkor nem megfoghatóak.
Nem tudod megmondani, hogy pontosan mikor lett sötét a naplemente után, és a lassan felforralt béka is meghal az edényben, mert nem veszi észre az átmeneteket. Csak egy önmagunkból való "kikelés" adhat támpontot, valami összevetést. Így egyrészt nem látjuk a haladást, másrészt nincs visszacsatolás (örömérzet), hogy változtunk...

Például fáj a hátunk és megfogadjuk, hogy minden nap fogunk tornázni, csak múljon el.
Ennek mechanizmusa:
A fájdalom büntet, rossz testérzet és rossz érzéseket kelt (ez már így marad, miért is nem... stb.), szeretnénk tőle szabadulni (magas energiaszintet (kínt) kelt és akadályozza a hatékony működést).
Ezért megoldásokat keresünk. Mondjuk csontkovácshoz megyünk, aki hátgerinc tornát javasol.
Kicsit megkönnyebbülünk a kezeléstől és a fájdalomtól való szabadulás motivációjától hajtva nekiállunk tornázni napi szinten. Amíg a fájdalom erős, lázadunk ellene, és ez energiatöbblet kifejtésünkhöz plusz erőt ad.
De ahogy a tünetek csökkennek, lanyhul a szándék, már inkább visszabújunk az ágyba, már el is felejtjük a fájdalmat...
És persze elő is jön, amikor megint fogadkozunk és szitkozódunk - és a ciklus folytatódik.

Ha az erőfeszítések folytatódnak, a torna beivódhat és mindennapjaink részévé válhat, hosszú távú megoldást hozva.

Tehát, ahogy a szemétszedési akciókból jól látszik, hogy nem gyors és rövid távú megoldásokra van szükség, nem az egynapos ego-jóllakatási tevékenységekre, hanem arra, hogy az ember tudatosan "NE" cselekedje azt, ami hosszú távon káros és tegye, ami hasznos.

Persze a Föld biomasszájára hosszú távon maga az EMBERISÉG a káros.

A természeti folyamatok azáltal szabályozottak, hogy a biodiverzitás, és az értelem hiánya révén a egyik faj, így a csúcsragadozók sem tudnak túlszaporodni.

Az ember viszont vírusként növeli önnön faját, és a gátakat értelemmel löki el az útból. Ezzel szabadon fejlődhet - a kihalásig.

A természet is képes felborítani saját rendjét, de ez az erőforrások hiánya miatt és az ész alkotta megoldások híján mindig pusztulásba, majd újraéledésbe torkollott.

Lehetséges, hogy az ember is így jár.

Nagyon fontosnak érzem rámutatni, hogy ha voltak is a Földön előző civilizációk, már nem léteznek. Ennek okai a háborúktól kezdve az önzőségig többfélék lehettek, de ez lényegtelen már számunkra. Nekünk a saját életünket kell megoldani.
Ehhez tartozik még viszont, hogy az idő, ameddig visszalátunk, vagyis a történelmünk nem arra mutat, hogy a monetaritás lenne a legfőbb ellenségünk.

Vannak bizonyos folyamatok, amik az egyén, individuum, a különbség révén mindenképpen kialakulnak.

Az emberek születnek. Személyiségük egy része már lehet, hogy hozott, de ha nem, akkor is nyomot hagy rajta az előző nemzedék, annak nyűgje-baja, salakja-babérja.
Meg kell állapítsuk, hogy két azonos ember nem született, valamilyen eltérést mindenképpen regisztrálhatunk. Már az, hogy a térben nem azonos helyet foglalunk el, okoz differenciát.

Ennélfogva a kommunizmus csak egy álom. Az egyenlőség eleve nem jöhet létre ezen a bolygón.
Egészségügyi defektek, forma, alak, súly, méret... mind más.
A születés helyszíne, az ott előforduló erőforrások, és összességében ezek eloszlása már nem ad módot azonos elbánásra.

De még ha egy ideig meg is valósulna valamilyen egyenlőség, hamarosan megváltozna.
Az emberek, mivel mások és mások, más tevékenységre specializálódnak.
A sajátosság a szakmák kialakulását vonja maga után.

A szakmák felvetik valamilyen értékrendszer megvalósítását, amelyeken az erőforrások cserélhetővé válnak, a megvalósított munka pedig jutalmazhatóvá - mivel senkitől sem várhatjuk, hogy a két szép szemünkért tevékenykedjen.

A csak örömet (ellenszolgáltatást nem) adó munka a társadalmat szolgálhatná, de ennek is vannak árnyoldalai. Például a motiváció a közvetett elismerésre lecsökken, míg a közvetlenre megnő.

Motiváció nélkül pedig nincs munkavégzés.

Az állatvilágban az ösztönzést maguk az ösztönök jelentették. Az éhségérzet kiváltotta a vadászatra utaló parancsok aktiválását, amelyek sikeres zsákmányejtésnél azonnal jutalmaztak.

Egy emberi társadalomban azonban komplexebb tevékenységek nem azonnal csatolódnak vissza, így a közvetlen jutalmazás eltűnik - az egyén motiválatlanná válik.

Például egy szalagmunka eredménye csak 1 hónap múlva realizálódik: ez a fizetés, ami azonban másodikán nem motivál. A hosszú távú célkitűzések nem adnak akkora lendületet, az elvész a mindennapokban, és vele együtt a visszacsatolás, hogy pl. ezt a csavart a mai sütemény kedvéért húzom meg (figyeljük meg, mennyivel erősebb az állatvilágból származó testi tünet, amelyet összekötünk a cselekvéssel, mint valami elvont idea kapcsán érzett lelkesedés).

Ráadásul egészen más az, amikor a termelő N db árut állít elő, mert azt el is tudja adni és közvetlenül befolyásolja a termelést azzal, hogy milyen volt a kereslet, mint az, amikor a termelő csak a lánc eleje, 1000 db produktummal, amelynek sorsáról (jó-e, vagy sem, eladható-e vagy sem, kell-e valamit javítani, örömet okozott-e másnak a termék használata, fogyasztása, stb.) nem értesül. Visszacsatolás híján mind az 1000 termék előállítása közönyössé válhat, mert nem tudni, megéri-e a gyártás, szemben azzal, amikor magukkal a vevőkkel áll kapcsolatban és személyesen tudja ellenőrizni a folyamatot.

A világban az erőforrások bizonyos helyekre elszórva találhatóak.
Amennyiben eltekintünk az "országoknak" nevezett emberi kitalációktól, még mindig adottak különbségek, amiket megint specializálódáshoz vezetnek.

Ha az ember helyi érdekeltségben motivált, akkor helyi erőforrásokat fog használni és annak megfelelő termékeket előállítani - monetáris rendszertől függetlenül.

A példa kedvéért vegyünk egy ősi népcsoportot.
Az erdő közelsége a fa alapú produktumok, a vadászat, bőrfeldolgozás szakmáit erősíti önkéntelenül, a vízpart a halászatét, stb.
Mivel minden ember szeretne hozzájutni más élelemforrásokhoz és termékekhez, értelemszerűen kereskedni fognak.
Mivel egy termék előállítása időt és energiát vett igénybe, ezért annak "ára lesz", és kialakulnak az árfolyamok (még pénz nélkül), amik a csere alapjait lefektetik.

Minden ember a túlélésen felüli termékeket hajlandó csak áruba bocsátani, mert az ösztönrendszere lecsapja a biztosítékot, ha saját "élelmet" adna el - vagy pedig éhen hal és így azok maradnak fel, akik tartalékot halmoznak fel.

A tartalékképzés, legfőképpen a lokális tartalékképzés ősi ösztönszintű késztetés a túlélésre, akár a zsírpárnákról, akár az eltett befőttekről, akár tartósított ételekről, vagy eszközökről beszélünk (pl. két íj, ha az egyik eltörne).

Az áruk cseréje mellett a tapasztalatok cseréje is fontos tényező. A tapasztalat nagyon fontos a veszélyek elkerülésében, még ha az a veszély egy hosszú távú tényező.

A téli éhen halás elkerülése érdekében információt szerzek a savanyításról, amely életben tartja a törzsemet - cserébe felajánlok saját tapasztalatot valami egyébről.

A közvetlen életben maradás azonban technikai vívmányok megjelenéséhez vezet, amelyek mind azt szolgálják, hogy egyre magasabb szinten szervezzük újra a társadalmat. Itt már egyre távolibb az azonnali elpusztulás veszélye, de mindig ott lebeg a fejlődés motiváló tényezői között.

A technológia sokkal jobb körülményeket teremt, mint azok előtte voltak, de ezzel együtt a komfort is megszokottá válik és ismét arra sarkall, hogy változtassunk, mert még mindig lesz, aki a perifériára szorul, vagy lesz probléma, amellyel szembekerülünk, legyen az akár orvosi (pl. fertőzés), vagy technika (pl. áradás).

Ilyesformán az ember nem csak a természethez adaptálódik, hanem a természetet is adaptálja, valamint önmaga szociális, kulturális és technológiai vívmányaihoz is kénytelen igazodni.

Kérdés, hogy mikor válik mindez inkább kötöttséggé, mint kiszolgálóvá? Mely ponton tekinthetjük úgy, hogy az ember annyira elrugaszkodott a valóságtól, hogy sebezhetősége egy összeomlásban a végzetéhez vezet?

És, mint mondtam, itt még szó sincs monetáris rendszerről, sem árnyékhatalmakról...
Az egyén egyéniségéről van szó, és a társadalomban elfoglalt helyéről, amelyet olyan sok tényező alakít ki.

Itt is felmerül a kérdés: vajon ura-e az ember önmagának?

Van-e valójában lehetősége irányítani a sorsát, vagy szinte minden burkoltan csak az eredeti, ösztönszintű programot tartalmazza, az "élj túl és szaporodj" elvet, ami a fajt is életben tartja?

A folyamatok mögött jól láthatóan ott az EGYÉN és a KÖZÖSSÉG viszonyrendszerének felborulása, valamint az EGYSÉGBŐL VALÓ KIVÁLÁS jelensége.

Ez tetten érhető akár az autóvásárlásban, akár a lakások felszereltségében (a közösségi terek helyett otthoni szórakozásokra váltás, ld. mozi helyett házimozi), valamint az országok széthullásában.

De még a hihetetlen közlési igényt (a blogokat és az egyéb kreálmányok milliárdjait) is ide sorolnám, ami ráveszi az embereket (khmmm... engem NEEEEEM...Sajnálom, én is egy kicsit...), hogy csak kifelé áramoljanak, nyüzsögjenek, közöljenek, átadjanak; mialatt pedig a befogadás, az elfogadás, a csend, a nyugalom, a rá nem erőszakolás egyre jobban eltűnik, csökken, háttérbe szorul... Az ÉN szabadulni akar, az ÉN ki akarja fejezni magát, az ÉN meg akarja hódítani a világot, az ÉN ki akar válni és megvalósítani magát!

Ennek több oka is van.
Az egyik például a szabadság. Az én, az ego szabadságra vágyik. Nem akar igazodni (másokhoz, közösséghez, stb.).

A jelenlegi nyugati civilizáció rendkívüli módon megnövelte a szabadidőt a régi időkhöz képest, amikor az önfenntartás teljes mértékben uralta az ember életét.



Azokban a korszakokban az ember túlélésének záloga a közösségben rejtőzött közvetlen módon. A közösség, kis- és nagycsalád, törzs, a munkamegosztás, az együtt dolgozás révén az egyént, mint az "egy csónakban evezőt" vitte tovább, és megmentette a nehezebb időszakokban (pl. betegségben), amikor egyedül minimálisra csökkentek az esélyei.

A közösség így "egységben az erő" elv alapján védelmet adott és lehetővé tette a túlélést. Ellenben a közösség elvárta valamilyen erkölcsi-, norma-, együttélési szabályrendszer betartását, és az egyéni áldozatot a közösség érdekében.

A modern világban a túlélés más alapokon nyugszik, nem azon, hogy le tudom-e vadászni több nap alatt a mamutot. Inkább azon, van-e anyagi fedezetem.

Mivel sokkal nagyobb tömegek vannak jólétben (vesd össze a mindennapi élelemszerzés kényszerével), ezért ezek az egyének már nem szorulnak rá a közösségre.

Kvázi annak korlátait sem szeretnék megélni.

Ezt láthatjuk a Lottómilliomosok ideájában, ahol az anyagi függetlenség révén az ember "azt csinál, amit akar", nem azt, amit a társadalom diktál.

Az ember tehát válaszúthoz érkezik: részt kell vennie egy közösségben az anyagi jólétért, de mindeközben ki akar belőle törni, mert nem szeretne a kötöttségeivel együtt élni.

Az egyén a szabadságra törekszik: azt tenni, amihez kedve telik, következmények és mások véleményének nyomása nélkül. Felelőtlenül, ha úgy tetszik.
Nem szeretné, ha mások mondanák meg, mit tegyen, vagy hogy azokhoz alkalmazkodnia kelljen, menekül a kötöttségektől.

Ez jól látható az országok szétszakadásánál: kisebb államok válnak le a nagyobbakról, egyrészt, mert ezek valamilyen vallási, nyelvi, faji alapon különböznek és csak erőszakkal, az erőforrások miatt lettek egybekovácsolva, másrészt mert az eltérésük révén "attrocitásoknak" vannak kitéve.
Vagy véleménykülönbségük van pl. vallási alapon, lásd India; szokásokban, stb.

Ezek az új országok már megtehetik, hogy leválnak, mert önfenntartási oldalról nem szorulnak rá a nagyobb egység "gondoskodására".

Azért tudni kell, hogy ebben az emberre jellemző ciklikusság is ott lapul.
A szülői óvás, gondozás gyerekkorban életet mentő, túlélést elősegítő tényező.
Később a gyerek saját útját szeretné járni, a saját feje szerint.
Aztán az ideái találkoznak a világgal, általában megtörettetnek, és végül hasonlatos sorsba torkollanak, mint a szülőké - vagy éppen nem, éppenséggel az ellenvégletet fogják képezni (lázadás). Ez egyfajta beidomulás és a hely megtalálása a világban, a világ helyének pedig magunkban.

Tehát a törzsi életformában is eljött az idő, amikor a véleménykülönbségek oda vezettek, hogy egy kisebb csoport kivált és saját közösséget alapított - közel vagy távol. Hogy ezek nem szakadtak a végtelenségig, és nem települt be előbb a Föld, akár EGYSZEMÉLYES törzsekkel, annak oka az erőforráshiány és az ebből fakadó háborúzás volt.

Az egy-én "EGY" "ÉN", és mint ilyen, különböző minden "MÁS" "ÉN"-től.

Még ha nem volnának az erőforrások szűkösek, még ha nem foglalnánk el más teret a világban, akkor is adódnának véleménydifferenciák. Akár vallási, akár a világ rendjét illető, akár életvitelt érintő kérdésekről van szó, mindig más és más gondolatok csapódnak le. Eleve más érzéseket keltenek ezek dolgok, tehát máshogy viszonyulunk és itt sokszor sajnos nem is tudni, mi előz meg mit: az érzés kelti a gondolatot, vagy a gondolat az érzést.

Az önkifejezéshez tér és idő kell, a vágyak megvalósításához lelkesedés és tett.
Mindegyik ebben a fizikai valóságban kell lecsapódjon, ami máris konfrontációt jelenthet. Itt még semmi pénzről nincs szó, sőt, lehet, erőforrásról sem.

Csak például én szeretem a növényeket, míg más a betont, engem nem zavar egy pók, megint más minden rovart leölne.

Jön a vita: "Ne vágd ki a fákat!", "Miért?"

Tényleg, miért is? Mi az az abszolútum, ami alapján megítélhető, hogy az adott fa kivágása, vagy pók eltaposása minek minősül?

És itt eljutottunk oda, hogy az ítélet alkotásához is valamilyen véleménynek, vagy eseménynek (következménynek) kell lennie a háttérben.

Minden morális, erkölcsi rendszer "egy egyén" számára értelmetlen - csak a közösségekben van értelme!!!
Az állatokat nem korlátozzák erkölcsi normák. Felfalják a saját gyerekeiket, fajtársaikat, párjaikat, lopnak, ölnek, paráználkodnak...

És Isten mégsem bünteti meg őket! Hogy is van ez?

Talán itt fedezhető fel a vallások igencsak közösségformáló szabályrendszere: az egyént be kell "idomítani", "kondicionálni", hogy az EGYSÉG-ben is tudjon működni és ne veszélyeztesse a többi "én"-t.

Az ítélet így általában mindig a közösség ítéletét jelentette, ami pedig poros hagyományőrzéseken alapult - jóllehet, azóta sok minden megváltozott.

Az ítéletem, ami engem tükröz leginkább, ezen túl sok mindenen alapulhat, ám nem lát tovább a jelennél és a múltnál.

Sosem tudhatom, hogy az adott cselekedet milyen kihatással lesz a jövőre.

A pokolbeli bűnökből "zseniális tettek" válnak, míg a jó szándékú kezdeményezések tömeghalálhoz vezethetnek. A "hal kiemelése a vízből, hogy meg ne fulladjon" egy jó példa erre, de sok más dolog egyszerűen nem ítélhető meg, mert nem látjuk a behatásait - hova fog vezetni.

Ha például megvádoljuk magunkat természetrombolással, akkor tudnunk kell, hogy a bolygó a legintenzívebb természetromboló. Vulkánok, erózió, természeti csapások, sarkok eltolódása olyan hatásokkal járnak, amik übereli az emberi hatásokat (ld. természetes kiszáradások). Ha egy folyó kiszárad, az lehet következménye a mi, de a bolygó hatásának is.

Így "JÓ" döntést hozni teljesen lehetetlen, mivel nem rendelkezünk kellő ismerettel, valamint ismereteink "következtető és megfigyelő" jellegűek, mint ez a tudományokban jól látszik.

Az egyén szabadságát a fizikai szabályok is kötik. Genetikus maradványok, geológiai képződmények, bármi, ami AKADÁLY az elképzelések útjában, hogy "MILYENNEK KÉNE" a világnak lennie.

Mert át kell alakítani azt. Miért is?

Itt jön egy ellentmondás. Míg az ember önmagát nem tudja uralni, akár a legkisebb belső erőfeszítése is kudarcba fullad, szívesen alakítja át a világot. Mert azt könnyebb!

Továbbá az ember, mialatt nagy szabadságeszméktől hajtatott (amik általában csak menekvések minden kötöttségtől, egyfajta lázadások), közben nem tudja, hogy mihez kezdjen - és elvárja mástól, hogy mondja meg, szabja meg, mi legyen a szabadságának gyümölcse.

Nem tud mit kezdeni vele, eltékozolja, elüti, stb. Mivel nincs önfegyelme, ezért nem tud élni vele és örömmel veszi, ha más kényszeríti rá arra, amit neki kellene megtennie...

És mivel az ember mégis csak "társas" lény, ezért a centrifugális, közösségtől elszakadó irány mellett mindig ott van a centripetális, a visszahúzó.
Nézi, mit csinál más, utánozza, igyekszik "részt venni", megosztani, stb.
Ennek jelei is láthatóak a sokféle "szervezzünk új ilyen-olyan közösséget" szándékokban.

Vagyis van vonzó hatás is. A kisebb közösségek egy nagyobb cél érdekében szövetségre lépnek, stb.

Kérdés, hogy ez meg tudja-e állítani az "egyszemélyes államok" kialakulásának folyamatát?

Észreveszi-e az ember, hogy saját maga alatt vágja a fát? Itt pedig nem csak a természeti erőforrásokról van szó, hanem arról, hogy az ember avval a társadalommal kell birokra, amely őt eteti, ruházza, stb. Mert az egyén a szabadságjogait (főleg az "egységből való kiválósdi" kapcsán) csak a társadalom, kvázi egyéb személyek kárára tudja érvényesíteni. De meddig tekinthető ez jognak és mikor a társadalom csorbításának???

Végső soron az emberi értelem, az öntudatra ébredés (de közben tudatosság hiánya) okozza a szenvedéseinket, amellyel valami felé törekszünk, csak éppen nem tudjuk azt elérni - ideáink vannak róla, de konkrét tetteink állandó kudarcba fulladnak, mert szabályrendszerekkel igyekszünk helyettesíteni a globális tudatot.

Ha megnézzük a hangyákat, és belegondolunk, jól kitűnik, hogy sokkal szervezettebbek, mint mi (kicsit ilyen érzés van a japánok tekintetében is, valahogy mintha jobban bírnák az én korlátozását a közösség érdekében: akár sorban állás, akár metrón utazás közben).

Az egyén a szagnyomok vezérlése révén egyetlen nagy lénnyé építi a kolóniát, amely közös tudatként dolgozik, él.

Az embert ebben saját énképe, szűk gondolkodási tere és spirituális elnyomottsága akadályozza. Ez a "szerv" (nevezzük így) nem lát tovább az orránál, megmaradt a ragadozó állat szintjén, eszét önmaga javulására fordítja (vagy épp fordítva).

Ha sikerülne kiműteni, az ember talán meg tudna valósítani egy bolygószintű szupertudatot, amely telepatikus úton azonnali tudomással lenne a világ eseményeiről és be tudna avatkozni az egyének révén.

Ám ezt mi ijesztőnek tudjuk be, zombik hadának, robotoknak látjuk az ilyen személyeket... holott nem vesszük észre, hogy mi is épp ilyen programozottak vagyunk...

De ez is a program része: ne vedd észre, hogy milyen vagy!

A nehézség mindig a meglévő kettősségek kiegyensúlyozása.
Minden egyoldalúság pusztuláshoz vezethet - ám a kettősség meg konfliktusokhoz.

Ha létezik árnyékhatalom (márpedig szürke eminenciások vannak), akkor még meg is köszönheti neki az emberiség, mint faj, hogy szabályoz és megment minket - amit mi magunktól nem tudunk - lásd az elmúlt párezer évet...
Lehet, hogy egyénileg elborzasztóak a kilátások: rabszolgának lenni egy termelői világban - de a nihilnél a Fajnak minden jobb.

Ha hirtelen kellene változtatni, az nagyon sok ember "eltüntetését" igényelné.
Ez, ha összeomlik a társadalom, igen rövid idő alatt megtörténik (éhezés, szomjazás, járványok, stb.).
Ha nem, a hatalomnak kell beavatkoznia, pl. születésszabályozás, vagy mérgezés révén - ami nagyon szomorúan hangzik (Farkasnak Farkasa...)

Nem lehet elvárni, hogy mindig új életteret (mintha 1930 körül hallottam volna már ezt a kifejezést) szerezzünk és oda áttelepüljük, egy sáska-faj mintáját követve.

Talán ha más világot rendeznénk be a tudatunk segítségével csoportosan, akkor lehetne a Földet tehermentesíteni a vírus-emberiségtől, de ez még távoli lehetőség.

Mi marad? Az, ami van. És az nem véletlenül van. Mi akarjuk.
Még ha nem is akarjuk "igazán", a beletörődésünk is egyfajta "akarat", ami teremti a jelent.

Jól van, ahogy van, mert ha nem lenne jól (nekünk), már tettünk volna érte, hogy ne így legyen!!!

És így ez a jelen a MI MŰVÜNK, a MI FELELŐSSÉGÜNK - ezáltal csak azt esszük meg, amit MI FŐZTÜNK!

Uff!

Kapcsolódó:

Adam Wisniewski-Snerg: A robot

Falanszter

Depresszió: Lásd!

* * *