Jelenatura

A. D. Mello - Szárnyalás


A Mezőgazdasági Minisztérium elrendelte, hogy ki kell irtani a verebeket, mivel azok veszélyeztetik a gabonatermést.
Amikor a verebeket kiirtották, rovarok légiói ereszkedtek a termésre, melyeket korábban a verebek megettek, és kezdték azt pusztítani, mire a Mezőgazdasági Minisztérium költséges rovarölő-szerekkel állt elő.
A szerek azonban megdrágították a terményből készült ételt. Azonkívül az egészségre is károsak voltak. Túl későn fedezték hát fel, hogy bár a verebek ugyan megdézsmálták a gabonát, mégis ők biztosították az egészséges és olcsó táplálékot.

Nincs rózsa kőris nélkül...

* * *

Szakma-valóság

James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén

Erről nem beszéltek a könyvek, gondoltam, amikor a hó befújt a nyitott ajtórésen, és ellepte csupasz hátamat.
Hason feküdtem a kockaköves padlón, valami meghatározhatatlan trágyalétócsában, karom hónaljig a kínlódó tehénben, s lábammal kaparászva igyekeztem támaszt találni ujjaimnak a kövek között. Derékig meztelen voltam, s a hó elkeveredett a testemet ellepő piszokkal és alvadt vérrel. A farmer füstölgő olajlámpát tartott fölém, pislákoló fénykörén túl nem láttam semmit.

Nem, a könyvek nem beszéltek arról, milyen félhomályban köteleket és műszereket keresni; hogyan lehet tisztálkodni fél veder állott vízben; milyen az, amikor a kövek belenyomódnak az ember mellkasába. Sem a karok lassú zsibbadásáról, az izmok fokozódó bénulásáról, mikor az ember ujjai a tehén erőteljes kilökő nyomásai ellen dolgoznak.

Nem esett szó a fokozatos kimerülésről, a hiábavalóság érzetéről, a vakrémület távoli halk hangjáról. Visszagondoltam a szülészeti könyv képére. Tehén áll a csillogóan tiszta padlón, s egy elegáns állatorvos makulátlan szülészeti köpenyben tapintatos mélységig beledugja a karját. Könnyed és mosolygó, a farmer és segítői is mosolyognak, még a tehén is mosolyog. Sehol semmi kosz, vér vagy izzadság.

Az az ember a képen éppen befejezte kitűnő ebédjét, és átment a szomszédba egy kis borjaztatásra, puszta élvezetből, mintegy desszertként. Nem mászott ki vacogva az ágyából hajnali kettőkor, és nem döcögött a fagyott havon húsz kilométert álmosan előremeredve, míg a magányos farm fel nem bukkant a reflektorok fényében. Nem kapaszkodott nyolcszáz métert a fehér domboldalon az ajtótlan pajtáig, ahol a betege feküdt.

Megpróbáltam még néhány centivel beljebb furakodni a tehénbe. A borjú farfekvéses volt, s én keservesen igyekeztem egy vékony kötélhurkot az alsó állkapcsa felé tolni az ujjam hegyével. Közben a karomat összepréselte a borjú és a csontos medence. A tehén minden toló erőfeszítésétől csaknem elviselhetetlenné vált a nyomás, aztán lazított az állat, és én még néhány centivel beljebb toltam a kötelet. Azon tűnődtem, meddig bírom ezt. Ha nem húzom a hurkot hamarosan arra az állkapocsra, soha ki nem szedem a borjút.

Felnyögtem, összeszorítottam a fogamat, és megint előrenyúltam.

Újabb hópamat zúdult be, s én szinte hallottam a pelyheket sisteregni izzó hátamon. A homlokomat is kiverte a verejték, és belecsepegett a szemembe, ahogy a kötelet toltam.
Nehéz ellésnél mindig van egy pillanat, mikor az ember kételkedni kezd, hogy megnyerheti-e a csatát. Eljutottam erre a fokra.

Különböző beszédecskék villantak át az agyamon. „Talán jobb volna levágni ezt a tehenet. A medencéje olyan kicsi és szűk, hogy azon aligha fér ki a borjú.” Vagy: „Szép hízott állat, kitűnő húsa lehet. Nem volna jövedelmezőbb, ha kihívatná a mészárost?” Vagy talán: „Ez nagyon rossz fekvés. Egy tágas tehénben könnyű volna megfordítani a fejet, de ebben az esetben csaknem lehetetlen.”

Persze kiszedhettem volna a borjút embryotomiával: drótot húzok a nyaka köré, és lefűrészelem a fejét. Oly sokszor végződik az ellés úgy, hogy a padló tele van fejjel, lábakkal, belsőrészhalmokkal. Vastag könyvek tanították a borjúfeldarabolás számtalan módozatát.

De itt egyik sem ért semmit, mert a borjú élt. A leghosszabb nyújtózkodásommal ujjam elért a szájnyílás sarkáig, s meglepetésemre a kis állat nyelve megmoccant. Nem számítottam rá, mert a borjak ilyen testhelyzetben rendszerint elpusztulnak, megfulladnak a nyak erős hajlásától és az anyaállat erőteljes szülőgörcseitől. De ebben a borjúban még égett az élet egy szikrája, s így egyben kellett előhúzni.

Odamentem a most már hideg és véres vízhez, s némán beszappanoztam a kezem. Aztán megint lefeküdtem, a kövek még jobban nyomták a mellkasomat, mint eddig. Megtámasztottam lábujjamat a kövek között, kiráztam szememből az izzadságot, és századszor benyomtam a tehénbe a karomat, amelyet szinte már spagettinek éreztem; végig a borjú száraz kis lábai mellett, amelyek mint a dörzspapír tépték a húsomat, aztán a meghajlított nyakig, onnan a fülig s végül, gyötrelmesen, a pofa mentén az alsó állkapocs felé, amely életem fő céljává vált.

Hihetetlennek látszott, hogy már csaknem két órája ezt csinálom: küszködöm fogyó erővel azért, hogy azt a kis hurkot ráhúzzam az állkapocsra. Minden mást megpróbáltam - visszanyomni a lábat, tompa horgot a szemgödrébe akasztva óvatosan húzni, de végül is visszatértem a hurokhoz.

Nyomorúságos história volt, elejétől végig. A farmer, Mr. Dinsdale kevés szavú, magas, bánatos férfiú, mintha mindig a legrosszabbra számított volna. Mellette állt magas, szomorú, hallgatag fia, s kettesben egyre mélységesebb búval figyelték erőfeszítéseimet.

De a legrosszabb a bácsi volt. Mikor beléptem a domboldali pajtába, meglepetéssel láttam, hogy egy lapos nemezkalapos, csillogó szemű kis öregember kényelmesen leereszkedik egy szalmabálára. A pipáját tömködte, és szemlátomást alig várta a műsort.
- Aggy isten, fiatalember - kiáltotta orrhangon West Riding-i tájszólásban. - Én Mr. Dinsdale bátyja vagyok. Odaát Listondale-ben gazdálkodom.
Leraktam a szerszámaimat és bólintottam.
- Jó reggelt! Engem Herriotnak hívnak.
Az öreg átható tekintettel nézett rám:
- Az én állatorvosom Mr. Broomfield. Gondolom, hallott róla - azt hiszem, mindenki ismeri. Mr. Broomfield nagyszerű ember, kiváltképp borjazásnál. Tudja, még sose láttam, hogy ne sikerült volna neki...
Kiszorítottam egy halvány mosolyt. Bármikor máskor szívesen hallottam volna, milyen jó a kollégám, de most valahogy nem, most nem. Sőt a szavak egy kis lélekharangot kondítottak meg bennem.
- Nem, sajnos nem ismerem Mr. Broomfieldet - mondtam, levetve zakómat, és igencsak vonakodva, lehúzva fejemen át az ingemet. - De nem régóta lakom ezen a vidéken.
A bácsi elszörnyedt.
- Nem ismeri! Hát akkor maga az egyetlen ember, aki nem ismeri. Mondhatom magának, csuda nagyra tartják Listondale-ben. - Megrendülten elhallgatott, s meggyújtotta gyufával a pipáját. Aztán rápillantott libabőrös felsőtestemre. - Az a Mr. Broomfield, az ha levetkőzik, olyan mint egy bokszoló. Én még ilyen izmos embert nem láttam.

Tompán elborított a gyengeség hulláma. Hirtelen ólomlábúnak és alkalmatlannak éreztem magam. Mikor kiraktam köteleimet és műszereimet egy tiszta törülközőre, az öregember megint megszólalt:
- És, ha szabad kérdeznem, mikor vizsgázott le?
- Ó, úgy hét hónapja.
- Hét hónapja! - A bácsi elnézően elmosolyodott, lenyomkodta a dohányt, és büdös kék füstfelhőt fújt a levegőbe. - Hát én azt tartom, hogy egy kis tapasztalatnak nincs párja. Mr. Broomfield most már több mint tíz éve dolgozik nálunk, és igazán érti a mesterségit. Nem, a könyvek nem sokat érnek. A tapasztalat, az az igazi.

Fertőtlenítőt öntöttem a vödörbe, és gondosan beszappanoztam a karomat. Letérdeltem a tehén mögé.
- Mr. Broomfield először mindig valami különleges kenőolajat rak a karjára - mondta a bácsi, elégedetten szippantva a pipájából. - Azt mondja, megfertőződne a méh, ha csak szappant és vizet használna.

Megkezdtem a vizsgálatot. Ez az a jelentőségteljes pillanat, amelyet minden állatorvos átél, mikor becsúsztatja a kezét egy tehénbe. Másodperceken belül kiderül, hogy tizenöt perc múlva felvehetem-e a zakómat vagy többórás nehéz munkának nézek elébe.

Ez alkalommal nem kísért szerencse; nagyon rossz fekvése volt a borjúnak. A fej hátul és nincs hely: mintha egy fejletlen üszőben tapogatnék, nem egy másodszor borjazó tehénben. És teljesen száraz volt - a „víz” órákkal ezelőtt elfolyhatott. Kinn legelt a dombokon, és egy héttel az ideje előtt kezdett borjazni: ezért kellett ebbe a félig romos pajtába hozni. Akárhogy is, hosszú ideig nem térhetek vissza az ágyamba.
- Nos, mit talált, fiatalember? - vágta szét a bácsi metsző hangja a csendet. - A feje hátra van, mi? Akkor könnyű dolga lesz. Láttam, mit csinál ilyenkor Mr. Broomfield - körbeforgatja a borjút, és a hátsó lábánál fogva kihúzza.

Hallottam már ezt az ostobaságot. A rövid praxis megtanított rá, hogy minden farmer szakértő, ha a másik farmer állatairól van szó. Ha a saját jószágukkal van baj, többnyire rohannak telefonálni az állatorvosnak, de a szomszédaiknál magabiztosak és hozzáértők, teli bölcs tanáccsal. És azt is megfigyeltem, hogy tanácsukat rendszerint értékesebbnek tartják, mint az állatorvosét. Mint most is, például: a bácsi nyilvánvalóan elismert bölcs volt, s a Dinsdale-ek alázatosan hallgatták minden megnyilatkozását.
- A másik módja ilyen esetben - folytatta bácsi -, hogy az ember összeszed egypár erős legényt, és kötéllel kihúzza a jószágot, akárhogy hátra van is a feje.

Felsóhajtottam, miközben ujjaimmal tapogatóztam.
- Sajnos ilyen szűk helyen lehetetlen a borjút megfordítani. Ha pedig anélkül húznánk ki, hogy a fejét megfordítjuk, biztosan eltörnénk az anyaállat medencecsontját.
A Dinsdale-ek összehúzták a szemüket. Nyilván azt gondolták, hogy kibúvókat keresek a bácsi magasabb rendű tudásával szembesülve.

És most, két órával később, közeledett a vereség. Már-már teljesen kimerültem. Ott henteregtem s feküdtem megalázva a szennyes köveken, miközben a Dinsdale-ek mogorva csendben figyeltek, és a bácsiból szünet nélkül áradt a kísérőszöveg. A bácsi vörös képe lángolt a gyönyörűségtől, apró szeme szikrázott: évek óta nem volt része ilyen élvezetes éjszakában. Százszorosan megérte a hosszú kapaszkodás fel a domboldalon. Élénksége egy pillanatra sem csökkent; minden percet kiélvezett.

Ahogy ott feküdtem, csukott szemmel, kosztól merev arccal, elnyílt szájjal, a bácsi kezébe vette a pipáját, és előrehajolt a szalmabálán.
- Ebbe beletört a bicskája, fiatalember -, mondta mély megelégedettséggel. - Mr. Broomfieldnek soha semmibe nem tört bele a bicskája, de hát neki nagy tapasztalata van. Aztán meg erős ember, igen erős ember. Azt az embert nem lehet kifárasztani.

A düh úgy áradt el bennem, mint egy korty erős ital. A helyes persze az lett volna, ha felkelek, ráöntöm a bácsi fejére a vödör véres vizet, lerohanok a dombról és elhajtok; el Yorkshire-ból, el a bácsitól, a Dinsdale-ektől, el ettől a tehéntől.

Ehelyett összeszorítottam a fogam, megfeszítettem a lábam, és minden erőmet beleadva nyomtam be a karom; és a hitetlenség megdöbbenésével éreztem, hogy a hurok átcsúszik az éles kis metszőfogak felett, be a borjú szájába. Óvatosan, imát mormolva, bal kézzel meghúztam a vékony kötelet, s éreztem, hogy a csúszócsomó megfeszül. Hurokba fogtam azt az alsó állkapcsot.

Végre csinálhattam valamit.
- Fogja ezt a kötelet, Mr. Dinsdale, és tartsa kicsit feszesen. Visszanyomom a borjút, és ha maga közben egyenletesen húzza, erre kell fordulnia a fejének.
- És ha lejön a hurok? - kérdezte a bácsi reménykedve.
Nem feleltem. Nekinyomtam a kezemet a borjú lapockájának, és tolni kezdtem a tehén izomösszehúzódásai ellen. Éreztem, hogy a kis test tőlem elfelé elmozdult.
- Most húzza egyenletesen, Mr. Dinsdale, de ne rángassa. - Magamban pedig: „Ó, Istenem, ne engedd, hogy lecsússzon.”

A fej felénk fordult. Éreztem, ahogy a nyak kiegyenesedik a karom mellett, s az egyik fül hozzáér a könyökömhöz. Elengedtem a lapockát, és megragadtam a kis orrot. Elrekesztve kezemmel a fogakat a vaginális faltól, addig vezettem a fejet, amíg oda nem került, ahol lennie kellett: a mellső lábakra.
Gyorsan kitágítottam a hurkot, míg a fülek mögé nem ért.
- Most húzza a fejét, mikor a tehén nyom.
- Nem, most a lábait kell húzni! - kiáltott a bácsi.
- Húzzák azt a kurva fejkötelet, ha mondom! - üvöltöttem teljes hangerővel, s mindjárt jobban éreztem magam, amint a bácsi sértődötten visszatért a bálájára.

A húzásra kijött a fej, s a test többi része könnyen követte. A kis állat mozdulatlanul feküdt a kövön, üveges, nem látó szemmel, a nyelve kék volt, s nagyon megdagadt.
- Nem él. Hát hogy is élne - dörmögte a bácsi újra harcba szállva.
Megtisztítottam a szájat a nyálkától, erősen belefújtam a torkába, és mesterséges légzést alkalmaztam. Miután néhányat nyomtam a bordákon, a borjú levegőért kapott, és a szemhéja megremegett. Aztán lélegzeni kezdett, és egyik lába megrándult.
A bácsi levette a kalapját, és hitetlenkedve a fejét vakarta.
- A mindenit, él. Aszittem, biztos belepusztult abba, amennyit elvacakolt vele. - A tűz nagy része elszállt belőle, s pipája üresen lógott a szájában.
- Tudom, mi kell ennek a kis jószágnak - mondtam. Megragadtam első lábainál fogva a borjút, és odahúztam az anyja fejéhez. A tehén az oldalán feküdt, fejét fáradtan a durva padlóra hajtotta. Bordái fel-alá jártak, szemét csaknem becsukva tartotta, mint aki már nem törődik semmivel. Aztán megérezte pofája mellett a borjú testét, és átalakult: tágra nyílt a szeme, és orra szaglászva vizsgálgatta az új dolgot. Minden szimatolással növekedett az érdeklődése, nagy keservesen mellére fordult, és orrával bökögette, tapogatta a borjút, miközben mélyen a mellkasából dörmögő hangok törtek elő. Aztán módszeresen nyalogatni kezdte a borjút.

A természet ilyen alkalomra tökéletes élénkítő masszázst kínál, s a kis jószág felpúposította a hátát, amikor a nyelv durva ízlelőbimbói végighúzódtak a bőrén. Egy percen belül már a fejét rázta, és megpróbált felülni.
Elvigyorodtam. Ez volt az, amit szerettem. A kis csoda. Úgy éreztem, ez sohasem szürkül el, akárhányszor látom is. Amennyire tudtam, letisztítottam magamról az alvadt vért és a piszkot, de nagyobb része úgy rászáradt a bőrömre, hogy a körmömmel sem tudtam eltávolítani. Majd otthon, a forró fürdő. Fejen át felhúztam az ingemet, s közben úgy éreztem, mintha hosszasan vertek volna egy vastag bottal. Minden izmom fájt. A szájam kiszáradt, szinte összeragadt az ajkam.

Egy hosszú, szomorú alak kóválygott felém.
- Nem inna valamit? - kérdezte Mr. Dinsdale. Éreztem, hogy mocskos arcom hitetlenkedő mosolyra feszül. Whiskyvel jól felöntött forró tea látomása úszott elém.
- Nagyon kedves, Mr. Dinsdale, szívesen innék valamit. Nehéz két óra volt.
- Nem - mondta Mr. Dinsdale, s állhatatosan nézett -, úgy gondolom, a tehén.

Hadarni kezdtem:
- Igen, persze, hogyne, csakis, adjon neki inni. Biztos nagyon szomjas. Jót fog tenni neki. Persze, persze, adjon neki inni.

Összeszedtem a holmimat, és kibotorkáltam a pajtából. Kinn még mindig sötét volt, és erős szél csapta csípősen szemembe a havat. Ahogy lefelé gázoltam a lejtőn, a bácsi éles és határozott hangja utoljára ütötte meg a fülemet.
- Mr. Broomfield nem enged inni adni borjazás után. Azt mondja, kihűl tőle a gyomor.

* * *

Kiálts, hogy biztonságban légy!

A. D. Mello - Kiálts, hogy biztonságban légy!


A próféta azért jött a városba, hogy megtérítse az ott lakókat.
Az emberek egy darabig figyelmesen hallgatták a prédikációit, de aztán fokozatosan elszállingóztak. Nem maradt ott egyetlen lélek sem, hogy a prófétára figyeljen.

Egyszer egy arra járó utazó megkérdezte a prófétát:

- Miért prédikálsz még mindig? Nem látod, hogy küldetésed teljesen reménytelen?

A próféta így válaszolt:

- Amikor elkezdtem prédikálni, abban a reményben tettem, hogy megváltoztatom az embereket. Hogy még mindig prédikálok és kiáltok, az pedig azért van, mert nem szeretném, ha ők változtatnának meg engem.

Csak álltál ott és rettegtél, hogy senki sem hallgat rád...
(Metallica: My Friend Of Misery)


"Hearing only what you want to hear
And knowing only what you've heard"

BUDAPEST melyik európai ország fővárosa?

* * *

Clark Darlton, Robert Artner - A napbomba

Clark Darlton, Robert Artner - A NAPBOMBA

(Harlan Ellison ötletéből)

Az emberek sok bolygót gyarmatosítottak, míg végül agy olyan fajtára bukkantak, amely ellenállt nekik. És visszaüldözte őket saját Naprendszerükbe. Akkor bevetették utolsó fegyverüket: a napbombát.
Egy bomba azonban nem tesz különbséget barát ás ellenség között...


Röviddel napkelte előtt fogták el. Nem védekezett, mert tudta, milyen kegyetlenek; menekülni sem próbált, mert tudta, hogy azonnal lelőnék.
Rászegezték sugárfegyvereiket, ki voltak biztosítva, és lövésre készen álltak. Fekete egyenruháik a halál légkörét lehelték. Látta, hogy örömet szerez nekik teljes védtelensége. Örömük még fokozódni fog, ha meghallják, kicsoda ő. Mert már gyakran sikerült megmenekülnie tőlük.
A tiszt tokjába lökte a fegyverét, és egy lépéssel közelebb lépett hozzá.
- Egy fosztogató, mi? - A hangja kellemetlen volt. Átlépett néhány falmaradványon. Ez volt minden, ami a hatalmas áruházból megmaradt. - Ön bizonyára tudja, mi jár fosztogatásért. Válaszoljon, legyen szíves!
Megvonta a vállát. Tudta, hogy minden vita értelmetlen.
- Nem mindegy, hogy a tárgyak megsemmisülnek-e, vagy hogy valaki még használni tudja őket? Mi a különbség?
- Fosztogatásért halál jár - mondta a tiszt. - Mi pedig rajtakaptuk magát. Jöjjön. A katonák megragadták és közrefogták.
A kihallgatás két órával később kezdődött.
- Neve?
Gúnyosan nézett a tisztre.
- Stimmt, van nevem.
- Nekem teljesen mindegy, hogy beszél-e vagy sem. Ha azonban nem beszél, a következő percben elvezetik és agyonlövik. Olyan emberekkel, mint maga, nem sokat teketóriázunk.
- Adam Hellingnek hívnak - mondta.
A tiszt fölkapta a fejét.
- Ó, nézze meg az ember, Adam Helling! - A nevet élvezettel ejtette ki. - Úgy látszik, jó fogást csináltunk.
Bizonyára nem volt közöttük senki, aki ne ismerte volna Mellinget, ha másként nem hallomásból. Ő a Föld egyik utolsó nagy kalandora volt. Itt azonban, a Phoenixen, az utolsó földi védelmi ponton, a Beta Draco nap második bolygóján, 296 fényévre a Földtől, semmi keresnivalója nem volt egy kalandornak.
Itt csak katonák voltak, tisztek és az űrflotta néhány polgári alkalmazottja.
Melling azonban nem volt katona, és nem volt az űrflotta alkalmazottja sem. Egyszerűen csak erre csavargott, és senki sem tudta, hogyan került ide. Már maga ez is bűntett volt.
- Valóban jó fogás - mondta a tiszt mosolyogva. Egyik pillanatról a másikra ismét megkeményedett az arca. - Elvezetni!
A katonák megragadták és megbilincselték. Amikor az ügyesen álcázott épületet a fogollyal együtt elhagyták, a dzsip mögött fedezékbe kellett ugraniuk, mert az ellenség ismét támadott. Nem dobtak atombombákat, hanem egyszerű robbanóbombákat, mert szükségük volt a bolygóra, és nem akartak egy radioaktív romhalmazt elfoglalni. A robbanások megremegtették a katonákat és a foglyukat is. A dzsip megingott. Az egyik katona érthetetlenül morgott valamit. A bilincs fájdalmasan belevágott Melling csuklójába, amikor az egyik katona egyensúlyát vesztve elvágódott.
- Az írmagjukat is ki kellene irtani! - mondta egy katona dühösen.
A háború az emberek és a támadók között, akikét az emberek bogaraknak neveztek, úgy keletkezett, mint minden más háború. Az emberek szemében a bogarak szörnyetegek voltak. A bogarak szemében az emberek voltak szörnyetegek. A két fajta idegen volt egymástól. És könnyebb valami idegent gyűlölni, mint valami megszokottat. A bogarak és az emberek gyűlölték egymást. Minőkét oldalról elkeseredetten folyt a harc.
Tárgyilagosan nézve nem is voltak olyan különbözőek a bogarak és az emberek. A külsejük egészen más volt. A bogarak alakja olyan volt, mint valami óriási cserebogáré, de szinte ez volt az egyetlen különbség. A bogarak történetében is voltak háborúk, éppen úgy, ahogy az emberek történetében. És mivel a múltból egyik fajta sem tanult, amikor a világmindenségben összetalálkoztak, harcra került a sor. Annyira nevetséges volt, hogy az ember szinte azt gondolhatta, a háború kitörése a homokozóban veszekedő gyerekekre emlékeztetett, ahol mindkét csapat meg akarta szerezni a homokozólapátot. Pedig sok homokozólapát van, és vannak más homokozók is, éppen úgy, ahogy sok rendszer és sok bolygó van a világmindenségben. Mégis mindig kedvesebb azt birtokolni, ami a másiké. Kevés politikus akadt minőkét oldalon, aki megkísérelte volna a tárgyalásokat. Amikor a tárgyaló felek először egymásra pillantottak, azonnal dühösen el is fordultak egymástól. Szörnyetegekkel nem lehet tárgyalni. A kevés józan hangot a katonaság hallgattatta el.
A háború már több éve tombolt. Minden ésszerűen gondolkodó tudta azonban, hogy hamarosan véget fog érni. A Föld űrflottája egyik védelmi pontját a másik után vesztette el. És most a Phoenixen volt a sor.
Adam Melling már régen el akarta hagyni a Phoenixet, az akarat azonban önmagában véve még nem cselekedet. Már régóta nem volt polgári űrhajó, a katonaiak pedig nem vették fel. Így aztán Melling megadta magát sorsának, és arra várt, hogy elítéljék. A bogarak nagy pontossággal bombázták a bolygót. A biztonsági szolgálat főhadiszállása a föld alatt volt. Az űrkikötő nem messze feküdt ettől, ezt azonban megkímélték a bombák. A bogaraknak szükségük volt egy sértetlen támaszpontra, és az űrhajókat is meg akarták szerezni.
A katonák nem bántak éppen gyengéden Mellinggel, amikor a cellájába lökték. Akaratlanul is őt okolták azért, hogy veszélybe kerültek, mert miatta kellett kimenniük egy bombatámadás kellős közepén. A cella nem volt kényelmes. Tábori ágyon, széken és küblin kívül nem volt benne semmi. A huszadik század börtöneinek cellái sem sokban különbözhettek tőle. Vannak ugyanis dolgok, amelyek évszázadokon át változatlanok maradnak.
Helling a priccsre vetette magát, és karját a feje alá tette. Alapjában véve az egész egy nagy vicc, gondolta. Tudta, hogy ő a börtön egyetlen lakója, mert rajta kívül már nincsen több civil a támaszponton. Azon töprengett, miért csinálnak ilyen nagy cirkuszt vele, mielőtt megölnék. Ez nem volt megszokott. Már a normális időkben sem, de különösen nem háborúban. Adam Helling bátor ember volt. De olyan férfi, aki a legvakmerőbb cselekedetei közben sem vesztette el a fejét. Helling nem kereste a veszélyt. De nem is tért ki előle. Olyan férfi volt, aki mindig mindent teljesen akart végrehajtani. Nem szerette a fél dolgokat. Ha szeretett, akkor szeretett, és ha gyűlölt, akkor gyűlölt. Ebben a helyzetben természetesen nem volt olyan közönyös, mint amilyennek kívülről látszott. Nem adta át magát hazug reményeknek. Tudta, hogy rá csak egyetlen dolog vár.
A halál.

Reggel négy óra körül kivezették a cellájából. Helling egész éjszaka mélyen és nyugodtan aludt. A csatazaj, a bombák tompa dörrenése és az ehhez csatlakozó detonáció nem zavarta meg álmát. Hozzászokott ezekhez a zajokhoz, mint minden más ember itt a bolygón. A háború mindennapi dologgá vált. Az emberek, akik itt, a Földtől oly messze éltek, valószínűleg nem is tudtak volna nyugodtan aludni, ha ezek a zajok abbamaradtak volna.
- Úgy látszik, különösen kedvelik ezt a napszakot - mondta gúnyosan, amikor rányitották a cellaajtót.
A két őr fáradt és torz arcú férfi volt. Túlságosan sokat tapasztaltak már ahhoz, hogy lelki egyensúlyukból kizökkentette volna őket az, hogy egy halálraítélt röviddel a kivégzés előtt még ironikus megjegyzéseket tesz. Végrehajtották, amire parancsot kaptak. Hogy növényeket gondoztak-e, vagy lelőttek egy férfit, aki bűntényt követett el, mindegy volt nekik, mindkettőt ugyanazzal a pontossággal és egykedvűséggel tették.
Egy fehér falú, nagy terembe vezették. Mindenfelé hordágyak és orvosi műszerek álltak. Helling sejtette, hogy valami tervük van vele, de nem tudott rájönni, mi. Ez itt nem bírósági terem volt, hiszen mire való is lett volna még a tárgyalás, enélkül is minden világos volt; de nem volt kivégzőhely sem. Ha le akartak lőni valakit, akkor ezt kint tették valamilyen falnál, ahol azonnal el is földelhették. Nem sokat teketóriáztak.
Az asztalhoz vezették. Le kellett vetkőznie, és föl kellett feküdnie. Lassanként derengeni kezdett neki, hol van. Egy műtőben.
- Nincs már vakbelem, ha azt keresik - mondta.
A fehér köpenyes férfiak, akik körülállták az asztalt, nem válaszoltak. Megkötözték a karjait és a lábait.
Akkor egy injekciót adtak a karjába. Elvesztette az öntudatát.
Nem gondolt arra, hogy amikor operálnak, akkor nemcsak eltávolíthatnak valamit a testből. Be is lehet operálni valamit egy testbe.
Ez pedig sokkal kellemetlenebb és veszedelmesebb is lehet.

Helling sóhajtott.
- Ébred - mondta valaki. - Felébred.
Helling fölnyitotta a szemét. Azonnal újra becsukta, vakította a fény. Fájdalmat érzett az altestében, de elviselhető volt. Amikor megpróbált megmozdulni, hánynia kellett. Sápadt volt, és az arca tele izzadsággal.
Valaki gyors és gyakorlott mozdulatokkal megtörölgette. Egy másik a háttérből közelebb lépett hozzá. Tábornoki egyenruhát viselt. Nagy kerek arca volt, semmitmondó. Figyelmesen nézte Hellinget.
- Hogy érzi magát? - kérdezte a tábornok.
- Ha nem jön közelebb, kibírható - mondta Helling. A tábornoknak arcizma se rándult.
- Örülök, hogy megőrizte a humorát - mondta. - Szüksége lesz rá. - Mit csináltak velem?
- Önt fosztogatás közben rajtakapták. Tudta, hogy mi jár ezért. Azt is tudja tehát, hogy már rég halottnak kellene lennie. De nem halott. Még él, mert tudjuk, hogy ön kicsoda. - Mi köze ennek ehhez?
- Ön értéktelen ezen a támaszponton. Nem járult hozzá semmivel a létrehozásához. Tudjuk, hogy néhány veszélyes expedícióban vett részt. Ön bátor.
- Tartsa meg a szóvirágait magának.
- Alkalmat kap arra, hogy tegyen valamit a Földért és az emberiségért. A pillanatnyi helyzetet ismeri. Még egyszer el fogom önnek mondani, hogy jól az eszébe vésse. Figyeljen hát. A bogarak hatalmas erővel támadnak. Egy új, nagy offenzívába kezdtek. Számunkra nem maradt más hátra, mint a megadás vagy a menekülés. De úgy látszik, a menekülés is kilátástalan. Nem jutnánk messzire. A bolygót, sőt az egész Beta Draco-rendszert körülzárták a bogarak. Csak arra várnak, hogy elinduljunk. Minden ütőkártya az ő kezükben van. Egy kivételével: nem ismerik a Föld helyzetét. Mennél tovább tudjuk őket feltartani, annál inkább nőnek az esélyeink, hogy ütőkártyánkat kijátszhassuk. Ön fogja a bogarakat feltartani. Addig fogja feltartani őket, amíg mi eltűnünk.
Helling hitetlenkedve bámult rá.
- Viccel. Hogyan lennék erre képes?
- Képes lesz rá. Persze függ az ügyességétől, hogy mennyi ideig. Hallott már valamit a napbombáról?
- Hallottam, persze, de igazán nem tudok semmit róla.
- A napbomba egy atombomba, amely hatásában mindent felülmúl, ami eddig ezen a területen létezett. A halálzóna átmérője ötmilliárd kilométer. Egyetlen bomba elegendő egy egész naprendszer megsemmisítésére.
- Az emberi kutató szellem hatalmas bizonyítéka - mondta Helling gúnyosan. - Minden okuk megvan rá, hogy büszkélkedjenek vele.
- Büszkélkedünk is - mondta a tábornok élesen. - Ön sohasem fogja azt megérteni, hogy az ilyen dolgok szükségesek, mert az emberiség jövőjéről van szó. Az ön horizontja az egyik templomtoronytól a másikig terjed csupán.
- Bizonyára az önöké pedig a napbombák halálzónájának átmérőjéig. Csak röviden, az egész undorít.
- Rövidesen még inkább undorodni fog. Hagyja a megjegyzéseket, és figyeljen ide. Egy ilyen bomba elpusztítja az egész rendszert. Ez a bomba itt a Phoenixen megsemmisíti a bogarakat is. Ha ugyanis a bomba felrobban, már túl késő lesz a hajóikat menekülésre használni. Rádió-összeköttetést teremtettünk velük. Tisztában vannak vele, hogy a végsőkig elmegyünk, ha biztosak lehetünk abban, hogy megsemmisíthetjük őket. Ultimátumot adtunk nekik. Elfogadták a feltételeinket. A fegyverszünet két óra múlva lép életbe. Tizenkét óránk van, hogy elhagyjuk a Phoenixet. A bogarak tudják, hogy a bomba itt marad, és hogy a hajóról felrobbanthatjuk. Ha egyetlen nekünk nem tetsző mozdulatot tesznek, felrobbantjuk. Ha minden tervszerűen megy, a bomba itt marad. Időzített gyújtása van. A bogaraknak két nap alatt meg kell találniuk, különben felrobban ez a naprendszer. És akkor nem marad meg semmi. Megértette?
- Azt hiszem, minden világos. Csak azt nem értem, miért olyan kedves, hogy mindezt elmondja nekem. A dolog ugyanis engem nem nagyon érdekel, tudja?
- Ó, ez mindjárt megváltozik, ebben egészen biztos vagyok! Ön lesz az egyetlen ember, aki itt marad a Phoenixen. Úgy helyeztük el a bombát, hogy a bogarak ne találják meg olyan hamar. Lehet, hogy nem lesz szerencséjük, és nem találják meg két nap alatt. Egy ember halálfélelmében ugyanis átkozottul gyorsan tud szaladni. Ez az ember pedig, Helling, ez az ember ön. Szaladjon, Adam Helling, szaladjon. Mert a napbomba az ön hasában van. Szaladjon! Meg ne álljon!

És Helling szaladt. Úgy szaladt, ahogy még soha életében. Amikor arra gondolt, micsoda ördögi terv ez, először csupán csodálatot érzett afölött, hogy egy emberi agyvelő ilyesmit egyáltalán kigondolhatott. A gyűlölet csak később ébredt föl benne. És Adam Helling nem olyan ember volt, aki szerette a fél dolgokat. Ha gyűlölt, akkor gyűlölt. És itt követte el Helling az első hibát. Nem csupán a tábornokot gyűlölte ugyanis, amire megvolt minden oka, hanem az egész emberiséget. Pedig épp neki kellett volna tudnia, milyen veszedelmesek az általánosítások. A gyűlölete azonban vak volt. És minden lépéssel, amelyet tett, minden szúró fájdalommal, amelyet eközben érzett, csak nőtt a gyűlölete.
Amikor a hajók elindultak, már olyan óriási volt a gyűlölete, mint a terület, amelyet közben maga mögött hagyott. Ez valaha egy város volt, de a füstölgő romok, amelyek között futott, már felismerhetetlenek voltak. A Phoenixen már nem volt város. Már csak a föld alatti búvóhelyek voltak, ha az eltávozott emberek azokat is el nem pusztították. Helling tudta, hogy semmi értelme a föld alá bújnia. Ott csapdába kerülne, mint egy egér, és egyáltalán semmiféle esélye nem lenne.
Jó ideje észrevette a bogarak hangtalan siklógépeit az égen. "Most annyit fosztogathatnék, amennyit csak akarok - gondolta Helling -, senki sem tehetne ellene semmit." A bogarak hamar észrevették, hogy a bomba mozog. Néhány perc alatt bemérték a sugárzását. Helling nem tudta, hogy a sugárzásmérő a bogarak vezérhajójában van. Ha a siklógépek is fel lettek volna szerelve vele, egy félóra alatt elcsíphették volna. Hellingnek csak égy könnyű sugárfegyvere volt. Tudta, hogy azzal csak rövid ideig védekezhet, ha harcra kerül a sor. Maga mögött hagyta a romok közt lévő kifutópályát, és észak felé fordult. Egy dombsor után egy mocsaras mezőn kellett átküzdenie magát. Tovább akart jutni az erdőbe.
Noha hosszabb ideje nem látott már siklógépeket, nem kímélte az erejét. A lábai elnehezedtek, a lélegzete lihegővé vált. Az arca kivörösödött a megerőltetéstől, az izzadság patakokban csorgott róla. A sebe fájt. Többször is elvesztette egy-egy pillanatra az eszméletét, és összeesett. Mindannyiszor föltápászkodott, és futott tovább. Nemcsak a félelem hajtotta. A gyűlölet tette, hogy mindig újra magához tért.
Adam Halling bosszút esküdött az emberek ellen.
Miután huszonnégy órán át futott, összeomlott. Akarata, hogy továbbfusson, még mindig igen erős volt, de amikor sikerült feltérdelnie, végleg visszaesett. Túlerőltette a testét. Elaludt. Ott maradt fekve azon a helyen, ahol összeesett.
A bogarak azonnal észlelték, hogy a bomba már nem mozog. Kiszámították a helyzetét és kiküldtek egy csapatot a bombáért. Gyorsan és némán mozogtak.
Amikor Helling magához tért, már késő volt.
Lekapcsolta kulacsát a derékszíjáról, és hosszan ivott. Két órát aludt. Tovább kell jutnia. Miközben erre gondolt, meglátta az első bogarakat. Egyenesen jártak, mint az emberek. Négy karjuk volt, és a hátukon nehéz páncél.
Valóban úgy néznek ki, mint hatalmas cserebogarak - gondolta. Már futott is tovább. Mindent felhasznált, hogy fedezze magát, és igyekezett a bekerítők gyenge pontját megtalálni. A bogarak lövésre kész fegyverrel közeledtek feléje. Neki éppen ott kellett áttörnie, ahol a bogarak jöttek, ha meg akart menekülni. Tudta, hogy az idegenek telepatikus képességgel rendelkeznek, rövid távolságokon segédeszközök nélkül is megértették egymást. A többiek közel voltak. Nem volt választása. Meg kellett ölnie őket.
Egy mélyedésbe vetette magát, és kibiztosította sugárfegyverét. Célzott. A bogarak nem álltak elég közel egymáshoz, így a széles energiasugárral nem tudta volna őket egyszerre eltalálni.
Várt, amíg jobban megközelítették egymást. Akkor hirtelen felugrott és lőtt. Néhány másodperccel később mind a három halott volt.
Nem hagyott magának lélegzetvételnyi időt sem. Hatalmas ugrásokkal áttört a résen, és berohant az erdőbe. Észak felé, észak felé kell eljutnia.
Futott, amíg alkonyodni nem kezdett. Akkor már tudta, hogy nyomát vesztették. Amikor alvóhelyet keresett magának, és közben egy kis emelkedésen ment át, meglátta a hajókat.
Több ezer hajó. Egy darabig erősen néznie kellett, amíg felismerte, miféle hajók. A bogarak nagy csatahajói voltak. Bizonyára ez volt hadiflottájuk nagyobb része. És valahol e között a sok száz hajó között ott volt a parancsnoki hajó. Halling egyik pillanatról a másikra felismerte a lehetőséget. Ez volt az egyetlen és az utolsó lehetőség.
Azonnal indult.
Néhány óra alatt elérte a flotta leszállóhelyét. Ha a bogarak nem aludtak, már tudniuk kellett, hogy a bomba közeledik hozzájuk. Sikerült neki észrevétlenül átjutni az őrszemeken és megközelíteni a hajókat. De hogyan fogja megtalálni a vezérhajót? A hajók mind egyformának tűntek.
Elérte az első hajót. A bejárati ajtónál őr állt. A kemény hátpáncél ellenére a bogarak feje éppolyan védtelen volt, mint az embereké.
Halling nem sokat gondolkodott. Cselekedett. Leütötte a sugárpisztolyával. Az őr már nem tudott telepatikus figyelmeztetést küldeni, rögtön öntudatlanná vált.
Halling fölugrott a létrán, és behatolt a hajóba. Azonnal látta, hogy ez nem közönséges űrhajó. Amint az első kabinajtót kinyitotta, tudta, hol van.
Egy kórházhajóban volt.
Abban a pillanatban szörnyű terv született meg az agyában.
A bogár rémülten nézett, amikor Helling elállta az útját. Ösztönösen megfordult; és el akart menekülni. Helling kibiztosította sugárfegyverét. A fegyver kattant a lélegzetelállító csendben, és a bogár mozgás közben megmerevedett.
- Tudom, hogy telepaták vagytok - mondta Helling határozottan. - Megérted, amit mondok?
A bogár hevesen bólintott. A cső nyílására szegezte tekintetét.
- Ha figyelmeztetést sugárzol, a flottátok és az egész naprendszer elveszett. Orvos vagy?
A bogár ismét bólintott.
- Figyelj - mondta Helling. - Én vagyok a napbomba. Pontosan tizennégy földi óra múlva robbanni fog. Az emberek beoperálták a hasamba. Ki tudod venni onnan? Tudsz operálni?
A bogár bólintott.
- Akkor kiveszed belőle. Éspedig azonnal. És csak helyileg érzéstelenítesz. Vezess a műtőbe.
A bogár kifejezéstelenül nézett Hellingre, aztán megfordult és előrement. Helling vegyes érzelmekkel követte.
A következő félórát egész életében nem felejti el. Noha a bogár helyileg érzéstelenítette, olyan fájdalom rohanta meg Hellinget, hogy majdnem elvesztette az eszméletét. Keze azonban, melyben a sugárfegyvert tartotta, alig észrevehetően remegett csak.
- Ide vele! - mondta.
A bomba a kezében volt. Egyetlen gyors mozdulattal kikapcsolta az időzítést.
Helling most azt várta, hogy a fájdalmai erősödni fognak, de nem ez történt. A bogaraknak olyan jó gyógyszereik voltak, hogy Helling már közvetlenül az operáció után szaladni tudott. Csak akkor érzett némi fájdalmat, ha hirtelen mozdulatot tett.
A bogár a hajó központjába vezette.
Bekapcsolta az adót és a telepatikus erősítőt. Hívta a flotta parancsnokát.
- Itt Adam Helling beszél, földlakó. Itt van nálam a napbomba. Ha megpróbálnak megölni, felrobbantom. - Zavaros gondolathullámokat fogott fel. - Hallgassanak - mondta Helling -, éppen elég, ha most rám figyelnek. Amit most mondani fogok, a maguk számára is nagyon fontos.
Aztán Helling kifejtette tervét. És már nem látott benne semmi szörnyűt. Egészen természetesen fejtette ki, és úgy tekintette, ahogy minden dolgot szemlélt és végrehajtott. Mérhetetlen gyűlölete segítette hozzá ehhez. Gyűlölete a Föld és az emberek iránt.
- Elszámolnivalóm van a Föld lakóival. Ismerem a Föld adatait. Odavezetem magukat. Ettél kezdve a flotta az én parancsnokságom alatt áll. A földieket üldözni fogjuk, és meg fogjuk semmisíteni őket. A Föld minden feltételünket el fogja fogadni, ez ellen a bomba ellen nincsen semmiféle fegyver. Mi most szerződést kötöttünk. Be kell tartaniuk, különben elpusztítom magukat. Ezt nagyon komolyan gondolom. Nem sokat törődöm a saját életemmel. Csak a bosszú fontos nekem. És maguk segíteni fognak ebben.
Néhány óra múlva elindult a flotta.

A flotta, amely a Phoenixről menekült, hamarosan a Szíriusz közelébe ért. Egyetlen hajó kivételével megsemmisült. A hajó üzenetet vitt a Földre. Eleinte senki sem hitte, hogy egy ember a többi embert el akarja pusztítani - és mindezt az emberiség halálos ellenségeinek segítségével. Mikor azonban az egész történetet meghallották, Adam Helling történetét, kénytelenek voltak elhinni. Akár kellemes volt, akár nem. És nem volt kellemes. Pokoli volt.
A Naprendszer felkészült a támadásra. A napbomba ellen azonban nem volt védekezés. Egyetlenegy lehetőség volt csupán: a földi flottának meg kellett állítania a bogarakat messze a Naprendszertől, és ott fel kellett robbantaniuk a bombát.
Ha a bogarak elérik a Naprendszert, minden elveszett.
A csatahajók a Naprendszertől öt fényévnyire csaptak össze. A csata példa nélkül álló volt a galaktikus történelemben. Mindkét fél elvesztette hajói felét.
Az a hajó azonban, amely az egész csatát irányította, a napbomba hajója, említésre méltó sérülések nélkül állta ki a harcot.
Helling flottájának maradványaival visszavonult, és a másik oldalról közeledett a Föld felé. Hogy haderejét összegyűjthesse, parancsot adott, hogy szálljanak le az Alpha Centauri negyedik bolygóján. Ott készült fel a tervére. A terv jó volt.
Azt akarta, hogy egyetlen kis hajóval egyedül hatol be a Naprendszerbe, és a bogarak majd követik.
A Föld várakozott.
Várták Adam Hellinget és a bogarakat. A Föld várta a napbombát. Várták a nagy halált. Helling éppen a rendszer ötödik bolygóján akart leszállni, amikor a földi őrhajó felfedezte. Az őrhajó minden érintkezésfelvétel nélkül, azonnal tüzelt. Ismerték a hajó konstrukcióját. Beetle hajó volt.
A rendszernek azonnal két napja támadt. A második nap fénysebességgel terjeszkedett ki, és minden bolygót elnyelt.
Mikor a bogarak odaérkeztek, csupán egy izzó gázfelhőt találtak.
Elhagyták a világmindenségnek ezt a részét, és soha többé nem tértek oda vissza.
Az emberek azonban fellélegeztek, amikor a szomszéd rendszer felrobbanását látták. Ez volt a második hiba, amit Adam Helling elkövetett. Egyedül repült, noha nem volt jó asztrogátor.
A gyűlölet vak. Ha az ember gyűlöl, könnyen követ el hibákat. Ez a második hiba pedig döntő volt.
Helling egy másik naprendszert semmisített meg.

- Fazekas László fordítása -

Vajon miért válik bosszúállóvá és árulóvá egy ember?

Film: District 9

Hát büszke lehet a fajára?

Megadeth: Hangar 18

Annak tevékenységeire?

Filmsorozat: Taken

* * *

Az egészséges élet időbe kerül...

Emlékezzünk, hogyan éljünk egészséges és hosszú életet


Azt mondják naponta meg kell enni egy almát, mert mindennap egy alma az orvost távol tartja.
Ezen kívül meg kell enni egy banánt a kalcium miatt, egy narancsot a C vitamin miatt és feltétlen meginni egy csésze zöld teát, cukor nélkül, a cukorbetegség megelőzése és a vérzsír csökkentése miatt!

Mindennap meg kell igyunk 2 liter vizet utána ki kell pisilni, ami megkétszerezi az időt, amit eddig a WC-n töltöttünk.

Mindennap el kell fogyasztani egy Activiát, hogy legyenek jó baktériumaink, amit senki nem tud pontosan mire jó, de ha nem lesz ez a sok millió baktériumod, majd meglátod mi lesz!!

Mindennap meg kell inni egy Aspirin+ az infarktus megelőzése végett, egy pohár vörösbort szintén az infarktus megelőzésére és egy pohár fehér bort az idegrendszer karbantartására.

Utána egy pohár sört, azt már fogalmam sincs miért. És ha egyszerre iszod meg, lehetséges, hogy agyvérzést kapsz, de ne idegeskedj, mert nem is fogod észrevenni.

Mindennap kell magvakat fogyasztani. Sokat, sokat, nagyon sokat.
Ezután 4-6 étkezés ajánlott kis adagokban, azzal, hogy mindegyik falatot legalább 36-szor kell megrágni, hogy lefolyjon a torkunkon. Így, ha jól számolom, csak az étkezésre kell napi 5 óra.

Mert mindegyik étkezés után jól ki kell mossuk fogainkat még az alma után is, az Activia, banán és a magvas dolgok után is: Egészen addig még van fog a szádban és nem szabad elfelejteni a fogselymet sem, ezen kívül a
fogkefével való ínymasszázst sem, mint ahogy a hosszú öblögetést is nagyon fontos. A fürdőszoba így teljes átalakítást igényel, mivel el kellene helyezni benne egy CD lejátszót, rádiót és egy TV-t, tekintettel a hosszan
tartó tevékenységre, amit a napi táplálkozás igényel.

8 órát kellene aludni és 8 órán felül dolgozni - ehhez hozzáadjuk a napi 5 órát amit táplálkozással telik el és ezek után marad 3 óra naponta.
Statisztikai adatok szerint napi 3 órát TV-t nézünk No mármost, ez a továbbiakban nem kivitelezhető, mert az egészséges élethez naponta minimum fél órát kell gyalogolni, ami annyit jelent, hogy 15 perc múlva indulj
vissza, mert különben egy óra lesz a séta.
Ezen túl baráti kapcsolatokat sem szabad elhanyagolni, ápolni kell, mert olyan mint a növény: napi ápolást
igényel.

Mindemellett muszáj legalább két napi sajtót elolvasnod és néhány hetilapot, hogy kritikus álláspontot tudjál foglalni a társadalmi és politikai eseményekről.

Szexelni is kellene napi szinten anélkül, hogy rutinossá váljon a dolog.
Innovatív, kreatív kell, hogy legyél és mindig hódító. Erre is idő kell, hogy a tantrikus szexről ne is beszéljünk.

Családdal való foglalkozásra is kell időt szakítani valamint a háztartási munkákra is: mosás, mosogatás, padlómosás, ha kertes házban élsz fűnyírás, ásás, kapálás és akkor még arról nem is beszéltünk, ha gyermekeid és házi kedvenced is vannak.

Számadások szerint, minderre minimum 29 óra kell abban az esetben, ha több dolgot csinálsz egy időben!

Például: Tusolj hideg vízzel és a szád tartsd tátva, igy naponta meg fogsz inni 2 liter vizet, ami ajánlott az egészséges élethez. Fogkefével a szádban szexelj a partnereddel, aki ekkor TV-t néz és újságot olvas míg te
a padlót mosol.

Egyik kezed szabad, azzal hívd barátaid és rokonaid közben idd a bort.

Uuuuu...

Nos a megmaradt két szabad percben, küldj üzenetet barátaidnak (akikre úgy kell vigyázni mint a növényeidre) miközben eszed a napi kiskanál mézet, ami nagyon hasznos.

Most elköszönök tőled, mert az alma, az Activia, a sör, az első liter víz és a harmadik étkezés utáni magvas dolgok fogyasztása után nem tudom, mit kell fogyasztanom, de most sürgősen WC-re kell menjek, ahol időt takarítok meg, mert emellett a fogaim is kimosom!

* * *

Mellesleg trend, hogy
mi egészséges és mi nem!
(Danone történet)

Pszichológusnál

- Nézze, véleményem szerint ön nem szenved nagyzási hóbortban, megalomániában, vagy szerepzavarban. Önnek szerintem nincsenek identitás problémái.

- Értem, de megkérném, hogy álljon fel a székemből, és feküdjön át a díványra, hogy folytathassuk a terápiát.

* * *

Semmik vagyunk, minden leszünk...

Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz

Életemben nem tört még rám ekkora melankólia. Búskomorságomnak nem volt semmi különös alapja; a mélységek emlékének tulajdonítottam, amelyeket a tükörben láttam. Maga az érzés a mélységek iránti tiszta vágyódás és a mélységek dermesztő magányától való abszolút félelem keverékéből tevődött össze.

Don Juan megjegyezte, hogy a harcosok életében végtelenül természetes, hogy valaki minden külső ok nélkül szomorú legyen. A látók azt szokták mondani erre, hogy valahányszor széttörnek az ismert határai, a fényes tojás energiamezőként megérzi végső rendeltetését. Elég, ha az ember egyetlenegy pillantást vet a fényszövedéken kívüli örökkévalóságra, hogy számba vett világunk lakályossága menten darabokra hulljon. Az ebből eredő melankólia akár halált is okozhat.

Don Juan szerint az a legjobb módja a melankóliától való szabadulásnak, ha az ember csúfot űz belőle. Gúnyolódó hangnemben hozzátette, hogy első vigyázó figyelmem eszeveszetten megpróbálja helyreállítani azt a rendet, amelyet a szövetségessel való kapcsolat darabjaira tört. Mivel racionálisan képtelenség helyreállítani a rendet, első vigyázó figyelmem úgy próbál rendet tenni a maga tartományában, hogy minden erejével a mélabú hatalmába kerít.

Közöltem don Juannal, hogy ettől még valódi a mélabú. A benne való mértéktelen tobzódás, a búsulás és a búskomorság más, mint a magánynak az az érzete, amelyet a mélységekre való visszaemlékezés vált ki belőlem.

– Végre kezd neked valami derengeni – mondta don Juan. – Semmi sem olyan magányos érzés, mint az örökkévalóság. Viszont semmi nem olyan lakályos érzés, mint embernek lenni. Ez újabb ellentmondás: hogyan lehet képes az ember megtartani emberségének kötelékeit, s mégis örömmel és céltudatosan nekivágni az örökkévalóság tökéletes magányának? Hogy mikor leszel képes megoldani ezt a találós kérdést, nem tudom, csak azt, hogy ha egyszer megoldod, készen állsz majd a végső utazásra.

Hirtelen teljes bizonyossággal tudtam, mi az oka a szomorúságomnak. Vissza-visszatért ez az érzés, de mindig elfelejtettem, mindaddig, amíg újra nem éreztem ugyanazt: hogy milyen parányi az emberiség az önmagában való mérhetetlenségéhez képest, amelyet láttam a tükörben visszaverődni.

– Don Juan, az emberi lény valójában semmi – mondtam.

– Pontosan tudom, mire gondolsz – mondta don Juan. – Természetesen valamennyien senkik és semmik vagyunk, de éppen ebből áll a végső próbatétel; hogy mi, akik semmik és senkik vagyunk, képesek leszünk-e szembenézni az örökkévalóság magányával.

...Semmik vagyunk, s minden leszünk!

Ez a harc lesz a végső...

(Internacionálé)

Nagyon "kicsik vagyunk"

* * *