Volt egyszer egy száz esztendős öregasszony, meghalni nem akart, élni nagyon szeretett. Még mindig dolgozgatott, kuporgatta össze a garasokat, rakta a ládájába, pedig senkije nem volt. Belesajdult a szíve, ha arra gondolt, hogy egyszer meg kell halnia.
- Jaj, Istenem, egyszer beállít hozzám a halál, azt sem kérdi jössz-e, nem-e, csak megragad és visz.
Jól is gondolta, mert egyszer tényleg megjelent nála a halál.
- No, öregasszony, készülj, mert viszlek!
- Csak legalább még tíz évet hagyjál élni! - rimánkodott az öregasszony.
- Nem lehet, beírtam a neved a nagykönyvbe, azt én onnan ki nem törlöm.
De annyira tördelte a kezét az öregasszony, annyira jajveszékelt, hogy valami kicsit engedett a halál.
- No, adok egy órát, hogy elkészülj.
- Adjál egy kicsit többet, gyere el holnap!
- Jól van, Isten neki. De úgy készülj, hogy holnap viszlek, nem lesz kegyelem.
Rendben van, de írd fel az ajtófélfára, hogy el ne felejtsem, mindig a szemem elõtt legyen.
A halál elővett a zsebéből egy krétát, és az ajtófélfára írta:
H O L N A P
Másnap korán reggel bekopogtatott a halál, ahogy ígérte.
- Öregasszony, letelt az órád, viszlek.
- Nem úgy van az, nézd meg, mit írtál az ajtóra: HOLNAP.
A halálnak sem kellett több, letörölte az írást mérgesen.
- Öregasszony, úgy készülj, hogy reggel viszlek, nem lesz sem irgalom, sem kegyelem.
Mikor magára maradt az öregasszony, minden tagja reszketni kezdett. Csak azon törte a fejét, hogy járhatna túl a halál eszén. Nézett erre is, nézett arra is. Bágyadt szemében felcsillant egy kis fény, mikor a mézes hordóra pillantott. Nehézkesen belekuporodott abba, hogy ne vegye észre a halál.
- Jaj, itt sem lesz jó, hátha a hordóba is belekukkant a halál!
Kihasította a dunnáját, belebújt abba, a pelyhes dunnába. Ráragadt a sok pehely környösdön-körül, hogy nem is lehetett belőle látni csak egy nagy pehelycsomót.
Jött a halál, benyitott a szobába.
- Hol vagy, öregasszony?
Az asszony meg elkiáltotta magát:
- Itt vagyok, keressél meg!
Ahogy az asszony megmozdult, úgy megijedt a halál, hogy a nyakába vette a lábát, nem ment többet az öregasszony házának a közelébe sem.
Sose add fel!
Harcolj vagy pusztulj!
De legalábbis ne add fel!
Ám ha mégis,
akkor itt van neked
egy vidámabb Befejező
akkor itt van neked
egy vidámabb Befejező
... és egy picit sármosabb is
Castaneda - Ixtláni utazás
Egyfajta tánc ez. Mozdulat, melyet személyi erejének hatására tesz. Ha a haldokló harcos ereje kicsi, tánca rövid lesz, ha ereje nagy, tánca csodálatos. De függetlenül attól, hogy kicsi-e az ereje vagy nagy, a halálnak meg kell állnia, és megnéznie az utolsó kiállást. A halál nem tudja elvinni az élete művét utoljára összegző harcost, amíg tart a tánc.
A Holt-tánc-Együttes
megbocsát a kedvencgyeröknek
megbocsát a kedvencgyeröknek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése